(WASHINGTON IRVING. Alhambra.)
Alhambra bensejében a királyi palota mellett van egy széles nyilt-tér, mely az alatta rejlő s még moriskó időkből fenmaradt viztartó medenczékről Medenczetérnek (la Plaza de los Algibes) neveztetik. Egy szögletében, termés kőszirtbe nagy mélységre vésett mór kút áll; vize hideg, mint a jég s tiszta, mint a kristály. A mórok által készitett kutak mindenütt jelesek, miután tudvalevő dolog, mennyire nem kiméltek munkát és fáradságot a legtisztább és frisebb forrásokhoz juthatni. Az imént emlitett, egész Granadában hires: a vizhordárok egész nap, kora reggeltől késő estig járnak fel és le Alhambra meredek és csalitos ösvényein, némelyek vállaikra emelt nagy kőkorsókban, mások ismét maguk előtt hajtott szamarakra függesztett cserép-edényekben hordván le a vizet.
Forró égalj alatt a kutak és források, örök idők óta, mint fecsegő helyek ismeretesek, s a kérdéses kút körűl is egész isten adta nap örökös gyülde tartatik ama sérkatonák, vén asszonyok s egyéb várbeli henye kandi nép által, kik ott a kőpadokon, a vámszedő számára felvont ernyőzet alatt ülve, a vári hirekről locsognak fecsegnek s minden ujan érkező vizhordárt kikérdeznek a városban forgó ujságokról s a látott- és hallottakat hosszasan taglalják és bővitik. Nincs a napnak oly órája, melyben csacska asszonyok s laza nőcselédek ne volnának ott találhatók korsóval kezükben vagy fejükön; maradozva s hallgatva a kifogyhatlan temondát.
A vizhordárok között, kik egykor e kúthoz jártak, volt egy erős, vállas, lőcslábu kis emberke, névszerint Pedro Gil, kit azonban rövidség okáért Peregil-nek hivtak. Vizhordár levén, természetesen gallego, vagyis gallicziai születésű volt. A természet, ugy látszik, az emberek bizonyos fajait is, mint az állatokét, különböző munkákra alkotá. – Francziaországban valamennyi csizmatisztitó savoyard, valamennyi kapus svajczi s a hajpor és abroncs-szoknyák idejében, Angliában a gyalog hintót nem is tudá más emelni, csak a sártaposó irlandi. Igy Spanyolországban a teher- és vizhordárok mind csupa izmos apró gallicziai fiak. Senki sem mondja: menj hordárért, hanem: hivj egy gallegót.
De térjünk vissza történetünkre. Peregil csak egy, vállain hordott nagy korsóval kezdte mesterségét; lassanként azonban isten többre vitte dolgát, s ő képes lőn az állatok hasonnemű osztályából egy segédet, egy bozontos szőrű vaskos szamarat vásárolni. E hosszu fülű segéd mindkét oldalán kosarak függöttek, melyekbe, a nap sugarai ellen fügefa levelekkel védett vizes korsóit helyezé. Nem volt nálánál szorgalmasabb s egyszersmind vigabb vizhordár egész Granadában. Az utczák vidám szavát viszhangozák, midőn szamara után tipegve, ama a spanyol városokban ismeretes nyári dalt énekelé:
– Quien quiere agua – a gua mas fria, que la nieve?
– Kinek kell viz – viz, hidegebb mint a hó? kinek kell viz az alhambrai kútból, hideg, mint a jég és tiszta, mint a kristály?
Ha vevőinek egy csillogó pohárral szolgált, ezt mindig mosolyra gerjesztő tréfás szóval kiséré; s ha netalán e vevő csinos hölgy vagy vidorka leány volt, hamisan pillantott reá, vagy kellemeinek monda ellenállhatlan bókot. Peregil, a gallego, e szerint egész Granadában, mint a legudvariasabb, legtréfásabb, és legboldogabb halandók egyike volt ismeretes. Azonban nem mindig annak van legkönnyebb szive, ki leghangosabban énekel vagy legtöbbet tréfál. Jó kedvének felszine alatt a becsületes Peregilnek megvolt saját gondja és baja. Temérdek rongyos gyermekből álló családját kellett táplálnia, kik mindnyájan éhesek voltak és zajosak, mintegy fecskefészek s majd lehuzták őt kenyérért valahányszor esténként haza tért. Volt egy felesége is, ki akár mije volt inkább, mint fele segítsége. Férjhezmenetele előtt falu szépségének tartaték s jelesül tanczolá a bolerót s csörgeté a castanetteket; s e régi hajlamait még mindig megtartá, csecsebecsékre költvén el a becsületes Peregil nehéz szerzeményeit, s magát a szamarat is igénybe vevén, hogy vasárnapokon, búcsunapokon s ama számtalan ünnepnapokon, melyek Spanyolországban a hét nagyobb részét teszik, a vidékbe lakomákra rándulhasson ki rajta. Mindamellett kissé lompos, nem kevésbé lusta s mindenekfölött első rangu locskafecske volt ő; házat, háztartást s minden egyebet elhanyagolván, hogy fecsegni járhasson át a szomszédba.
Azonban, ki a szelet a nyirott bárány kedveért mérsékeli, az a házasság igáját is eltűrhetővé teszi a meghajlott főnek. – Peregil épen oly alázatos lélekkel viselte a neje és gyermekei által reá mért bajokat, mint szamara a vizes korsókat, s habár titokban meg is vakarta fültövét, de lomha nejét háztartási erényeiért nyiltan kérdőre vonni soha sem merte.
S e fölött szerette is gyermekeit, valamint a bagoly is szereti bagoly-fiókáit, saját képét látván bennök szaporodni és örökittetni, minthogy ők is ép oly apró, vállas, lőcslábu ivadék valának. A becsületes Peregilnek nagy öröme telt, ha nagy ritkán, egy egy ünnepnapon, maroknyi maravedi-vel zsebében, az egész fajzatot kivihette magával, egy kettőt karjain, nehányat öltönyébe kapaszkodva, a többit utána ügetve s velök a Vega gyümölcsösei között ugrálhatott, mig felesége Darro Angosturáiban vasárnapi barátaival tánczolt.
Egy nyári éj késő órájában a vízhordárok nagyobb része már nyugodni tért. A nap rendkivül rekkenő vala s az éj egyike ama gyönyörü holdfényes éjeknek, melyek e déli égalj lakosait felhívni látszanak, a nap hőségét és tétlenségét az enyhe lég élvezésével egész éjfél utánig kárpótolni. A vizvevők e szerint még künn sétáltak – Peregil, gondos családapához illőleg éhes gyermekeire gondolt. – Még egy menet a kuthoz, mondá magában, s a vasárnapi puchero kicsinyeim számára megnyerve lesz. S ezzel férfiasan mászott fel Alhambra meredek ösvényén, énekelve mentében s olykor olykor szivélyesen döngetve egy bottal szamara hátát, rimcsengésűl talán, vagy hogy sürgesse az állatot, minthogy Spanyolországhon az ütlegek abrak gyanánt járnak ki a teherhordó állatoknak.
A kuthoz érve, egészen elhagyottan találá azt, csupán egy mór-öltözékü magányos idegen ült a hold fényénél a köpadon. Peregil megállt s kissé félékeny meglepetéssel tekinte reá, de a mór, halkan inte neki, hogy közeledjék.
– Beteg vagyok és bágyadt, mondá, segélj visszatérnem a városba, s kétszeresen megtéritem, mit vizes-korsóid által szerezhetnél.
A kis vizhordár becsületes szivét szánakozásra gerjeszté az idegen kérelme.
– Isten ments, szólt, hogy emberi kötelességemért dijat vagy jutalmat kérjek. – Mihez képest a mórt felülteté szamarára s csendesen Granada felé haladott vele, a mór oly gyenge levén, miszerint tartani kelle őt az állaton, hogy le ne essék. –
A városba érkezvén, a vizhordár megkérdezé, hova vigye őt.
– Hajh, felelt aléltan a mór, nekem se lakom se szállásom nincsen; idegen vagyok ez országban. Engedd, hogy ez éjen át hajlékodban hajthassam nyugalomra fejemet s gazdagon megfizetek érette.
Becsületes Peregil e szerint váratlanul egy hitetlen vendéggel látta magát terhelve, de sokkal emberibb érzelmű volt, sem hogy ily nyomoru állapotban lévő embertársától az éji nyughelyet megtagadja s igy lakásába vitte a mórt. A gyermekek, kik a szamár koczogását meghallva, szokás szerint tátott szájjal szaladtak ki eléje, a turbános idegen látására rémülten rohantak vissza s anyjuk mögé bujtak. Ez utóbbi bátran lépett elő, mint csirkéi közől a kotlós tyúk, ha valamely csavargó eb közeleg.
– Micsoda hitetlen társsal jösz te haza ily késő időben, kiáltá, hogy magunkra vond az Inquisitio szemét?
– Csendesen asszony, felelt a gallego, ez egy szegény, beteg, hazátlan és elhagyott idegen; talán csak nem akarsz neki ajtót mutatni, hogy az utczán veszszen el?
Az asszony még mindig ellenkezett, mert habár gunyhóban élt is, dühös védője volt háza hitelének; a kis vizhordár azonban most az egyszer makacskodott s nem akarta fejét alá hajtani. Lesegité a szegény mozlemet, s gyéként és juhbőrt terített el számára a földön a ház leghivesebb részében; ez levén az egyetlen, szegénységétől telhető ágynemű.
Rövid idő mulva a mórt erőszakos görcsök rohanták meg, melyek az egyszerü vizhordár által nyujtható minden segélylyel daczoltak. A szegény beteg szemei elismerék jó akaratát. Egy rohamszünetkor maga mellé hivta őt s halk hangon ekként szóllt hozzá:
– Tartok tőle, hogy ütött végórám. Ha meghalok, e szekrényt hagyom neked szivességed jutalmául. Igy szólva, felbontá albornozzát, vagy is köpenyét s egy kis szandalfa szekrényt vett ki belőle.
– Adja az isten jó barátom, viszonzá a derék kis gallego, hogy még sok évig élhess s élvezhesd kincsedet, bár mi legyen az.
A mór fejét rázta, kezét a szekrényre tevé s erre vonatkozólag még mondani akart valamit, de görcsei növekedett erővel tértek vissza s néhány percz mulva kiadta lelkét.
A vizhordár neje most olyan lett, mint egy őrült.
– Im ez a következése, mondá, a te jó bolondságodnak, mások kedveért bajba kevered magad. – Börtönbe zárnak, mint gyilkosokat, s ha életünkkel megmenekszünk, a jegyzők és alguazilok tesznek tönkre.
Szegény Peregil szinte megszeppent s csaknem megbánta jó tettét. Végre egyet gondolt. – Még nem hajnallik, mondá, még kivihetem a hullát a Xenilbe. Senkisem látta a mórt házunkba lépni s haláláról sem fog tudni senki.
Mondá s ugy tőn. Felesége segitett neki; a szerencsétlen mozlem hulláját a gyékénybe, melyen meghalt, takargaták, föltevék a szamárra s Peregil a folyam partjára indult vele.
A balsors ugy akarta, hogy a vizhordárral szemközt egy Pedrillo Pedrugo nevü borbély lakjék, fecsegő osztályának egyik legkandibb, legkémlőbb s legbakafántosabb tagja. Menyét képű, pók lábu legény volt ez, hajlongó és hizelgő; s a hires sevillai borbély sem mulhatta őt fel mások ügyeinek mindent-tudásában, pedig egy rosta több feltartó erővel birt, mint ő. Azt tarták róla, hogy csak egy szemével alszik s egy fülét nyitva tartja, ugy hogy még álmában is mindent hall és lát, mi történik. Annyi bizonyos, hogy ő a botrány-tár egy neméül szolgált a granadai ujságvadászoknak, s több dolga volt, mint többi müvész rokonainak összesen.
E mindenbe avatkozó borbély, Peregil szokatlan éji órábani haza érkezését s neje és gyermekei felkiáltásait meghallá. Feje egy pillanat alatt kidugva lőn a kis ablakon s látta, mint vezeti szomszédja a mór öltözékü embert házába. Ez oly különös esemény volt, hogy Pedrillo Pedrugo szemét sem hunyhatá be ez éjjel, minden öt percz alatt ablakánál állt, leskelődve a szomszéd ajtajának hasadékain áttörő világosság után, s mielőtt viradna, látta Peregilt, mint hajtja ki szokatlanul terhelt szamarát.
A vizsga borbélynak nem volt nyugta; felölté ruháit s csendesen kilopózva, távolról mindaddig követte a vizhordárt, mig nem a Xenil fövényes partján gödröt ásni s ebbe valami holt test formát eltemetni látta őt.
A borbély haza sietett s boltjában sürgött forgott, mindent felforgatva, egész hajnalig. Ekkor medenczét vőn hóna alá s mindennapi rendes foglalkozását végezni az alcalde-hoz ment.
Az alcalde épen akkor kelt fel. Pedrillo Pedrugo egy székbe ülteté őt, törülközőt keritett nyaka körűl, meleg vizzel tölt medenczét tartott állához s szakálát újjaival kezdé simogatni.
– Furcsa dolgok! szólt Pedrugo, ki a borbély és ujdondász szerepét egyszerre játszá – furcsa dolgok! rablás és gyilkolás és temetkezés s mind ez, egy éjszakán!
– Mi? – micsoda? – mit mondasz? – kiálta az alcalde.
– Azt mondom, felelé a borbély, mi alatt egy darab szappant dörgölt el a magas hivatalnok orra és szája körül, mert a spanyol borbély pamacsot használni méltósága alattinak tartja – azt mondom, hogy Peregil, a gallego, ez áldott éjen egy mór muzulmant megrabolt, meggyilkolt és eltemetett. Maldita sea la noche – átkozott legyen ezért ez éj!
– De hogy tudod te mindezt? kérdé az alcalde.
– Türelem senor, mindent meg fog kegyed hallani; válaszolá Pedrillo s orránál fogva őt, arczán beretváját végig voná. Aztán mindent elbeszélt a mit látott, kettős munkát végezvén egyszerre: megberetválta őt, megmosta arczát s letörülte egy piszkos törülközővel, mialatt a mozlemet rabolta gyilkolta és temette.
Történt pedig hogy ezen alcalde egyike legyen a legdölyfösebb s egyszersmind legzsarolóbb és gonoszabb zsugoriaknak egész Granadában. Tagadni azonban nem lehetett, hogy az igazságot nagy becsben tartá, miután fontosságához mért – aranycsomóért szokta eladni. Nem kételkedett, hogy a jelen, gyilkolás és rablásnak vélt esetben dús zsákmánynak kell létezni; mint lehetne ezt az igazság törvényes keze számára biztositani? mert pusztán a bünös megcsipése által csak az akasztófa virágoznék ki; de a zsákmány megcsipése által a biró is meggazdagodnék, hite szerint pedig az igazság kiszolgáltatás végczélja ide megy ki. Ekkép gondolkodva, előhivatá legbizalmasb alguazilját – egy éhes képű sovány ficzkót, hivatalának megfelelő régi spanyol öltözékben, t. i. pofon ütött kalappal fején, fodros gallérral nyaka körül, vállairól lelógó fekete köpenyben s szűk barna nadrágban, mely még jobban kiemelé termetének szikár merevségét; mig kezében vékony fehér pálczát tarta, hivatala szörnyü jelveűl. Ilyen volt a régi spanyol iskolából származó törvényes véreb, kit ő a szerencsétlen viz-hordár után uszitott, s kinek sietsége és pontossága viszont oly nagy vala, hogy mielőtt még szegény Peregil haza térhetett volna, már is sarkára hágott s mind őt, mind szamarát az igazság kiszolgáltatója elé hozá.
Az alcalde legrettentőbb tekinteteinek egyikével mérte őt végig.
– Hallod-e vétkes! riadott reá oly hangon, hogy a kis gallego térdei szinte összekoczogtak – hallod-e vétkes! nincs helye semmi tagadásnak; mindent tudok. Az általad elkövetett bűn méltó jutalma: akasztófa; de én irgalmas vagyok s okszerű akarok lenni. A házadban meggyilkolt ember mór volt, pogány, s hitünknek ellensége. Kétségkivül vallásos buzgalmad hevében ölted őt meg. E tekintetből elnéző leendek; add elő a tőle elrablott javakat s majd csak elcsináljuk az egész dolgot.
A szegény vizhordár valamennyi szentet ártatlansága tanúbizonyságaúl hivá, de fájdalom! egy sem jelent meg közűlök; s ha megjelentek volna is, az alcalde az egész naptárnak nem adandott hitelt. A való őszinte egyszerüségével adá elő a vizhordár a haldokló mór egész történetét – mind hasztalan.
– Makacsúl tagadod tehát, kérdé a biró, hogy e mozlemnek sem aranya, sem ékkövei nem voltak, mik téged e tettre ingerlének?
– Ugy üdvözüljek, kegyelmes uram! felelé ez, a mint hogy nem volt neki egy szandalfa szekrényen kivül egyebe, mit szolgálatim jutalmaúl hagyott.
– Egy szandalfa szekrény! egy szandalfa szekrény! kiálta fel az alcalde a drágakövek eszméjére csillogó szemekkel. S hol van e szekrény? hova rejtéd?
– Főméltóságod szolgálatára – szamaram kosarainak egyikébe.
Alig mondá ki e szavakat, midőn az élénk alguazil már eliramlott s percz mulva a rejtélyes szandalfa szekrénynyel viszszatért. Az alcalde mohón remegő kezekkel nyitá fel ezt, mindnyájan előtolakodtak a benn rejleni kellő kincsek bámulására, de mily nagy lőn csalatkozásuk, midőn semmi egyéb nem tűnt elő, mint egy arab betűkkel tele irt pergamen tekercs s egy viasz-gyertya vég darabkája!
Ha a vádlottra mondandó ítéletből mi haszon sem néz ki, az igazságszolgáltatás – még Spanyolországban is – részrehajlatlan. Az alcalde, miután csalódásából föleszmélve belátta, hogy itt csakugyan nincs semmi nyerni való, szenvedélytelenűl hallgatá meg a vizhordár vallomását, melyet felesége is megerősitett. Meggyőződvén e szerint ártallanságáról, fölmenté őt a börtöntől, sőt azt is megengedé, hogy a mór hagyományát a szandal szekrényt és tartalmát, mint embersége megérdemlett jutalmát, magával vihesse, s csupán a szamarat tartá meg perköltségek fejében.
És im a szerencsétlen kis gallego ujolag kényszeritve lőn saját viz hordozója lenni s az alhambrai kúthoz a nagy cserép korsóval vállán, mászni fel.
Szokott jó kedve elhagyta őt, midőn déli nyárhőségben kapaszkodott a hegyen fölfelé.
– Czudar alcalde! gondolá ilyenkor; megfosztani az embert létfenntartása eszközeitől s legjobb barátjától e világon!
Aztán, szeretett munkatársa emlékére, jellemének egész szivélyessége utat tört magának.
– Ó szivem szamara! kiálta fel, mialatt terhét egy kőre letéve megpihent s a veritéket letörlé homlokáról – ó szivem szamara! mernék fogadni, hogy te is gondolsz néha egykori uradra! fogadni mernék, hogy keservesen nélkülözöd a vizes korsókat, szegény állatom!
Búja tetézéseűl, neje hazatéret pityergéssel és zsémbeléssel fogadta őt; most már nyiltan előnyt nyert fölötte, miután előre óvta a minden bajt előidézett vendégszeretet elkövetésétől; s tapasztalt nőhez méltólag minden alkalmat felhasznált fensőbbségét vele éreztetni. Valahányszor kenyér vagy ruha kellett a gyermekeknek, azonnal atyjokra utalta őket, mondván:
– Menjetek apátokhoz – Chico királytól ő örökölte Alhambrát: kérjétek, adjon nektek is a mór kincses szekrényéből.
Volt-e halandó valaha jó tettért ily keményen büntetve? A szerencsétlen Peregil testben és lélekben kinokat szenvedett, de azért békén tűrte felesége gunyorait. Végre, egy forró nap munkája utáni esten, midőn élete párja által szokott módon kinoztatnék, elvesztette minden türelmét. Nem mert ugyan kitörni ellene s csak a szandalfa szekrényre meredtek szemei, mely az ablakdeszkán feküdt félig nyilt födéllel, mintha kinjait akarná kinevetni. Felragadván, elkeseredve vágta azt a földhöz.
– Szerencsétlen volt a nap is, kiáltá, melyben először láttalak s gazdádat hajlékomba fogadám!
Földhöz ütődvén a szekrény, födele egészen felnyilt s a pergamen tekercs kiborúlt belőle. Peregil egy ideig némán s gondolatokba merűlve nézte. Végre összeszedvén eszméit: – Ki tudja, gondolá, hát ha ez irat valami nagy fontossággal bir, miután a mór oly gonddal őrizé? Fölszedvén tehát, keblébe rejté s másnap reggel, midőn az utszákon vizet kiáltozva járna, megállt egy tangiersi születésű mór boltjánál, ki a Zacatinban játék- és illatszereket árult s kérte, magyarázná meg foglalatját.
A mór figyelmesen olvasá el a tekercset, aztán mosolyogva simogatá meg szakálát.
– E kézirat szólt, varázsolat-minta rejtett kincsek visszaszerzésére, mik bűvős hatalom alatt vannak. Állitólag oly erővel kell birnia, melynek a legerősebb zárok és rekeszek, sőt gyémántsziklák sem képesek ellent állani.
– Puff! mondá a kis gallego, mit ér ez mind nekem? Én nem vagyok büvész s mit sem tudok rejtett kincsekről. Ezzel vállára vevé korsóját, a tekercset a mórnál hagyá s folytatni ment napi körutját.
Esti szürkületkor azonban, midőn Alhambra kutjánál pihenni ült le, egy csomó fecsegőt talált ott, kiknek beszédfolyama, mint rendesen a homályos esti órákban most is természetfölötti s hagyományszerű régi mesék körül forgott. Szegények levén mindannyian mint a templom egere, örömest beszéltek népies tárgyáról a mórok által Alhambra külőnböző részeiben elbűvölve hagyott kincseknek. Kiváltkép ama hitben egyezének meg, hogy a „Hét emeletű torony“ alatt, mélyen a földben roppant kincsek vannak elásva.
Becsületes Peregil lelkébe e mesék szokatlan benyomást gyakoroltak s mindig mélyebb- és mélyebben vésődtek eszméibe, midőn a sötétlő ösvényeken egyedül haza felé mendegélt.
– S ha még is volna kincs azalatt a torony alatt – s ha a mór által hagyott tekercs képessé tenne fölvenni azt? – Az eszme rögtöni báj-hatása alatt majd elejté vizes korsóját.
Ez éjen át folyvást fészkelődött; egy oldalról a másra forgott, s az agyában zavargó eszmék miatt szemét sem hunyhatá be. Kora hajnalban már ott volt a mór boltja előtt s elmondá neki tépelődéseit.
– Te tudsz arabúl olvasni, szólt, hát ha a toronyba mennénk s megkisértenők a varázslat erejét? ha nem sikerül, batkát sem vesztünk, ha pedig sikerül, megosztjuk egymás közt a mit találunk.
– Lassan! felelt a mozlem; ez irat maga még nem elég; éjfélkor kell azt olvasni, különös vegyitékü és készitményü viaszgyertya világánál, melynek alkatrészei előttem ismeretlenek. Ily gyertya nélkül e tekercs mit sem ér – –
– Szót se többet, vágott szavába a kis gallego; nekem van ily gyertyám s rögtön elhozom. Ezzel haza sietett s nem sokára visszajött a sárga viaszgyertya darabkával, mit a szandalfa szekrényben lelt.
A mór megtapogatá s megszagolá ezt.
– Ritka és drága illatszerek vannak e sárga viasz közé vegyitve, mondá. Ez a tekercsben kijelölt viaszgyertyanem. Mig ég, a legerősebb falak s legrejtekebb barlangok tárva állanak. De jaj annak, ki benn késik, midőn ez kialszik. A kincscsel együtt elbüvölten ott kell maradnia.
Összebeszéltek ekkor, még ez éjen megkisérteni a varázslatot. Késő időben, midőn már a baglyokon és denevéreken kivül senki sem mozzant, mentek föl Alhambra csalitos dombjára s közeledtek a magas fáktól környezett s annyi hagyományszerü rege által félelmessé lett toronyhoz. Lámpavilág mellett botorkáltak bokrokon és omlatag köveken keresztül a torony alatti boltozat ajtajáig. Félve és remegve mentek le egy, a sziklába vágott lépcsőzeten. Ez egy nyirkos és komor üres szobába vezetett, honnan ismét más lépcső még mélyebb boltozatba vitt. Igy mentek le négy különböző lépcsőzeten ugyanannyi egymás alatt levő boltozatba; de a negyediknek talapja már tömör volt s bár, a regehagyományhoz képest, még három iv-bolt rejlett alól, ezek állitólag bű-szó által szorosan elzárva s áthatlanok valának. A levegő itt didergős hideg és pinczeszagu lőn, s a lámpa csak homályosan világolt. Léhltelen feszültségben vártak egy ideig, mig az őrtorony óráját a távolból éjfélt kongani hallák; meggyújták ekkor a viaszgyertyát, mely myrrha, tömjén és borax szagot terjeszte.
A mór gyors sietséggel kezdett olvasni. Alig végzé, midőn földalatti dörgéshez hasonló zaj keletkezék. A föld megrendült s a padlózat megnyílván, uj lépcső mutatkozott. Reszketeg elfogultsággal mentek le s a lámpavilágánál egy más, arab feliratokkal fedett boltozatba jutottak. Közepén, hét aczél pánttal lezárt nagy szekrény volt látható, melynek mindkét végénél egy egy fegyveres mór ült szobor-mozdulatlanságban, varázs szó által levén ekként elbüvölve. A szekrény előtt több, aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel tölt edény állott. Ezeknek legnagyobbikába könyökig vájták be karjaikat, s minden egyes bemarkolással temérdek sárga mór aranydarabot vagy karpereczet és ékszert húztak ki s alkalmilag egy egy keleti gyöngyfüzér akadt meg ujjaik között. De még mindig remegtek és röviden lélekzének, mialatt zsebeiket zsufolák s olykor olykor rémülten tekintének a két elbűvölt mórra, kik mordan és mozdulatlanul ültek, hunyoritlan szemekkel nézve reájok. Végre, valamely képzelt neszre iszonyuan megrettenve, felszaladtak a lépcsőn, feldöntötték egymást a fenső osztályban, a viaszgyertya elaludt s a padlózat rémes dörgéssel ismét bezáródott.
Eltelve félelemmel addig meg sem állottak, mig a toronyból kitapogatózva, a falombok közűl előragyogó csillagokat meg nem pillantották. Ekkor a fűbe ülve megoszták a zsákmányt, elhatározván, hogy jelen időre megelégesznek ugyan az edények e felületével is, de a jövő éjek egyikén ujra eljőnek s fenékig üritik azokat. Hogy pedig egymásban bizhassanak, eloszták a talizmánokat is, egyikük a tekercset, másik a viaszgyertyát tartván meg; azután, könnyü szívvel és nehéz zsebekkel visszaindultak Granadába.
A dombról lefelé menet az éles eszű mór egy jó tanácsot sugott az egyszerü vizhordár fülébe.
– Barátom Peregil, szólt, ennek a mi dolgunknak mély titokban kell mindaddig maradni, mig az egész kincs biztositva s birtokunkban leend. Ha az alcalde fülébe a hir legkisebb szellője is téved, el vagyunk veszve!
– Természetesen, felelé a gallego; ennél szentebb sem lehet.
– Barátom Peregil! folytatá a mór, te okos ember vagy s nem kétkedem titoktartásodról; de neked feleséged van.
– Egy szót sem fog megtudni; válaszolá szilárdul a kis vizhordár.
– Jól van, mondá a mór, bizom viseleted- s igéretedben.
Soha igéret eltökéltebben s őszintébben nem tétetett, de, fájdalom! hol van a férj, ki neje előtt valamit titokban birjon tartani? Peregil, a vizhordár, ki a legszeretőbb s legengedékenyebb férjeknek volt egyike, semmi esetre sem tartozott ezek közé. Haza érve, feleségét duzzogva egy szögletben találta.
– Valahára, kiálta a belépőre; miután az éj ily késő órájáig csavarogtál, haza birtál botlani. – Csodálom, hogy nem hoztál megint hálótársul egy mórt.
Azután könyekbe törve ki, kezeit tördelni s mellét verni kezdé.
– Ó én szerencsétlen asszony, siránkozott, mi lesz belőlem? Házamat ügyvédek és alguazilok turkálják fel és rabolják ki, férjem egy semmirekellő, ki többé nem hoz kenyeret haza családja számára, hanem éjjel nappal mórokkal pajtáskodik! Ó gyermekeim, édes gyermekeim! mi lesz belőlünk? útfélre kell mennünk koldulni!
A becsületes Peregilt annyira meghatá neje szomorusága, hogy szinte majd sirva fakadt. Szive épen oly csordultig tele volt mint zsebe; mindkettő zabolázhatlanul. Az utóbbiba nyulva, kivett három négy arany pénzdarabot s a nő keblébe csusztatá. A szegény asszony ámultan meredt reá, nem tudva, mire vélni ez arany záport. Mielőtt magához térhetne meglepetéséből, a kis gallego egy aranylánczot vőn elő s szemei előtt csörgeté, ugrándozva örömében s száját két füléig elhuzva.
– Szent szűz oltalmazz! kiáltá a nő. Mit miveltél Peregil? talán csak nem öltél és raboltál? Alig keletkezett ez eszme a szegény némber agyában s azonnal bizonyossággá is érett benne. Már látta a börtönt s nem messze az akasztófát, mint függ rajta egy lőcslábu kis gallego s képzelme előidézett rémeitől megrohanva, görcs állott minden tagjába.
Mit volt a szegény embernek mit tennie? Feleségét nem nyugtathatta meg s képzelme rémeit nem űzhette el másként, csak ha jó szerencséje egész történetét elmondja neki. Mielőtt azonban ezt tenné, ünnepélyesen megesketé, hogy semmi élő lénynek nem szóland róla.
A nő örömét leirni lehetlen volna. – Férje nyakába csimpeszkedett s majd megfojtá öleléseivel.
– Na s asszony! kérdé a kis ember diadalmasan, mit mondasz most a mór hagyományához? Ezentul ne perelj velem, ha embertársamon segitek.
A jó gallego ezzel juh-bőrös gyékényére vonult s oly nagyot aludt rajta mint a legjobb pehely-ágyon. Nem igy felesége, ki a zsebek tartalmát kiüritve, egész éjen arab aranyokat számolt, nyaklánczokat és fülönfüggőket csatolt magára s elképzelte, mint fog majd ragyogni, ha majd egyszer szabad leend dus létét élvezni.
Következő reggel a becsületes gallego egy jókora aranynyal a Zacatin-ba ment egy ékmüves boltjába s áruba bocsátá az állitólag alhambrairomok közt talált pénzdarabot. Az aranymüves látván rajta az arab felirást s hogy legtisztább aranyból van: értékének harmadrészét ajánlá, mivel a vizhordár tökéletesen megelégedett. Peregil ekkor uj ruhákat s mindennemű játékszert vett kis nyája számára s egyszersmind egy szivélyes ebédre való élelemszereket is s lakába térve, gyermekeit körben tánczoltatá, mig ő, a legboldogabb atya, közepettük ugrándozott.
A vizhordár neje, titoktartási esküjét bámulatos szigorusággal tartá meg. Egész másfél napig járt s kelt ide s tova rejtélyes arczczal s csaknem kipukkanó oldallal, de, bár kofatársaitól véve körül, befogta száját. Azt, az igaz, nem állhatta meg, hogy kis méltóságot ne öltsön arczára: mentegette ruhái avultságát, emlité, hogy egy aranyzsinórral kivart s korállal ékitett basquinát, meg egy csipke mantillát fog megrendelni. Aztán példázgatott, hogy férje talán abba hagyandja a vizhordárságot, miután egészségének nem tesz jót. – S valóban, ugy mond, talán jobb is leend nyáron át mindnyájunknak falura vonulni, hogy a gyermekek a hegyi lég jótékonyságában részesülhessenek, miután a várost e tikkasztó évszakban lehetlen kiállani.
A szomszédok egymásra bámultak s azt hitték: a gyámoltalan nőnek kificzamodott az esze; s negélyezett tekintélye bájai és igényei általános guny és nevetség tárgyává lőnek, mihelyest távozék.
A künn megállott fecsegésért azonban bő elégtételt szerze magának otthon s nyakába keleti gyöngyfüzért, karjaira mór karpereczeket s fejére egy gyémánt boglárt helyezve, rongyai közt furcsán lejtett fel s alá a szobában, néha néha egy törött tükörből gyönyörködve önmagán. Sőt, együgyü hiusága által bizgatva, egy alkalommal meg nem állhatá, hogy ne mutassa magát az ablaknál, élvezni az elmenőkre teendő hatást.
A sors ugy akarta, hogy Pedrillo Pedrugo, a minden-lébekanál borbély épen e perczben átelleni boltjában munkátlan üljön s örökké vizsga szemeibe gyémánt ragyogás ütődjék. Pillanat alatt kis ablakánál termett s a vizhordár ronda feleségét egy keleti arához méltólag felékesitve látta. Az ékszerek pontos leltárát jól megjegyezve magának, tüstént az alcaldéhoz sietett. Rövid időn nyomon volt az éhes alguazil s mielőtt a nap leáldoznék, a szerencsétlen Peregil ismét a biró elé hurczoltaték.
– Mi ez, gazember? kiáltott dűhösen az alcalde, te azt mondád, hogy a házadban meghalálozott hitetlen egy üres szekrényen kivül egyebet nem hagyott s most azt hallom, hogy feleséged gyöngyökkel és gyémántokkal megrakott rongyaiban pompázik. Nyomorú! készülj előadni az áldozatodtól elrabolt zsákmányt s aztán lóggni az akasztófán, mely a reád várakozásban már szinte kifáradt!
A megrémült vizhordár térdeire esett s kivallá a csodás eseményt melylyel e kincsekre szert tett. Az alcalde, az alguazil s a kandi borbély telhetlen fülekkel hallgaták a lebüvölt kincsről szóló arab mesét. Az alguazil rögtön a mórért küldeték, ki a varázslatban részt vőn. A mozlem félőrülten jelent meg ijedtében, hogy a törvény nadályainak körmei közé jutott. Megpillantván a birka-képű s levert tekintetű vizhordárt, világos lőn előtte a dolog. – Ostoba állat te! szólt midőn mellette elment; nem megmondám-e hogy ne locsogj feleségednek?
A mór vallomása megegyezett pajtásáéval; de az alcalde nem mutatkozott hajlandónak hitelt adni s börtönnel és szigoru vizsgálattal fenyegeté őket.
– Csendesen senor Alcalde; mondá a muzulman, ki ezalatt visszanyerte hidegvérüségével éles tapintatát, – ne szalaszszuk el meghasonlás által a szerencse kedvezését. A dologról kivülünk senkisem tud – maradjon tehát ez titok. Van még a barlangban annyi, mennyi mindnyájunkat gazdaggá tehet. Igérd meg, hogy szépen megosztozunk, akkor az egészet felhozzuk – tagadd meg azt s a barlang örökkön örökre zárva marad.
Az alcalde félre hivta az alguazilt tanácskozni. Ez utóbbi kítanult vén róka volt mesterségében. – Igérj meg mindent, sugá, mig a kincsnek nem vagy birtokában. Akkor majd aztán az egészet elfoglalhatod s ha mukkanni mernek, fenyegesd őket bitóval és máglyával, mint hitetleneket és bűbájosokat.
Az alcalde-nak tetszett a tanács. Sima homlokkal a mórhoz fordulva! – Ez különös történet, szóla s igaz is lehet, de személyesen kell meggyőződnöm. Még ez éjen, jelenlétemben kell ismételned a varázslatot. Ha valósággal létezik kincs, barátságosan megosztjuk egymás közt s a dolognak vége; ha pedig megcsaltatok, isten legyen irgalmas lelketeknek. Addig is, őrizet alatt maradtok.
A mór s a vizhordár szivesen egyezének e föltételekbe, bizonyosak levén benne, hogy az eredmény igazolandja szavaikat.
Éjfél tájban az alcalde, az alguazil s a minden-lébekanál borbély által kisérve s mindnyájan erősen felfegyverkezve, a kalandra indulának. A mórt és vizhordárt foglyokul vitték magukkal, ugy szinte ez utóbbinak izmos egykori szamarát is, mint a reménylett kincs leendő teherhordóját. Észrevétlen értek a toronyhoz s egy fügefához kötvén a szamarat, lementek a torony negyedik boltozatába.
A tekercs elővétetett, a viaszgyertya meggyujtaték s a mór felolvasá a varázslatot. A föld megrendült, mint először, a padló iszonyú dörgéssel megnyilt, előtüntetve a keskeny lépcsőzetet. Az alcalde, alguazil és borbély összeremegtek s nem birtak a lemenetelre bátorságot venni. A mór és vizhordár leléptettek az alsó boltozatba s a két mórt ülve találták, némán és mozdulatlanúl, mint azelőtt. Neki türkőztek két terjedelmes s arany és ezüst pénzzel s ékkövekkel tölt edénynek s kimozditák helyeikből. A gallego egyenként vitte fel ezeket vallán s bár tagba-szakadt izmos ember és szokva volt nagy terhek emeléséhez, még is csakúgy tántorgott súlyok alatt s felrakván a szamár két oldalára, tapasztalá, hogy az állat többet nem birhat el.
– Elégedjünk meg most ennyivel, szólt a mór; ezt elvihetjük látatlanúl s elég is leend mindnyájunkat oly dússá tenni, mint csak szemünk szánk megkivánja.
– Hát még több is van oda lenn? kérdé az alcalde.
– A legnagyobb értékű még lenn maradt, felelt a mór; egy, hét aczélpánttal lezárt s csupa gyöngy- és drágakővel telt szekrény.
– Ezt minden áron fel kell hoznunk; kiálta közbe a telhetlen alcalde.
– Én nem megyek le többért, morgá a mór; a mi elég az elég, – több felesleges volna.
– Én pedig, szólt a vizhordár, nem hozok fel több terhet, majd bizony, hogy szegény szamaram háta letörjék.
Látván az alcalde, hogy kérelem és fenyegetés egyiránt nem fog rajtuk, két társához fordúlt.
– Segéljetek, úgymond, a szekrényt felczipelni s tartalmát egymás közt oszszuk meg. Ezzel lefelé indúlt a lépcsőzeten, az alguazil és a borbély remegő borzadálylyal követék.
A mór mihelyest kellőleg lemerűlni látta őket, kioltá a sárga gyertyát; a földnyilás szokott recsegéssel záródott be s a három érdemes urat méhébe temeté.
Ekkor a több rendbeli lépcsőn felsietett s meg sem állott mig a szabad ég alá nem ért. Az apró vizhordár utána rugaszkodott, oly gyorsan, mint csak rövid lábaitól telhetett.
– Mit miveltél? szólt mihelyt léhlhez juthatott az elképedt Peregil. Hiszen az alcalde a más kettővel együtt bezárva maradott!
– Legyen meg Allah akarata! mondá ájtatosan a mór.
– S nem szabaditod ki őket? kérdé a gallego.
– Allah őrizz! viszonzá a mór, szakálát simogatva. Úgy van megirva a sors könyvében, hogy mindaddig lebüvölten maradjanak, mig valamely kalandor a varázst meg nem töri. Isten úgy akarja!
S ezzel a viasz gyertya felmaradt végét messze, a csalit sötétlő bokrai közé dobá.
Segiteni a dolgon többé nem lehetett s igy a mór és a vizhordár a gazdagon megterhelt szamárral a város felé indúltak s a becsületes Peregil meg nem állhatá, hogy a törvény kezeiből ekként visszakerült füles munkatársát össze vissza ne ölelje és csókolja s valóban kétséges marad, mi tölté el nagyobb örömmel e perczben a jó ember egyszerü szivét – a kincsszerzés-e, vagy szamarának visszakerülése?
A két szerencse-társ barátságos igazsággal osztozott meg a zsákmányon, kivéve, hogy a mór, ki az ékszereknek kissé kedvelője volt, ugy intézte a dolgot, hogy az ő halmazába legtöbb gyöngy és drágakő jusson, de aztán viszont nagyobb aranydarabokat adott a vizhordárnak, mikkel ez szive mélyéből megelégedett. Volt gondjuk rá, hogy sokáig ne időzzenek a tény légkörében, mihez képest dús-voltukat háborgatlanul élvezni más vidékre költözének. A mór visszatért afrikai születés helyére Tetuan városába; a gallego pedig nejével, gyermekeivel és szamarával szépen kiillant Portugalba.
Itt élete párjának gondos felügyelése alatt tekintélyes férfiuvá lőn. Hosszas derekára s rövid lábaira zekét és nadrágot öltött az érdemteljes kis ember, kalapjához tollat, oldalára kardot tűzött s elhagyva a közönséges Peregil nevet, Don Pedro Gil hangzatosb czimét vevé fel; magzatai vig kedélyű, bár kurta és lőcslabu nemzedékké növekedtek, mig Senora Gil, tetőtől talpig csipkésen, szalagosan, karpereczesen s mind a tiz ujján ragyogó gyürükkel példányképe lett a laza divatosságnak.
Mi az alcalde-t és két segédét illeti, ezek a „Hét emelet tornya“ alatt bezárva maradtak s lebűvölten mai napig is ott vannak. Ha kifogynának egykor Spanyolországból a kandi borbélyok, a fogdmeg alguazilok, és megvesztegethető alcaldék, ezeket fel lehet keresni; ha azonban e hiány volna megszabadulásuk feltétele, valószinű, hogy itélet napig ott kellene várniok.