(BOZ. (DICKENS.) HOUSEHOLD WORDS.)
Utitarisznyám vállamon függött – beszélte minap este kis társaskörben Armand ifju festész – szilfabotom kezemben volt s három mérföldnyi gyaloglás a poros országuton oly szürkévé tőn, mint egy molnár. Honnan jöttem, hova mentem? nem tartozik ide; még akkor husz éves sem valék. Hazulról indultam meg oly czéllal, hogy paradicsomot, e földön, paradicsomot találjak. A vidék nem volt különösen festői; a hőség igen nagy. Minden oldalról kalász-tenger hullámzott körülem. Itt egy falucska, ott egy mezei lak s minden domborulaton egy szélmalom volt látható. A földeken dolgozó pórok énekeltek s a madarak, mintegy velük ingerkedve, csevegtek. A fákkal szegélyzett uton, lovak vagy ökrök által vont egykét szekér haladott lassan előre. Én egy kőhalomra ültem. Egy szekeres durván kérdezé: fáradt vagyok-e? s ha igen, ajánlá, hogy szekerére ülhetek. Elfogadtam s nemsokára elterülve feküdtem a szekérderékban, kényelmetlen fél álomba merülve, melynek azonban nem hiányoztak saját kellemei, mert a lusta járomról lefüggő csengetyűk mindaddig s oly édesdeden csilingeltek fülembe, mignem azt képzeltem, hogy ötven ezüst hang hív egy ragyogó szép új hazába.
Oly hangulatban ébredék föl, melyben a kért bocsánatot könnyen megadhatám. Emberem, midőn a főutról befordult, egészen megfeledkezett rólam s oldalvást már fél mérföldnyire jött velem. Semmi baj, becsületes szekeres! hiszen nem megyek én sehová; „én csak a paradicsomot keresem.“ A környéken nincs ily nevű falu, mondá ő; de bizton hiszi, hogy a kastély és vidéke nekem igen fog tetszeni. Én természetesen ily czélból utaztam. Borravalót nyomtam markába, – „igyál egészségemért, jó ember, a magadénak rovására. Lássuk azt a szép tájat.“ Ő egy ösvényre mutatott, mely a mezőn keresztül a közel kastélyhoz visz s ott hagyott, kemény markában rázogatva a tőlem kapott ezüst pénzdarabot. Rögtön láttam, hogy e hely érdemes a megtekintésre.
Az első pillantás mutatta, hogy a vadtermészetnek eredeti állapotában hagyott s a polgárisulás ellen elkorlátozott töredéke ez. Erdők és magános fák, tavak és jókora patakok; s ha a kastély távolabbi falait a sürü lombozat elfedte szem elől, emberi kéz nyomai sehol sem valának láthatók. – Részletesb szemle után azonban tapasztaltam, hogy a természethez ittott javitás is járult s hogy minden, mi a kilátást gátolhatná vagy a tájképet eltorzíthatná, szorgalmasan el van távolitva. Nem voltak itt álromok, sem mesterséges zuhatagok; az idegen lépteit azonban elmés rendezésü utak észrevétlenül a legszebb kilátási pontokhoz vezették. – Örömmel éreztem a gondosan rejtekezni igyekvő müvészet jelenlétét; de akkoron még, mint a fiatal emberek legnagyobb része, hajlandó levén nagy dolgokat kicsinyelni a hiedelemben, hogy ezáltal epigrammai élczet és szakértőséget tanusit az ember, fenszóval mondám: E park öltözéke bámulatosan sikerült.
– Ez közönségesen kifejezett közönséges eszme, szólalt meg tisztán csengő hang fölöttem. Föltekinték, azt hivén, hogy a falombok közt rejtőzik valaki s meglepetésemre ifju hölgyet láttam szép nagy lovon ülve s lovagostorát játszian tartva fejem fölött. A nélkül, hogy észrevettem volna, jött utánam a gyepen s meghallotta megjegyzésemet, mely pedig, biztosithatom önöket, csupán saját füleimre volt számitva.
– Nagysád, feleltem én magamhoz térve zavaromból, ugy hiszem, ön engem félreért. Nincs semmi közönséges a hasonlatban, mely a minden fölöslegtől oly ízletesen megtisztitott tájképet nőhez hasonlítja, ki a helyett, hogy ékszerekkel halmozná el magát, öltözéke műgondját használja fel szépségeinek lehető kitüntetésére.
– A magyarázat nem járja meg; válaszolt ő. Hiányzik belőle az őszinteség. Ön iménti mondatának egyszerű értelme az, hogy ön megszégyenlette e táj általi bámulatra ragadtatását, és szükségesnek találta a megvetés férfias kiváltságát alkalmazni. Ha nem láttam volna önt ott távolabb, midőn könyvébe rajzolt, könnyen valamely vándorló fodrásznak tartanám.
Új ismerősnőm hangja és modora rendkivül zavarba ejtett s egyelőre csaknem felingerlett az ellenséges viselet, melyet ő, ily csekély alapon, irányomban vőn; világos, hogy ő szellemi vitát akart kezdeni, mert e perczben még nem sejthettem, hogy ezúttal tulajdonkép a bemutatás formaságait ohajtá elkerülni. Én feleltem a vádra; ő viszont. A viszontorlatok egész ütegeit tüzeltük el egymás ellen, lassanként azonban közös téren találkozánk; minden negélyzetet mellőztünk; s mialatt ekként összevissza járkáltunk a gyepes fasorok között, vagy meg-megálltunk egy-egy kilátási pontnál – ő csöndesen haladva szelid paripáján, én pedig mellette, a ló serényét fogva, a fesztelenség és barátsághoz egy óra alatt többet közeledtünk, mint ez, bármi más körülmények közt, egész évszak alatt lehető volt volna.
Hadd irjam le e benyomásokat ugy, mint akkor tapasztalám azokat. Máskülönben hogy világosítaná fel a puszta elbeszélés az elméletet? Azt akarom e példa által megmutatni, a boldogságnak mily roppant épületét épitjük gyakran ingatag alapra, s hogy az élet eseményei anyagi következményeinek épen nem szükség érzeményeink kifolyásával öszhangzatban lenniök, hogy – de nem előzöm meg a történetet.
A hölgy, zöld lovag-öltözetében kitünően szép volt, mint ezt e kis mellkép bizonyítani fogja; folytatá Armand s kis tokot vont elé zsebéből.
– Emlékezet után van rajzolva, de jót állok tökéletességeért.
– Mindnyájan jól ismerjük ez arczot, barátom, szólt Prevost, ez arcz, Raphael Fornarinajaként, csaknem valamennyi festményedben eléjön. Mult évben mint Medeát tüntetéd fel; az idén, alkalomszerűleg módositva, mint Corday Charlotte fog a képtárlatban szerepelni. Miért kerülted el e jelleget oly gondosan Juliet-ed és Helois-edben? Az ember azt hinné, hogy kellemes viszemlékek helyett inkább perpatvar, erőszak és kétségbeesés eszméivel van az kapcsolatban.
– Ha ez volna az eset, felelt Armand szinlett vidorsággal, elméletem porba hullana, s én, midőn e történetet elmondom, nem tennék egyebet, mint jóságtokkal visszaélve, oly vallomást, mely a borongós kedélyen kissé könnyítsen. Hallgassatok meg végig, ez nincs már oly messze.
Kis tó partján egy grottához értünk, hol meglepetésemül reggelire gazdagan volt terítve. Két szék, két teríték volt készitve; mellettök Fifine, a szolgálat-teendő nőcseléd. Megizlelők a reggelit, minden egyébről beszélgetve csak minmagunkról nem, holott egyébre nem is gondoltunk, mint épen minmagunkra. Párszor egyegy eszme villant át lelkemen e fogadtatás sajátszerűsége fölött; hivém azonban, hogy a kastély különcz úrnőjével, minőkről középkori regényekben olvas az ember, hozott össze a véletlen, ki most büszkeségét helyezi egy vándor müvész iránti vendégszeretete tanusitásában. A hölgy engem Hectornak nevezett, én őt Andromachenak; s a csemegékkel felhozott jó fajta bor befolyása által lelkesitve oly messze mentem, hogy megvallám, miként irántai szerelmem határtalan s neki arámmá kell lennie. Nyilt őszinte válasza, miszerint csak tőlem függ a napot meghatározni, korlátlan örömre ragadott. Alig emlékszem már, mi minden dőreséget követtem el; annyit tudok, hogy Fifine megdorgált s mondá, hogy jó nevelésü fiatal ember-létemre igen vakmerő valék.
Mi gyönyörteljes fél óra következék most! A grotta bejárását borágak futották el. A tó fodrai aranyporral behintettnek látszó part fövenyéhez simultak. Az ösvény, melyen meredek sziklák alatt ide jövénk, ezek közé oldalt felkanyarúlt; előttünk a tó – lehet, hogy az nagy pocsolyánál nem volt egyéb, de ily dolgokat az emlékezet nagyszerűsít – erdőlepte magas hegyek tővéig terjedett, miket aztán a tiszta kék éggel együtt visszatükrözött. Egymás mellett, egymás kezét tartva ültünk; Fifine azonban, ki az illemről túlszigorú fogalmakkal birt, hevesen kelt ki ellenünk. Én súgva tovaküldetését szorgalmaztam s Andromache talán szinte véleményemen volt, de ezt fenszóval nyilvánitani nem merte. Igy mult el egy néma boldogsági óra, mert sziveink csakhamar csordulásig teltek el s lezárták a szót ajkainkról; és én ünnepélyesen kijelentem, hogy még egy ily nap élvezeteért lemondanék életem tiz évéről.
Midőn az est közeledett s én a tópartoni alkonyséta gyönyöreiről kezdtem álmadozni, Fifine könyörtelenűl sürgette a kastélyba visszatérést. – Szavai vadul sértették füleimet. Én mármár dryádnak vagy fák és grották közt lakó nymphának képzeltem hölgyemet. De a prózai Fifine győzött s mi félóra mulva igen kényelmes és új izlésü lakház párisi csínnal búlorzott termébe léptünk. Itt több, mindennapi arczu szolga bámult reám. Regényes eszméim egyszerre durva lökést kaptak. Öt perczczel később hintó gördült be a kapun s egy szép magas ifju kiséretében kövér öreg úr szállott ki belőle.
Minek fessem a megoldás nevetséges részleteit? Andromache Chose Hector úrnak volt jegyese, de még soha nem látta őt. Atyja, gazdag természetbuvár, e nap reggelén a vőlegénynyel találkozandó, a szomszéd városba elébe ment. A regényes hajlamú ifju hőlgy engem a parkban megpillantván, azt hivé, hogy ez egy előre kicsinált meglepetés. A grottába reggelit rendelt s az imént elbeszélt módon ismerkedett meg velem. Én a Hector-nevet elvállalván, ő természetesen Andromache lőn. Ennyiből állt a tévedés magyarázata. Arczom majd kiégett a szégyentől, midőn az apa s az igazi Hector hangos nevetés közben igazitott helyre; s maga az ifju hölgy is sírva távozott el. Egyelőre azt reméltem, hogy eltörülhetlen benyomást gyakoroltam reá; de nemsokára kiábrándulék. Dühömben durva szavakkal támadtam meg Hectort. Ennek egy ellenséges találkozás lőn következménye. Én nehéz sebet kaptam s egy szomszéd faluban sok ideig feküdtem elhagyottan. De szerelmemből még mindig nem gyógyultam ki. Még akkor sem, midőn összekelésöket meghallám. A menyasszonyt makacsúl az én Andromachém gyanánt tekintém s csak midőn rokona, Ducliquené jött egyszer látogatásomra, oszlott el minden csalódásom. Szerinte Andromache, bár a regényességet igen szereti negélyezni, nagyon mindennapi és prózai egyéniség, s a pásztoróráról mint nevetséges tévedésről emlékezik. Ő nemcsak ellenszegülés nélkül, de nagy örömmel lett Hector nejévé. Férjében minden kivánhatót feltalált – szép külsőt, nagy vagyont, magas rangot; s ő volt az első, ki tréfa tárgyává tette „azt a szegény ál Hectort.“
E látogatás egyszerre kigyógyitott. Elég erősnek éreztem magamat odahagyni az elvesztett paradicsomot. A barátságos és gyönyörű Ducliquené üléssel kinált meg hintajában s a közel Arquet városba vitt. Én pedig hálát érzek Andromachém iránt, hogy a szépség maradandó mintaképét lelkembe véste.
Igyunk egészségeért!