E tanulságos elem a «Virágregék»-re is kiáradt. De csoda-e, ha e gyöngéd légi termékek nem birhatnak meg oly terhet, mely a nehéz valódi életé. Itt egyébiránt a kifogás nem annyira a műveket, mint magát a genre-t illeti. Az ember szintúgy megsajnálja a költőt, hogy annyi erőt vesztegetett e hálátlan genre-ra, mely inkább csak nevében és külsőkép költői s mintegy önkénytelen azon különösnek látszó mégis természetes óhajtást fejezi ki: miért nem festi Tompa a szenvedélyeket, melyek a virágok kebleit dobogtatják, inkább az emberekben? Szegény virágok! Hisz ők csak mosolyogni és könnyezni, sóhajtani és elhervadni tudnak. Miért osztozzanak a mi fitogtatott erényeink s eltakart bűneinkben? Miért nehezüljön reájok a természet törvényei helyett az erkölcsi világ rendje: a mi vigasztalónk és nemesisünk? A virágrege a német irodalomból szivárgott át hozzánk s aligha termékeny földre talál. A németeknél mindig otthonos volt. A romantikai iskola mindjárt eleinte nagyban űzte. Majd 1818-ban Schulze Ernő «Die bezauberte Rose» czímű műve nagy csodálatot idézett elő s az édeskés utánzások egész seregét vonta maga után. Később, midőn e költészet csaknem feledésbe sülyedt, Grandville «Élő virágai» Németországon is elterjedtek s Andersen csinos regéi nagy és kis gyermekeket egyaránt elbájoltak. A költők a virágok életírásához fogtak, a rózsa kalandjait zengték s a liliom rejtélyeit leplezték föl. De a birálók közül sokan kikeltek e mozgalom ellen. «A virágok» – írja a többek közt Schmidt Julian «a romlatlan kedély előtt kertben és mezőn mindig kedves jelenet, de ha odahagyják ágyaikat s Grandville modorában balletjelmezbe öltöznek, a valódi élet zajába vegyülnek s igényt tartanak ahhoz, hogy az emberekhez hasonló születésű lényekül tekintsük: az ellen tiltakoznunk kell. A természet minden tárgya saját eljárást kiván. A virágoknak is megvan az ő titkos költői életük; ha ezt a költő kiérezve megérzékíti, hálásak leszünk hozzá, de ha parfumirozva, phantastikus ruhában állítja ki azokat a piacra, letöri róluk a természet és ártatlanság kellemét». Mindez, ha nem is egészben, de részben illik Tompa «Virágregéi»-re is. Természetes, hogy Tompa költő levén, mindenütt tud valami táplálékot nyujtani szivünk vagy képzelődésünknek. Aztán itt-ott aesopusi mesefélét is ad, kilépve az e regéiben túláradó sentimentalismusból. Megjegyzéseim általában a genre-t illetik, mely iránt nem lehet rokonszenvem, s épen nem tartom kárnak, hogy e téren utánzói gyérülni kezdenek. Ezelőtt évekkel sok virágregét olvashattunk a lapokban, de az utánzók közül egyik sem birva Tompának se a virágok körüli tapasztalatait, se festői ecsetjét, a betanult forma tartalma csak üres kérődzéssé vált.

A virágregéket lyrai költeményeinek II. kötete követte, melyről bővebben akarok szólani. Ha ezelőtt évekkel «Népregéi és mondái» voltak becsesbek dalainál, most ellenkezőleg áll a dolog. Versei magasan túlszárnyalják a regéket. Tompa lyrája e második kötetben emelkedőben van az elsőhöz képest. Nem találjuk ugyan föl benne azon utánozhatlan szép népdalokat, melyek az elsőnek gyöngyei voltak, de minden egyéb, mi ott vonzott, bájosabbá válik. A természet iránti érzéke még most is a régi, képzelődése nem lankadt, de az érzés és szenvedély, mi amott ritkán nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb. Kedélye mélyült, élményei napjaiból és napjaink élményeiből merít, mit én mindenek felett nagyra becsülök, mert legújabb lyránknak ép az a baja, hogy magára erőltetett hangulatokban lélekzik, s a viszonyok és közönsége szükségét se nem érzi, se nem érti.

Bizonyos férfias bánat vonul el e költeményeken, mely kiengesztelődni akar és bir. A költőt nem bántják többé a szerelem valódi és képzelt kínai, ritkán kel ki boszusan a világ ellen, járta az élet utait s némi bölcsészi nyugalomra tett szert. Körötte romok és emlékek hevernek, melyeken jól esik elmerengenie, jelenések veszik körül, melyek szivének még eddig illetetlen hurjait pendítik meg. Kivándorló barátja után mélyen borongó elegiát küld, lelke komor képeken andalog s a mint pitvarában állván, tünődik, a mult idők emléke s a jövő sejtelme lepi meg; hiába látogatják a jó falusi szomszédok, nem tud beszédes és derültté válni, s midőn az éj reá nehezül, egy sötét vágyat érez; gyülölni, nem élni, de egy-egy csillag fénye lelkeig világol, hogy szeressen és reméljen. Meglátogatja a pusztákat, gyermeksége s költészete vidékeit, de azok most egészen más színben tünnek föl előtte. A költő vénült s a pusztákon nagy események rohantak végig. De a költőnek boldogsága is van. Neje és gyermekei veszik körül. Ide s régi barátjához, a természethez menekül, itt s a természetben nyugszik meg s engesztelődik ki. A dal, a bor és jó barátok közt ujra fölmelegedik s midőn a nagy meghasonlásokban, melyek körülveszik, kifáradt, a hűség karjai boldog álmakba ringatják.

Ime a költemények, melyeket pár rege s néhány gunyoros dal szakít meg. Tompa szerencsésen eltalálta a hangot, mely most szíveinkre hat. Ez az, mi lyrai gyüjteményét a többiek felett oly magasan kiemeli. De hogy a költői alakításban mindenütt elég művész-e, olyan-e egészben véve, mint talán lehetne, más kérdés. Vizsgáljuk fény- és árnyoldalaival, a mint a kritikai méltánylat hozza magával.

Tompa előszeretete a festmény, kép, allegoriához ez újabb költeményein is átvonul. Költészetének ez most is ereje és gyöngesége. Régibb és újabb költeményei közt e tekintetben az a különbség, hogy képeit, allegoriáit inkább felolvasztja a kedélyben, s épen azért lyraibb. Régebb a kép volt nála túlnyomó, most az érzés. Bizonyság erre az «Őszi tájnak»… kezdetű költemény. Egy magyar költő sem irt annyit az őszről, mint ő. A természet hervadása mindig mélyen hat kedélyére s különböző hangulatokba ejti. Versei e második kötetében is három ily költemény van, melyek közt legszebb az, melyet épen most említék. Mig az első kötetben megjelent «Őszi képek» czimű inkább őszi kép, ez őszi dal. Az enyészet bája, a hervadás és fény lelkén néha vágyba olvad, melyet e következő szép sorokban tolmácsol:

Azonban itt a költeménynek be kellett volna végződnie. A még végül hozzá toldott versszak, mely azon óhajtást fejezi ki: miért nem ilyen az ember élte, szükségfeletti, mert a megelőző versszakokban már be van foglalva. Mindig mélyebb és költőibb hatást idézhetni elő, ha úgy hallgatunk el valamit, hogy kiérezzék, mintha kimondva se nagyobb emelkedésre nem hangolhatjuk a kedélyt, se jobban meg nem illethetjük. Az «Őszszel» czimű költemény kevésbbé becses. Itt a költő egészen ellenkező óhajtást fejez ki. Szeretné, ha az élet fáklyaként fényes piros lángban lobogna el, nem lassan hervadva, mint a levél. Érez, de nincs eléggé áthatva s inkább csak ötletet nyujt, mint költői eszmét. A «Jösz te kedves»… kezdetű dalban is a haldokló természet képein mereng, azonban itt a hulló levelek közt másodvirágot is lát s lelkében az emlék örömei nyilnak, a természet mély álmában az öröklét melegét érzi, mint kedvese keblén az örök szerelmet. Szép alapeszme; de mig a csendes elégiai hangulatnak a rhythmus megfelel, pár átmenet némi zavart idéz elő. Például e sorokra:

képzelődésünk egészen az eléje festett képbe merül, és szivünk benne akarna érezni, ha a költő engedné, ki így folytatja:

E versszak egészen elfordítja szemeinket tájképéről, hogy egy hervadó virágot kerestessen föl az érzés közvetítőjéül, holott ezt épen a hangulatot fölébresztett képnek kellene tennie.

Számos tisztán allegoriai költeményt is veszünk. Az allegoria nem a költészetbe, hanem a rhetorikába való s ott is igen másodrangu szerepet játszik, mondják sokan. Ez nem kevesebb egyoldalúság, mint az, mely az allegoriát többre becsüli a tisztán epikai vagy lyrai eszménél. Hiszen a keleti költészetnek egyik kútforrása épen az allegoria s a nyugatiban is nem egy kitünő művet mutathatni föl, mely többé-kevésbbé rá vihető vissza. Hát miért nem zárjuk ki a költészetből a hasonlatot is, midőn ez magában épen úgy nem költészet, mint az allegoria; úgy használva pedig, hogy se a gondolatot nem emeli, se azzá nem válik, a legizetlenebb valami? S mi egyéb az allegoria, mint megelevenedett vagy kiszélesült hasonlat? A kérdés csak a körül foroghat: megbirja-e tartalmát az allegoria, azaz összhangzik-e teljesen a gondolattal, melyet képvisel, epikai alakban tud-e történetté válni, mint lyra beolvadt-e az érzésbe? Tompa allegoriáiban mindezt érzi és nem érzi. Virágregéiben, melyek mind allegoriai költemények, épen az a baj, hogy a tartalmat nem birja az alak, mert a virágrege erkölcsi alapeszmével, tisztán allegoriai alakban sokat veszt költőiségéből. Lyrai költeményei közt sikerült allegoriákat találunk. Ilyenek: «A madár fiaihoz», «Madárfészek», «Ne nézzenek rám»… «Két madár». A két első legkiválóbb. Az anyamadár elnémult fiait, kik a vihar által feldult berekből elköltözni akarnak, új dalra és maradásra kéri. Az érzés, mely az allegoriát végig áthatja, mind emelkedőben, az utolsó versszakban teljes kifejlést ér. Csak e sorok:

sokkal rhetorikaibbak, mintsem összeillhetnének a madár gyermeteg hangjával. A «Madárfészek», mely a családélet kedves allegoriája, még sokkal kitünőbb. Általában hol Tompa a családéletből vesz lelkesülést, mindig megható. Mintegy érezni látszik, mit egy franczia journalista nem rég mondott, hogy vannak idők, midőn a családi életet az észnek kellene fölfedeznie, ha a sziv már rég nem jött volna reá. Ez érzésből folynak különböző szinezettel «Tavaszkor», «Pünkösd reggelén», «Fiam születésekor» (I. II. III.) czimű költeményei is. Ez utóbbi a gyüjtemény legkitünőbb verseinek egyike. Egyébiránt ide is belevegyül az allegoriai elem. Az első majdnem tisztán az. A megáradt kedélyen kép tükröződik; rózsa kisded bimbajával, a mint a lomb rájok borul, hogy védje a vihartól. A másodikban a kedély újabb hullámot vet, a kép eltünik, helyette viráglevélként gyöngéd gondolat libeg. A harmadikban már sötét eszmék örvénye zúg, hogy a kedély mélyen lemerülve gyöngyökre találjon; mert a költő bölcsőben ringó fia jövőjén mereng, tanácsokat intézvén hozzá, melyeket így végez:

A mint már egyszer érintém, Tompa allegoria és kép nélkül ritkán tud gondolkozni és érezni. Ezt annyira megszokta, hogy képzelete még akkor is munkálódik, midőn se gondolat, se érzés nem izgatja. Öröme telik a csillogó játékban. A képzelet szakadatlanul ontja a hasonlatokat, képeket és allegoriákat, melyek ragyognak, de nem tudnak melegíteni. A költő hiába igyekszik érzést, gondolatot rejteni alájok. Érezzük, hogy nem egyszerre születtek, s a vers, mely se epigrammá, se dallá nem tud válni, csak kép marad és sokszor mesterkélt kép. Ilyenek kisebb-nagyobb mértékben: «Oh hölgyem», «Emléksorok», «Tavaszi bimbók» stb. czimű költeményei. Az is megesik rajta épen ez okon, bár ritkán, hogy egy jó kép melléklete vagy ellentéteül egy más képet keres, s nem találván erőlteti; például:

A boldogság házi pitypalatyja jó kép, de ki érzi a fülmile csattogásában a hir és dicsvágyat?

Tompának, ki annyira barátja a természetnek, hogy úgy szólva képeiben él, természetesen irnia kellett festő költeményeket is. A «Tornáczomon», «Alföldi képek», «Zivatar», «Falusi órák» mind ilyenek. A festő költészet úgy értelmezve, mint azt Petőfi, Arany, Tompa kiművelték, nálunk egészen valami új. Régibb festő költeményeink vagy puszta leirások voltak, s így költői becs nélküliek, vagy annyira beleolvadtak a lyrába, hogy annak különösebb jellemvonást nem kölcsönözhettek. Ez utóbbit nem vádkép hozom föl, sőt ellenkezőleg, mert a lyrai költészet tárgya egyedül az érzés lehet, s minden egyéb s így a természet is csak annyiban, mennyiben benne vissza tud tükröződni. S valóban ujabb festő költészetünkről kevés magasztalót lehetne mondani, ha az érzés és gondolat köréből kiemelkednék, vagy midőn kiemelkedni látszik is ne tudná magát úgy érvényesíteni, hogy több legyen, mint a rajz és szín csillogó játéka. A festő költészet csak elnevezés s egyéb semmi. A festő költemény is lyrai költemény, azzal a különbséggel, hogy festői eleménél fogva némi külön jellemvonással is bir. A festő költészet elnevezés csak akkor tévfogalom, ha a költőt festővé akarja tenni, mivé nem lehet, s arra ösztönzi, hogy lemondjon a költészetről, mikor aztán a festés nem eszközül fog szolgálni bizonyos költői czélra, hanem magává a czéllá válik.

Egyébiránt a mi ujabb festő költészetünk nem rokon se a Hugo Victoréval, mely az európai irodalomban annyi utánzóra talált, se a Freiligrathéval, kinek hirét épen festőisége alapítá meg. Hugo Victor leginkább keletre vándorol, ha képzelme tündéries színjátékát akarja ragyogtatni, Freiligrath költészete pedig orbis pictus, hol minden lehető anyag össze van halmozva, mi a képzelődést csak ingerelheti. A mi festő költészetünk mint a Tisza, melynek partjain mulat legörömestebb, hazánk határai közt marad, s legnagyobb mestere mind a mai napig Petőfi, a puszták szilaj gyermeke, ki költőink közt először talált rajtuk költőit. Már e közvetlenség önkénytelenül érzések forrásához vezeti a költőt, minők a szülőföld szerelme, nemzeti vágyak és gyermekkori emlékek, mig Hugo és Freiligrathnál az ethnographiai tanulmányok által közvetített hangulat inkább csak a felizgatott képzelődés szüleménye lehet, mint a megilletett szívé. Hugo Victornak «Orientales» czimű művét, melyben festőisége a legművészibb fokra hág, Planche Gusztáv igen jellemzőn a gondolat és érzéstől megvált lyrának nevezi, mely nem ölel át egyebet, mint a színek és hangok világát, s melyben az érzések és gondolatok csak a második sorban állanak. Freiligrathról, ki Hugo mögött messze marad, hasonló jellemzőt jegyez meg Schmidt Julian, így szólván: «Freiligrath a szívben egy új húrt sem fedezett fel, melyen magával ragadó erővel tudna játszani; e hiányból kimagyarázható aztán, hogy természeti képeik nélkülözik azon közvetlenséget és belső összhangot, mi egyedül képes a lelketlen tárgyat a költészet körébe vonni.»

A mi festő költészetünk nem ilyen. Petőfi más uton járt, s itt fűzte homlokára a legzöldebb koszorút. Az ő festő költeményei eszmékből kelnek ki, s az érzések levegőjében élednek meg. Az «Alföld», «Csárda romjai» nem egyebek, mint a szülőföld szeretetének ódái vagy elegiái, melyeken a szabadság eszméje vonul át, mi annyira összhangzik pusztáink végetlenével. A mesterkéltségnek mi nyomát sem fedezhetni föl bennük. Kedélye, melyet a természet képeire vet, mint örömet, bánatot, reményt, vágyat, vagy szeszélyt, ezek jellemével mindig összhangzik. Erős érzéke van a jellemzeteshez s megáradó érzései a nélkül olvasztják magukba, hogy valamit letörölnének róla. Kedélye mint víztükör ringatja a képeket s képzelete napként szór reájok ezer szinben játszó sugarakat. Azért fest, hogy bennük gondolatokat és érzéseket ébresszen. – Látunk, hallunk, érzünk egyszerre, a szülőföld szeretetét érezzük és lelkünkön a nemzeti emlékek és vágyak hurjai zendülnek. Petőfi festőkölteményeinek eleme a természet iránti naiv fogékonyság s a szülőföld mély szeretete. E két elembe mi hóbort, mi affectatio sem vegyült, mi nála egyébiránt gyakori, s e szerint csak jótékonyan hathatott élet és irodalomra egyaránt. Nyilatkozásuk sem üres idealismus, sem abstractio, de concret valóság, az élet telje. Ő nem szónokol a szülőföld szeretete mellett, de megtelt szivélye és lángoló képzelődése a Tisza és Duna mentében mindent bájjal von be s pusztáinkon le egész a dőlt kéményű csárdáig valami szépet, meglepőt, szeszélyest fedez föl, hogy mélázzunk, mosolyogjunk s érezzük, mily szép, mily kedves a hazai föld, mily széppé, mily kedvessé tette Isten és szeretetünk. De Petőfi akkor is költő marad, midőn érzéseiből kiemelkedve fest. Ekkor képeibe annyi mozgó életet lehel, hogy azok tökéletes genre-képekké válnak, melyek hátterét mindig valami gondolat vagy érzés képezi, mint a «Téli esték»-ben a családiasság, a «Kutyakaparó»-ban az elhagyottság blazirozottsága. E költemények valódi remekek, költészetünk büszkeségei. Valóban Petőfi igazi genialitása népdalai és románczai, festő- és genreképeiben mutatkozik; minden más művében bár többé kevésbbé költő, messze marad mögöttük. S én csodálkozom, hogy kritikusaink oly kevésre becsülték eddig festő költeményeit, s a közönség közül sokan nem találnak benne annyi élvet, mint némely üres pattogásaiban, vagy gyönge alkotásu költői beszélyeiben.

Arany festő költeményeinek jelleme a plasticitas. Ő nem szinez oly ragyogón, mint Petőfi, ő kivágni, kimetszeni tud, oly mesterin, mint költőink közül senki. Kezei közt minden kidomborul, teljes alakot vált, egyéni arczot ölt. E tehetsége oly nagy, hogy azt, mit elénk állít, mintha nem is képzelhetnők máskép s már valahol láttuk volna. Petőfi bizonyos tekintetben hangulata által költi életre tájképeit, Aranynál inkább a tájképekből merül fel a hangulat. Petőfi lyraibb, Arany epikaibb. Innen megmagyarázható aztán, hogy Aranynak «Télen», «Az ó torony» czímű költeményei, melyekben a lyrai elem a tulnyomó, nem oly sikerültek, mint a «Családi kör», «Elhagyott lak» czíműek, melyek tökéletes genreképek. Egyébiránt az ő legmesteribb tájképei eposzaiban vannak, és soha sem puszta diszítmények, hanem vagy szükséges rámái alakjainak vagy a cselekvény kimaradhatatlan szinhelyei s így motivumok.

Tompa régibb festő költeményeinek jelleme az allegoria volt, mi az ujabbakon is fel-feltűnik néha, de kedélye most sokkal teltebb, mintsem ne korlátozza képzelmének e hajlamát. Ez ujabb festő költeményei annyira felolvadnak a kedélyben, hogy néhol lyraibb mint Petőfi, és sohasem oly nyugodt, mint Arany genreképeiben. De neki nincs annyi érzéke a jellemzeteshez, mint Petőfinek, sem oly plasticitása, mint Aranynak, ő általánosabb vonásokkal rajzol, s alapeszméit, érzéseit kevésbbé művészien tudja belopni lelkünkbe. Néha már tárgyait úgy választja, hogy az kizárja az egyénibb vonásokat, rhetorikai leirásokra ösztönzi, melyeket aztán reflexiókkal sző át, minő a «Zivatar». Az ő festő költeményeiből ritkán merül föl biztos vonásokkal rajzolt tájkép, megáradó kedélye mindent elmos és önmagába sülyeszt, de e nyilatkozása erős és megható, rendesen a falusi élet örömeinek alkonyfényében ég, vagy terhes felhőként sötét árnyakat vet maga körül. A «Falusi órák», «Alföldi képek», «Tornáczomon» kitűnő költemények, szépségükből csak egy hamis kép s egy nem eléggé talált befejezés vonnak le valamit. Az elsőre példa e versszak:

hol ugyanegy gondolat két oly hasonlattal van kifejezve, melyek egymással némi rokonok, s egyik a másiknak se folytatásául, se emelésére nem szolgálhatva, csak zavarólag hathatnak. A nem eléggé talált befejezés az «Alföldi képek» III-ában tünik föl. E négy szakból álló cyclus egyébiránt e gyüjtemény gyöngye. A költő hosszas távollét után meglátogatja a pusztákat, gyermek- és ifjuálmai vidékét, a régi ismert képek közt otthonn érzi magát, de a viszontlátás örömei közé mély bánat vegyül, elsötétül előtte a mosolygó táj, s buskomolysága minden tárgynak más színt, jelentést kölcsönöz, a nap mintha vért hintene a láthatárra, a megmerült csónak, a sás eltört kardja, a széthullott buzogány fájdalmas hasonlatban szólnak hozzá s ekkor így sóhajt föl:

Ez szép. A költő ott áll az előtérben s a hunyó naptól megvilágított tájkép viszfénye haragos-szomorú kedélyébe olvad mind elhalóbban. Itt vagy be kellene végződnie a költeménynek, vagy a sötétülő tájképpel e sülyedő kedély oly fordulatának bekövetkeznie, mely kiemelkedőn vagy mélyebben sülyedőn fejezze ki az alapérzést. Tompa ez utóbbit választá s midőn így szól:

mind jól megy, de e két végsor:

sem elég festői, sem elég lyrai, holott épen e kettőnek egy pontba olvadásának kellene képeznie a kikerekítést. Sokkal művésziebben van befejezve a «Tornáczomon» czímű költemény. Ez kitünő egy mű. A költő végig néz a Sajó völgyén, elméláz a folyamon, melyet annyiszor áraszta ki vér és könny, megemlékszik a régi időkre, melyeknek nyomait rég eltörlék az évek s felsóhajt: ha a szívből is így törlődnék ki a fájdalom és csalódás! Azonban szép nyári nap mosolyog le az arató népre, itt-ott dal hangzik föl s a költő kérdi: mi szólal meg e dalban, öröm-e vagy fájdalom? A dal elcsöndesül, este lesz, a tájkép ködbe vesz, a szomszédból átjő Péter vagy Pál úr beszélgetni, de a borongó kedély nem talál tárgyat, melyen megpihenjen, míg

Az első versszakban a tájkép méla rezgést kelt a kedélyben, mely tart a negyedikig s az itt felhangzó dalra egészen borongásba megy át; a hetedikben a leszálló estével mind mélyebben sülyed, míg végre az égben elsötétül, de a fel-fellobbanó csillaggal a remény álomképei vonulnak át rajta. Mennyire összhangzik, egymásba olvad itt kül- és belvilág, kép és érzés, s a hangulat határozottságát mennyire nem zavarja semmi!

Tompa elbeszélő költeményeiben is sok szép festésre találhatni. Itt néhol sokkal több érzéket mutat a jellemzeteshez és nagyobb plasticitást fejt ki, mint festő költeményeiben. Ilyen például a Diós-Győrről írt népregéjében a következő versszak:

Különben «Versei» e II. kötetében közlött elbeszélő költemények rokonok régibb mondái és beszélyeivel. Közöttük a «Retel patakja»-t s a hét gyermekes apáról írt népregét a naiv népies hang és felfogás tüntetik ki, mely Tompa régibb ily műveiben ritkán volt tapasztalható. S ez szerencsésen el van bennük találva, de alkotásuk gyönge. A «Néprege» épen elhibázott mű. Itt egy szegény embernek hét magzatja van; az anya nem győzvén őket kenyérrel és gonddal, így kiált föl: Te! csak meghalnátok. Óhajtása beteljesedik. Két gyermek nem soká meghal, kiket a többiek is követnek. A mint az apa sírt ás számukra, egy üst pénzre talál. Már a hetedik gyermek is a sírban, de a szülők gazdagok. Az ember azt gondolná, hogy az ellentétből fog szövődni tovább a mese. Nem. Itt tökéletesen megszakad s más történet kezdődik, mely vele mi összeköttetésben sincs. Egy gazdag ember, ki e hírt meghallá, bikabőrbe öltözvén a szegény ablakára megy, s ezt kiáltja: «böm, böm, nyisd ki gyorsan, én vagyok az ördög, add át pénzedet». A szegény félelmében átadja pénzét. Azonban a gazdag is megjárja, a kérges bikabőr rásül hátára s maig is négy lábon szarvval bujdosik a világon ezt bőgve: böm, böm. Tompa hihetőleg a néptől vette át e mesét, de kettős cselekvényét vagy össze kell vala olvasztania vagy csak egyikét dolgoznia föl. Így a mint adta, a hibás alapért sehogysem érezhetjük magunkat kárpótolva oly egyes szépségek által, melyeket ő e művében is nyújt, mint mindenütt. Különösen szép benne azon hely, midőn az apa hazaviszi a talált pénzt és a meghalt gyermekek ruháit rakosgató anyának így szól:

A «Harmincz éven túl», «Az én lakásom», «Búcsu», «Elmélkedés egy levél fölött», «Pipacsok», «Farsangban», «Vig szüret», «Búcsu az ó évtől» mind gunyoros költemények. E nemben Tompa most is a régi: haragszik és fulánkot ereszt. Azonban tárgyait most inkább veszi az élet és élményeiből, mint régebb. Legörömestebb a vidéki élet bohóságait ostorozza: a mi jó compossessorainkat, kik szünetlen csak politizálnak és a tudomány és művészet iránt érzéketlenek; a kegyes patronusokat, kik a lelkészt egész keresztény szellemben alázatosságra és nélkülözésre szoktatják; az olvasni szerető szomszédokat, kik a kölcsön kért könyvet soha sem adják vissza; a dörmögő öreg urakat, kik korholják az élvező fiatalságot, mert maguk már nem élvezhetnek; a hetyke vidéki arszlánokat, kik bogárhátú kis házba vezetik a kastélyról álmodó begyes kisasszonykát; az időjárást, mely mintha az emberek felfordultságát követné, egészen megbomolni látszik. E mellett kikapják magukét a mi genialis poetáink is, kik verselni sem tudnak, a mi nagy kritikusaink is, kik csak magán rokon- és ellenszenveiknek hódolnak. Sőt egy helytt inkább boszankodva, mint gunyosan így kiált föl:

E haragos boszankodás jellemzi e költemények majd mindenikét, melyek közt «Az én lakásom» és «Farsangban» a legsikerültebbek. Tompa nem gyülöl oly mélyen, hogy erős satyrikussá válhassék s talán kevésbbé ismeri az emberek gyöngeségeit, mintsem eleveneikre találhasson. Haragszik és kibeszéli magát. Mintegy önkénytelen könnyülni akar s egyébre alig van gondja. Nem lelkesíti azon mély gyülölet, mely egykor mély szeretet volt, s épen azért, hogy boszút állhasson, éhesen kéjelegve keresi a nevetségest, gunyolni valót mindenütt, hol a bűn és ostobaság megsértették erkölcsi érzületét. Ez az igazi satyra eleme, mely aztán, ha bizonyos határokon túllép, szívtelenséggé válik s az erős és biztos guny helyett csak daemoni kaczajt hallat. Tompa a humorig sem emelkedik. A bosszankodás és harag erőt vesznek rajta. Elfogultabb, mintsem az ellentéteiben felfogott világra a kedély könny és mosolyból szőtt sugarait áraszthassa. Épen azért se elég könnyen, se elég mélyen nem mozog. De haragos kedvtelésének természetessége szintúgy jól esik az embernek, midőn rendszerint úgynevezett humoristikus verseinkben nincs egyéb, mint erőltetett élcz, vagy oly izetlen tréfa, mely legtöbbször magát a költőt teszi nevetségessé.

Tompa igazi eleme sem a guny, sem a humor, hanem bizonyos búskomoly hangulat, mely most ellágyulva, majd kitörve, itt reflexiókba, ott érzésekbe sülyedve csendes resignatióban keres menedéket. Allegoriai és festő költeményein is e hangulat vonul el. Ott, hol alapeszméi reflexiókból merülnek föl, kevésbbé szerencsés, mint midőn önkénytelen érzéseinek enged. A «Mit kérek», melyben az emberiség jövőjén töpreng, a «Boldogság», hol a boldogság fölött kétkedik, a «Hűség», midőn az ifjuság, ábránd és szerelem romjai közt a hűség karján békül ki az élettel, mert nem érintik a kedély vagy szellem mélységeit, mögötte maradnak a «Távolból», «Itthon vagyok», «Halmon állok», «Első szerelem», «Szőlőhegyen», «Levél egy barátom után», «Vén harangozó», «Öreg szolga» cziműeknek, melyekben a baráti vagy családias érzéssel megtelt sziv vagy a sötét képeken borongó képzelet élénken és erőteljesen nyilatkozik. Legjelesebb köztük az «Egy levél barátom után». Már tárgya olyan, hogy utat kell találnia szivünkhöz. Egy szerencsétlen költő, a Kerényi emlékét újítja föl, ki Amerikába vándorolt – meghalni. Tompa egyetlenegy költeményében sincs annyira meghatva, mint itt. A hazaszeretet és baráti részvét mélyen megillették. Egész lelkéből érzi azt, mit a magyarnál talán egy nemzet sem érez mélyebben: «Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél». Aztán e költeményben Tompa egészen új oldalról mutatkozik: néhány erős vonással a legjellemzőbben tud lélekállapotot festeni. Ilyen például, midőn barátjának az anyjánál tett látogatásáról ir:

Ime Tompa költészete minden oldalról bemutatva. Láthatni, hogy azon körben, melyben mozog, se eszmék, se érzésekben nem szükölködik. Mindig elég mondanivalója van, azonban az, a hogy elmondja, kevesebb becsű, mint az, a mit elmond. E megjegyzés leginkább a compositiót illeti. Tompánál ritkán találhatni egyöntetű költeményt. Fejtegetéseimben többször volt alkalmam kimutatni most a hangulat zavartságát, majd a kikerekítés hiányait. Nála egyik gondolat vagy kép felkölti a másikat, a nélkül, hogy mindig azon czélra szolgálna, a mit ki akar vinni. Néha arról is megfeledkezik, hogy egyik kép a másik hatását szükségeskép veszélyeztetni fogja. Képzelme vagy érzése észrevétlen kicsap, hogy figyelmünk csökkenjen vagy fogékonyságunk lankadjon. Aztán nem mindig tudja, mit kell elmondania s mit elhallgatnia. Olykor sorokat lehet kimutatni, melyek kihagyása által költeménye nem szenvedne csorbát. Ő nem jutott el még egészen oda, mihez nehéz, de termékenyítő tanulmány vezet s melyre még azoknak is szükségük van, kik tehetségük természeténél fogva a compositióban rendkivül erősek s inkább annak csak csekélyebb árnyalataiban tévednek. S mi e tanulmány? Az alapeszmének tökéletes megérlelése, hogy jól tudjuk a mit mondani akarunk; kifejtése a kifejezések árnyalatai és szavak súlya iránti érzéknek, hogy igen jól tudjuk elmondani a mit akarunk. Ez úgyszólva saját tehetségünk, gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem fogunk a véletlenre bízni, egy pillantattal be fogjuk látni a mű részeit alkotó eszméket, s vagy nem irjuk meg azon költeményt, melyre nem elég határozott hangulat vagy nem tisztán kibontakozott eszme izgat, vagy ha megirjuk, mindent megtettünk, mi tehetségünkben állott.

Mentovich némi tekintetben rokon Tompával. Az allegoriák és természeti képek iránt ő is hasonló előszeretetet tanusít, azonban oly hamar kimeríti s annyiszor ismétli magát, hogy egy-két költeményét ismerve, már ismerjük mindeniket. Ő is az «Athenæum»-ban lépett föl először Alpár álnév alatt pár csinos, a természet képeivel játszó epigrammai menetű dallal. Később majd mindenik divatlapba irt. 1847-ben Kolozsvártt egy füzetkében harmincz dalt bocsátott közre, melyekben egy akkor igen nevezetes politikai kérdést költői, mondhatni kedélyes oldaláról igyekezett feltüntetni. Ez legjobb műve. A harmincz dal egy egészet képez, melyben a megindult kedély, mintha önmagával beszélgetne, az érzések és eszmék egy kis történetét, cselekvényét nyujtja meglehetős szerencsével. E dalokat különösen a kedélyes oldal tüntette föl. Oly időben, midőn a hazafias eszmék inkább csak pathosban nyilatkoztak, meglepő volt egy csendes, mondhatni túlszelid kedély hazafias önmagába sülyedése. Mentovich e jelen gyüjteményében egész a legújabb időig irt s nagy részt megjelent költeményeit szedte össze. «Száraz lombok»-nak nevezi, nem tudni mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de csak közönséges abstractiók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Az örökös könny és harmat, sóhaj és szellő, bánat és fölleg stb. képei kifárasztják az embert. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Például nem erőltetés-e ez:

Ő nem hogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik. Kedélye épen oly kis körben mozog, mint képzelme. Pár csinos szerelmi dal, pár gondosan kivitt epigrammai gondolat, és ki van merítve egész költészete. De meg kell vallani, hogy ilyszerű költeményeiben őszinte, tiszta érzésre, sok csinra s némi bájra találunk. Legkevésbbé találja föl magát, ha ódai vagy elegiai szárnyalást vesz. Költeményei ilyenkor elterpedve erőtlenednek el. Elbeszélő költeményeiben a mese nem tud megalakulni s egyszerűség helyett cziczomában keresi a hatást. Legjobban sikerülnek allegoriái, melyek közt legjelesebb a «Tél». Itt szeszély, festőiség, találékonyság igen szépen olvadnak együvé, majdnem a humorig emelkedve.

És ezzel hadd térjek át legújabb lyránkra.

A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom keletkezett. Néhány régibb és egészen új költő határozott vonásokkal kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legújabb lyra képviselője. S mi e legújabb lyra lényege, melyet költőik hol költeményeik, hol előszavaikban tanná emeltek? Oly téveszmék összege, mik szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatio. E legújabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé felavatását, mint eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitas lyrája s úgy mondják, hogy a közönség tetszésével is találkozik.

Én az iránt, hogy ki tulajdonkép a közönség s véleménye mennyiben döntő, soha sem tudtam tisztába jőni, meglehet azért, mert magamat is némi közönségnek tartom és mert azt hiszem, a közönség mindig olyan, minővé az írók alakítják. Azonban ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. Sőt nagyon is figyelembe veendő. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is meg vagyok győződve, hogy a valódi költő nem csak egy kirekesztő kör, legyen az akár az alsóbb, akár a felsőbb, hanem egész nemzete számára ír s műveit mindenki érteni fogja, a nélkül, hogy commentatorokra szoruljon. Ezekre csak akkor van szükségünk, ha a régibb korok vagy idegen nemzetek költészetét akarjuk élvezni, mert mesterségesen kell bele élni magunkat oly eszmék és érzések világába, melyek a mieinktől különböznek. Mindemellett két tényt senki sem tagadhat el: egyik, hogy minél nagyobb valamely költő, annál több szív- és elmebeli műveltséggel kell birnunk, ha egész totalitásában fel akarjuk fogni; másik, hogy minden nagy költő tovább vitte nemzete műveltségét s épen azért szellemének hagyománya csak lassan vált mindinkább szélesedő körben közkincscsé. Ez okon az a sűrűn hivatkozás a közönségre, mi nálunk annyira divat, előttem mindig gyanus, mert tudom, hogy némely mű népszerüségét sokszor az izlés határain kívül eső okok eredményezik, mert tapasztaltam, hogy nemcsak a politikában vannak fictiók, hanem az irodalomban is. S én valóban szeretném beszedetni a közönség szavazatát legújabb lyránk iránt, nem a vidéki levelezők, kik rendszerint az ujdondászok visszhangjai, hanem valamely kóbor szellem által, kinek módjában lehetne meglesni az egész olvasó közönséget. Alig hiszem, hogy e kóbor szellem a meghatottság, lelkesülés, a szív és elme gyönyöreinek oly számos szavazatával térne vissza, hogy igazolhatná ama nagyon is gyakran, nagyon is büszkén hirdetett népszerűséget. Legalább azon két szellem közül – egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére, másik a gúny most sivár, majd bohó dæmona, kik engem mindenütt kisérnek – majd mindig ez utóbbi áll előttem, valahányszor újabb lyránk dalain akarok andalogni. Most is mellém lopódzott, asztalomon tánczol, hahotázva lapozgat könyveimben s annyi bohó ötlet, gúnyos eszme viszketegét önti el kedélyemen, hogy alig szabadulhatok tőlük.

De talán nekem sokkal több ellenszenvem van legújabb lyránk iránt, mintsem igazságos lehessek hozzá, talán sokkal magasabb szempontokból indulok ki, mintsem méltányolhassak oly műveket, melyek alantibb színvonalon némi magasztalást is érdemelhetnek. Meglehet. Azonban attól függ minden, hogy minek tartjuk a költészetet s rokon- vagy ellenszenvünknek van-e széptani alapja? Ha a költészet nem köz és komoly dolog, melyhez izlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus a legostobább, legízetlenebb ember a világon, mint lenne azon széptevő, házi barát, rokon, ki a bájos kisasszony csinos zongorajátékára vagy a nagyreményű urficska sikerült stylistikai gyakorlataira nem tudna elég bókot mondani. Ki oly udvariatlan, hogy egy szép leányt könnyekre fakaszszon, midőn mosolyain édeleghet! Ki annyira kedélytelen, hogy lehangoljon egy szerény fiut, midőn önérzetre kell ébresztenie? S miért megzavarni a jó szülék örömét, kik meg vannak győződve, hogy gyermekük rendkívüli tehetség? De növendék-leánykák, szerény iskolás ifjonczok-e a mi lyrikusaink és salonfecsegés-e a kritikus kötelessége? Ha nem: miért ne merjünk bonczolni, fejtegetni, birálni, a mint minden irodalomban szokás? Miért nézzünk kezdőknek oly költőket, kik többé nem a lapokban kisértik meg erejöket, hanem önálló füzetekben a költői egyéniség igényeivel lépnek föl? Miért törjük fejünket édeskés phraseologián és épen bátorítás kedveért, midőn önérzet helyett fennhéjázás uralkodik s nem attól félhetni, hogy a töprengő műgond bénítja meg újabb lyrikusainkat, hanem hogy a könnyelmüség teszi tönkre. Miért ne alkalmazzunk valahára magasabb mértéket is, ha a rendes szerint maholnap a törpe is óriás lesz? Legalább ezeriben egyszer miért ne ragyogtassuk föl az eszmény, az isteni művészet, a magas törekvések világát is, midőn lyrai költészetünk ege beborult s a becsszomj és lelkesülés lovagjai helyett a hiuság rabjaivá, a kereskedelem gépeivé, a kaczérkodás vagy affectatio arszlánaivá kezdünk válni s valami olyszerű hangulat jő mindinkább divatba, miszerint az eszmei tartalom tudóskodás, a rhythmus és nyelv ereje, szabatossága pedans mesterkéltség, a kedély mély és emelkedettebb nyilatkozatai holdvilágias ábránd, de a mesterkélt érzés természetesség, az együgyűség naivitás, az izgatottság szenvedély, az érthetlen dagály mélység, a hóbort genialitás s a nemzeti czafrangok prózája a magyar szellem költői eredetisége.

Ime ellenszenvem okai, melyek szükségeskép polemiára vezetnek és most nem kritikusaink, hanem költőink irányában. De vajjon megtarthatja-e e kritikus nyugodtságát és tág látkörét, ha polemikussá válik? Annyira nem, mint az irodalomtörténetíró, de erre nincs is szükség. Bizonyos egyoldalúságot a polemikus kritikus el nem kerülhet, de ez épen érdemét képezheti. Mindez igen természetes. A kritikus meggyőződik valamely egészen modorrá vált költői iskola tarthatatlanságáról, valamely uralkodóvá lett szellem veszélyeiről, ellenük indul, hogy azon eszmék nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébreszszen föl a közönségben s a fejlődő irodalom mozgalmaiban. Ebből önként foly, hogy a megtámadott iskola és szellem termékeiben élesebben fogja látni az árnyoldalt, mint más, vagy egyebet épen nem is lát s a fényoldal feltüntetésén már csak azért sem fejthet ki nagy buzgalmat, mert kiindulási pontjai szerint s az egészhez mérve az oly csekély, hogy alig érdemel szót. Ez a polemikus kritikus egyoldalúsága, melyet én kikerülni se nem akarok, se nem tudok s azon megjegyzéssel vallok be, hogy én nem a tehetséget akarom elvitázni a valóban tehetséggel bíró újabb lyrikusoktól, mi gyülöletes és meddő dolog, hanem iskoláik, szellemük, irányuk, tanaik és fennhéjázásuk ellen szándékszom polemizálni, mi irodalmi szükség.

Legújabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb jellemvonásait szem előtt tartani, mert legújabb lyrikusaink nagyrészt az ő tanítványai vagy teremtményei. Az irodalom-történet bizonyítja, hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb szelleműek; de e természetes hatás és az utánzás közt nagy a különbség. Petőfi hatása legújabb lyránkra egész az utánzásig, vagy a mi azzal együtt jár, a torzításig terjedt. Újabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy-Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta. Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva vagy gyöngeségei a túlságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa és kifejezéseinek változatai, ismétlései vagy torzításaival találkozunk. Újabb kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztük csak az, hogy egyik vegyesebb s némi eredetibb szinezetben jelen meg, mint s másik s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.

De mik Petőfi költészetének főbb sajátságai, miken újabb lyrikusaink megosztoztak?

Először is Petőfi kifejezte kora érzületét, hangot adott az idők törekvései, fájdalmai, vagy ha úgy tetszik, hóbortjainak is. Ez oly sajátság, melylyel minden nagyobb költő bír s minden életrevaló lyrának bírnia kell, a nélkül, hogy az úgynevezett alkalmiságnak vagy nagyon is köznapi irányok és szenvedélyeknek szolgáljon. – Petőfi sajátságán nem osztoztak lyrikusaink, de nem is osztozhattak, mert akkor lehetetlen lett volna utánozniok. Mihelyt a költő nem saját és kora élményeiből merít, hanem a másokét s talán egy lejárt korszak költőjéit erőlteti magára, se nem értheti, se nem érezheti, mi alatta, fölötte, körüle zsibong esengve hozzá, hogy tolmácsolja. Lyrikusaink, az eszmei tartalmat illetőleg épen úgy megirhatnák költeményeiket ötven év mulva, mint megírták most. Ők nem tudják, hogy minden időben bizonyos kérdéseket intéz költőihez a közönség, bizonyos eszmény, hit képviselését várja tőlük, vagy legalább is változott hangulatai szerint velük akar érezni, ábrándozni és borongani. Az irodalomtörténete mellettem szól, s hogy ez mindenkor lehetséges, mutatja, hogy többet ne említsek, Tompa költészete, ki, a mint jellemzém, e tekintetben sok szépet nyujtott. Azonban én ez oldalról tudnám menteni lyrikusainkat s épen nem emelek vádat ellenük.

Térjünk a vádakra.

Petőfi ifjuságot lehelt a magyar lyrába s mintegy átalakítá; mert nemzetiebbé tette, mélyebben merülvén a nemzeti szellembe, mint eddigi költőink; mert az erő és természetesség szabadabb mozgásaival döntögetni kezdé az önkény és gyöngeség mesterkélt szabályosságait. Ez ifjító, átalakító erőt a népköltészetből kelle merítenie, hol minden nemzeti költészet eleme rejlik, s honnan eddigi költőink is merítettek, de egyik sem annyit, mint ő, kit ide hajlamai és élményei vezettek, mi mindennél több, mert mindig bár sokszor öntudatlanul, legmélyebb költői felfogást tesz lehetővé. Aztán az élet és irodalom is oda dolgozott, hogy a népelem mind szélesbülő körben gyakorolja hatását. Erősödni akartunk, hogy a nemzeti szellemet egész erejében kifejtvén, műveltségünket nemzetiebbé tegyük. E mind határozottabban nyilatkozó mozgalmat képviselte Petőfi a lyrában. Innen azon rendkívüli hatás, mit a közönségre tőn s azon erős lendület, mit összes költészetünknek adott. Ezért talán elfogultak is vagyunk irányában. Az eljövendő irodalmi történetíró tárgyilagosabban itélhet róla, mint mi. Talán el fogja mondani, hogy korábban meghalt, mintsem kiforrhatva a nemzeti szellemnek megalakult s egészen művészi formákba kristályosodott költői kijelentését hagyhatta volna hátra; hogy inkább hasonlított Mózeshez, ki megnyitotta a szolgaság kapuját, mint Josuehoz, ki belépett az igéret földére. Mindebben sok igaz lehet, de annyi most is bizonyos, hogy a legújabb lyra, mely nyomán indult, nem az igéret földe felé halad, hanem egy újabb szolgaság kapuján tart diadalmenetet.

Legújabb lyrikusaink mindnyájan osztoztak a Petőfi által hatalmas fejlődésnek indított népelem nyilatkozatain, hogy egy-egy új téveszmével gazdagodjanak. Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett élmények nélkül, erőszakosan neki hevülve. De ez még hagyján! Hitté vált, hogy csak a népköltő költő és hogy tulajdonkép a népköltő nem költő; hogy a magyar lyrának csak egyetlen eleme van, a naivitás és a naivitás tulajdonkép együgyűség vagy hóbort; hogy a művészet csinálmány és hogy tulajdonkép a csinálmány művészet. Nem tréfálok, de mit mondjak egyebet úgynevezett tájköltőinkről? Ugyanis pár költő azon gondolatra jött, hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek, az ezeknél sokkal eredetiebbek még nagyobb zajt fognak ütni s ilyeneket írni épen nem nehéz. Legyünk eredetiebbek, mint a nép, az összes magyar nép. Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar nyelv dicsőségére. Ilyesmi lőn a jelszó. Az újabb és eredetibb népköltészet egyik eleme tehát a tájszólás lőn, minek ellenében az irodalomnak tiltakoznia kell. – Az irodalom a költőtől csak egyetlen nyelvet fogadhat el, a tiszta nemzeti nyelvet. – Miért mennénk oda vissza, hol nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott? Miért használnók a tájszólást egyébre, mint a regény és drámában jellemzésre vagy komikumra? Ki nem tud jó, mindenekelőtt szükséges tájszót, mely eddig még ki nem fejezett árnyalakot tolmácsol, a maga helyén s mintegy bejátszva használni, az soha se bajlódjék tájszavakkal. Oly tájszavakra, melyeknél jobb és közkeletű szavaink vannak, épen nincs szükségünk. Ki nagyon szerelmes szülőföldje tájszavaiba és nyelvi különösségeibe, gyüjtse össze s küldje be a nagy szótár szerkesztőinek. Mindenesetre a költészet sem nyelvtan, sem nyelvtani elmefuttatás.

Ime tájköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeiben tudják felfogni s nem bensőségében, hogy bájt, erőt, könnyedséget merítsenek belőle a merevség, enervatio és idegenszerűség ellenében. De a tartalmat illetőleg sem mennek tovább a külsőségnél. Czélul tűzik a tájszokások s némi hitregei hagyományok leírását. Ez mind igen becsülendő, kivált ha jól és híven van megírva valamely földirati czikkben vagy utirajzban. De költőnek sem több, sem kevesebb, csak kelmeszerű adalék, melyből csak feldolgozva lehet valami, mint Erdélyi mondá, midőn a «Szépirodalmi lapok»-ban tájköltőink tanai ellen föllépett. S minő különös! E versprózának még a prózai oldalát sem lehet eléggé becsülnünk, mert a tájszokások és hitregei hagyományokat nagyrészt ráfogások képezik. Legalább okunk van rá, hogy ezt higyjük. Midőn egyik tájköltőnél ezt olvassuk: «a hajnalban verőfényes a bokor», hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenést sem képes visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? Ha egy másiknál ismét azt olvassuk, hogy szent László az ég lovászmestere, ki lovagolni Mihály arkangyaltól tanult, nem kell-e hinnünk, hogy a nép naivitása ily czifra dolgokat ki nem gondolhat? Nem kell-e sajnálnunk az oly népi kutatókat, kik aztán tájköltőink adatai után indulnak el, mint például Ipolyi Arnoldot magyar mythologájában több helytt? Ilyenek aztán az érzések és eszmék is, melyekből lyrai alapgondolatokat szőnek, nem a népéi, vagy mindenesetre nem a nép eseményi világából valók. Sőt tájköltőink vetekednek abban, hogy minél prózaibb oldalról fogják föl a népet. A mesterkéltség még kirivóbbá teszi a prózai felfogást. A ragyogni akaró képzelet egy-egy odavetett csilláma nem képes költői fényt árasztani reá. Eszünkbe jutnak a XVIII. század idylljei, a selyemruhás Daphnék, hajporos Menalcasok s a rózsaligetben s virágágyakon legelő nyájak. Mindenesetre a juhászbundán parfumet érzünk s a pitykés dolmány alól kilátjuk a fodrozott inget.

E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három évvel megjelent «Palócz dalai»-t nagy magasztalással fogadta a kritika. Én soha sem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. Minél többször olvasom e lyrai gyüjteményt, annál kevesebbet találok benne. Csak nagyon blasirozott kedély találhat élvet a természetesség és naivitás e mesterkélt, erőszakos, különcz és néha buja nyilatkozatain. A magyar költemények német fordítóin nem csodálkozom, hogy a magyar szellem eredetiségét fedezték föl bennük. Előttük, kik az európai irodalom életunottságával eltelve keresve keresik nálunk a piquantot és vadat, minél bizarrabb, érthetetlenebb valami, annál inkább bámulatos, magyar és eredeti.

Egyébiránt az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő, ha nem volna annyira természetes. Ő Petőfi föllépte előtt a nagyon eszményi, magas és pathetikus költészetnek volt híve s különösen szerette a dagályt, a szónoki dictio bizarr érthetetlenségeit, a cziczomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba s a mi költőink nem szoktak makacson ragaszkodni eszményeikhez s daczolni, ha kell a közönséggel s még a kritikával is, ha költészetük alapját támadja meg, melyet változtatni soha sem függ a költő önkényétől, mert élményeiből foly. Úgy van, Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. Párhuzamos példákat idézhetnék, ha nem volnék hovatovább hosszadalmas. Ő, kinek költői szellemében semmi igaz, egyszerű és természetes sincs, kénytelen mindenütt túlozni s a képzelet rakonczátlanságainak csillámával fedezni az eszme és érzés hiányát. Azonban annyi igaz, hogy jó és eredeti ötletei is vannak, egyes jó sorokat ir, hogy a következőkkel elrontsa, egyes jó versszakot, hogy az egész semmit se érjen. A «Palócz dalok»-ban néhol le van téve az elem, miből kerekedhetnék ki valami s néhol kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi téveszmét hinteni szét s oly költőietlen genre-t hozni divatba, melynek tüstént számos utánzója akadt.

Nyomába mindjárt Szelestey László lépett a «Kemenesi czimbalom» és «Falu pacsirtája» czímű lyrai gyüjteményeivel, melyek a «Palócz dalok»-nál jóval kevesebb becsűek. A «Palócz dalok»-ban legalább költői szikrák vannak, itt csak tájszó, tájszokás és cziczoma. Egyébiránt Szelestey is a Lisznyaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott meg Petőfi előtt, ő is más muzsa híve volt, a parfumirozott, befűzött, selypítő muzsáé, ki gouvernante-októl tanulta meg érzéseit, gondolatait kifejezni édeskés, czifra és stereotyp nyelven. E muzsának egy nap eszébe jutott odahagyni a salont és juxból beállani falusi szolgálónak. De szokásairól itt sem mondhatott le, kendőzte magát, kényesen lépett s megfeledkezett arról, hogy nem a redoute-teremben tánczol, hanem a falu korcsmájában, nem a boudoirban vár János úr ő nagyságára, hanem az utczaajtóban Jancsi bojtárra. Ekkor aztán a szégyentvallás félelméből elkezdett affectálni, hogy ő született parasztleány, kinek atyja valóságos betyár volt. Ám üssük föl bármelyik lapon a Kemenesi czimbalmot és a Falu pacsirtáját, mindenütt tapasztalni fogjuk a természetesség, naivitás és szilajság e mesterkéltségét és meggyőződünk, hogy az eszmék zavartságát, az érzések ürességét s a képtelen hasonlatokat a népies szín épen úgy nem tudja fedezni, mint a nem-népies. A költészet egy és örök bárminő alakban. A nép- és műköltészet nem ellenkező fogalmak, sőt a költészet fogalmában mindkettő egyesül s épen azért a népdal a költészet fogalma alól ki nem vonható, bármennyire erőltessék tájköltőink.

Szelestey ez újabb népies lyrai gyüjteményeivel nagy hűhót ütött a kritika; a többek közt ugyanazon kritikus, ki egykor Petőfinek épen népdalait és románczait támadta meg igazságtalanul, nem győzte eléggé magasztalni a népköltészet ez üres és ferde termékeit. Mi vala természetesebb, mint hogy a vidéken kezdték hinni, hogy a népköltészet a legkönnyebb dolog a világon, hol mindenki a siker biztos reményében próbálhat szerencsét, mert mindenki ismerheti saját vidékét s tudhat azon vidék tájszólásán írni. A Lisznyai és Szelestey modorában nem egy költeményt olvashattunk már lapjainkban. Ki nem csak a lapokat olvassa, hanem a szerkesztők tárczájába is bepillanthat, hol a ki nem adott versek nyugszanak, tudja, hogy a fiatal nemzedék nagy része e téren mozog, sőt némely régibb író is, azon elv szerint: «qui perdidit numerum, incipiat iterum» mint tájköltő kezdi meg ujra a költői pályát.

A kezem alatti gyüjteményekben sem hiányzanak a tájköltők. Ilyen Spetykó Gáspár, ki régebb az «Athenæum» és «Honművész»-ben számos nem népdalt írt; ilyen némikép Meáncsek István is, ki egészen új név.

Spetykó Gáspár – mint előszavában mondja – «azon nép életkertjéből szedett virágokat, mely hazánk kellemes Mátra, különösen Gyöngyös vidékét lakja». E virágokat magyarázat kiséretében kell szagolnunk. A gyüjtemény végén magyarázó jegyzeteket nyujt a költő. Ez igen természetes. Tájköltőinket magyarázat nélkül éppen úgy nem érthetjük, mint nem érthetnők azon régibb költőinket, kik a hellen és latin költészetet utánozták, ha nem tanultuk volna a hitrege és régiségtant. Ime mily szépen összetalálkozik a paróka és pörge kalap, sőt még a kritikának is egykép köszönnek: a paróka parasztnak nevezte volt a kritikust, a pörge kalap pedans tudósnak vagy uriasbeteg izlésűnek szidalmazza. S én valóban nem tudom megfogni, hogy némely népköltő miért néz oly megvetéssel a hellen és latinoskodó költőre, midőn vele annyira atyafias. A különbség csak az, hogy akkor az Olymp, Nectar, Venus, Gratia stb. volt a költészet reczipéje, most pedig a Rózsám, Babám, Csillagteremtette, Me-csoúkolt, Joúkor gyütt s több efféle. De egyik reczipe éppen annyit ér, mint a másik. A lelkesülést nem árulják a gyógyszertárban, s így nem csodálkozhatni, hogy ezt a Gyöngyvirágok költője is nélkülözi.

Spetykó Lisznyait vette példányul. Sokkal szemérmesebb ugyan, de úgy hallgat el egy s mást, hogy – a mint maga mondja – könnyen ki lehessen találni. E mellett megtaláljuk benne, bár bágyadtan, azon Lisznyai-féle és úgynevezett kiválóan költői képzelet ragyogását is, melynek nálunk annyi bámulója van: a bizarr és képtelen allegoriákat és hasonlatokat értem. Ilyen például az, hogy a tavasz házasodik, a földet veszi nejül, a vőlegény fénylő nap arczú, a menyasszony, t. i. a föld, csillagpártás és szivárványruhás, a természet – ez ősz pap – összeesketi őket; lakodalmi nép: a fák, bokrok, virágok; zenészek a madarak, s az új házaspár égi örömatyja mennydörgésben tudatja tetszését. E sorok sem különbek: