November hó egyik verőfényes vasárnapján Sz–y Laci barátomhoz valék ebédre hiva. Oly nemes érzelmű emberbarát, jó hazafi, tőzsgyökeres magyar és vendégszerető házigazda, mint nevezett barátom, megérdemli, hogy érette olykor áldozatot is hozzon az ember. Hoztam is. Szállásához a király-utcán kellett átbaktatnom.
Ha valamely vakmerő halandó (kinek tisztaság és kényelemről némi fogalma, sőt praxisa is van) arra vállalkozik, hogy ünnepnapon, hetivásárkor vagy sabesz alkalmával a király-utcán et comp. végig haladjon, azt bátran lehet bazsarózsául alkalmazni az ó-testamentomi vértanuk koszorujába.
A főváros reformjai érdekében mily rég verdesi már félre a harangot a sajtó, s a közvélemény. Nem ér semmit. A panasz süket füleknek szól. Hollandiában a paraszt se bocsátja hajlékába az embert sáros csizmával; nemzetünk fővárosában pedig még csak bravourként szerepel itt-ott rend és csin, holott annak a nép minden rétegében vérré kellene válnia.
Elég az ahoz, hogy elvégre Laci barátomhoz vergődtem. Saját házában lakik, s közelebbi látogatásom alkalmával földszinten volt elszállásolva. Benyitok az otthoniasság azon bizalmas modorában, mely meghitt embere irányában mindenkit megillett… mit kelle látnom? az előszobában lisztes zsákok, birkabőr, pirosló koszoruk bámészkodtak rám, kiáltó rendetlenségben.
– Nem értem ezt a tréfát – gondolám. – A finom Laci, s az efféle konfektek, s ép az előszobában. Furcsa. No, de haladjunk.
Az előszobát a szomszéd teremtől üvegezett ajtó választá el. Bepillantva, öt ismeretlent vettem észre. – Ebédnél ültek! Engem meglátva, mindnyájan fölugrottak, s rajtam keresztül kasul vándorolva, az előszoba ajtaját rám zárták.
Öt darab mérges tőzsér közé szorítva, nem mozdulhattam.
Egyik a felöltönyöm balszárnyának rohant, másik a fülemet rángatá, a többi jajveszékelt és száját tátotta.
Egyáltalán nem tudtam magamat tájékozni, hogy miféle állapotba jutottam?
A szolgaleány a konyhaajtón át az utcára rohanva, ordított, hogy „rabló, dieb, haramia!“
A népség és házbeliek összetódultak.
Azt hittem, hogy tévedésből valamely dilettans tébolydába jutottam. Menekülni akartam.
Nem lehetett. A fölriadt quintett nyakon csipett.
– Nix háziur, mars a városházhoz.
De ennek fele sem tréfa. Raketaszerepre vállalkoztam. Sokszorozott erővel akartam az ötös bizottmányt szétpattantani.
Az utcai robaj fokonként növekedett. Már drabantok is mutatkoztak. Az asszonyi népség sivalkodott és konyhafegyverekkel fölpiszkafázva várta a corpus delictit azaz: engem.
A rémséges lármára az emeleti szállásról a házi ur is leérkezett. Az ötös vadpandurság által azonnal auffirolva levék.
– Gnediger Herr, megcsiptük a rablót. Tessék.
– Servus Gazsi! hol a manóba késtél? rég vártunk rád.
– Én csak este szoktam szinházba járni, de itt úgy látom, hogy fényes nappal is komédia van.
Az is volt, mert azon család, melyhez a házigazda helyett betévedtem, véletlenül per kis lutri terno szerencséhez jutván, pénzecskéjére annyira féltékeny volt, miszerint éjjel-nappal rablókról fantazirozott, s azt hitte, hogy én ki akarom fosztani.
A rózsaszin kedélylyel füszerezett ebédnél Lacim óhajtott körében, s egy nemes keblü költő barátom oldalánál jóizüeket nevettünk azon thema fölött, hogy miként válhat az emberből tudtán kivül rabló!
*
A sötét bankóvilág arany korában, midőn a magyar haladás idétlen váltószörnye nem vezeté még vala pogány jégre a szittya-kereszténység sujtásos rendeit; ős jellemünk leghűbb földi tükörén: a komolyan mosolygó alföldön élt és uralkodék egy hazai füstimádó devalvált patricius, a nő- és viziszonyban sinlő consumens atyafiak mérges táborából, rangjára burkus háborui szalasztott egyéniség, cimére árverezhetlen spectabilis, meg nem bukható compossessor, s a reformok csontosult despotája; névszerint pedig Nyakas Gábor de Eadem et Állásfalva.
Kül- és belföldön álarcosan őgyelgő tokai bornak, magyar politikának, indigenai működésnek, snepf madárnak, chinai beszédnek, budapesti haramiának, adósság-szomjnak korán sem levén annyi ága-boga, mint az általam különben mélyen tisztelt táblabirói polgárzatnak: bocsánatesdéssel táncolok szép nagyságtokhoz, s fölétek tulszapora fokozatu ifju és hajlott koru táblabirák, hogy a magyar isten választott népe közül hősemet korán sem egynémely száraz biograph szatócsbolt illatu pápaszemén tekintem; hanem mint angyal garnirozott valamely mennyei tüneményt leghozsánnaszerübb énekek énekével környös-körül pacsirtázni bátorkodom.
Ha nekünk – kik egy dicső nemzet – nagyság földi istenéül teremteténk – imádott hazánknak bárminő, s melyik szögletkéjén születnünk nem a sorsáldások legnemesbike volna: úgy komolyan illenék állítanom, hogy azon cimeres halandó, kit fresco énekem csonka tollas szárnyaira billenték, legalább is három helyütt didergék át egyszerre a keresztviz-kancsók hűs zuhatagát.
Oly kedélyes ötletek, merész vállalatok és kalandocskák eleven központja, mint a minőkkel reá sziszegé Gábor lovagra a vidéki népszellő a kurta halhatatlanságot: mindenesetre kiérdemlik vala a háromszoros bölcső illetékét, ha csak véletlenül valamely mestergerendai dilettans matrikulába be nem bokáztatott volna: hogy a fegyverneki gyepen, még pediglen saját édes mamája, – Kotnyelesi Sillom Örzse asszonyságtól.
Hogy az ember valamit építhessen, olyan a milyen alapjának lennie kell.
Ez oknál fogva közelítém meg hősöm csecsemő életéből a jövőjét elhatározott negativ s mégis lényeges indokokat, igazlandó azon élethű maximát: hogy csekély dolgok gyakran nagy eseményeket teremtenek.
Bocsánatot kérek azonban szives olvasóimtól, ha Gábor hősöm életrajzából közreszalasztott kalandfüzérkém, pohár viz okozta angol eredménynyel nem versenyezhetvén: a hegy nálam is netalán egeret szülendene.
Midőn komoly tárgyakért hitvány betük pávatollaskodnak, s ha elefánt mókuson vágyik lovagolni; elismerem ugyan, hogy cifra dolog, hanem küzdeni ellene még sem tudok, mert ó-ázsiai véralkatom hatalmát nem titkolhatom.
Őseink tigrisbőre alá hiába csapolgatjuk, ezred év óta a lomha műveltség aludttejét… vér vizzé nem válik… valljuk meg inkább őszintén, hogy jelen civilisatiónk sima szokásai közt és szőnyegzetén épen úgy kivonjuk, ha lehet az ötöt a háromból: mint hajdan Kupa herceg nyers szeszélyü lakomáiban őszinte apáink cselekedtenek.
Ez ó-vérhibának jelleme maiglan is eredeti, csakhogy korszerü statusinstitutiók véredényeire kényszerüle hatáskörét alkalmazni.
Hajdan egyszerüen működött; most pedig átszivárgott az irodalom, politika és társas élet különféle ágaira.
Alkotmányos reformmal egybeházasítandó világpolgári vegytan!… szállok hozzád.
*
Tél volt, még pedig a javából.
Grönland halálosan megunván hidegvérü feleségét – a jeges tengert – megszökött ősi fészkéből, s a délnyugati tartomány-atyafiakkal békét köte.
Nagyon megszivelé pedig bozontos utjában távol rokonát, a még akkor climailag is tulconservativ Magyarországot, és se látva se kérve: à la grettengréti pőrölyrendszer, vele amolyan franciás házasságra lépendett.
E szerénytelen indigena ellen óvást tőnek a még viritni óhajtandott mezők és völgyek: összeesküvének a lombkoronaféltő vén erdők, s a természet védtelen leánya – a láthatár-gyürüzte rónatér – nyilt kebellel szegüle az éjszaki óriás hatalmának.
Bihar – alföld tündér délibábját is nyakába kavarintá a kóbor urfiak legszelesbike, a zuzmarát izzadó förgeteg és az egyszerüen fönséges isten-eszme földi arcára reá fuvallá az enyészet sápadt szemfödelét.
Siri hallgatag lőn a pusztai élet; ifju arcáról lehervadott a virágzat mosolygó költészete, s ezüst ravatalán békén szunyadott, mint rablott szerelmü menyasszony liliom koszoruin.
*
Rónatelek mezővároskának szemét, száját úgy tele csapkodta februári malterrel a förgetegek nagyapja, hogy serrészegen egymásra tántorgó lakházai fölött isten nevében bakfittyező egynémely lábmüvészi eleven fractio kényelmesen lejthetett volna solo-mazurt.
A torony csillag árnyában leselkedő reformativ bádog kántorát ezer szerencse, hogy nyakszirtig tele fuvallá hógulyával Sziberiának szökött viharja, mert aligha hozzá nem kötőfékezi vala különben lopott lovát valamely hangyazsombékon nyaralni szokott cigány Abellino.
Ezen fagyos előjelekből kiviláglik, hogy akkor tájban tél volt ám az idő a talpán, még pedig mardosó és viharos;… de hiába volt ő viharos és mardosó, mert Nyakas Gábor uram oláh süvegszerü curiájához semmiáron sem énekelheté közel a hűs fuvalnak fehér gyermekét, lévén körötte védegyleti gépekül oda káromkodva csirkeadó pótlékul: három quartalista taxás és tizenegy darab zsellér a számítatlan robotok robotosainak robotos iskolájából.
A kiterjesztett léget bevakoló hófuvatag nem merészlé tehát commodus táblabiránk négy fal közti méltóságát háborgatni, mert az alkotmány sáncán kivül árkoló atyafiak oly vakmerően el voltak kinzó szerekkel látva, hogy akár puszta Arábia homok mindenségét reá lapátolhatták egy füst alatt Poroszlónak árvizből hevenyészett országutaira:… de a hideg sem contrázta meg az ő házi himfonókáját, mert ámbátor a vesefagylaló szellőnek miatta széltében és hosszában olvasható volt is a varjugondolat: azért a hármas tiszteletü eklézsia jónak látta consumensileg patriota magát in solido beharangozni Nyakas maecenás vendégszerelmének cinteremébe.
*
Sötét boruvá ölelkezett kék-barna felhőkből nehéz hópelyhek omlanak.
Magas örvényletben kanyarog a förgeteg, fénylő hószikrákat szórva szerteszét. Majd zugó szárnyakra emelt ragyogó csillámokat csapkod ködharmatos ablakokhoz, melyekre szeszélyes jégvirágokat himeznek a vihar fagyos könyei.
Vajjon eredeti orosz nyuszttal van-e kibélelve azon keresztre feszített halandó, kire ádáz sorsa jelenleg viharköpenyt kényszeríte… avagy pedig becskereki rókamájjal vattiroztatá szívgyökere környékét?… felelet: nem tudni!… de annyi bizonyos, hogy ha pipát nem is, kényelmet mindenesetre cserélne spectábilis Nyakas Gábor urammal, ki is vedlett tüdejü kandallója beszédes lánginál con amore mosolygá az elemek vicsorgását.
Hogy szűzvállas háza fejének borzas üstökét amugy török-magyarosan megcibálá a vihar körme; s hogy a zsup-ölelte zsindel fedőzettel orkán urfi tán már kotillont is keringhetett: avval Gábor gazda mit sem gondola, hanem kényelmének forró érzetében lángok közé suhintván egy kinjában született harapófogót, általa nyakon csipé azon menyecskeszemü parazsat, mely tenor csibukja szunynyadó életét nyujtogatni praedestináltaték.
Bele decomponálván magát azon édes helyzetbe, hogy harcsaszáju Belgraderjének kélkellő szülöttjét föllegrokonaihoz utasíthassa, méltóságteljesen tekinte szét a körötte testőrködő pietásszerü személyzetre, és lesimítván torzon bajuszának kitágult oldalbordáját, se többet, se kevesebbet nem láthatott, mint mi itten következik.
Jobbra, egy fésületlen szalmás karosban Sirály Máté, lakomás provinciai kiváltságos arszlán tévedezett, ki máskor igen kedélyes cimbora szokott lenni, hanem jelenleg annyira tóthéringgé hajszálítá a járványos grippe, hogy ballábával másfél óráig keresgeté a jobbikat.
Mellette Selypi Flórián kanyargata baltartományába egy kövér termetü fonatos kalácsot, s fontos arccal azt akará mintegy kifejezni: hogy diplomás baromorvosból is lehet még az ember honorarius cancellista.
Sokszorosan tiszteletes Gordon Ábel uram helybeli lelkész, kántor, ispán és harangozó, hüvelyk ujjaival figurázott egy terepélyes tens asszonytól szökött zsölleszék egyharmadán, s tőszomszédja Kotkodákovich Tógyer, localis görög zsidó és dilettans tribunus plebis iszonyu zavarba jött azon hideglázszerü trémának miatta, hogy a rónatelki husos szellemek ezerfejü trombitása addig feszeng minorennis ülőkéjén, mígnem egyszer rettenetesen makká töri ludibris testületén a tubingai kaputot.
Ezen patriarchai személyzet frontjára hüvös árnyat vetett Dongó Rebeka, Nyakas Gábor uram házi operájának tevékeny karmestere és klaplis trombitása, ki is kézzel-lábbal zongorázott egy szélmalomból ótott ultramuzsikális kerekes rokkán, míg bal szemével oda kacsingatott, hol a csintalan Sirály Máté fiatal tüzében párta és sódarrablás eszméivel foglalkozék.
Lábainál nyujtózkodott szálkás bundájával Rajta a házi ur kedves agara, s nyulüldözési talentomáról oly élénk phantaziával álmadozék, hogy a kandalló párkányzatán sütkérésző ordas kandur elhatárzá climát változtatni s hizelgőn dorombolva patronusa védöléhez szegődött.
– Hol is hagyá csak félbe a vadászkalandot rektor koma – szólott Nyakas gazda egy karmazsin csizmaképű rövid-kurta vitéznek, ki spanyolviasszá égetett orra fölött villogó tavaszi gyepzöld szemekkel kutatá Rebeka hajadonnak félszázadát és kedves titokba tartogatott hideg pulykapecsényéjét.
– Hát ott szalasztám el a casus fonalát – felelé a népoktatás kaputos kondása, – mikor Csörege Bálint uram –
– Ugyan komám, nem ez volt az a bátor vitéz, ki Sziklatövi főispán ebédjén beköppintvén a citromos meleg vizet, másfél évig mindenütt dicsekvék: hogy teljes egész életében nem ivott oly drága és izletes spanyol bort.
– A volt biz’ a… de biz’ a volt – felelé a hallgató personál.
– Na tehát Csörege sógor kirándul egyszer vagy negyed magával a köbölkuti cserére foglyázni, s miután egy már őszbecsavarodott foglyot úgy mellbe lőtt, hogy ijedtében azt kiáltá vissza a harmadik határról: „csak a fejem ne bántsd fiam“, csak néz, csak néz, hát megpillant egy óriás túzokot, mely körmein két álló csillagba kapaszkodván, hegyes orrával szeretője nevét kópiskálja a holdvilág tányérjára. Hohó, vésnök amice, te enyém vagy… s puff… ledurrantá a szárnyast, mely is mintegy öt óra alatt szerencsésen alá is esék!
Jó kedvvel hazafelé ballagék, elküldendő két hatökrös szekeret a kérdéses madárért, hát az utfélen egy gyönyörü szőke nyulat pillantok meg – mely egy farsangi fánkot mandukált… no, megállj te kis huncfut… s a mint e szókat kimondám, commode lecsücsül az én nyulam… fölemeli két első lábacskáját, s kényesen és bátran megfenyeget;… nekem se kell több, fölrántom a sárkányt… s hinné-e valaki, ha tulajdon két szememmel nem láttam volna, az imént lelőtt tuzok feje pislogott ki puskám gyujtólyukán. Hát szegény pára mindenestől belecsöppenvén puskámba, nyakszirtének kényelmesb nyughelyet nem találhatott.
A nőtlen morál keserves leányzója – Dongó Rebeka – csodás álmélattal tátongott a történethez; Sirály pedig és Kotkodákovich farkasszemet vágtanak egymásra, s úgy bölcsen replikázák vala: hogy bizony sokat tapasztal az ember fia, ha nem restel járni a nagy világba.
– Flóri öcsém, úgy tetszik, hogy te is bele haraptál a minap egy regének a bokájába… s ott hagytad félbe, midőn Körmös Pál kortes korában egy követválasztási dinomdánom alkalmával confect gyanánt hámozni akará a gledicea töviset, sőt vagy három darabot előbeszédül föl is trancsirozott, és meg is evett…
– Majd máskor domine spectabilis! – bizony máskor – ismétlék az ólmos pilláju vendég atyafiak, meglepjük a tekintetes komám uramat karácson estéjén egy kis diófélére… jó lesz rá fojtásul a tavali vinkó!…
– Szivesen elvárom in massa et in specie az urakat;… most pedig jó éjszakát!
*
Gambrin király sörországának fővárosi egyik megyéjében névünnepet ül a philister és komlóforradalom.
Fiatal hársak, törpe akácok, szőlőlugasok és virágállványok közé piros tarka szövetü asztalkák helyezvék.
Harangvirág alaku lámpák fényétől különféle öblös és karcsu ivószerek sugározzák réz és aranyszin tartalmukat. Halb és gross seitlik ezrei vezetik pályacélhoz a torok-föltámadást, sötétszemü zömök pistolkák szomjat öldökölnek, gémnyaku börtönben duzzog a visontai óriás, s Buda és Somlyó lélekdus sziklacsöppjei méhökben rejtik a vérlázadás angyal-ördögeit.
Itt-ott vászon menyezet alatt imádtatik a szeszgyárak vad és szelid fejedelme,… s a barna szivargőzzel ölelkező nyelvbábeli felhők, szégyenltökben magasba szállonganak, jelentők a nemzetek védistenének, hogy Magyarország fővárosából vándorlanak.
A csinos kertecske átellenes oldalrészén fatornácok nyilnak, koszorus oszlopokkal és a testvérváros építészeti remekeinek fresco festményivel.
Egy-két vén akác illatos árnyában szónokszék alaku emelvény látható fokonként magasbodó ülhelyekkel. Többnyire bérlett zenészek tanyája. Jelenleg négy darab tragoedia-gyilkosnak ajánlkozik szinpadul, kik nappalta igen ügyes cipőfoltozók; éjjel pedig és ünnepestéken ének- és drámaparodiákkal mulattatják a rántott csirkeimádó sógor publikomot.
Comicai mócsingul oldalvást egy sánta nyaku hasbeszélő puffaszkodik, kivel a társaság félablaku hárfása (szükségből: csizmadia, mosóné, borbély és decorateur) előttünk ismeretlen thema fölött torka szakadtából duettet mosolyog.
A kerti zöld mulatság igen népes; itt-ott hölgykoszoruk is viritnak; a pincér-mozgalom, állatkimélő hajlamra eszméltet, mely nemes tulajdont a sértett piros- és mopszappendixek – kell vagy nem – ráéneklik az érzékeny emberiségre.
A sváb élcet tormaként reszelő sivatag comédia tőszomszédjában nyulánk asztal vonul szét, mely művészeti estélyek alkalmával bizonyos privilegizált spieszburgerek részére el szokott vala késvilláztatni. Jelenleg kiméletlenül nyomatik agyon körüle a fütött lég.
A praesidiumon egy fövetlen cékla képü sógor virit. Domboru homlokára kedélyes életrendszer jegyzé kéziratát, ősz pillái alól mérsékleti őrtűz lobog, s termetes gyomrán büszkén üldögél a gurmand tekintély.
Addig s addig tréfáltunk az ördöggel kedves öcsém, még az csakugyan meg is jelent, még pedig furfangos karimáju formátumban. Ugyanis.
Ebb a nyomban kapom a rohanva rohant stafétát Csámcsám basa uckuruci agensétől.
Mihez fogjak? Meg van. Rég sejtem már én, hogy toilettemben beretva szerepet affectál egy tőről szakadt Sobri-balta. Nekem se kell több. Oda csapok a nemzeti gilotinnak, hol a titok fekszik, s a jávorkéreg-pecsétet csakugyan föl is tranchiroztam.
Lepattan a rekesz… hát ezer még ezer pici hernyók, bogarak, madarkák és krokodilok szökelnek és szárnyalnak alóla kifelé.
– Ahá, – gondolám, – éljen a nemzeti nyelv!… ezek mindenesetre hyerogliph-fajták, csahogy elevenek.
A szentséges tüdejü Kajmakán saját nyelveni correspondentiát tartott mindenek felett szemei előtt,… s nagy büszkén, s tán nagy méltán is oda vélekedett: hogy a ki nem érti, magyaráztassa meg magának.
Elpirultam ugyan kissé, hogy bizonyos nemzeti kérdésben Kotyfungországból előzteténk meg, de azért nem engedém magam confundáltatni, hanem fülön csiptem egy csavargó tudóst, kinek spongiává vedlett ganya characteréből huszonháromféle nyelvismeretet olvastam ki.
A tudós eleinte vonakodott, mondván, hogy jelenleg egy fontos thesist csapott fejéhez az academia (azt ugyanis, ha valjon a legujabb német bankók bocskortalpra vannak-e pingálva, vagy csak amugy incognito heverész bennök a kutyabőr)?
– Bizon amice Karcsu, ez nagy kérdés,… igaza van a lelkes academiának, hogy Magyarországon így akar segíteni… hanem kérem, engedje át nekem e thesis oldási dicsőséget, úgyis én, mint számfölötti financier, többnyire effélékkel foglalkozom.
– Isten neki, hát cseréljünk. – A doctrincambium meg is történt. Én nyakamba akasztám a pénzügyi problemát s legközelebb szolgálandok is eredményével a lelki parókák imádóinak… ő pedig a Kuttyfungi-Placát oldást vállalá el.
Furcsa tünemények vannak olykor-olykor a tudományos világban. Először nem hiszi az ember, később bámulja, végre pedig meg is szokja.
Karcsu barátom magaviseletét kissé magam is megbámultam. Később belátám, hogy mindaz, mit és miként cselekszik, indokolva lőn, mert a kottyfundi nyelv oly végtelen nehéz és complikált, hogy csak egyetlen betü megalkotásához háromezer év, tizenkilenc millió nyelvtudós kivántatik; s e szerint a mi keresztyén calculusunkból az jő ki: hogy a tisztelt Kotyfung nemzetnek e mai szent napig nincs több két betüjénél.
Na de menjünk tovább. A tudós hozzálát cserefunctiójához. Egy régi kétgarasosnak azon virágzó völgyében, honnan a kétfejü sas még le nem kopott, tótágast áll. Megrázkódik. Komoly képet vág. Füleit csattogtatja, s B-mollból hegyeset füttyent.
Ezen jelekre a szétugrott stafét-menageriácska összecsődül; takarosan glédába állanak a piciny desertorok és Karcsu uram tolmácsol, még pedig ilyeténképen:
„Fu csoroé spokill Tyovoyn khvzsom kicsir Jeranix röfkör putty csabiflines.“
Szabadon fordítva magyarul: „Voytina Mátyás emigrant Duduár a jeruzsálemi szláv respublica extraérdemiért vicekirálynak kiáltatott.“
Lásd barátom, mire nem képes az ördög, ha az ember amugy istenesen megkergeti.
Te kezdted meg a játékot édes Mórom. Alig érinted csak amugy küllőféresen azon nagy férfiunak – ki nálam incognito koplal – halvány architecturája állapotját; azonnal megfogamzik az itten üldözött érdem egy méltányosb világrészen; sőt néhány nap alatt tetemes lelki salátává átbokrosodott is.
Üdv neked, oh minden eddigi szőke szerecsenek legeslegragyogóbb körmü Mór fia… százszoros üdv a respublikához kötőfékezett emigrant Duduar nevében. Pacsirta trillákból legyen kidagasztva hattyu-párnád kebele. Álmodd bele kedvesed hűségét, s legyen ébredésed az örök vidámság mosolygó ébredése. Angyalszivek lángjai lobogjanak lelki kandallód oltárain; soha se teremjen ott fájdalom, hova és kiért te sóhajtozol; ha pedig a sors úgy akarná, hogy te szellemittas férfiu valaha még is megtalálnál szomjazni: oh akkor rögtön fodrosodjék olyatén gyomrozatu pázsit-felhő, hogy belőle kékségesen párolgó theahullámok csorgadozzanak telivér gégéd rovátkos paradicsomába.
Azon óriás kansáska, mely bal szárnya alatt hozá Csámcsám basa említett magna chartaját, máskorra akará fentartani a szerencsét, hogy küldetése magas célját a jeruzsálemi szláv respublica vicekirályját szinről-szinre láthassa.
– Kérem sáskaságodat, még csak néhány percig.
– Nem lehet amice időznöm, mert esthajnalon már a vörös-tenger fenekén kell megjelennem keszeg soieréra.
S ime, midőn a követ bucsuöleléshez tollászkodnék… üti a tizenkettőt… nyilik az ajtó… s egy karmazsinfelhő-forma valami begyalogol…
– Ha… ő az!… s a kansáska térdreereszkedett.
– De hát kicsoda? kérdik tán önök szép polgárnők…
Majd megsugom máskor.
*
Magyar kényelemszerü napi küzdésim s fáradalmim után, aléltan nyugovám hitelmentes szállásom sivatag pusztájában. Költők által már hajdan munkálati kellékigénybe vett csöndre levén szükségem: siri hallgatagra némitám ősi kakukkos órám vakmerő szólásszabadságát… mert iszonyu remény óriás hajnalitá pénzügyi bánatocskám éjelét,… tudniillik egy nemzeties szinmű alkotásért érdemlendő száz arany,… és néhány hónapos magyar halhatatlanság.
Minthogy a pénzaristocratia és külföldies fényüzés nemtelen hatalmának hazám büszke grandjai is áldozának, csekély egyéniségem sem lőn a nélkülözések dicső apostolává; sőt vágyaimat oly magasra rugtatám, hogy komornokom ispánját naponként Tombuktuban fodroztatom… eszményi gyeplős lovam homlokcsillagául pedig Syriust rendelém meg.
Egy rendszeres kupaktanácsi lakoma közben boldogult cserei Berei Farkas rim-király által figyeltetvén azon gazdag aphorismára: hogy „sétakor fuladásig tele rohanják agyunkat az eszmék“ – miért ne tiszteltem volna meg hű utánzásommal a mezei liliomok és népkeresztelők tavaszítójának populáris emlékét?
Bagócivilnek nevezett pásztori pongyolában mértföldekre indulék tehát, először csiga tempó szerint; később szellőgyorsan marhaváluvá gyaloglám szobácskám angyalhányásos deszkázatát… persze gondolkozási eszközül… mert más célra miként is sértettem volna meg keletnépies életrajzom historiai szentségét, én! ki annyira imádom a táblabirói ülnökséget eredeti bőrében.
Hasztalan kinoztam biz én oly dühösen agyamat, nem tört abból elő Minerva,… hanem veritékföllegéből kikandikált igenis azon szomoru tanuság: hogy csöngetni szolgának lehet.
Megbukván ezuttal parodia-mesére kisértendett logicám… istenhozzádot sóhajték Körmöcz halvány gyermekihez!… márványsimára átkozám ephemér homlokredőimet,… s iszonyu fejtörésemben szunnyadásra szédülék.
Kalandtervgazdag lakomban polgári éjfélt konga már a nyugalom és képzelet órája,… elhalva sóhajtozott a képzelet élete,… megpihentek az utczai torokharangok… s aranyszomjjal foglalkozó lelkem még sem birá elszeretni az álom szende angyalát.
Lecsillapult végre ábrándos reményim zajos játéka… s elaluvám.
Napontai küzdelme körét méltánytalanság ellenében ha becsérzettel futja meg a munkás férfiu, éji nyugalom aczélozandja erejét s öntudatát.
Vétekre tántorult boldogtalan embertárs nyugtalan álmaiban keres menekülést keble fulánkitól, s ha társa s a napi élet üldözőkül esküsznek; az álom gyöngéd karjai között találja legbiztosb emlékhalálát a szerelem bus áldozata.
Átszenvedett élet, kiégett kebel s meghiusult remények romképei! áldozzatok e legbájosb szellemkirálynő csillagoltárán! s boldogságtok szétszórt hamvaiból épülend az elhalt örömek tündérmozaikja.
*
Csekély magamra – ki e szabálytalan mismásban táplálgatom az irodalmi hegyek egerét – sem igen mosolygott a sors és népek istene oly bájosan: hogy polgári és magányéletem vadkoszoruiért napjaimat imádhatnám; mire nézve mikor csak tehetem, alszom biz én, hiszen ha zöld asztaloknál, egy nemzet rovására fényes nappal lehet szundikálni: miért ne ragadnám én védszentemül annak idejében az éjszaka koromszerü ördögét.
Beváltá erélyes törvényszavát az örökkön hü természet, s zavaraim és szegénységem kárpótlásaul álmodnom engede leggazdagabb és legkedélyesb álmokat.
*
Forrón szeretett édes hazám képe lebegett előttem védszárnyai alatt polgári és társas erényeknek. Jogegyenlőségi üdvet viszhangozának a felhőittas bérczek, mint a népesült rónák virányai. Nemesen kiérdemlett iparelv sugárzott az arczokon; testvérileg ölelkeztek a néposztályok érdekei; angyalok mosolyában egyesült a hitkülönbség; s míg egy felől az alkotmányi közvélemény csak polgárias hű kebelben oltározza nemességét; a nemzetiség más felől szelid és méltányos eszközökkel igaz magyarrá gyürüzé el a nyelvidegen feleket.
Élénk gyáripar gazdagítá a nemzeti jóllétet; vitorlaerdők uszkáltak áldásthozó folyókon; csatornák szeldelék virágzó réteinket; valhallai üdvleldében szentesitetének nagy férfiaink hamvai, nemes irányban fejlének néperkölcs és szokások; nagyszerü emlékszobrok tükrözék egy dicső nemzet hálaérzetét; egyéni jellemeket munkáság szilárdíta, s merre magyar nap világolt: embert istenítő nemes cél felé törekedtek a népmilliók.
A művelt világgal versenyképes magyarhon képletével egybefüzé a boldogító álom kis hazámat, hová oly édesbus fájdalommal epednek vágyaim; igénytelen családomat, melynek örömével vigadok, s bánatával könyezem; és a hölgyek legnemesbikét kinek szerelmében oly becses kincscsel gazdagodám.
Honi szivárványnyal ékített ezüst szin föllegöltönyben diszelgett előttem szerelmi ideálom földi tündére. Hölgyi erényekből valának alkotva kisérő angyalai; szendeség nemtője trónolt ohajtásain; női hivatás szentsége sugárzott szemcsillagán, nemzeti örök hymnus zenge rózsaajkain, s viseletén és szokásain a honleányi kötelesség lelkes érzete fényözönben tündökölt.
Megnyilának ekkor az egek gyémánt kapui, szárnyainál egy-egy napplanéta őrködék és nyugalmazott üstökösök előszobázásuk alatt tisztelgési látogatásokat fuvalgának az esti szellőkből faragott tárogatók.
A mennyei őrsereg érkeztére andalitó bájhangok rezgének át a távol mennyvidékek bársonyvölgyein.
Lassan-lassan közeledvén a szenderdus aeolfuvalmak, az egyik őrcsillag kölcsönkért bal szemével meg is pillanthatám az angyal sóhajokon lovaglott előzenészeket.
E fénybölcsőben született deputatió alakjában a hivatal- és birtokképességre méltatott bujdosó csillagok tisztelgének éji zenéjökkel a gönczöl szekerénél, mely a legközelebbi cherub-divánban nemes önmegtagadással iktatá őket a jogszerüség kerékvágásába.
Szerafmosolyból és csillagharmat-hullásból szerkezett ezen varázsdallamok oly istenileg hatának tulfeszített idegeimre, hogy ki nem birhatván tovább a nyomasztó érzéki élveket, elzsibbadva és kifáradtan fölébredék édes álmamból.
Megtestesült kiábrándulásomkor is fülembe cikáztak a melodiák, nem oly mennyei pompás kiadásban ugyan, mint az előbbiek, hanem a földiesség durva szövetében, mit tényleg be is váltának azon zsidó iratszerüen őgyelgő serpityókos árnyékok, kik egy tüdőszegény fuvolás kiséretében, gazdagon kinozgaták ablakom alatt a szököttkatonai népdal művészetét.
Ajtónyikorgás fográngató zsoltárát hazudtolni képes ezen X-duros hangverseny megtermé muzikalis gyümölcsét, mert egy azon éjjel kutyaconferentiából haza baktató éhes agár bereggelizvén a göröngyös hangokat… tőlük szörnyet halt… és így egy négylábu öldöklő angyaltól ismét megszabadult a nyulak emberisége.
Hallásilag megbüntetett szegény magam is, besülyedvén a hajnali mézédes horkantások mélységes tengerébe, iszonyukat kelle a concert-parodia mellett álmodnom, mert gyakran föl-fölriadva fegyverhez kapkodék,… s persze, hogy levegőt markoltam.
*
Több személyesített agyrémek kiséretében megjelenik előttem treszirozott chinai malaczon paripázva egy diszöltönyös torzalak… Úgy tetszék, mintha nem először látnám – azonban közelismerősömül nem merém elfogadni. Le kell vázlanom külsejét, különben tán még a papirról is elszaladna.
Lábai egyikében a rhoduszi coloszt tisztelhetjük, míg a másikat beteg daru kölcsönzé táncmesteri buktában. Mellüregében egy aszkóros piócatüdő sem birt volna zártszéken ülhetni; míg gyomra fenekén puszta Arabiát bátran kiházasíthatná valamely mixta deputatió a caspium tengerrel. Feje őszi dinnye gyanánt adaték el a debreczeni piacon. Hajzatát elhasznált börtönkorbácsok alkoták. Szemeit vörös tekegolyókból dolgozá ki az ártándi téglavető,… s midőn szemöldeiben megszünének a medve vadászatok: szája felörvénylett a vendégek befogadásaul.
Végetlen nyelvével egy szuszra kinyalá savából Mármaros vármegyét; fogaival Európát ketté haraphatá; ha sóhajtott a bugaci csárdában, iszonyu szél támadott a magyar partvidéken; egy köhentésire Havanna elsülyedett, s ha tüzbe jött, a szomszéd tartományok elégtek.
Koponyája azon osztályában, hol Gall szerint imposztura-fészek tanyázik – rablóvárak épülhetének; nyakacsigáján nem egyszer sulyegyenzé a kificamult bolognai tornyot, s füleinek esernyőszerü oltalmában özönvizkor szárazan maradt volna Xerxes két milliós tábora.
Téli öltönye perémjeül kifosztá lombjaitól az ujvidék őserdőit, fülfüggőit holdbérceiből alkalmazá; pecsétgyürükövének ketté szelette a csimborászót, bajusza félszárnyán belény-csordák legeltek, s kis ujja körmén tartá legnépesb gyüléseit a francia convent.
Ozsonnára negyven gulya rhinocerost falatozott, s ha szomját oltogatni kezdé, kiapadtak a világoceánok s a föld szive megrepedett száraz kinaiban.
*
Ilyszerü costüm és alak jellemzé azon rémóriást, ki hajnali álmamban elém tolakodott nemével az őszinte bizalomnak, minővel csak közel barátunkat tisztelünk meg.
– Úgy-e nem ismert föl uraságod? – mondá közelebb jőve hozzám, mint ki sugni akar… oly hangon, minő lehetett a waterloi ütközet robaja in companie Herculanum és Madrid földingásaival, – nem csoda, bizony keményen elváltozám, nagyon megsanyargatott a nyomor és szolgaiság.
– Bár miként nyargaljak ide s tova emlékemmel, nem hiszem, hogy láttam volna önt valaha… felelék krumplifagylaltá borzadva a torzképek ezen karmazsin fejedelmétől.
– Istenem! hiszen én bankó vagyok… felelé oly finom soprán hangon, melylyel tavaszfelhőt volna képes himezni valamely venuscsillagi nőpapagály, – miként van, hogy ön reám még csak nem is emlékszik?
– Igaz biz a, hát valóban ön az édes bankóm?… s pedig azon kétforintos bankó, melyhez fáró közben utószor volt szerencsém.
– Hol jár itt, hol a madár se jár? – tessék helyet foglalni, nem is figyelve, hogy ha kiterjedéséhez képest akarnám szobámban leültetni, legalább is a holdat kellene még a föld mellé leimádkoznom.
– Bizony rég nem volt szerencsém, – sóhajtva mondám – édes bankó bácsi álmamban sem, nem hogy ébren… mi járatban van? mivel szolgálhatok, mert ily szegény ördögöt, mint én aligha interesse nélkül méltatott becses látogatására!
– Sajnálom, hogy mostoha testvérnőimmel, főkép ezres nénikémmel vagy tiz évvel korábban nem tisztelkedém édes kegyednél – jegyzé meg a szerény vendég – azonban addig is, míg gyakrabban tehetném önnél vizitáimat, engedje meg, hogy ily hosszas kimaradásom okárul nemes kegyedet értesíthessem.
Ekkor annyira összerántá tagjait az én óriásom, hogy éji szekrényemen ágaskodott pannoniagyertyám hegyére leülvén, imigy kezdé szónoklani autobiographiáját.
*
Özvegy Lopincziné orgyilkos kandurjának hatalmas étvágya kerekedvén, kanári cimet bitorlott azon talpig magyar sármány-madárra, mely tisztelt asszonyság operaélvi szegénységét verébszerü dallamaival oly falusi gazdagon kárpótolá: fogantatásom beiraték a sors anyakönyvébe.
A fültövön körmölt nádi énekesnő vértanui halálával igénybe jöttek boldogult ősanyám eltaposott jogai, s ő eltemetteték… hogy én kedves unokája életre virágozzam.
A véletlen úgy akará, hogy magyar kendermagból szülessem. Karcsu bugául származva, már csecsemő koromban kiemelkedém társaim közől a kukorica földön, hol lókötőkkel és desertorokkal naponkint találkozám ugyan, hanem lovagias bánásmóddal épen nem.
Bizonyos sánczon kivül születvén ugyanis, ősi szokás szerint amugy isten igazában elpáholtak előbb: s fejembe verék, hogy csak így lehet belőlem valami.
Növeltetésem török s ó-római alapon nyugovék; gyermekkoromban izzadtam és didergém… s ha valakin, rajtam valóban meghiusult a holló és szerecsen-féle közmondat… mert cigánypofa bőrszerü szinezetemből hófehérré lugoztatám.
Ez időszakban kedvencze valék a szép nemnek. Fiatal lyánkák rózsaujjai között folydogált ifjuságom. Fonókák, népkasinók, pusztai estélyek vigalmaiban élénk részt vevék. Oldalomnál sóhajtá tiltott szerelmét kedveséhez a hű leányka; hozzám simulva regélték gólyasarkon forgó várakról a kedélyes anyókák,… s pár hónapig legboldogabb őre valék egy gyönyörü kun menyecske tilos kecseinek.
Vászonéletem legnemesb azon perceire még most is mondhatlanul büszke vagyok, hogy egy honáért elvérzett hős lengyel fájdalmát magyar kezekből enyhíthetém.
Kosciuskó lelkes utódjának elhunytával borult el gondtalan ifjuságom derüs hajnala is, mert rongyokká szegényedve beőgyelgém a világ kereskedelmi piacait, miglen könyörült rajtam az árvák istene és a gazdag ausztriai ház szolgálatában kétforintos bankjegyül befogadtatám.
Statuspolgári fölszenteltetésem után néhány holddal virult reám a szerencse: hogy csekély papir éltemet tisztelt kegyednek köszönhessem.
Emlékszik tán kegyed pünkösdünnepi azon kézfogóra Rikancon, melyben a házi leányasszonyt elgyürüzni szándéklott gavallér kasznár fidibuszul lett volna csekélységemet felpörzsölendő, ha ön zsebében csavargott 120 éves magyar contractussal meg nem vált a veres fonalu gyertya lángjától.
Még azon éjjel labétjátékon átszállottam a vámospircsi legatus protestáns reverendájába, ki is más nap tuladván rajtam egy kölyökitce budai borért a ponyvás csárdában; innen egy céklával béllelt arcu pofók mészáros vőn oltalma alá.
Sokáig unatkozám a tisztelt marhavirtouz verespénzhalmazának kellő közepében, míg nem a karcagi vásáron borjuért kicseréltetém,… hanem már akkor gulyásos hus közé bátran föllehetett volna zsiros csekélységemet szalonnául aprítani.
Kupec birtokba emelkedvén, kevélylyé tőn kissé ugyan feszes, de aristokratikus helyzetem, mert parasztlétemre sort ülheték a százas dynastákkal.
A nemzeti menageria ezen szorgalmas collectoránál nem sokáig szivhatám a pénztárcai börtönléget, mert Bakonyon átutaztunkban mindketten… gazdástól tudniillik… haramiák kezébe kerülénk.
Ő ugyan, mint haszonvehetlen rablópolgár siralmasan szabadságra üttetett: hanem engem hosszas földalatti ülnökségem után a világhires Sobri vándor arszlánkorában személyesen ajándékozott egy keszthelyi nyalka borbélylegénynek.
A szakálkaszálási művészet ezen nagy mesterét megszállván a szerelmi generosítás büszke angyala: már akkor fontos egyéniségem tüzeték ki, kedvesének kintornált cigány szerenáda dicső eszközeül.
Miután a zenészet barna hóhérjai művész aránylagi osztozásuk alkalmával, fölöttem agyba főbe verekedtek volna, még azon melegében korcsmai gyomorba temettetém, föltámadandó éjek hajnalán, törkölypálinkák lelkes illatára. Csárdai contomathesistől párolgott földes uram himkalapbirtokos neje bepillantván a borketrec kincstárába, azon nyersen concambiált „gyere haza kendőért“ a falu boltos zsidójának, kinek hagymaillatdus dominiumából egy trenkileg vasazott cukorhombárban Budapestre cipeltetém.
Pogány kezekből egy bukó félben lévő fővárosi gyufáshoz sétálék, kitől is per váltótörvényszék… ötszáz környező pajtásaimmal harminc váltó forint négy évi procentjében Sugorfi uzsoráshoz átexequaltattam.
Sugorfi Jeremiás uram, mint eszélyes capitalista és törvényzsarnokuzsorás, megtapintatván a magyar finánc ügyek üterét, speculatio hitvallásaul tüzé ki világrégi azon maximát: hogy ki erszényileg boldogulni akar, pénzével s belátásával meg kell annak, mint a levegőnek jelennie.
Mire nézve elővárosi gyáracskákra részvényeket birt; zálogdákat állított, diplomákra kölcsönzött; zsebtolvajokat dijazott, ó-budai rablófészkekre ülnöki befolyásban részesült; lámpásgyermekek avatottjait elkötelezé, vendéglői bérszolgákkal egyetértett,… és hamis játékosokkal főzési conferenciákra aljasodott.
Koppasztási jövedelmek legderüsb időszaka novemberi vásár levén; – Sugorfi ur zárt ajtóknál átszusztatott engem öt tünemény forintos nagybátyámmal együtt egy saskörmökkel fegyverzett kártyarináldócskának, ki is a budai spillerdákban néhány magyaros vérfoltokat előbb beaquirálva… Zrinyi barlangban többesíté gyalázatos sebhelyeit, és orgazdája jövedelemforrását.
Kávési rebach-szelencéből – melybe általános szavazattal kártyapénzül itéltetém – egy német journalistát van szerencsém hirdetményi dijban minapi elesett plagiumáért vigasztalni… és jelenleg a nevezett eleven plagium szinbirálati erszényéből üdvözlöm kegyedet városi visitszerü rövid tisztelgésemmel.
– Maradjon továbbra is nálam édes bankóm… hiszen anti magyar gazdája elég rég jegyben jár a finom rablással… ne affectálja ön oly dühösen a nyargaló liberalismust… mondám esengve a szaggatott keblü paprikának.
– Na tehát önnél maradok, – felelé rongyai között is vidám arckifejezéssel – pedig tudom, hogy jártamban keltemben soha nem volt uraságodnál hűtlenebb gazdám,… mert ötös és tizes gazdag rokonimtól hallám: hogy várvavárt megérkezésük után tüstént kizavarja ön őket kiméletlen szolgálatából.
*
Épen jókor települt meg sovány bankomban a kis szökevény… mert tárcám apostoli tisztaságban ásítozott… pedig másnap egy mellény kelmeért adott s ezerszer prolongált hetven pengős váltó alól kelle fogoly nevemet kimentenem… s hitel erényü célomnak a két bankó forintos atyafi nagylelküleg megfelelt.
Már élvezni is kezdém a magyar procent-scala szerint amnestiázott váltóbirtok örömeit, midőn iszonyu csörgéscsattogás ijeszte föl álmamból.
Széttekintek… hát az én hű invalidom ugyancsak Csenger-tyukodilag allegal egy kányaorru batyus individiummal.
– Mi baj Mátyás? – kérdém a kefegyilkos aggvitézt – miféle állatfajtával huzalkodik oly korán?
– Hát csak képzelje is meg az ember, ez a zsidó erőnek erejével fel akarta álmából zavarni tekintetes uramat… ily hajnalban, midőn még alig van tiz óra… azt mondja, hogy tegnap nem treffelte itthon a tekintes urat… és most…
– Küldje keed ide azt a magyar jellembirtok és nyugalomharamiát, hadd fizessem ki, s pénzemért nyulok… s hát a vándor bankó elrepült.
– No Mátyás, most már kend fizesse ki a zsidót.
Mátyás eredeti magyar modorban ki is elégíté a zsidót… mert még most is hátán hordozza a veresbankót.
*
Fülmetszőn nyikorgó kopott talyiga előtt lassacskán billegballag két ordas szamár.
Deres szinben csavarodott ősi jelmez; – vastag konyult fülek… mély redő sugáros szemivezet, s a rajtok elömlő világresignatio, mutatják: hogy ő szamárságaik aligha nem a mult század keresztelői gyönyöreiben osztoztanak.
A fakó talyiga közé láncoltan, karcsu vizedények kópisgatják egymáshoz üres homlokukat.
Ferhéc fölötti láncszemzeten ülnököl egy pünkösdi bazsarózsa képü individium, s mosolygva olvasgat valami könyvféléből.
Fején aránytalanul magas cukorsüveg kalap itt-ott völgyekkel, szalagszárnyakkal tökéletes kézi szélmalommá tréfálva,… termetén sötét vászon blouz ódalog, oly állapotban, mintha féléviglen zabot tartalmazott volna,… s lábacskáiról a még ártatlan paradicsomi Évára emlékezék a figyelmes halandó.
Európa világvárosában, – hol a zellerkofa is Hegel metafizikáját studirozza – ilyféle scena ezer hason látványok tengerébe sülyed; hanem nálunk, hol a közélet arasztos tényezői álformák, hamis illemtörvények közé szorítvák, hol az alsóbb néposztályok nomád szokások kötelékiből lassan bontakozhatnak;… nálunk, mondom ily jelenet nem mindennapi.
Közelebb megyek, vajjon ki és mi lehet azon paprikává szegődött céklafelhő?… Isten, légy velem!… hisz az Vojtina Mátyás, az én komornokom, s a művelt világ gyalogsági notabilitása.
Szegény diák, távolomban nem állhatván tovább a kóta nélküli éhséget: beállott dunaviz-liferansi adjunctusnak.
*
Még azon estén vigan csengő poharak közt, kedélyes baráti körben szőnyegre kerülvén a szegény gyaloglovag gazdag életrajza, belőle (politikai discoursháritóul) következő kalandkákat regéle egy korszerü életbölcsészeti nyélbe ütött vidám proletár:
*
Patrónusa távoztakor furván a komornok oldalát a zsebében nyugtalankodó pár forint, nem sokat komédiázék pénze őrzésének aggodalmival, hanem különféle italból egyetlen esten berugja a három hétre kapott diurnumát.
Pénzecskéje elfogyván, itt-ott kapogatott egy kis kegyelmi nektárt és falatot,… éji szállásra, ócska törvénytannal foltozott tüdejű vad prókátor barátjához járt… a kéménybe; – később füstetlenebb provinciát nyert egy koldusalakban tolvajkodó rongyszedőnél, hol tizenhárman feküdtenek vala egy rokkant lábu hársnyoszolyán, takaródzván kiki részint ön lelkiismeretével, főleg pedig lopott hálódarabokkal, és krumplikról hámozott köpenyekkel.
A jámbor komornok legügyetlenebb levén, többnyire a hársnyoszolya mélységes fenekére került, levén ártatlan termetének fölötte nyers, a burgonyával pukkadásig jól lakott izmos boltőrök és drótművészek.
A diák leköszöni a rongyszedői lakpartiát,… azaz, egy házzal tovább áll.
Leckéket vesz a fővárosi szegény legények philosophiájából.
Az éjnek egy részét elsétálgatja;… kávéházakban povedálgat,… olykor alászállong a hid ladikjaiba,… többnyire pedig fele álomra utcaőrökhez csatlakozik.
Mindezeket combinálva, fölébredt Matyi diákban a consumensi civilisatió büszkesége,… keble gyomrában mérgesen háborog az italszerelem alvó szörnyetege… Nem restitálhat tovább igényei hatalmának,… öntudatba kapja emberi méltóságát,… s hivatalt keres.
Kapott is.
Valamely dilettans börtönből budapesti sanscoulottá szökött dunavizliferanshoz hetedrésznyi dividendre segédül szegődik, és characterét s napidijait biztosítja.
Eszélyes kormányzata alá két szerény időjós bizatik.
Lurkó és Furkó.
Furkó… a romantikai iskolához látszik tartozni. Többnyire érzeleg, sóhajtoz,… gyakran könyez is. Konyult fülekkel csillagokhoz tekinget,… gondolván a jámbor teremtés: hogy oda fönn tán jobb koszt lehet.
Lurkó… kedélyes, élénk állat, szemeit ide s tova villogtatja,… mindig mosolyg;… olykor-olykor röhög is. Egyik füle éjt-nappal éghez meredve áll,… másikát vizirányos lineára csavará első gazdája, egy állatkinzó dühös juhászbojtár.
A teherhuzás charactere Furkón nyugszik;… Lurkó pedig, az equipágék parádés oldalát képviseli.
Eredeti gazdájok skontro Pityunak neveztetik.
Száraz, magas férfiu, mértékletlen puttonozási szerelmétől meggörbedve.
Kerek nagy fején rövidnyiretü deres haj mereszkedik, mint tavaszkor vedlő tövises disznó tüskéje. Pár itce borért fejét negyedóráig döngetni hagyja.
Karvaly orrán csontnyereg ül,… déli cimpalyán borsónyi vörös szemölcs.
Duzzadt ajkai körül szünetlen lesben álló guny- és dacvonalmak rángatóznak.
Borzas, tarka szemöldjei közé kifejlett férfias erő kettős barázdái vésvék.
Jobb szemétől korcsmai verekedés fosztá meg,… bal fülét pedig bakonyi haramia korában egy szerelemféltő kondás baltával lesuhintá.
Nagyhirü barriton veszett el benne, mert ha egész lóerővel „Donauwassert“ ordit, jaj azon város-negyed reggeli nyugalmának.
Üvegüzérek imádják,… hanem a borbélyok átkot szórnak fejére és torkára, mert ha fortissimóra ereszti gégeorgonáját: ablakok töredeznek és a patiensek fogai ingyen hullonganak.
Üres idejét macskanyuzással tölti.
Kandurok sötétre festett bőrét vidraprémül árulja; fiatal cicák gyöngéd termetére pedig, hentes céhből kicsapott virslis sógorával szerződik.
E férfiu birtoklá, mint diplomatikus dunavizliferans, Vojtina Mátyást, qua inprotokolált segédet.
Vállalatinak ezen vizenyős korszakában a nemes tüdejű Mátyás szorgalmasan beváltá napi kötelességeit.
Skontro Pityu a kiváló érdemhüvelyt rendesen honorálta,… sőt mondhatni tisztelte is.
Azonban egy véletlen esemény a liferans és segéde közötti békés hangulatot komolyan megzavarja.
A tény következő.
Vojtina Mátyás hiába vágyott magasztosb hivatását vizzel hüsíteni.
Crescit sub pondere palma.
A zseni zseni marad mezitláb is.
Matyi deák szendergő vére hullámzani kezd. – Nyugtalan; kedélye borong;… józanon sem tud aludni, s a holdat majd hogy le nem rángatja vastag sóhajaival.
Sóvárgó májában és begyében fölébred a szerelem költészete.
Először csak eszményileg szeret;… később önmagáért őrjöng, mint a szép Nárcisz, kit arcmásának hiu nézdelteért hullámsir temet;… végre földre száll s halálosan beleszeret Csörege Tiburia kisasszonyba.
Vala pedig Csörege Tiburia (miután mint apáca nyugalmaztatott volna), legbensőbb komornája Forhant Iván kalitkaművész özvegyének, született Suta Malvin asszonyságnak.
Egy unalmas estenden ingerlő pongyolába vágja magát a bájos Tiburia és negélyzett szalon gratiával becsap háziasszonya termébe, ki ép táncestélyre volt hiva Harcsai Szpuanka szülészmesternőhez.
A terem a „Sziv“-utcára szolgál.
Tiburia ablaknál ül. Vendéghaja fürtei göndör ragyogványban verőfényeznek.
Arcáról a lovagiatlan redők cékla szulccal gondosan elsepervék;… vállain vakítólag ezüstlik a pazarul ömledő rizspori havazat;… édesen pihegcsélő keblén pipacs és szarkalábfüzér;… szürkés, hanem apró szemei a befecskendett narancshajlétől epedőn könyeznek;… bal kezében gitár, melyből ugyan az egércsaládot kikergeté, hanem azért tojásdepó,… s várja kedvesét, a szerelmetes Vojtina Mátyást.
Vojtina megjelenik. Bevágtat a „Sziv“-utcába. Füles paripáit ablakrostélyzathoz kötőfékezi;… s belép a paradicsomba.
Tiburia nagyot sikolt; szenvedélyesen felugrik,… Matyija nyakába omladoz: s oly irtóztatót cuppant bal pofáján, hogy a csók helyét azonnal piros bagariával kelle befoldani.
– Hogy meg vagy?… zsaki poál?… kedves Burim… rég nem latalak!… mindig le vagyon fogva;… tán már nem is szereted engemet!
– Ah édes Matyim, mire ezen szivrepesztő szemrehányás,… e lelketrázó szóvirágzat,… s hű keblednek sivatag áradása? oh én ne szeretnélek! oh én imádlak epedőbben, mint galamb a buzaszemet… s magyar az adósságot.
– Ah, krasznyi angyal! – rebegé a felfortyant liferans, s oly lángolón ölelgeti Tiburiát, hogy kidagadt nyakerein gordonkázni lehetett volna; – boldog vagyom… hanem, oh bánatom nemes koppantója, nem vona dugaszban egy kis csirkecombocskád!… nem azért, hogy éhezem… hanem hogy szép kezed adományát birhassam.
– Oh dehogy nincs!… részedre mindenem van; – mondá a szemérmes Buri, és kinyitván Harcsainé étketrecét, belőle oly rettentő cobákot nyomott kedvese markába, hogy a régi világban akármelyik nádudvari kortesfőnök szűre alá oda illett volna verekedő fütykösnek.
– Beh drága,… beh faintos!… jegyzé meg fogai közől a jóizün falatozó Matyi,… s ha egy kancscsal szemü vicsorgó mopszli körötte nem hizeleg, az érette véletlenül elvérzett pókának még tán sziklakemény csontruináit is befonta volna.
Pókacombbeli generozitás után, a szerelmi lázban rezgő Don Juánka kedvese oldalához sompolyog, ki epedő hunyorgatások közt gitár mellett énekli: