(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)
1904. évi november 18-án este történt az alkotmány ellen az a merénylet, mely a Daniel-féle házszabály-módositás neve alatt ismeretes. Az ellenzéki képviselők nagy része nyomban közös vacsorára gyült össze s az ellenzéki pártok férfiaiban már ekkor általánosan elterjedt rokonérzés támadt, sőt az alkotmányt fenyegető nagy veszély ösztönszerü előérzetében a szövetkezés gondolata már akkor megszületett.
Jól emlékszem, bennem is szilárd elhatározás érlelődött meg az alkotmány védelmére minden ellenzéki párttal szorosan szövetkezni. Még a néppárttal is s e czélból a multak pártviszályaiból származó minden egyéni indulatot és emlékezést nyomban félretenni s elfeledni.
Másokban is ugyan efféle elhatározás támadt. Kicsiny, de jellemző eseteket hozok fel például.
Mikor pártelnök voltam Irányi Dániel halála után 1892-ben: Polónyi Géza sok ellenszenves aknamunkát végzett és sok kellemetlen zavart okozott nekem is, a függetlenségi pártnak is s a szabadelvü egyházpolitikának is. Eljárását nem tartottam megengedhetőnek s abban nemcsak pártelnöki állásom, hanem egyéniségem és személyem ellen is gyülölködő s szünetet nem ismerő harczot láttam. Megmondtam hát neki személyesen s őszinte nyiltsággal 1893-ik évi április 12-én, hogy vele többé az életben közéleti közdolgokról nem tárgyalok, sőt nem is beszélek. Azóta tizennégy és fél év telt el s vele közdolgokban csakugyan nem érintkeztem. A vacsora alatt hozzám lépett s a maga nyers őszinte módjával e szavak közben kezet nyujtott:
– Most már itt az ideje, vajda, hogy mi is kibéküljünk.
Semmit se feleltem, hanem annak jelzésére, hogy szivesen egyetértek vele, melegen megráztam kezét.
Hozzám jött Justh Gyula is, a ki egykor pártvezető munkámban még több bajt okozott nekem, mint Polónyi.
– Most már, édes barátom, mi is kimagyarázhatnók a mult félreértéseit a békés együttmüködés érdekében.
Vidámabb oldaláról fogtam föl a dolgot s azt feleltem:
– Ne magyarázzunk ki semmit, hanem felejtsünk el mindent s akkor szent lesz a béke.
Megöleltük egymást.
Általában a közös veszély hozott össze bennünket, ellenzéki pártokat, de hogy minden okoskodás, tervezgetés, rábeszélés és kikötés nélkül s a vezérek minden fontoskodása s fényes szónoklása nélkül oly gyorsan és simán jött létre a szövetkezés: ez nagy örömöt s vidám érzést okozott amaz estén mindenkinek. Hazafias, szép gyülekezés volt.
A felköszöntők sorában engem is hallani akartak. Számitottak arra, bizonyosan mondok valami adomát vagy derüs elmésséget.
Molnár János apátra emeltem poharam, mint igen tisztelt és jó barátomra.
Mindenki tudta, hogy Molnár János ugy is mint egyházi főtisztek viselője, ugy is mint képviselő, a legtökéletesebb és legelszántabb római katholikus, még pedig érzésben, tudásban s közéleti törekvésben. De azt is tudta mindenki, hogy én meg épen ellenkezőleg nyers, nyakas magyar kálvinista vagyok minden tekintetben. Tehát nyilt és őszinte gondolkodásu és beszédü. Igazán kiváncsi volt a nagy társaság, mi alapon áll elő felköszöntőmben kettőnk közt a béke.
Azt mondtam:
– Közel negyven év óta figyelem az országos köztanácskozásokat, nagy részben mint törvényhozó is. Sok nagy szónokot és sok fényes beszédet hallottam s azok hatása gyakran varázsló, mámoritó volt s az indulatok csodálatos fölgerjesztésére birta a hallgatóságot. De akkora hatása sohase volt egy szónoklatnak se, mint egykori barátom, Kaszap Berczi hatalmas beszédének, pedig csak négy szóból állott. A mult század nyolczvanas éveiben történt. Kaszap Berczi Hevesvármegyének volt egyik képviselője. Nemes gondolkodás, áldott jó lélek, igaz magyar. De soha a száját se nyitotta föl s a kortörténetek örökre hallgatnak róla e miatt. Tisza Kálmán volt a kormányzó elnök. Tisza Kálmán sok ideig konok, kegyetlen ellenzéke volt Deák Ferencznek s később sokkal rosszabb dolgokat csinált, mint a milyeneket valamikor Deák dolgaiból kárhoztatott. Ezért az ellenzék képviselői s még a függetlenségi pártiak is egy alkalommal szivesen és gyakran idézték ellene Deák szavait, mondásait, bölcseségét. Ez különösen izgatta, ingerelte őt. Végre megunta s valamelyik viharos ülésben igy tört ki: »Ha igy folynak az országgyülésen a dolgok, eljön még az az idő, a mikor én rólam is ugy emlékeznek, mint ama nagy emberről, Deák Ferenczről«. E szóra kissé fölemelkedik ülőhelyén Kaszap Berczi s e szavakat mondja: »Kutyául leszünk már akkor!« – El se lehet képzelni, milyen hatása lett e szónak. A mennydörgés nem oly hatalmas, mint a milyen kaczagásba tört ki az egész Ház kivétel nélkül, még a kormánypárti oldalon is. Az emberek felugráltak, ugy kaczagtak és éljeneztek perczekig. Nos hát, ez jut eszembe most, a mikor Molnár János tisztelt barátomra emelem poharam – jó szivvel, meleg érzéssel. Mert hogy mi valaha egy táborba egyesüljünk s egy irányban jó testvérek egyetértésével törekedjünk és munkáljunk: Kaszap Berczi igazságának kellett elkövetkezni. Csakugyan kutyául lettünk, de nagyon!
Kis dolgok ezek, de jellemzik ama napokat.
Akkor négy vagy öt ellenzéki párt volt az országgyülésen, a horvátokat, szászokat és nemzetiségeket nem számitva. Ugymint a függetlenségi párt két árnyalattal – az egyik Kossuth vezetése, a másik Ugron-Holló vezetése mellett. Azután a nemzeti párt Apponyival s a néppárt a képviselőházon kivül álló Zichy Nándor gróffal. A szabadelvü pártból lassanként kivonuló ugynevezett disszidensek szaporodtak ugyan, de külön párttá gróf Andrássy Gyula vezetése mellett jóval később alakultak és szervezkedtek. De szervezett és megalakult párt volt az ujpárt Bánffy Dezső báró vezetése mellett. Magam is ezzel állottam szövetségbe az év elején. Függetlenségi elveimtől és harczaimtól ugyan egyetlen pillanatra se álltam el, de minthogy a nagy nemzeti eszmékért való nemes küzdelem folyama alatt Kossuthék négyszer leszereltek, Ugronéktól és Hollóéktól pedig engem némi személyi és fontos elvi eltérések választottak el s minthogy én a nemzeti küzdelemnek lehetőleg egységes folytatását láttam szükségesnek, erre pedig Bánffy és pártja nagy buzgósággal készen volt: tehát velük kellett szövetkeznem. Fent is állott szövetségem az 1906-iki választásokig, a mig a párt a helyzet nagy átalakulása miatt a fokozottabb tevékenységtől vissza nem vonult. Ettől kezdve magam maradtam egyelőre a történelmi nagy függetlenségi pártból a közélet szinterén.
Volt alakulóban még egy kisded ellenzéki párt, a demokrata párt, élén Vázsonyi Vilmossal. A fővárosban hatalmas tömege volt, de képviselője Vázsonyin kivül ekkor még csak egy.
Mind ez ellenzéki pártok és töredékek november 19-én délelőtti tiz órakor közös és együttes értekezletre összejöttek a függetlenségi párt körhelyiségében, hol Kossuth Ferencz elnöklete alatt tanácskoztak és határoztak.
Szövetséggé, latin néven coalitióvá alakult az egész ellenzék. Ettől kezdve általános elnevezése koaliczió lett.
Alakitott 21 tagból álló bizottságot, a mely állandóan együtt legyen, időnként és a szükséghez képest tanácskozzék és határozzon s a szövetkezett ellenzéket képviselje.
A bizottságnak Vezérlő-Bizottság lett a neve. Az eszmét s a nevet is hozzá a kurucz korszak nyujtotta, a mely némileg hasonló viharos viszonyok közt a Confoederált Státusok Vezérlő-Commissióját alakitotta meg. A Vezérlő-Bizottság tagjait a sajtó és a közbeszéd vezéreknek kezdte nevezni.
A vezérek megválasztásában semmi különös tanácskozás és fontolgatás nem volt. Kossuth előterjesztette javaslatként, hogy az ellenzéki pártok elnökei és alelnökei legyenek a vezérek, ezekből alakuljon a bizottság. A javaslatot elfogadták.
Igy lettek bizottsági tagok a függetlenségi pártból: Kossuth Ferencz, Thaly Kálmán, Justh Gyula, Polónyi Géza, Barabás Béla és Komjáthy Béla s a bizottság jegyzőjeként Tóth János.
Az Ugron-Holló árnyalatból: Ugron Gábor, Holló Lajos, Szederkényi Nándor.
A nemzeti pártból: gróf Apponyi Albert, gróf Batthyány Tivadar, Gulner Gyula, Sághy Gyula.
A néppártból: gróf Zichy Aladár, Rakovszky István, Molnár János.
Az ujpártból: báró Bánffy Dezső és Hock János.
A demokratapártból: Vázsonyi Vilmos.
Engem Kossuth külön javaslatára választottak, főleg arra való tekintettel, hogy a szövetkezett ellenzék nyilatkozatait, kiáltványait s a nemzethez intézendő szózatait én készitsem.
Később a Vezérlő-Bizottság időnként némileg változott. Tagjaivá lettek: báró Kaas Ivor, Bartha Miklós, gróf Károlyi István és Hentaller Lajos. De utóbb megalakult az alkotmánypárt s ebből tagjai lettek gróf Andrássy Gyula és Darányi Ignácz.
A november 19-iki értekezleten még két javaslatot fogadtak el. Az egyik volt: Felirat a királyhoz, a másik: Szózat a nemzethez.
Én a feliratot nem tartottam czélszerünek. Mi összes ellenzékiek mégis csak kisebbségben voltunk s a kormánypárti nagy többség s a főrendiház semmi esetre se járult volna hozzá. Miként, mi jogczimmel jutott volna hát a király elé? Amugy is köztudomásu dolog, hogy a király, mig kormányában bizik, semmi más oldalról jövő tanácsot nem fogad el, sőt meg se hallgat, csak olyat, a mely kormányától ered. Annak pedig semmi jele se mutatkozott, hogy a király bizalmatlan kezdene lenni gróf Tisza István és kormánya iránt.
A felirat tervét mindamellett az értekezlet elfogadta s megkészitésével gróf Apponyi Albertet bizta meg. El is készült a felirat, alapos és szép munka is volt, de természetesen nem lett belőle semmi; még a képviselőházban se juthatott előterjesztésre és tárgyalásra.
A nemzethez intézendő szózat elkészitésére engem kért föl a szövetkezett ellenzék. Vállalkoztam rá. Kijelentettem mind a magam, mind a távollevő Bánffy Dezső báró nevében, hogy eddig hirdetett s most is hiven vallott elveimnek e pillanatban félretételével az alkotmány védelmében lelkem egész erejével és minden tudásával a szövetkezett ellenzéknek rendelkezésére állok s a küzdelemből kiveszem részemet teljes buzgósággal.
Kossuth inditványára még egy megállapodásra jutott a szövetkezett ellenzék. Végrehajtó-bizottságot választott, öt tagból állott. E bizottság tagjaiul egyhangulag gróf Apponyi Albertet, Eötvös Károlyt, Justh Gyulát, Ugron Gábort és Vázsonyi Vilmost választották meg. Különös feladatunk lett volna a sajtóval, az egyetemi ifjusággal, a fővárosi polgársággal s a vidéki népgyülésekkel a közelebbi és bensőbb érintkezést fenntartani s az alkotmányért való küzdelemben a lelkek hevét és buzgóságát növelni.
A viszonyok azonban ugy alakultak, hogy ez irányban alig akadt különös tennivalónk. A szövetkezett ellenzék minden tagja buzgón teljesitette hazafias kötelességét.
Az értekezletnek déltájban lett vége. Folytatását esti fél kilencz órára tüztük ki, hogy mind a Feliratot, mind a Szózatot hitelesiteni és aláirni lehessen. Apponyi el is készült a felirattal, de én a Szózattal nem. Nekem felvilágositani és lelkesiteni kellett nemzetünket, tehát a november 18-án történt dolgokat a történetiró éles figyelésével és tárgyi igazságával kellett előadnom. Ennélfogva munkálatom terjedelmesebb lett.
Csak éjfél előtt félórával lettem készen. Meglehetősen kifárasztott a több mint hat órai komoly, nehéz munka. Nemcsak tartalma miatt volt szükség a gondos munkára, hanem alakja, nyelve s irásmódja miatt is. A nemzet képviselete által a nemzethez intézett szózat mindig világos, tiszta, magyar eszü s tökéletesen magyar nyelvü legyen. Ez az én felfogásom.
A szövetkezett ellenzék művem hitelesitését a Vezérlő-Bizottságra bizta s ez minden szó változtatása nélkül egyhangulag jóváhagyta.
(Miért szövetkeztek az ellenzéki pártok? – A nemzeti küzdelem oka, története, jelentősége. – Gróf Tisza házszabálymódositásai. – A november 18-iki ugynevezett „szavazás“. – E cselekmény bünös természete.)
Az ellenzéki pártok ma szövetkeztek egymással. Mától fogva a gróf Tisza István kormánya ellen az egységesen müködő szövetkezett ellenzék áll a törvényhozásban. Minden ellenzéki párt szigoruan fentartja elveit és fokozott elszántsággal törekszik elvei győzelmére. Ez elvek alapján szilárdult meg iránta a választók bizodalma. E bizodalomnak megfelelni minden ellenzéki párt hazafias törekvése.
Az alkotmány eddig sértetlenül állt és élt. A semmi oldalról meg nem támadott és mindenki által féltő gonddal tisztelt és őrzött alkotmány alapján bizton őrködhetett a nemzet a törvényhozó és a törvényhozás felett.
Most az alkotmányt és törvényt sértette meg sulyosan és veszélyesen gróf Tisza István kormánya. A tegnapi napon, folyó november 18-án, a késő esti órákban történt meg a bünös merénylet. Most tehát az ellenzéki pártok legelső és legnagyobb feladata az alkotmányt és törvényt megvédelmezni. Mind a kettőnek megszegését megtorolni, az alkotmány iránt fennállott, de most teljesen megrendült bizodalmat helyreállitani és a hazánkat fenyegető sulyos veszélyeket elháritani.
Erre szövetkeztek az ellenzéki pártok!
A ki a szövetséget cserbenhagyja, azt az alkotmányszegő kormány támogatójának tekintjük és ellenzéki férfiunak el nem fogadjuk.
A kormány rideg merészséggel az alkotmány megtörését és a törvény megsértését maga is beismeri. Maga sem áll elő annak megvédésére. Csak mentséget hoz fel, hogy eljárását megmagyarázza.
Mentsége abból áll, hogy a képviselőház tanácskozásaiban gyakori zavarok voltak a mult, 1903. év óta és hogy a többség akaratát nem engedte érvényesülni a kisebbség. Igy mondja, ezt hirdeti a miniszterelnök.
Szent kötelességünk ezzel szemben ma is, mint mindig, a teljes igazságot tárni fel nemzetünk előtt. A teljes igazság pedig egészen más.
Széll Kálmán kormánya az 1903. év elején azt javasolta, emeljük föl a hadsereg létszámát, ezzel együtt s ezzel arányban a hadügyi költségvetést is. E javaslat elfogadása a nemzet anyagi erejének sulyos megterhelésével és a fiaiktól megfosztott családok nagyobb hátrányával járt volna; – e javaslatot tehát hazafias hévvel és kötelességérzettel ellenezték az akkori ellenzéki pártok. De ez a javaslat a királyi hatalom erősödését is maga után vonta volna; – az ellenzéki pártok lelkiismeretes képviselői kötelessége pedig meg nem engedte, hogy a királynak amugy is fölötte nagy hatalmát egyoldalulag növeljék s másrészt az ugyis fölötte megterhelt nemzeti erőt csökkentsék. A viták folyamán tehát mind élénkebbé vált az az óhajtás, hogy nyelvünk és nemzeti müveltségünk intézményesen ültettessék be a magyar hadseregbe s a királyi udvartartásba is, valamint a közös intézményekbe s ekként a királyi hatalom erősödésével tartson lépést a nemzetünk erősödése is.
Hosszas, komoly, nemes viták folytak e kérdésekben. Nemzeti társadalmunk minden rétege helyesléssel kisérte a magasztos erőfeszitést s a mi még soha nem történt, az ország távoli vidékéről is küldöttségek százai és ezrei jöttek a fővárosba, hogy küzdelmünket helyeseljék s alkotmányos harczunkban buzditsanak.
Gróf Tisza István miniszterelnök most különböző változatban azt hirdeti, hogy ez mesterkélt torlasz volt a törvényhozás utjában s hogy ezzel a többség akaratának érvényesülését gátolta meg a kisebbség. De ez az állitás nem felel meg a teljes igazságnak. A nemzet érdekei elől a nagy viták folyamán a többség se zárkózhatott el. De elzárkózni nem is akart. Hiszen az ujabb kormányt, gróf Khuen-Héderváry miniszterelnököt, épen a többség szavazta le és pedig ugyancsak a vita alattival kapcsolatos hadügyi kérdésekben. A nagy vita minden részét nem akarjuk felemliteni és távol állunk attól, hogy a mesterkélt torlaszoknak, az ugynevezett technikai obstrukcziónak, föltétlen jogosultságát elismerjük. De rá kell mutatnunk arra a hallatlan merényletre, a mikor az ellenzék tagjait a kormányzat körébe tartozó egyik magas méltóság, a fiumei kormányzó, pénzadománynyal akarta megvesztegetni. S rá kell mutatnunk arra, hogy gróf Tisza István miniszterelnök már korábban is, de különösen a kormányralépése óta, folyton sulyosan fenyegette a törvényhozást, hogy a szólásszabadságot s a törvényhozás egyéb alkotmányos jogait tetemesen meg fogja nyirbálni. S végre meg kell emlitenünk, hogy a nemzeti nyelvünk és müveltségünk megvédelmezéseért több mint egy éven át folyt magasztos küzdelem gróf Tisza István kezén minden kézzelfogható eredmény nélkül sorvadt el; a hadügyi költségvetés 450 millió uj teherrel növekedett, a királyi udvartartás költségét évente két millióval felemelték s nemzetgazdasági érdekeinknek Ausztria felől való biztositása még mindig késik. Ezenkivül minden tünet arra vall, hogy a kormány önálló vámterületi jogunkat már elalkudta s e jogot a jövőre is el akarja altatni s nyilt törvény ellenére törvényben megállapitott vámtarifa nélkül köt külkereskedelmi szerződéseket. Mind e cselekmény és mulasztás csak arra volt alkalmas, hogy a törvényhozás izgalmait növelje s a tanácskozások teljes nyugodtságát visszatérni ne engedje.
Ez év márczius havában a miniszterelnök mégis előterjesztette inditványát, melylyel a házszabályok szigoritása czimén a szólásszabadságot s a képviselők egyéb fontos jogait el akarta tiporni.
Türhették-e ezt az ellenzéki pártok? Türhették-e némán, hogy nemzeti vivmányok helyett fenyités, boszuállás, megtorlás, a szabadságok megnyirbálása vitessék be a törvényhozásba és örökittessék meg alkotmányunk történetének lapjain?
Sulyos csalódás és mély elkeseredés ejtette hatalmába a lelkeket. S ennek daczára az ellenzéki pártok mégis a hazafias mérséklet és bölcseség szavára hallgattak s teljes őszinteséggel megigérték az összes sürgős s tárgyalásra készen álló kormányjavaslatok gyors és akadálytalan tárgyalását, ha gróf Tisza István miniszterelnök a veszélyes inditványt visszavonja.
Visszavonta. A parlament többsége és kisebbsége közt megszületett az annyira óhajtott béke. S az összes ellenzéki pártok példás hüséggel és pontossággal teljesitették igéretüket. A kormányjavaslatok nagy seregét engedték, sok részben fokozott munkával és buzgalommal, törvényerőre emelkedni. Bizton hittük ezek után, hogy az országgyülés őszi tárgyalásai békén, simán, országos közérdekeink áldásos előmozditásával folynak le. Fájdalmunkra nem igy történt.
Még az őszi tárgyalások meg se kezdődtek, gróf Tisza István miniszterelnök már ugrai levelében fitymáló, igazságtalan, sőt durván sértő szavakkal támadta meg az ellenzéki pártokat s egyuttal jelentette, hogy a házszabályok szigoritása czimén támadást intéz a szabadságok és alkotmányos jogok ellen. S azóta folyton sértő és kihivó hangot használt a parlament tárgyalása folyamán, mintha az ellenzéki pártokat indulatba hozni s talán szenvedélyes kitörésekre ragadni törekedett volna.
Magaviseletén elámult az ország. Ekkor jöttünk arra a meggyőződésre, hogy a márcziusi béke a miniszterelnök részéről álnok volt s hogy ő az ellenzéki pártok elnémitásával csak javaslatai sima megszavazását akarta elérni, de azt a kötelességet, hogy házszabályinditványát elejti, – teljesiteni nem akarta.
Inditványával Daniel Gábor képviselő segitségével ujra előállt. Jelentékenyen szigorubb s hátrányosabb rendelkezésekkel, mint márcziusban, s ezt az inditványt tegnap álnokul s egyuttal erőszakkal képviselőházi határozat erejére emelte. Oly államcsinyt, oly büntetésre méltó cselekményt követett el, a melyhez hasonló se nálunk, se másutt egyetlen törvényhozó testületben se fordult elő.
Mi történt tegnap?
Gróf Tisza István miniszterelnök összebeszélt Perczel Dezső képviselőházi elnökkel, hogy az ellenzéki pártok teljes kijátszásával, a becsületnek és a tisztességnek és a Ház tanácskozási rendjének képzelhetetlen megsértésével az inditványt, mint megszavazott határozatot – ráerőszakolja a képviselőházra.
Előzetes megbeszélésük szerint igy kellett végrehajtaniuk a csinyt:
Gróf Tisza István beszél mint miniszterelnök. Beszéde végén kiejti majd, hogy a tanácskozási rend őt nem korlátozza, hanem szavazást ajánl. Perczel Dezső házelnök int, intésére felállnak a többségből azok, a kik titkon már előre figyelmeztetve lettek, erre a házelnök kimondja a határozatot, nyomban elnapolási királyi kéziratot olvas fel, a képviselőház jegyzőkönyvétnyomban hitelesitettnek jelenti ki s ezután feláll, elhagyja helyét, bezárja az ülést.
Ily tervet csak gonosztevő elme gondolhatott ki és csak gonosztevő kéz hajthatott végre.
A házszabályinditvány csak egy nap előtt adatott be s ahhoz még nem szólhatott senki.
Szónokok voltak felirva, a kik még se nem beszéltek, se a szótól el nem állottak, tehát senki által kétségbe nem vont szólási joguktól megfosztattak. A házszabályinditványhoz senki sem adott magyarázatot, se a ki benyujtotta, se a miniszterelnök, se a házelnök. Pedig sok rendelkezése érthetetlen, többfélekép magyarázható.
Az elnök nem zárta be a vitát.
Tizenegy határozati javaslatot nyujtottak már be, a benyujtóknak zárószóhoz volt joguk. E joguktól megfosztotta őket maga az elnök.
Az inditványt szavazás előtt nem olvastatta fel az elnök. A képviselők tulnyomó része nem tudta, hogy mire szavaz. Az elnök nem tette fel a kérdést és nem engedett ehhez szólani.
A szavazó képviselőket nem számlálta össze senki. Se az elnök, se a jegyzők.
S mindez törvénytelen ülésben, csodálatos zajban és zavarban, egyetlen percz alatt történt. A kijátszott, az elárult ellenzéki képviselők tulnyomó része sejtelemmel se birt arról, mi történt.
Mindezt a képviselőház elnöke és a miniszterelnök előrevaló összebeszéléssel cselekedte. Azok cselekedték, a kik az ország legmagasabb méltóságai, legelső tisztviselői s a kik az alkotmány tiszteletére s az alkotmány becsületes végrehajtására hivatvák. A képviselőház elnöke az ország első és legmagasabb választott tisztviselője. Elődjei hazafi érzelemmel teljes férfiak, nem egynek emlékét fényben őrzi nemzetünk történelme. Tisztje nehéz, hivatása magasztos. A képviselőház jogait, szabadságát, tekintélyét nehéz időkben meg kell védnie többség, kisebbség és kormány ellen is. Meg kell védnie, ha kell, a király ellen is. Dicső emlékü őseink 1848-ban nemzeti vivmánynak s alkotmányos biztositéknak tartották az elnökválasztás jogát.
S ime a képviselőház mostani elnöke gonosztevő lett; gróf Tisza István miniszterelnök büntársa lett.
Lehet-e igy törvényt hozni? Elnézhetjük-e mi ez undok eljárást? Elnézheti-e ősz királyunk, kinek lelkére az alkotmánymegtartó szent eskü nehézkedik?
Ha ez büntetlenül marad: örökre vége az ezeréves alkotmánynak. Ha hozzászólás nélkül, ha látatlanul, hallatlanul, olvashatatlanul, ha ellenőrzés nélkül képviselőházi határozattá lehet elnöki gonosztett segélyével bármely inditványt tenni, akkor megszünik minden törvényes rend, durva erőszak foglalja el az alkotmány helyét s a királyi trón is csak véletlenen s durva erőszakon nyugszik. De akkor a király iránti hűségből is kiesik az a fenséges rész, mely nem egyéb, mint az alkotmánynak és a törvénynek tisztelete. Nem egyéb, mint az alkotmány iránti hűség. Hiszen a királyi trón is csak egyik része az alkotmánynak.
A király nevét, szerepét s az iránta való tiszteletet is sulyosan megsértette a miniszterelnök. Bizalmunk, tiszteletünk s hódolatunk rendithetetlen az alkotmányos király iránt. És el nem hihetjük, még feltennünk sem szabad, hogy a király tudta volna, mikor az ülésszakbezáró iratot aláirta, hogy azt gonosztett elpalástolására használja fel álnokul első tanácsosa.
A házszabály-inditvány tartalmára ezuttal nem terjeszkedünk ki. Akármily üdvös volna az, létrejöttének módja miatt, mi azt el nem fogadhatjuk, kötelezőnek soha el nem ismerhetjük. De némi ismertetésére mégis megjegyezzük, hogy az inditvány szerint ötven kormánypárti képviselő inditványára minden törvényjavaslatot vita nélkül meg lehet szavaztatni s hogy az elnök a képviselőház tanácskozó terméből a képviselőket fegyveres erővel elhurczolhatja. Hazánkban az utolsó falu tanácskozó testületének is több joga és szabadsága van, mint lenne a törvényhozók képviselőházának.
A képviselőház házszabálya és tanácskozási rendje már régi, kevés módositással közel 40 éves. Tizenegy országgyülés, ugyanannyi házelnök és tiz miniszterelnök a teljes szólásszabadság mellett is jónak tapasztalta azt. Mesterkélt torlaszt hosszabb időre csak kétszer emeltek a tanácskozási rend utján. Először 1872 telén és másodszor 1898–99-ben. A többi csak napokig, csak egy hétig tartott. Vagy nem volt egyéb, mint tartalmas, hosszu és lelkes vita. Ha voltak zavarok a képviselőház tanácskozásaiban, azokat sohasem a házszabályok idézték elő, hanem vagy a kormányok nemzetellenes javaslatai, vagy azok törvényellenes cselekményei.
Megingathatatlan meggyőződésünk, hogy gróf Tisza István kormánya nem a házszabály kedvéért rombolta össze a törvényhozás jogait és szabadságait. Más czélja van neki. Komoly, sőt veszedelmes: nemzetünk élete ellen törő. Azokat akarja az uj házszabálylyal biztosan elérni. Ha jó czéljai volnának, az okos és szükséges szabadságokat nem volna oka összetörni. Nem mondja meg czélját, de alig csalódunk, ha felteszszük róla, hogy országunkat még szorosabban oda akarja kötni Ausztriához, egészen az egységes birodalom felépitéséig. Ha másban nem, a fokozottabb mai terhekben s vámterületi önállóságunk s jogos anyagi érdekeink feláldozásában.
Szólásszabadság nélkül nincs független törvényhozás, nemzeti ellenállásunk erejét csak a szabad törvényhozás tarthatja fenn. Ez az előny most is gyönge Ausztria ellen s a két ország katonai erejével rendelkező király ellen. S a fölötte erős királyi hatalommal szemben most oly képviselőket akar, a kiknek megtilthatja a szólást s a kiket fegyveres erővel kilökhet a törvényhozás terméből. Hová sülyed igy nemzetünk ereje, tekintélye, méltósága, sőt becsülete?
Bevallott czélja a többség önkényuralmának biztositása. Ez, a mi szokott választásaink és romlott kormányrendszerünk mellett nem egyéb, mint a kormánynak s ezzel együtt az uralkodónak önkényuralma.
Ily kormány, ily irány, ily rendszer ellen szent honfi kötelességünk szövetkezve elszánt erővel küzdeni. Mindaddig, mig a tegnapi gonosztettet meg nem toroljuk. Mindaddig, mig alkotmányos szabadságainkat nem biztosithatjuk. Mindaddig, mig hazánk boldogságát, szabadságát és dicsőségét vissza nem vivjuk.
A szövetkezett ellenzéknek vezérbizottsága 1904. november 19-én tartott értekezletéből: Kossuth Ferencz elnök, gróf Apponyi Albert, báró Bánffy Dezső, Szederkényi Nándor, gróf Zichy Aladár, Barabás Béla, gróf Batthyány Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Holló Lajos, Hock János, Justh Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Thaly Kálmán, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Jenő és Tóth János jegyző.