Van valami tizenkét esztendeje, hogy az öreg Tóni, már mint az öreg Himarró Antal, nem volt a városban. Hát ez úgy van. Minek járjon be, ha semmi dolga ott nincsen. – Amint hogy nem is volt. A kocsi ugyan gyakorta bejárt a tanyából, hol ezért, hol azért, meg mi egymásért, de az öreg Tóni tizenkét év óta semmi módban sem kívánta a várost. Minek menjen? Öreg ember, már nem szokta. Lám itt a dorozsmai pusztai kápolna közelebb esik, mint a város s ott évente búcsú szokott lenni, jól megtarkázva különféle vígaszságokkal és a multkor, ép búcsú napján az öreg Tóni erről megemlékezvén, mondá:
– Jó búcsúk szoktak ott esni. De én már most jóideje nem vótam feléje se. Hát mögájjunk csak… Hetven. Most mög a kilencszáz van ugy-e uram? Hát akkó épen harminc esztendeje, miúta nem vótam ottan.
Harminc év nem sok idő: még vár az öreg Tóni pár évet, míg majd ismét elmegy a búcsúra. A napok oly egyformán suhannak odakint. Ha az időjárásnak változatossága nem volna, haladásukat észre sem lehetne venni. Oly egyszerűen múlnak el, egyik olyan, mint a másik s kedves föntartónk, a nap is csak annyiban játsza meg magát az egész év folytában, hogy olykor az öreg diófa egyik, másszor meg a másik oldalán halad le aludni. De a diófa bármely oldalán megy is le, a föld pereméről mindig visszatekint, utolsó pillantásával mindig igéri: Ne féljetek. Hisz reggelre visszajövök.
Ez ideig mindig vissza is jött. Nagyon rendes és szótartó. A csillagok egész járásában nincsen senki akkora rendtartással, mint ő. Pontos, akár a járó óra és sugarait szelíden küldi az emberekhez. Tavasszal, mikor a borús fellegek eltűnnek, miként csapdos apró kezeivel feléje a gyermek. Lám a nap is így van, útjáról el nem tér, miért térne hát el napjai rendes folyásától az öreg Tóni? No nem úgy van az. Öreg katona tudja, mi a rend. Tizenkét esztendő egy kapituláció s hogy most az letelt, Tóni elhatározta, hogy bemegy a városba, mert amúgy is volna vásárolni való. Egy darab vas kell a puskába s az ünneplő pipába új szár.
Azon ember, aki ezek megvételére rászánta magát, útazásához keményen készülődött. Kirakták neki az új kalapot, valamint a szegről az új csizmák szintén leakasztattak. Ami a ruházatot illeti, Tóni vagy húsz év óta nem vett magának ruházatot, hanem mindig abban járt, amit a városból a gazdáék neki kiküldtek s Tóni ezen öltözetben fensőbséggel tekintett szét a tanyai parasztok között. Az úthoz kellékül az új subát is kitették (pedig kár ilyen finom, szép új subát kocsiba töretni). Előkerült a tarisznya is, nem ez a mostani koldúsos-féle, hanem a valóságos rendes bőrtarisznya, csillaggal kivert rézcsattokra járó.
Éjfél után két órakor, mert a városba való induláshoz a tanyán ilyenkor kelnek, mindezen kesztesekbe beleöltözve indult el kocsin Tóni. Kissé aggodalmas volt aziránt, miként és hogyan lesz el egy egész napon át a városban, mert ez, ha jól s minden oldalról felfogjuk, sok tekintetben szokatlan.
– Hejnye, hejnye – mondta Tóni s pipára gyújtván a sötétben, elvette a mellette ülő kocsislegénytől a gyeplőt, mert nézete szerint a mostani kocsisság már nem ért ahhoz, hogy miként kell a lóval bánni.
Így haladtak a megszokott környéken. Közben megvirradt s a nap fölfelé kezdett menni. Tóni hajt, de idő multán csak visszaadja Péternek a gyeplőt.
– Ne-e!
– Hát mér nem hajt kend? – Kérdezi amaz gúnyosan.
Tóni subájáról a gyerek gúnyolódása lesiklik s az öreg csendesen feleli:
– Nem azok az útak vannak mán, mint ezöknek előtte. Nem tudom, mík út mejik.
Csakugyan azon idő óta ez útak formájukat változtatták. S mellettük mezők helyett tanyák keletkeztek, máshol szőlők vannak, sőt némely darabokon „műjút“ is van. Ezek mind furcsaságok s különlegességek, de legkivált a város széle. Ni, tizenkét év alatt hogy megteltek a temetők. Mennyi kőkeresztet állítottak azóta!
– Hát persze, persze – véli Tóni – a kórházak is szaporodtak, hát halottnak is többnek kő lönni.
No így vizsgálódva s elmélkedve beérnek egészen a tötthelyig s Tóni útnak indul, hogy körüljárja a várost. Lassan lépked és a suba oly méltóságosan lebben utánna. Sok furcsaságokat lát, de nem mutatja, mert öreg férfihez ez nem volna illendő. Az utcákon nagy vasrudakon fehér golyóbisok. (A rúdja jó volna kútágasnak). Egy ember, akinek nincsen lába, ül a földön és muzsikál. Amott meg egy kisasszonyféle biciklin nadrágba, de még ma aligha fésülködött, mert rettentő borzas.
Ahogy Tóni e dolgokat tűnődve nézi, egyszerre meglepetten kiált föl. Tulajdon magát látja előlépni a boltablakra rakott tükörben, de egészen a kalaptól a csizmatalpig. Hejnye, az ördög vigye el. Tóni kedvtelve nézi magát a tükörben, a kalapját megigazítja, a subát magára húzza. Minden jól van, a bajusz is egészen rendes. A subát szétveti s így nézi most már a tükörbe, hogy a suba alatt lévő úri ruházat is látható legyen. Előbb bal lábát veti előre, majd a jobbat. Szép ettől a városi néptől, hogy bár sok a járókelő, senki sem ütődik bele. Engedik Tónit így mulatozni az utcán. Ő maga csak akkor veszi észre magát, mikor már a háta mögött gyerekek gyűlnek és nevetgélnek. Búcsúpillantást vet hát a tükörbe s kissé mérgesen halad odább. Mert ami a gyerekeket illeti, már ez nem jól van. Odakint ugyancsak oldalba ütnék azt a kölyköt, aki öreg emberen nevetgélne.
– Tóni mostan már a pipás felé halad. A suba miatt csak úgy féloldalt szorul be, mivel hogy e vastag állati bőr szélesebb nyílású ajtókhoz van szokva.
– Ebbe adjanak e szárat – mondja büszkén – de jelös szárat, mert ez nem mindönféle pipa.
Mutatja a pipát. A boltban ráismernek, ott készült, a Tóninak faragtatták a gazdáék régi minta után. Tóni szerfölött örvend, hogy a pipa szerkesztőjét így megtalálta s most már a szár dolgában nem sok bajuk van egymással. – Tóni beleteszi a szárat a makkba s magától messzire eltartva a készséget, nézi. Éppen ilyen volt az is, aki legelsőbb benne volt.
– Láttya – mondja boldog mosollyal – mijen szöröncsésök vagyunk, ha így egymásra akattunk. Tuggya-e, hogy én már tizenkét esztendeje nem vótam ideben, osztán most a pipánál fogva mégis csak egymásra ismerkszünk.
A szár árában meg is alkudnak s Tóni a nagy örömben inkább csak úgy képmutatás szempontból alkudik, hogy valami nagyon el ne bízza magát a boltos. Fizet és elkezel és távoztában a subaszéllel lesodorja az asztalról az újságokat. De ez nem baj, majd felszedik, ha akarják.
Az utcán most már az új készségre gyújt s igen sok masinát húzgál végig a házak oldalán, míg egy lángra kap. Ennek a városi szél az oka, amely korántsem olyan becsületes, mint a tanyai. Odakint csak egy felől fúj, itt meg minden sarkon másik kapja oldalba az embert, mint az ék (azért is ékesszél a neve.) Ilyesmikkel kell küzködni a subában, ahol az utcákon megy. Még a puskaművest keresi föl, az ócskásat, ahol sokáig kotorász egy darab vas után, amit majd a fegyvereire akar fölverni. Idővel azonban ennek is vége szakad és Tóni megkönnyebbülten mondja:
– No.
Ez annyit jelent, hogy a hivatalos ügyek el vannak intézve s a komoly munka után most már következhet a szórakozás. Ilyenkor legnagyobb szükség van egy alkalmas korcsmára. Tóni bemegy az alkalmas helyre. Kevesen vannak még ott. Egy asztalt kiszemel, arra rákopogtat az ujjával s azt mondja:
– Ide parancsolok egy fél liter bort.
A hozott italra műértő szemmel tekintvén egy pohárkával iszik is azonnal. Majd pedig az ételbe kezd és olykor érdeklődve az utcára tekint. A sok nép járása, a kocsik lármája igen szokatlan neki és szinte elkábítja. Itala lassankint elfogyott, talán jó volna menni is már. Széttekinteni, nézelődni. Hiszen azért jött be. A Tiszát különösen érdemes lesz föltekinteni, meg a hajókat rajta.
De nem megy. Érzi, hogy elfáradt nagyon, jól esik itt pihenni és szemlélődni az ablakon keresztül. Nem nagyon akar mozgolódni, bágyadt. Ez minden tanyaival így van a városban. Az aszfalt és a kövezet rendkívül hamar kifárasztják. Van tanyai ember, aki, ha egy napot tölt a városban, utána két nap beteg.
Tóni hát nem megy. A kocsi, amely délután volt visszafelé indulandó, hiába várta, kiment nélküle, Tóni pedig legyen úgy, ahogy van. Hát Tóni pedig ez időn nem volt épen valami rosz dologban. Ott ült a délelőtti helyén, sok üveg volt az asztalon, meg sok üres gyufatartó, amikből a masinát már mind kifogyasztotta. Ép mikor a kocsi már kifelé halad s elhagyta az utolsó gyárkéményt is, Tóni így szólt a boros üveghez:
Az üvegek mit sem feleltek. Tóni, az öreg Tóni a másik könyökére dült s ujból így adta föl a szót:
Az ügyek így állván, emberek jönnek a nóta hallgatására, sőt később oly egyének, kik hegedűt viselnek a hónukalatt. Ez igen finom muzsika, nem úgy mint odakint, ahol csak klárinét van, meg duda. Egy-két nótával azonnal megkörnyékezik a vídám férfiut, aki most már végleg kibúvik a subából és kedvtelve üti össze a tenyereit.
– Húzzátok no, de csak a javát…
És kiállván a korcsma közepére, valamely régi lassú, egy embernek való tánc járásába kezd…
*
Tóni csak másnap délelőtt vergődik el a gazdáékhoz, kócos és zákányos állapotban. A suba, meg a tarisznya elmaradt valahol, de megvan az ünneplő pipa. Az öreg megjelenvén, nem szól semmit, csak áll az udvarban, gondolván, hogy majd csak észreveszik. Amint hogy igaz is. Csakhamar rákiáltanak.
– Hát kend, vén korhely, hol csavargott?
Hátra int a pipa szárával a vállán keresztül.
– Oda vótam – mondja. – Jó fűre hágtam egy kicsit.
A jó fűre hágás a tanyai nyelven azt az embert jelenti, aki a mulatozásból csak másnap ér haza. Tóni hát így mindjárt egy szóval bevallja a történeteket s hozzáteszi:
– Hejnye, hejnye.
Megint rászolnak:
– A subát is elitta kend?
A korhely sértődötten felel:
– Nem a! Jó hejön van a! Abba a korcsmába van, ahova Jakabék szoktak járni. Azok majd kihozzák utánam a kocsival.
– De hiszen ide is elhozhatta volna kend – mondják neki, mert kissé kételkednek, hogy hátha mégis „álogba“ maradt a suba.
De Tóni elneveti a dolgot.
– Minek járjak én subába a városba – mondja – mikor ebbe az úri ruhába mindenki tanító úrnak néz.
S billentvén egyet a kalapon, megindul és halad kifelé, bár hogy az nap kiérne az nem egészen bizonyos. Többfelé főznek már a tanyák közt pálinkát, annak a szaga nagyon csalogató.
De felpanaszolni azért ezt nem lehet. Tizenkétesztendőben egyszer szabad betekinteni a városba. S Tóni majd ott a kazán körül elmeséli a városi történeteket.
– Bátya – meséli majd a kisszékről a hallgatóságnak, – úgy éféltájba mögittam tíz feketekávét egymásután…
(1904.)