Tanyán nyári vakáción a hétköznap meg a vasárnap között az a külömbség, hogy hétköznapon a tanya udvarán hever az ember, vasárnap délután azonban a heverő szerszámokat kiviszi a tanya sarkára, az útszélre és ott helyezkedik el rajtuk a társaság, ki hogy bir. Az egyik a fák derekára köti az ágyát, a másik kis széken üldögél, a harmadik végignyúlik a füvön s mint mondani szokás: se nem fekszik, se nem lefekszik, hanem elfekszik. Ez az igazi szó. Mert csakugyan úgy elfekszik az ember és hanyatfekve, mit szintén mondani szokás: kinézi magát a világból.
Vasárnap délután egyébként azért szokás a tanya sarkára menni, hogy forgalmat lehessen látni. Az uton haladnak ide s tova az emberek, asszonyok. Szomszédolni járnak, az ismerettség és barátság fenntartása szempontjából s köszönünk egymásnak barátságosan. Ünneplő feketében vannak az emberek s lassan lépdelnek, míg suhanva haladnak a tanyai barna leányzók, gyorsan, mint a tünő szarvas és szinte szól rajtuk a keményített szoknya – kivéve, ha újhitű családból származnak: e nazarénusok ugyanis nem tartják helyesnek, hogy az istenáldotta kenyérmag keményítővé változtatva, világi cifrálkodásokra fordíttassék. Szép hit ez az új hit, ők a megalázkodásban egészen a Jézus utasításai szerint élnek. Tehát jönnek és mennek a népek az úton, bár nem valami túlságos sokan, hanem csak úgy lehetősen. Az emberek megállnak s látván, hogy mezítláb vagyunk, megkérdezik, hogy ugyan jobb-e így mint mezítláb? Meg más különféle tréfák történnek és Szögi Ferenc az iránt érdeklődik, hogy csakugyan itt jár-e a határban Rudol, mert azt mondják, hogy itt jár s nemsokára meghozza a magyarok szabadságát. Nem lehet azonban az ilyesmit bizonyosan tudni, még az sem bizonyos, hogy él-e még a Rudol, bár a ti lelketekben sokáig élni fog tiszta szép színű harmatos virág gyanánt.
Örökös Jakab azonban nem sétaképen, hanem lólegeltetés közben ér a tanyasarokra. Sebők Jakab ugyan igazság szerint, de miután a tájékon sok a Sebők, megkülönböztetés okáért az Örökös nevet kapta, mikor egy kis földet örökölt. Itt van a szomszédban az a másfél hold földje, amit örökölt, annak a tarlójára hajtotta ki a lovakat, meg a kis csikót. Csak úgy van, ingben, gatyában, mellényben, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Ideér s a barkás eperfa alatt megállva, köszön. Idős ember, már felnőtt családjai vannak.
– No, Jakab bácsi, hát maga így ünnepködik? Lólegeltetéssel?
Mérgesen suhant az ostorral.
– Hát az ördög bujjék ebbe a kölökbe, de nagy lacibetyár kölök! Alig hogy letöszi az ebédnél a kanalat, hát eltünik a tanyábul. Bizonyosan ott van már a tánchelyön. Pedig mondani akartam neki, hogy délután hajtsa ki a lovakat ide az örökföldre. Nem jó, tudja, ebben a melegben a lónak az istálló. Borzasztó legyes. Csak kinlódik benne a jószág. Hát kihajtottam magam. Mert magad uram, ha szolgád nincs.
Mérgesen fakadt ki, verve a nyéllel a fa derekát:
– De mögustorozom azt a kölköt, ha előkerül a fene teremti.
– Ustorozza kend a tengöri herkentyűt. Kend sem volt jobb legénykorában.
Azt mondja Örökös:
– Nono.
– Hát persze, hogy nono. Arravaló az ünnep, hogy a fiatal vér vigadjon.
Jakab leereszti az ostort, amivel eddig a barkás eperfa leveleit csapkodta.
– Hát hiszen – véli – ami ezt illeti… Ugyan – fordít hirtelen a szón – mondja már, magának nagyobb tudománya van ott bent a városon: hát a pápa csakugyan leparancsolja az ünnepöket?
Ehen. Jön már Örökös Jakab is a sérelemmel.
– Dehogy parancsolja, Jakab bátyám. Mindössze csak arról van szó, hogy némely hétköznapi ünnepön, mög nagyünnepök másnapján, aki akar, az dolgozik.
– No – mondja Örökös Jakab. – Hát még?
– Mög nem tartozik misére mönni senki.
– Ugy hát – mondja gúnyosan Örökös Jakab és olykép szögezi rám szúrós fekete szemeit, mintha én tartoznék felelettel ezért az egész ünnepfölfordulásért – úgy hát? Hát eddig talán möntünk?
E kérdés föltevése egészen helyénvaló. Mert innen, erről a helyről a városi templom nyolc órai út oda-vissza gyalog, de a közeli falusi s tanyai templomok sem adják a gyalogútat négy órán alul. Így bizony nem sok misében van részük. Ha az igét igen csak szomjúhozzák, kocsin hozatnak az alsóvárosi Mátyás-templom árnyékából valamely alkalmas barátot.
Nem az itt azonban ezúttal a fődolog, hanem a kérdés, amit Örökös Jakab föltett. De tartozik-e erre bárki is felelni? Nem tartozik. Vasárnap van, munkaszünet van, ne disputáljunk s Jakab is jobban tenné, ha lovai után menne, mert már is nagyon fejjel állnak az özvegy Nagy Géczi Oltványi Ferkóné herése felé. Ennélfogva csönd van, amit Jakab tör meg. Beszélni kezd. Azt mondja:
– Hát tudja, ha a Sarlós Boldogasszony ünnepit leparancsolja a pápa, hát nem bánom. Azt úgyis csak a kunok tartják leginkább itt Dorozsmán, Halason, mög Majsán.
– Hát ez úgy van.
– No. De hát most már szent Józseföt márciusban ne tartsam? Szent Pétört augusztusban ne tartsam? Márk napján a búzaszentölőt ne tartsam? Hát páduai szent Antalt juniusban ne tartsam? Mi?
Hát bánom is én. Hát tartsa. Jakab bácsi hirtelen olyan mérges lett, mintha bántaná valaki. Kipirult, megint csak verte az ostorral az eperfaleveleket – huj, huj, ez az ember alighanem elbotozza a Jancsi legényt, ha hazajön a tánchelyről, pedig azzal csakugyan semmit sem vétkezett a Jancsi, hogy szereti a szeretni valót. De dühös ám igen csak az öreg Örökös Jakab, vastag bikanyakán az erek kiduzzadnak, barnára sült melle a nyitott ingben duzzadva emelkedik, amikor haragosan dörgi:
– Aztán jussa van a pápának leparancsolni az én Jancsi fiamat arrul, hogy husvét másnapján elmönjön öntözködni ahhoz a lányhoz, akihöz akar?
Hát valóban, efelől bármit beszéljünk, szentatyának ehhez jussa nincsen. De lám, másként milyen alkalmas dolog ez: Jakab haragja leháramlott a tánchelyes Jancsiról s Róma ellen fordult. S surbankó Jancsi az ostorozás alól ezen a szent ünnepnapon megmenekült.
Jószerencse volt egyébként az is, hogy Örökös Jakab lovai csakugyan bementek özvegy Oltványiné heréjébe delektálozás szempontjából, minélfogva Jakab utánuk indult, hogy kitérítse útjukból e megtévelyedetteket. Ostorát suhogtatva, hirtelen elszaladt s csak futtából kiáltotta vissza:
– Beszélhet, amit akar.
Egy szót sem szóltam pedig. Ennélfogva ez az üzenet alighanem Rómának szól. Lehet tehát most gondolkozni afölött, hogy miként lehessen tudtára adni a Szentszéknek azt a bizonyos dolgot, hogy itt erre mifelénk, az alsótanyán, a zákányi kapitányság belső részén, a Sebők-hegyben, háromszázhuszonhét szám alatt bizonyos nevezetű Sebők Örökös Jakab nincsen megelégedve a római intézkedésekkel… mert szent József urunkat elhagyni nem lehet, inkább kitér a hitibül és elmén nazarénusnak…
(1907.)