A másnapos állapotnak, mikor valaki előtte való este vendégségben volt s nem maradt elég ideje az alvásra, az a szokásos neve, hogy zákányos állapot. Hogy honnan került ez a szó ennek a fogalomnak a megjelölésére, azt nem lehet tudni. Van a határban egy nagy darab homoki föld, bortermő vidék, annak Zákány a neve. Valamikor, így szól a beszéd, a Zákány-családé lett volna. Ez a familia régen kiveszett, magja sem maradt. Neves család volt régente, Zákány Istvánról föl van jegyezve, hogy főbíró korában üttette le a fejét a török. Amit ugyan épen akkor három alsóvárosi baráttal is megtett s így a főbíró kellő lelki kisérettel ment föl a menyországba.
Ez azonban mind nem ok arra, hogy erről nevezzék el a másnapos ember sorsát zákányos állapotnak. Mert igaz ugyan, hogy a zákányi kapitányságban sok a borszőlő, de hát az van Domaszéken, Szatymazon, Balástyán, Bojárhalmán, meg máshol is, de azért sohase mondja senki, hogy balástyás állapotban van.
Ezzel a szóval csak Zákány van megtisztelve. Azaz, hogy csak volt. Tegnap bent járt a járásbíróságnál egy tanyai magyar s új kifejezést hozott.
Az embert azon irányban levelezte meg a járásbíróság a pecséttel, hogy tartozik egy másik embernek háromszáz koronával, de nem fizeti meg.
A tanyai jelentkezik rendes időben a bírónál. Ott van az ügyvéd is. A magyar középkorú ember, rendes ünneplő ruhában, de egy kicsit gyűrött az ábrázata, látszik rajta, hogy olyan boros-formán van.
Egyébként azonban rendet tud és igyekszik az illendőséget megadni. Mint illik is. Minélfogva a bíró nem is szól neki a zákányos állapot felől semmit. Csak azt mondja:
– Azért van hivatva, mert háromszáz koronát követel magán a Jóljárt János. Beismeri-e, hogy tartozik ezzel a pénzzel?
– Be én, – mondja Mihály. – Hogyne ismerném be. Böcsületös embör vagyok én. Mög voltam szorúlva, hát adott a János háromszáz koronát. Mert egy kis földet vöttem, kéröm alásan. Amivel én tartozok, én azt fizetöm.
– De – véli a bíró – most épen azért van itt ez a pörlekedés, hogy nem fizeti.
– Hát kéröm szépen, – esik a szóba a Mihály, – nem kérte eddig a János. Hát miért nem szólt, ha köll neki a pénz?
– Szóval maga hajlandó fizetni?
– Hát nem akarok én mögcsalni senkit. Fizetök.
– El is hozta a pénzt?
Mihály csóválja a fejét ezen különös dolgok miatt.
– Már hogy hozhattam volna, – feleli, – mikor azt sem tudtam, hogy miben akarják fájlalni a fejemet. Pedig – teszi hozzá – máma fáj amúgy is. De én fizetök. Eléggé szaggatja már az is a szívemet, hogy a János pörre mönt, pedig szót is érthetött volna velem.
No, így rendben van a dolog. Megírják az egyezségről való írást, hogy Mihály becsülettel meg fog fizetni Jánosnak. Mikor készen van a hivatalos levél, azt mondja a bíró Mihálynak:
– No most már írja alá.
– Nem írom én, – mondja Mihály.
– Már miért nem?
Mihály lemondólag csapkod a kezével a levegőbe és elszomorodva jelenti ki:
– Mert én, kéröm, be vagyok zámborosodva. Hát nem tetszik rajtam látni, hogy én be vagyok zámborosodva? Hát hogy írjam én ilyen állapotban a nevemet? Hiszen nem fog most az én kezemben a toll!
– No, – bíztatja a bíró, – azért majd csak megy az valahogy. Csak írja ide a nevét.
Ez nehéz kenyér – ilyenkor. Mihály tétován lép az asztalhoz. Nehéz kezében sehogy sem áll a toll.
– No, csak bátran, – bíztatja a bíró.
Mihály azután a kiterített papíros aljára lassan odarajzolja a nevét, de megizzad bele. Előbb a sö betűt, azután az ó betűket, megint a sö betűt. Mire a Mihályt jelentő rajzoknak a végére jut, végig van írva az egész ív papiros.
Kétségbeesetten néz a csinálmányra. Hát ezek is betűk? Most már mérgesen szól az ügyvéd felé:
– Hanem a tekintetös úrnak se felejtöm el, hogy engöm erre a napra becitáltatott.
– No, – mondja a bíró, – nem az ügyvéd úr hívatta magát, hanem én.
Mihály a bíróra mutat a balkeze ujjával:
– Hát akkor a tekintetös bíró úrra van panaszom. Hogy minek hívat éppen ilyen időben, mikor én be vagyok zámborosodva?
De most meg már a bíró türelme fonalának kezd vége szakadni.
– Ejnye, ejnye, Mihály, – csattan föl, – hát én alkalmazkodjam ahhoz, hogy magának melyik napon tetszik részegeskedni?
Mihály az emeltebb hangon mondott szavakat megütődve veszi tudomásul. Hátrább lép és ismét fájdalmas tekintetet vet a bíróra. E tekintetben súlyos vád foglaltatik az összes városi értetlenségek iránt.
– Tekintetös úr, – mondja csöndesen, békítőleg és magyarázólag, – ezt nem ilyen értelömbe köll vönni. Nem vagyok én boroskancsó. Se iszákos, se sömmi. De én rám nincsen tekintettel a királyi törvény… Mert én tegnap adtam férjhöz az eggyetlen lányomat, hát mikor lögyek részög, ha még ilyenkor sem?
Mihály ezen méltatlankodással távozott a törvényházból. Mert nem járja az, hogy a zámborodottságra nincsen tekintettel a királyi törvény. Ez nem kielégítő…
*
Szó-e az, amit Mihály mondott, vagy pedig kitalálás? Ugy értve, hogy járószó-e, vagy pedig Mihály most önkéntelenül csinált egy új szavat? Mert ez a szó eddig nem volt errefelé ismeretes. Igaz ugyan, hogy Mihály tanyája szomszédos a dorozsmai tanyákkal, azoknak a szava pedig más. Ez a csodálatos a népnyelvben, hogy bizonyos szó egy darab területen jár, de valamely határon túl megszűnik s azon túl már ugyanazt a fogalmat más szóval értelmezik. Néha ugyan van magyarázata. Olyan tájon, ahol nem gazdálkodnak ökörrel, hanem lóval, nincsen benne a nyelvben a szekér szó, egy kissé odább pedig már nincsen kocsi, hanem csak szekér.
Másfelől azonban vannak olyan szavak, amik megvannak már régóta, de, úgy tetszik, mintha csak minden húsz esztendőben kerülnének egyszer kimondásra. Elfelejtődnek, kimaradnak a használatból s egyszer csak megint valahonnan az agy rejtekéből előbukkannak. Különösen a néppel foglalkozó bírósági embereknek van az ilyesmiben módjuk.
Az egyik helyen a betyárkodás, mint foglalkozás, sértés. A másik helyen nem az, mert a nem éves, hanem csak hónapszámos szolgalegényt jelenti, aki egy hónapban ennél, a másikban amannál a gazdánál béres. De ha továbbra is úgy alakul át a nyelv, ahogy mostanában nekiindult, idővel még havidíjas lesz, az ilyen kétkézi munkásnak a neve.
Mert keveredik és kavarodik a nyelv. Hiszen fejlődik is, élénkül is. Uj dolgokra új szavak készülnek, jók rosszak. A Röntgen-sugárból Rögtön-sugár lett, mert azzal a doktor rögtön keresztül lát a betegen. A gőzekének a szép szántógép nevet adták, a regattista csónakázót vízibubának nevezték el. A vontató gőzhajó neve egy időben vasbika volt, a mozdonyé is. De aztán apránkint beleférkőznek a nyelvbe az újfajta csinált szavak. A katonaságtól német kifejezéseket visznek haza. Az ujságokból uj szólamokat tanúlnak és aki urasan akar beszélni, ezeket használja. A panaszkodás ugyan e fölött nem jogosúlt, mert hiszen a népszokások nagy része valamely régi úri szokásnak, úri divatnak az átformálódása. Az úri nyelven sok az idegen szó, onnan átmegy a népnyelvbe, de ott aztán igen tarka-barka formába öltözködik. Azt mondja: pardon, nem akarom én az urakat interpellálni, vagyis, hogy nem akarja zavarni. A másik ember nagy tárgyakra: nagy szekrényre, házra, gépre, hajóra azt mondja, hogy az nagy hipotéka.
Azután ott van a szépen való beszélés.
Régente a politizáló nemes csizmadia testületek tagjait figurázták azzal, hogy cifrán beszélnek. Ők mondták volna, mikor a vendéglőben az ebédért fizetni kellett, hogy: a szomszédomban rejlik az elégtétel, meg más ilyenféléket beszéltek.
De most már ez a szép beszéd erősebben terjed s megszűnt a csizmadiák szabadsága lenni.
Azt mondja a bíró előtt a külvárosi háztulajdonos:
– Kéröm, panaszom van az egyik lakómra.
– Hát mi a panasz?
Tudatja az ember:
– Hát kéröm, az, hogy előbb háttérbe helyezte a lakókat, azután háttérbe helyezte a házbért utoljára pedig háttérba helyezött még engöm is.
Ez annyit jelent, hogy a panaszolt lakó mindenkivel összeveszett a házban s ráadásul még az árendát sem fizeti.
Csinosan virágos beszéd. Az az érdekes benne, hogy míg az egyik embernek, az úrformának, előbb gondolkoznia kell az értelme felől, ők azonnalra megértik, hogy mit is mondott a sógor.
(1911.)