Az agglegény-élet a városon se lehet valami alkalmas foglalkozás, mert sok unalom járhat vele. Az igaz, hogy mint mondani szokás: se kicsi, se nagy, maga sem viselős, így könnyebben bírhatja az életet, azután a városon mégis csak találhat helyet eleget, ahol az idejét töltheti. Azonban kint a tanyán élni agglegényéletet, az már csakugyan nehéz sors. De azért mégis van olykor ilyen, ha nem is gyakran. Ha nem minden határban adódik is elő. Van szolgaemberben is, gazdafiban is. Kocsisban volt nálunk is egy, amíg meg nem halt, az öreg Imre bácsi, annál öregkutyakedvűbb embert még aligha hordott a föld háta. Nőgyűlölő, vén mogorvaság, az csak a lovakkal tudott beszélni, az ünnepnap délutánja azzal telt el, hogy zsírral etette a lószerszámot és fényesre pucolta rajta az acélkarikákat. Szobában nem hált sohase, de még az istállót sem szerette éjszaka. Rudat lakatolt az istállóajtó közepére, hogy valamelyik lókötő el ne köthesse a lovakat, maga meg a kocsi alá feküdt aludni. Télen is ott feküdt, őszi esőben is, volt egy irgalmatlan öreg subája, száz foltot rakott rá maga, abban pihent. Az ócska subát el nem hagyta soha magától a világért sem, sem nyáron a nagy csizmáit, ha akár szénáért ment is valami nem messze tanyába, azokat mindig fölrakta a kocsira. Ha ezért szót ejtettek előtte, hogy miért húzatja mindig a lóval ezeket a fölösleges holmikat, mogorván felelte:
– Ha köllök így, akkor itt maradok. Ha nem köllök, akkor elmöhetök.
Beszélték, hogy a pénzének egy része bele volt varrva a subába, a többit meg a csizmában tartogatta. Mondták, hogy volna valami ezer forint körül való pénze így „gyugasz“-ban. Lehetett, mert magára nem költött semmit. Ha más kínálta egy pipa dohánnyal, hümögve elfogadta s előkotorászta hozzá valahonnan a lóporos istállópolcról az ócska pipát, megtömte a dohánnyal s rá is gyújtott, ha gyufát adtak hozzá. De maga nem adott volna egy árva vasat sem dohányért.
Az ilyen emberen eltart egy kalap húsz esztendeig s amiként döglött szamarat ritkaság látni, úgy világ csodája, a „magának valón“ egy új mellény. Meg van a maga régi holmijaiban, csupa folt, de sohasem rongyos, mert maga foltozza magát. A fehér ruháján is folt hátán folt, de amúgy minden szombaton rendesen föltisztálkodott, maga mosott magára. Asszonyfélével szóba nem állt, csak néha, ha a szőlőbeli dévaj napszámoslányok rákiáltottak, szavalt vissza valamely mérges, átkozódó káromkodást. Vén volt már, csupa ősz, a képe telipiros és az egész emberen a kappanhízás kövéredése, de már kezdett a válla görbülni, a nyaka hajlani, de megmaradt mindig egyformának. Nem vétett senkinek, ha nem háborgatták s így el volt az igáslovak mellett esztendőkig. Hogy honnan jött, miféle életet élt azelőtt, senki sem tudta, ő maga meg nem beszélte. Olyan időben, mikor nem voltak napszámosok a tanyán, bement enni az ereszet alá. Az öreg kocsis a még öregebb kapással csak el volt valahogy, mert az sem beszélt, ha nem volt rá föltétlenül szükség. De ha már a napszámosok is ott ettek az ereszet alatt, akkor az öreg Imrének külön kellett kimérni az ételt, mert különben inkább nem evett volna, semhogy a sok csacskabeszédű, tréfálkozó nép közé elegyedjen.
Ha volt eset rá ugy, hogy vasárnap délután kint volt valaki a városból a tanyán s ilyenkor szokás egy üveg bort az emberek elébe tenni, Imre egy pohárra valót elfogadott. Többet nem semmi áron. Ugy lehet attól félt, hogy majd megered a szava s talán elkottyantja magát. Hogy talán beszél majd valamit a multjából, amit ma olyan szépen neveznek úgy, hogy előélet. Hát bizony, hogy mi volt az öreg Imre előélete s nem volt-e ebben bizonyos mennyiségű börtönbeli oldalélet is, azt őrajta kívül senki sem tudta, az öreg talán azért aludt kint az udvaron a kocsi alatt, hogy még álmában se beszéljen róla semmit.
De hát ez nem is tartozott senkire. A dolgát elvégezte, a lovakat ajnározta, a padlást szigorúan vigyázta, hogy a tyúk bele ne menjen, mert a finyásabb ló nem eszi meg a szénát, ha tyúktollat talál benne; a kocsit mosta, ha kellett, ha nem, a tengelyére fölkente volna a világ minden kulimászát, a lószerszámmal pedig annyi zsiradékot etetett föl, hogy egyszer meg is szólták érte: abban a percben fölköszönt a szolgálattal s nem volt maraztalás, elment. Egy esetben történt már ugyan, hogy valamely sérelem miatt mérgében megindult, de még a föld sarkát sem érte el, már visszatért. Ezuttal azonban nem ért neki semmit se szó, se beszéd. Fölfogta a kendőbe kötött kevés cókmókját, belerázta magát a subába s elment, semmit sem szólt (még azt is lassan mondta).
Kószált aztán szerte-széjjel, lehetett látni az útakon itt-ott, amint hurcolta a subát. De már nem fogadták föl sehol sem. Kószált, mint a kutya, ha a pákosztossága miatt kiverik a tanyából. Akadt volna ugyan szegényebb, zsöllérféle ember, aki a pénziért fölfogadta volna tartásba, de Imre az ilyen beszédre sem szólt semmit, csak ment tovább. Egyszer aztán elveszett a határból. Az emberek nem sokat törődtek vele, legfeljebb azt mondták felőle, hogy világgá ment, mint a Döme kutyája. Beszélték ugyan, hogy arra kifelé, a pusztaszélek körül, egy vontató széna tövében találta meg a csősz kutyája halva és rá is vezette a halottra a csőszt, de ez a beszéd nem egészen bizonyos, mert odakint az ilyesmiről nem nyomtatnak ujságlapot.
*
Más dolog az, ha életfogytáig legény marad az olyan ember is, aki a maga földjén él. Ez már nem úgy van, mint az Imre kocsis, hanem ennek különféle formái vannak. Egy legény azért nem házasodott, mert irgalmatlanul hosszúra s vékonyra nőtt s nem talált magához való lányt életpárul. Egy fiatalembert még surbankó-legény korában képenharapott a ló. („Nagyon erkölcsös volt“ – így mondják, már hogy a lóra.) A suttyó-gyerek fölépült a bajból, de a nagy seb nyoma ott maradt az arcán. Azután, hogy a házasulás idejét elérte, volt egy lány, akit elakart venni, már a kendőzés is meg volt, amikor hírét vitték a legénynek, hogy a lány azt mondta, jó ember, derék ember a vőlegénye, de már is irtózik a harapott képire nézni. Amire a legény visszaadta a jegykendőt. Kináltak azután neki más lányokat, de azt mondta a legény: egyet akartam, az is mögirtózott tőlem, de legalább mögmondta igazán, most már tudom, hogy a többi is így volna velem, csak nem mondják mög a vagyonomért, de hát nem is köllenek neköm. Így aztán házas házatlan maradt.
Ismerek itt a közelben egy gazdálkodót. Jó gazda, szorgalmas ember. De nemcsak hogy az, hanem okos is. Több esze van, mint más tizenkettőnek, amellett a beszéde tele van ötlettel, humorral, furfanggal, mint ahogy az már a törpéknél leginkább így szokott lenni. Ez meg azért nem kötötte be lány fejét, mert nagyon kicsire maradt. Vannak ilyen játékai a sorsnak: Az egyik azért marad a nőtlenségben, mert nagyon hosszú, a másik meg azért, mert nagyon kurta. De olyan kurta, hogy nagyon. Nemrég is látom az úton, hogy két szép, jó ló vidáman húz egy kocsit be a város felé. Azonban szemközt jövet, a gyalogos magasságából tekintve, úgy látszik, hogy nem ül a kocsin senki. No, itt alighanem valami baj történt. Vagy berugott a gazda és az ülésről hátrahervadt az alcserényre, vagy pedig hogy betegség érte és a kocsiból kibukott az útra. Közelebb érve azonban, már látszik, hogy egy gyermek hajtja a lovakat. No, gondoltam, ez is nagy könnyelműség, a villamosok közé ereszteni ilyen lovakat gyerekkéz alatt, ráadásul hetivásáros időben. Csak azután látom, mikor a kocsi elzörög mellettem, hogy a kurta Mihály gazda hajtja a két fiatal táncoskedvű zabhambárt, bár ugyan csak úgy lóg le a lába az ülésről, mint gyereké padról. De azért a gyeplő jó kézben van s a törpe ember arcán most, mint mindig ott táncol a gúnyos mosolygás, amivel neveti a körülötte levő óriások világát. Mert Mihály mindig nevet. Neveti a sorsot, amely ilyen kicsire hagyta s úgy gondolja, hogy akár sír, akár nevet, úgyis csak egyforma lesz a termés.
Ha kérdik Mihálytól, hogy ugyan miért nem visz valami csinos, formás menyecskét abba a szép vagyonba, Mihály olyan komikus pózzal, mint ahogy azt annak idején a régi udvari tréfacsináló társai tehették, kihúzza magát, ezer nevető ránc szalad szét a képén, még az okos szőke szemei is nevetnek, mikor mondja:
– Csak nem tartok asszonyt addig, amig másnak is van felesége…
Lám, úgy Mihály. Ebből ugyan sohasem lesz öregkutyakedvű magáramaradtság. Ugy gondolkodik: az élet kifigurázott engem, én meg kifigurázom az életet. Ugy gondolom, hogy alighanem van egynéhány filozófus, aki elmehetne Mihályhoz életbölcsességet tanulni.
Van azonban olyan, aki se nem nőtt karónak, se széklábnak nem maradt, mégis egymaga tengődi át az életet. Ritkaság ez is, de azért van. Az ilyen embert szintén a sorsok alakítják ki vénlegénnyé. Van az úgy, hogy némely tanyában fészket vernek a szerencsétlenségek és a halálos betegségek. Egy gyereket fejen rug a ló, a másik a vasvillába esik a szénabogjából. Egyet-kettőt elvisz a halál még karonülő korában: nem marad több csak egy. Ez az egy aztán nem anyagyász, sem polcleső, sem kenyérpusztító, hanem szemfény és aranyvirág. Azt fürösztik tejbe, meg vajba és étetnék kakastejjel is, ha volna. Hogyne. Ami szeretet a szülői szívekből azelőtt ötre áradt, most erre az egyre sugározza minden melegét. Ha rossz idő van, el sem eresztik az iskolába, vagy pedig kocsin viszik el. Hogy pedig a tanító különös figyelemmel legyen a gyermek iránt, hát a kedvében járnak. A szokásos torokon kívül ebédre is meghívogatják s mert hogy nyiltan megajándékozni már még sem járná, éjjel belopatnak a béressel az udvarába egy fekete bárányt. Így nő a gyermek, órázzák, láncozzák, ékesítik, még szalmakalapot is vesznek neki, mint a városi gyerekeknek szokás. Később a csárdabeli tánchelyre csak fölügyelet mellett engedik, nehogy a bicskázásokba ártsa magát, mert még a naptul is féltik. A többi surbankó legény meg nem kedveli, mert nem közéjük való, nem birkózik, nem verekedik, nem vívja meg a lányért a késpárbajt, kell is ennek lány, hiszen maga is olyan, mint a kisasszonydáma a mondtambolondnevödrádszoknyában. Anyás lesz nagyon, olyanforma emberben, mint állatban a konyhabeli kezes malac. Ahogy a sor alá kerülne, a katonaság alól is kitudatják ügyvéddel, mint egyetlent. Már az istállóba külön hátasló is van kötve, hogy ha épen kedve tartja, azon delektálja magát s annak hátáról nézzen szét a földben.
A régi nóta úgy mondja az ilyen úri paraszti mód példázatát: Harminchárom kasza, pöng az egész tájék, Bolond volnék rózsám, ha utánad járnék. Melléje heverök ennek a kis lánynak, Onnan is azt nézöm, hogy neköm kaszálnak… Dehogy hever ez azonban lány mellé, hiszen már úrnak hívják, mert sárga szíjjat visel a csizmaszárán. Már a ruhája is csak derékig magyaros, bársonygallér van a kabátján, fehér mellényit az anyja vasalja.
Azután elhal az öreg Galambos, bár ugyan élhetett volna még, de már régen fájlalta a mellét és néha olyan fázásai voltak, hogy a szívegyökere is reszketett. Most már egészen ketten maradtak, s az anya rettegve gondol arra, hogy asszonyt hozhat a fiú a házhoz és az majd elveszi ő tőle a szeretetit.
– Jaj, édös szülém, – bugja neki ilyenkor a leányfiú, anyja ölébe dugva a fejét, – ameddig a maga főztjit öhetöm, nem köll neköm másik asszonyé.
Azután egyszer csak elmegy a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe az édösszülém is. Galambos úr magára marad a tanyában, bár ugyan van annyi cselédje, hogy ha körülállják, még a szél sem érheti tőlük. De azért mégis csak egymagára van és most egészen olyan, mint az Imre bácsi, pedig az csak kocsis volt.
Hány lányos tanyában dobbannának meg a szívek, ha ez a fehér ember oda beköszöntene. De nem. Már az ilyesmi sehogy sem esik a keze ügyébe. A népes határban úgy egyedül van, mint a gólya, amelynek valamely istentelen megsörétezte a szárnyát s nem tudott a többivel utrakelni. Már nem paraszt, de még nem úr, bár tokos cigarettát szív úgy egy, mint másnap. A városba jár be mulatni, a dorbézolóhelyeken az a neve támad, hogy: a parasztbáró. Ott néha olyan bolond ötlete támad, hogy magához emel innen egy leányt és kiviszi a tanyába asszonynak. Azután a borködökön keresztül is megrémül a gondolattól, fogat sebesen, kihajtat a tanyára, ott lóra ül, a messzi temetőbe vágtat és sírva terül el az anyja sírján. Nem tudja, miért van a világon, nem tudja miért él, keserűsége mulatásban fullad. Érzi, hogy el kellene menni Vas Balázsékhoz, szót kellene érteni Vas Veronnal a homlokára bodorodó szép hajáért, de már nincsen hozzá ereje, nem tud leszállni sem a nyeregből, sem az úri módból, a temetőből jövet beszívja a csárda, mert hiszen rá is van festve a falára, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed gyere be. Be is megy hát az udvarra s ott azzal mulatozik, hogy a boros asztalt ugratja a lóval, otthon pedig ezen idők alatt lopják úgy, ahogy érdemli.
No, ezután előbb a tanyának az egyik sarka, azután a másik sarka… Azután mind a négy sarka. – Hízlalja az államot stemlivel – mondják a szomszédok és örvendeznek azon, hogy már megint fölszabadul egy darab föld, amit meg lehet ragasztani. Hát bizony fogy a föld, fogyogat, mert csodálatos az, hogy ha egyszer csúszni kezd, milyen hamar el tud csúszni. Az. Még a lú hátáról is lecsúszik a városi nyereg s azután egyszer csak búcsúzót nyerít a ló is, mert viszik. Galambos úr a kistanyába szorúl, amit valamikor ingyen vetett oda valamelyik béresének, ha megfeleségesedett, mondván: eddig csizmában jártál, ezöntúl mezítláb jársz, lögyön hát legalább egy kis födeled. Ugy. Most maga szorúlt e helyre avval a butyrával, ami megmaradt. Néhány hold föld a kistanya körül, ez az egész, de annak is csak az Ur angyalai viselik gondját, mert Galambos úr kezét feltörné a kapanyél. De meg beteges is, járkál benne a fájdalom. Fekszik naphosszat a fapadon. Szeretne elpusztulni az anyja sírján, de nem bír elmenni odáig. Néha hol ez, hol az, régi cselédei közül, visz neki főtt ételt. Most is, hogy egy gyerek vinné neki a boldogasszony poharában a tyuklevest, megkérdezi tőle bágyadtan:
– Hogy hívnak, fiam?
– Engem hívnak – szavalja a gyerek úgy, ahogy az iskolában tanulta – Toásó Antinak. És az édös szülém küldi ezt a levest. Kanalat is küldött.
– Hát kicsoda a te édös szüléd? – mondja úgy a padról a fáradt ember.
– Az én édös szülém – feleli a fiu – Vas Veron, az öreg Vas Balázsnak a lánya.
Galambos úr a gyerekre néz, hát ez csakugyan a Veron formája, még a barna haja is úgy göndörödik.
Most ez a fiú az ő fia lehetne, az öreg tanya is még meg lehetne és Veron parancsolna benne a gyönyörű szavával. Azonban hát ez elmult, végkép elmult s Galambos úr könnye beleesik a csészébe a tyúkleves zsírpillangói közé.
(1912.)