Azt lehetne hinni, hogy papucshősök nincsenek is a valóságban a világon, hanem csak úgy a nyomtatott papiroson, az élclapok szerkesztőinek a kitalálásaiban. Azt pedig még jobban lehetne hinni, hogy ha véletlenül, esetleg, imitt-amott, valahol, talán vannak is ilyenféle emberek, de akkor sem található a fajtájuk a tanyákon. Ahol az ember „kend“, az asszony „te“, ahol a családfő a gazda és sohasem férj, hanem bizalmasabban mondva: az én emböröm, tisztelettel mondva pedig: az én uram. Ez is változik többféle formákra: Az én hitös uram. Az én jó uram. Az én áldott jó uram, aki fölemelt engöm magához.
Pedig vannak efféle sorsüldözött halandók kint a tanyaföldek között is, mint a példa mutatja.
A példa egy olyan jó közepesforma ember, úgy átesve már az ötvenen, de még azért magabirós, rendben felöltözködve, halad a törvényház folyosóján s a járásbíró ajtaja elé érve, tisztességtudóan odaveri az ajtóhoz a kezefejét. Többször odaüti, de mert a kopogtatásra nem kap belülről hangot, csak benyit, teljes bátortalansággal állván meg a bírói asztal előtt. Forog a kalap a kezében, belső felindulások külső jele gyanánt.
– Mondja kend no – bíztatja a bíró.
– Aztán mondhatom? kérdezi bizalmas reménységgel a magyar.
– Hát. Néma gyeröknek az anyja sem érti a szavát.
Lép egyet előre a tanyai ember, leszegi a fejét, azután fölszakad belőle sóhajtással a szó:
– Hej, tekintetös uram, magának hatalma van ahhoz: osztasson szét bennünket az asszonnyal, mert már nem birom tovább állni a kögyetlenködésit.
– Hát mit csinál kenddel az asszony?
Fölhúzza a magyar a vállát. Leereszti, megint fölrántja. Ezt a foglalkozást úgy hívják a külső nyelven: panyókára rázza a vállát. Azt mondja az ember:
– Hát üt. Tizenhat esztendő óta az asszonyom, mert második feleség, aztán azóta mindig üt.
A bíró kérdezi:
– Aztán kend tűri?
Megint csak panyókázik az ember s visszakérdezi:
– Hát mit csináljak?
Faggatja most már a bíró, hogy miféle okok meg bajok eshetnek itten.
– Van-e család?
– Van, négy kis család van.
– Talán szegénység van és az élhetés végett vannak kétféleképen?
– Nem mondható, – véli az ember – mert harminchat hold föld van a tanya körül: el lehet rajta lenni.
– De talán kendnek kemény a kapanyél? – kérdezi a bíró.
– Énneköm? – kérdezi vissza méltatlankodva a magyar.
No, akkor itt alighanem másformán áll a dolog. Másfelé lehetnek a hibák elvermelve. A bíró kérdezi:
– Kend talán úgy gyakrabban elóvakodik hazulról?
Az ember nagyot esik a szón:
– Van eset rá, – mondja beismerőleg – hogy nem vagyok mindig jelönleg otthun. Vannak olyan kisféle eltartózkodások.
Ahán, hát itt van a bajok vermése. Eljár a vén kutya a háztól. Annak pedig az a törvénye, hogy azt megszokták verni. Mondja a bíró a magyarnak:
– Nem köllene kendnek épen ilyen nagyon hívőnek lenni.
– Már miért, kéröm szépen – lepődik meg a külső férfiú.
A bíró csak úgy könnyedén veti oda:
– Hát hogy mindig odatartózkodik kend a templomban…
A szó azonban szíven találja Mihály sógort. Néz föl is, le is, néz a szoba fölső sarkába, csak épen a bíró szemébe nem nézne.
– Hát, – mondja – hát… ami azt illeti… hogy épen az igazat mondjam, nem a templomba szoktam én járni. Messze van az mitülünk, oda csak kocsival szoktunk járni vasárnap, ha jó idő van.
– Hát akkor közelebb mit talál kend? Más asszonyát?
Mihály lelegyinti az egész beszédet s elkedvetlenedve mondja:
– Nem ártom én az ilyesmibe magamat.
Most rászól keményen a bíró:
– Hát akkor hova a pokolba viszi el kendet az ördög mindig hazulról, mi, vén korhely?
Mihály bólint s olyan, mint a megrettent iskolás gyermek.
– Az, – feleli elszomorodottan, – az… A kocsmában szoktam én olykor eltartózkodni.
– Ejnye, hejnye, – mondja elgondolkozva a bíró, – hát hiszen más embör is csak elmén a vendéglőbe olykor, én is csak elmögyök, de azután idején csak hazamögy az embör, mert régi mondás, hogy jó kutya hazajár. Hát kend mért nem óvakodik haza idején?
Hallgatás. A bíró folytatja:
– A gyerökeire nem gondol kend? A kis családra? Hogy hátha amíg oda van kend, valamelyik leesik a kemöncepadkáról?
Mihályból ki lehetne faragni a megszomorodás szobrát, ha most hirtelenében hozzáértő kőfaragómester akadna. Azt mondja:
– Nem úgy van ám az. Mert a kocsmában azt mondják a többiek, hogy ne mönjék még kend haza, Mihály sógor, mert hiszen ígyis-úgyis mögtapogatja kendet az asszony. Hát már akkor egykutya, akármeddig maradok, mer csak mögver.
– Azután nagyon üti kendet?
– Hát – mondja Mihály – nincsen énneköm mán egyetlen ép részöm se. Mikor mék haza, bújok be az ágy alá. Többet vagyok én az ágy alatt, mint az ágyon, hogy ne üthessön.
Ejnye, a fene teremti. Ez baj, hogy Mihály sógort ilyen kellemetlenül tángálják otthon, hogy már a családnak meg a vagyonnak a szétosztásán jár az esze. Nem jól van ez, mivelhogy micsoda dolgok mégis már csak az ilyesmik? A bíró kérdezi:
– Kend úgy a testi erejében gyönge?
– Nem – mondja Mihály. – Egy köblös zsákot elbirok még vinni a félvállamon.
Mondja a bíró:
– Akkor talán az asszony még erősebb?
Mihály sógor nemet int:
– Dehogy.
A melle közepe táján végighúzza a balkeze fejét s úgy mondja:
– Csak eddig ér.
– Hát akkor – pattan föl a bíró – mért tűri kend, hogy törje-zúzza? Hát nem tud kend védeközni, a kend gyáva teremtésit?
– Nono – mondja diadalmasan Mihály – védeközés, az van. Mert azelőtt, mikor az ágy alá bújtam, kihúzott alulla. De azúta cöveköt vertem az ágy alá a földbe, azután abba fogódzok, aztán akkor nem bír kihúzni.
A bíró elgondolkozva nézi Mihályt. Az élet a kisemberek történetéből senki elé sem vet annyi furcsa dolgot, mint a kisemberek ügyével és bajával foglalkozó ítélkező ember elé. Kérdezi Mihálytól:
– Aztán bírkózás soha sem volt? Kend sohase ütött vissza az asszonyra?
– Nem – mondja Mihály sógor. – Inkább oszlasson szét bennünket a tekintetös úr, de én asszonyt nem ütök mög, mert nem visz rá a lelkiismeret.
(1915.)