Egy ember ülvén az asztal mellett a vásárállási duttyánban, már jó délután, nagy bot a lába között, bőrszivar a szájában, juhászkalap a fejében, bor is van előtte, azt mondja, hogy aszongya, hogy aszongya.
Nyilvánvaló, hogy ebből nótázás lesz, mert az szokott leginkább így kezdődni, minélfogva Luklábú Monori Kis Illés, aki botfülű létére nem szereti a nótát, rászól:
– Ha dalárdázni akar kend, akkor mönnyék kend a másik asztalhoz, mert az én fülem nem állja a hujántgatást.
Azt mondja erre a bőrszivaros ember:
– Akkor mér nem hagyta kend otthon a fülit.
– Azér – mondja Monori – mer nem akartam.
– No – mondja amaz – ha kend nem akar, akkor csak akar. Én is akarok. Ugy akarok, hogy én most danolni akarok.
Monorinak is van a két térde között egy jó vastag, kézszárra akaszthatós kampós bot, ezt magához vonja egészen az ölébe, hogy kézügyben legyen. Azt kérdezi:
– Aztán kend, ha jól fölkérdözöm, kiféle?
Mondja megint amaz a juhászos kalap alól:
– Nemsok hivatala van magának ahhoz, hogy ezt a kérdést föltögye.
Magának. Monori megütődik. Öreg ember létére azt mondják neki, hogy maga. A kend helyett. Sértés az ilyesmi, mert a megvetés jele. Ennél már csak az a sulyosabb, sértés, ha azt mondják valakinek: az úr. Sértés továbbá az is, hogy: ön. Az új doktor is, aki nemrég került a kapitányságba, azért volt kénytelen elmenni onnan, mert senki sem hívatta, mivel hogy önözött mindenkit. Rendes embert pedig ne önözzön senki, mert az nem járja. De ne is magázzon, mert – s Luklábú Monori megfogta a kampós botot. Elsötétülve kérdezte a bőrszivarostól:
– Hát maga vagyok én?
A másik ember viszont kérdezi:
– Hát talán a szomszédék kutyájának a fia vagyok én? Hogy engöm kend a másik asztalhoz utasit? Hát engöm talán ki löhet hajitani innen, mint a beteg macskát? Hogy én ne dalárdázzak?
Monori kissé lapul, mikor mondja:
– Nono… hiszen… ami azt illeti… De kend még fiatal. Kend még csak az ötvenet se haladta túl…
Monoriban új ötlet keletkezik, az asztalra üt és újból kérdezi:
– Hát akkor mit akar itt dalárdázni, mért nem mén el katonának, mint a többi?
A bőrszivaros feleli:
– Az egyik lábam egy ujjal rövidebb lött, mint a másik. Itt a szájam szélin a fóradás, szerb szurony csinálta. Ehun a jobbkezemrül hibádzik a mutatóújjam, mert ellűtték. Aztán van még egy golyó bennem itt a jobboldalomban, de azt mondták a koncoló orvosok, hogy hagyjuk benne, amig magamagátul közelebb nem gyün a bűrhöz.
Mutatja balkezefejének megcsonkult ujját, a jobbkarjával megtapogatja az oldalát, hogy akaródzik-e már belőle kifelébb jönni a golyó. Mert ha kijebb jön, akkor csak egy borbélyvágás kell hozzá és kihuzzák a testből a koncoló orvosok.
Luklábú Monori nézi sok sebbel ellátott magyar testvérét. Megilletődései vannak. Nyújtja a jobbkezét szorításra a testvér megcsonkult balkeze felé. Ő maga pedig a tulajdon balkezével fölfogja az üveget és önt belőle az öreg testvér poharába. Szótalanul kezelnek. A bőrszivaros azt mondja:
– Visszamék én nemsokára, mert most Orsova alatt vagyok határőrségön, csak most nyóc napra szabadságot kaptam, hogy mögnézzem egy kicsit a fődet…
– Mög a családot.
– Nono.
A poharak egymáshoz érnek. Monori Kis Illés azt mondja:
– Ugyan dalárdázzon kend egy valami szép régi magyar nótát.
*
A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a szavakat, hogy tudok, meg birok. Az embert, ha hívják valahova s nincsen éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni, vagy pedig nem birok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a divatból. A tudok meg a birok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést sem tudtam tenni, de úgy is mondják, hogy nem bírtam tenni.
De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon. Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az öreg a vásárálláson a duttyán ponyvája alatt egy kis paprikás hús mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a sok gyüszmékölésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember.
Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet és azt mondja róla, hogy ha alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle. Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből.
Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas Mihály is, szintén valamely „kishús“ irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik, hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén:
– No, mire végzi kend?
Azt mondja Dékány:
– Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.
– No – mondja Mihály, kissé kedvederültebben –, ha möghalok, én ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend kormányozni, mikor a sok nagyfejű se bírja.
– Hát – véli Dékány – nem birni köll azt, hanem tudni.
– Ugyan – rántja föl a vállát Mihály, – egykutya az a szóbeszéd, akárhogy mondjuk is.
Dékány hallgat és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban. Azután kérdezi:
– No, hát tanáltál-e alkalmas tehenet, Mihály.
Legyint a Mihály.
– Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öreg kutyakedvű, hogy röggetül kezdve térdig lejártam a lábam, mégse birtam vönni.
Dékány a pipával bajlódik és csendesen kérdezi:
– Hát akkor miért gyüttél be a tanyárul?
Mihály nagyot néz rá:
– Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vönni.
Dékány szeliden évődik tovább.
– De ha nem bírtál… Aki nem bír vönni, mit keres a vásáron?
Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap s a homlokára csap a tenyerével.
– No né. Birni birtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem tudtam vönni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.
Dékány rendbeszedte a pipát s kinyújtott kézzel eltartva magától, nézi. Azután mondja:
– Látod-e Mihály, hogy más-más dolog az, tudni, mög bírni.
A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül s azt mondja Dékánynak:
– Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?
(1915.)