Ez az újfajta órajárás csakugyan úgy lett, ahogy előre jövendölték, mert a városi ember pár nap alatt beleszokott. Még olyan is akad, aki azt mondja, hogy jobb is lenne, ha mindig így maradna. Mert sokan vannak az alkonyon túl, jóval lámpagyujtat után is dologban, ezeknek most igen csak jól esik, hogy egy teljes órával hamarább szabadulhatnak. Ennek az előnye többet ér, mint az a kis baj, hogy egy órával hamarább kell kelni.
A tanyaiak nem sokra veszik, mert nekik úgyis mindegy, az életük járását a nap járása igazgatja. Különösen, ha olyan helyen laknak, amerre nincsen vasút s járás-kelésüket nem kell a vasúti időhöz igazgatni, éppen semmit se törődnek vele. Más azonban olyan úriembernek az élete, aki a pusztában, majorságon gazdálkodik. A puszta nem tud alkalmazkodni az új rendhez, ott ugyan nem igazították előre egyetlen csősznek vagy öregbéresnek a zsebében sem az órát. Nap van-e, eső van-e, borulat van-e, nagy szél van-e: ezeken fordul meg úgyis a dolog s nem az óramutatón. Az iga nem tér be a földről hamarább, mint máskor s hajnalban az ökörnek sem lehet mondani, hogy siessünk az etetéssel, meg az itatással, egy kisded órahosszat, mert ugrott a mutató.
Különös szerszám a pusztákon az óra. Nem sok értelműnek tartják. Mert olykor megtörténik, hogy ahány zsebből veszik elő, annyiféleképpen jár. Nincsen harangszó, amihez igazíthatnák, ha téved a járása, ha szaladása, vagy lassú járása van neki. Akad ugyan a mindenféléhez értő faragó béresek között, aki fölteszi a szemére az igazlátót, kinyitja az órafedelét és belenéz tudományosan a masinába. Azután kiveszi a zsebből a bicskát, azt is kinyitja s már most a bicskaheggyel beleszerkeszt némely igazgatásokat a sok egymásbabolondított kerékbe. Attól kezdve azután az óra jól jár, azaz hogy egészen jó kötyögése van neki, nem áll el akkor sem, ha lefektetik, vagyis hogy lefekszik vele a mezőn a tulajdonossa s nem áll el akkor sem, ha rázza a fagyos, göröngyös út kocsin a zsebben.
De ekkor is csak legföljebb jól jár, de a biztos időt nem mutatja. Mihez igazítani: nincsen. A majorbeli nép közül valamely benfentes, a magtáros, a lovascsősz, vagy az öregbéres ilyenkor beóvakodik a gazdatiszti lakásba és ott a konyha falára akasztott óráról lenézvén a pontos időt, ahhoz igazítja a maga óráját és most már ehhez az órához igazodik mind a többi óra, ami a zsebekben van s aminek a sétálója a kis béresházakban a falon előre-hátra biceg. Ezeket a sétálós régi órákat ólomsúlyok serkentik a járásra, amik láncokon függnek s a lassújárású óra serkentésére a láncra lakatjavesztett kulcsot, vagy kulcsavesztett lakatot szokás alkalmazni. Ha pedig sietni találna, leveszik róla a lakatot. Akkor a sétáló lassabban lépked, mert nem tette rá a fölsőbb hatalom a terhet.
– Ügön csak egyszörű masinája van neki, – mondják felőle.
Üt is; néha olyan jól jár, hogy hajnalban üt tizenhatot, ami egy ilyen kis falióra részéről igen csak erélyes serkengetés a fölkeléshez. Akkor fölkelnek s látják, hogy a virradat napfényének még csak első piros dárdája sem lövelt föl a sötét égre.
– Az ördög bujjon a masinádba, redves óra, bolonduljon meg az is, aki csinált, olyan bolondra, mint amilyen te vagy, – mondják neki.
Az órának azonban ez mindegy. Van, aki hozzávágja mérgében a kalapot, de ettől még sohasem javult meg az óra. Az óra ilyenkor bánatos és megáll a sétálója.
No, akkor megint nincsen okos ember abban, hogy voltaképpen hányat ütött az óra. Megint csak a majortiszt konyhájába kell folyamodni a szakácsné órájához, igazodás végett. Ez pedig igen jeles és kiváló óra. Ez nem a naptár, sem nem a nap, hanem a szakácsnéi tudományok szerint jár. Ha az ebéd időre készen van, de a gazdatiszt későn ért be a mezőről, a szakácsné morog, hogy miért nem jött be az úr idején a terített asztalhoz: ő nem tehet róla, hogy elpangott az étel. Ha pedig a szakácsné elkésett az ebéddel, mert némi igen alkalmas trécselésben volt része, akkor visszaigazítja a faliórát egy fertályórával, vagy amennyivel éppen kell.
Ez tehát nem túlságos megbízhatóság s ha a tiszti konyhához alkalmazkodik a majorbeli nép idő tekintetében, akkor csak egészen úgy van, mint, ahogy mondani szokás: ha a lóval imádkozik.
Már most ezeknek az elhárítása végett a gazdatiszt ugy tesz, hogy vásárol egy föltétlenül megbízható órát, aztán kiadja az esti parancskiadáskor parancsban, hogy aki csak ott megjelenik a majorbeli jelesebb előljárók közül, az mindenki ahhoz az órához igazítsa a tulajdon óráján a mutatót. Az ilyen jóljáró órák drágák ugyan, de alkalmasak. Nem az határoz náluk, hogy aranytokba vannak-e, vagy ezüstben, hanem a gépjük járása a fontos.
*
A pusztai rokon bejön a városba reggel s benyit a házba. Még pihenek az ágyon úgy félszendergésben, ő azonban már a nappal kelt, minélfogva rám szól megbotránkozva:
– Már hét óra van és még mindig heversz. Ilyen is csak városi embertől telik ki.
– Tévedsz, testvér – mondom –, még csak hat óra van, hát azért nem keltem föl, mert mit csináljak ilyen esős időben reggel hat órakor?
Azt mondja:
– Akkor már mögint mög van bolondulva az órátok. Hiszen hét óra van.
Mondom:
– Hat óra van. Tizenkettőkor feküdtem, hát hat óra pihenés csak kidukál.
Azt mondja:
– Hát akkor tizenegykor feküdtél le tizenkét órakor, aztán hat órakor heversz: hét órakor.
– Nem – mondom, – én tizenegy órakor feküdtem le hat órakor és hét órakor heverek itt tizenkét órakor. Ezt a csomót bontsd ki testvér, ha jó fogad van hozzá.
Így azután alaposan belejutunk az időmeghatározási viszonylatokba. Belekavarodunk. Hogy két óra van-e akkor, amikor a városházi öreg harang hármat harangoz és hat óra van-e akkor, mikor itt a szomszéd ráctoronyban ötöt harangoz az Andrea bácsi. A dolgok olyan különösek. Hétkor szokott vége lenni a hivatalomnak – azt kérdezi: hát most már hat órakor vacsorázol?
– Nem, – mondom – hét órakor.
– Hát most már hat órakor van hét óra, vagy hét órakor van hat óra, vagy pedig hogy is vagyunk ezzel a komédiával?
– Hát jól van no, nem olyan nagy baj ez, reméljük, hogy nálunk maradsz ebédre, pusztai testvér? – Hát hogyne, de két órakor? – Dehogy, egy órakor. – De hiszen az tizenkét óra. – Dehogy tizenkét óra. Mikor megy a vasutad? – Fertály hatkor. – Tehát fertály ötkor. – Nem. Hatkor. Vagy hétkor? Az ördög tudja. A fődolog, hogy le ne maradjak róla, mert akkor a kocsi állhat éjféli tizenkettőig az állomáson. – Mondom: tizenegyig. Mondja: tizenkettőig. Egy harmadik ember beleszól: tizenháromig – ezen aztán elnevetjük a dolgot.
Ezen átesvén, menjen mindenki a dolga után. A pusztai ember úgy van, hogy nem szeret a városba járni. Volna bent dolga, de halogatja, hogy majd, majd. Mikor sok egybegyűl, akkor egy világos nap alatt el akarja végezni valamennyit, hogy estére hazaérjen, hogy kilenc órakor (vagy hogy most nyolc órakor, vagy tíz órakor, vagy az ördög tudja már most bizonyosabban, hogy mikor) lepihenhessen. Amikor aztán az ilyen sűrgős végeznivaló dolga van, szórakozott ebben a bent való, neki szokatlan lármában, sietésben, amelyben még a pusztai ökrök is különbeknek látszanak, mert azok lassan és méltóságosan lépdelnek s nem egymaguk húzzák az élet szekerét, hanem négyen járnak előtte. Nem csoda, ha a pusztai embernek elszóródik az esze. Az, hogy valaki esernyőt vásárol a boltban esős idő esetén s azután a legközelebbi vendéglőben otthagyja, a városi emberrel is megesik. A pusztai ember az ilyesmit egyszerűsíti. Megveszi az esernyőt a boltban, kifizeti és otthagyja. Így vannak, hát a külső és szabad mezőkön régóta tartózkodó emberek, minélfogva a pusztai testvérrel megállapított napközi találkozási programunkból semmi sem vágott egybe.
Mondom aztán hát a külső embernek:
– Nem tudnád megtenni, hogy mikor legalább befelé jövet a vasúti állomásra érsz, hogy akkor az órádat egy órával előbbre igazítsad? Azután meg mikor este hazamégy, mikor a vasútról fölülsz a kocsiba, akkor egy órával megint visszaigazítod, hogy beletalálj a pusztai időbe.
– Az nem lehet, – mondja.
– Ugyan, már mért nem lehet?
Kis ezüst órát húz elő a zsebéből:
– Nézd, – mutatja – ez csak egy kis ezüst óra, mégis százharminc forintért vettem. Még abban az időben vettem, amikor forintba beszéltünk. Elég ideje van már annak, ehhez az órához igazodik az egész puszta, mert azóta ez az óra még csak egy fél percet sem tévedett. Hát ezt az órát nem merem rángatni előre-hátra, mert hátha elrontom.
Ez igaz. Egy ilyen szép kis gépet meg kell becsülni. De mégis mondom:
– Nincsen olyan valami hitványosabb órád otthon?
– Van, hát hogyne volna.
– No, akkor mikor bejösz, a másik mellényzsebbe belerakod amazt az órát, hogy az a városi idő szerint járjon. Aztán a városban amíg vagy, ahhoz igazodsz.
– Az ám.
Hát persze, hogy az ám. Azért szerkesztett a szabómester kétféle zsebet a mellényre, hogy kétféle időkimutatás uralkodjon bennük. Amelyik kezével nyúl utánuk az ember, aféle időjárást talál. Nem szépek-e vajjon az ilyen háborús kitalálások?
(1915.)