– Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? – mondták tehát az emberek, látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok is súgdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig, ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.
A Viktor leány, meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely oly gyakran megesik s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn, állatlegeltetés közben, azután pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.
Mert bár János apja – az egész ügy alapja itt kezdődik – a vagyonról táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott, azért János is csak úgy elment napszámba máshoz, dologra, mint a többi. Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az ember a kezét és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik, valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból vergődött elő s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával töltötte el az Ur iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy haladjunk a korral, miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt s annak idején fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló tanokat. A belterjességtől ijedt meg; nem tudta, mi az a bel s mi az a terj: a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végkép, csak hallgatta megint tehát s utóbb boldogan, mosolyogva állapította meg, hogy voltaképen kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.
Nőtt is a fa és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz. Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt nekik egy s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a Viktort. Komoly idők voltak ezek és lelki keserűségek árnyai borultak e szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden botnak két vége van s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a Viktor afféle nincsetlen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába, akkor küldik el, amikor akarják s mondta János apja:
– Ugyan hova gondolsz, János?
– Hát pedig már csak így gondolom, apám – mondta János szomorúan, mert tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.
Az öreg ember végignézett a fiún s kurtán mondta:
– Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.
János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit, hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni, utána óvakodott és ott mondta neki:
– Édes szülő anyám segítsen rajtam.
Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt… De most? Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők sem voltak még pap előtt s lám, már mégis…
Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött, hogy az voltaképen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:
– Baj van, János – mondta.
– Micsoda? – mondta az öregebb János.
Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek. János gondolta, hogy bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja s utána rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még nem látott mióta élt, keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez támasztott szénavonó után és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.
A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az asszony és rángatja Jánost:
– Te! Apád ellen!
Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal, elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll meg a homokban; ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva elrejtse égő könnyeit.
Aznap nem ettek. A másnap sem hozott valami különösen jó időt, a gyerek nem ment be a házba s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa, akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje, csaknem birokra mentek, de azután amaz azt mondta neki: – „Előbb csinálj rendet ott, ahol bajt tettél.“ Belátta az igazságot, haladt az útjában tovább, de abban sem volt köszönet: Viktorék szegényes vityillójában az apa szemrehányásai fogadták és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.
– Hát a gyermek? – kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki viharok megviselték. – Hát a gyermek? – kérdezte ismét és a szomorú Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon, itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a falnak s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor apja a szobába és azt mondta Jánosnak:
– Eredj innet a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad már.
– Jól mondja, kend, – sóhajtotta János, – csakugyan a pokolba mék, ha hazamék.
Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák s ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is forgatta elméjében sorsát, hogy mit tevő legyen. Apját már el tudta volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját. Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így volt, mégis megélt.
Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az apja:
– Hallod-e, János?
Azt mondja emez:
– Nem hallom.
– De az apád teremtésit, – véli az apja, – most énnálam van a szénavonó.
Elkeserülten feleli a sötétben a legény:
– Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.
– Ne bolondúlj, János – mondja az öregebb János. – Holnap korán befogj, aztán megyünk Viktorékhoz.
Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal: édes, tanító apám, de sötét van, az öreg pedig már a homokban ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt álmatlanúl alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar, de elinti, mondván:
– Ne bánd.
A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorékhoz, mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól van. Oda is érnek, mint már ez szokásos és a kevély ember a fiával a házba megy.
– Hol a gyermek? – mondja.
– Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.
– Az én unokám a lelencházban? – mondja a megtört kevély ember.
Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig a házig a városban, ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak s az irodában az úrfélétől a gyermeket kérik. – No az nem úgy megy, olyan gyorsan, – mondja az úr, – hanem hát mi neve van a gyermeknek.
– János, – mondja halkan Viktor.
– János. Hát milyen János?
– Kútásó János.
Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen nini. Utóbb jut a Viktor apjának az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint Kánya s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven jelenteni.
Az úr megint dúrkál a könyvekben, azután azt mondja:
– A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették…
… Viktor hanyatthomlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak s erre a két összefogott kézre ülteti a fiatal János a Viktort, hogy a kocsihoz a halottas házból kivigyék.
(1900.)