Másnap reggel az osztálytanácsos ismét megjelent irodájában.

Betekintve az asztalán heverő friss hirlapba, megütközéssel látta, hogy az ő hosszú párbeszéde a pönögei plébánossal szóról-szóra ki van nyomtatva.

Nem volt ebben semmi boszorkányság. A pap jó kedvvel, jó lélekkel elbeszélte ismerőseinek, mily érdekes vendége volt. Fülébe ment a dolog a faluhoz legközelebb lakó vidéki levelezőnek (mert ez a nemes növény minden földben megterem, mint a szerb tövis). Ez rohant a paphoz; az országos közvélemény felvilágosításának érdekében egyenes értesítést kért, tán követelt és kapott is. Akkor megírta levelét, a szerkesztő gyönyör-élvezettel kiadta, estére a Pester Lloyd németre fordította, másnap a többi magyar lap utánnyomatta.

Ez épen elég volt arra, hogy három napig az egész ország egy embernek magán ügyével foglalkozzék. Természetesen fajtörténelmi és nemzeti kérdést csináltak belőle. Mint a hazát közvetlenül érdeklő örömhírt kürtölték, hogy a kihaltnak vélt Szabolcsy grófok ősi törzsökének új csemetéje fedeztetett fel. A teljes hitelességű bizonyítékoknak egész lánczolata a nagy közönség kezébe lett letéve.

Ez annál kellemesebb meglepetés volt rá nézve, mert így nem kényszerült minisztere előtt a megtörtént dolgokat kezdettől végig újra elbeszélni.

Azonban kötelességének tartotta a déli harang megkondulásakor megjelenni az elnöki szobákban.

Szokás szerint a miniszternek sürgős dolgai voltak s így röviden szerencsét kivánván hivatalnokának az elért eredmény fölött, saját teendőihez látott.

Több nap esemény nélkül folyt le.

Ez alatt azonban többé hiába szabadkozott az új gróf. Most már boldog boldogtalan méltóságodnak czímezte. Keresztlevele, szülőinek házassági bizonyítványa közzé volt téve, a közvélemény pártolta, a nemzeti érzület felkarolta. Ily mindent leverő hatalom ellenében egyes ember többé nem küzdhetett.

A következő hét végén ismét nagy újság van a lapokban. Mindjárt a napi hírek rovatának kezdetén ki van írva, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára a kir. meghivó levél a főrendek házába, a belügyminiszteriumhoz megérkezett.

Kezdett a kétely megszünni: a dolog kézzelfogható valósággá változott.

Az osztálytanácsos pedig látta, hogy tudtán és akaratán kívül is, mások működnek háta mögött és ugyancsak tolják az ő szekerének rúdját előre.

Ismét bátorkodott tehát miniszterétől kihallgatást kérni: mert nem érthette, hogy az igéret szerint félretett ügy újra napirendre került, sőt a leggyorsabb elintézésre is jutott.

A miniszter csak vállát vonogatá, mint a ki nem érti: hogy lehet ilyesmit tőle kérdeni?

– Mit akar ön kedves tanácsosom, – mondá megszokott kegyes hangján, – kollegám a belügyminiszter csakugyan félre tette az ön ügyét; de csakhamar feljött ide önnek rokona, a gazdag Réthfalvy Miklós báró, a ki szavát adta, hogy Nagygáthy Gedeon gróf nagyon hajlandó egyezkedésre lépni. A pör kimenetelétől ugyan okos ember nem félhetett; de igen is a zajtól, a bosszantástól és költségtől, mely ily pörrel elválhatlanul együtt jár. S miután a báró kijelentette, hogy rokoni kötelességből és szivének tiszta vonzalmából mindent elkövet, semmi áldozattól vissza nem riad, a belügyminiszter tartozott kötelességét teljesíteni. Zemplén felírt, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára kir. meghivó levél küldessék; az igényt teljes hitelű okmányokkal támogatta és ön most épen oly elismert tagja a felsőháznak, mint akár maga Eszterházy herczeg. Részemről pedig nincs egyéb hátra, mint hogy méltóságodnak soha el nem enyészett, egyedül csak bebizonyítani kellett törvényes rangjának és czimének élvezetéhez szerencsét kivánjak.

Ezzel ő exczellencziája az asztalon előtte heverő irományokból egy darabot kezében vett, a mi minden elnöki szobában azt jelenti: készen vagyunk, vége az audiencziának.

Gábor gróf csakhamar kezébe is kapta a kir. meghivó levelet, de rögtön el is határozta, hogy e becses kincsnek csak félig veszi hasznát. Benyújtotta a felsőház elnöki irodájába; az elnök bejelentette a háznak; a ház kiadta az igazoló bizottságnak, a bizottság végre mindent rendén találván, semmi sem volt egyéb hátra, mint hogy Szabolcsy gróf az őt megillető széket elfoglalja és szavazati jogát gyakorolja.

Ezen eredménynyel az ifjú gróf teljesen meg volt elégedve. Tovább ezúttal menni nem akart, sőt még feléje sem nézett azon városrésznek, melyben a múzeum palotája emelkedik.

Nagyon jól tudta ő, hogy még mindig sok hiányzik nála arra, hogy csak olyan gróf is lehessen, mint egyik a gyengébb dongájú kollegák közül. A politikai jog már megvolt. Ezt meg lehetett nyerni egy beírt és pecséttel megerősített papiros által. De még mindig hátra maradt a másik, sokkal nehezebb küzdés a magas társadalom terén, a hol őt bizonyára csak idegennek (esetleg betolakodónak) fognák tekinteni.

Ezen eredményt ő az időre bizta. Tulajdonkép azzal sem törődött, ha soha be sem következik. Élt, szép állással birt; rangját nyiltan vagy zsebében hordva, biztos sajátjának tekinthette. Már hogy ne lett volna boldog és elégedett mostani sorsával az egykori szürke frakkos konviktor, a házról-házra járó instruktor, a segéd-, szakasz- és főmérnök, végre a nagyságos czímmel felruházott osztálytanácsos, életének még be nem töltött huszonhatodik évében!

Semmit sem változtatott életmódján. Buzgón járt hivatalába. Ott lakott a bálvány-utcza egyik nagy bérházának harmadik emeletén. Egyszerű garçon-szállást tartott két szobával, mely közül csak egyiknek ablaka szolgált az utczára. Ebédet a házmesterné hozott a legközelebbi vendéglőből. Vacsoráját társai között költé el. Inast sem tartott. Valaki a háznál vetette fel ágyát, kisöpörte szobáját, kitisztította ruháit. Eszébe sem jutott, hogy a nemzeti kaszinó tagja is lehetne; de még a főváros számtalan klubjaiba sem iratá magát.

Pedig állapotához képest holmi megtakarított pénzecskéje is volt még a régi főmérnökségből. Ott sokkal jobb fizetése volt; de itt több a dísz és remény a jövőre.

Husvét felé fordult az idő, a midőn egy este belől fűtő kemenczéjének tűzvilága mellett édesdeden szívta csibukja füstjét s hallja, hogy kívülről valaki ajtaja előtt megáll, illedelmesen kopogtat s aztán udvarias «szabad?» kérés mellett belép.

Ah, kellemes vendég; mily örvendetes meglepetés!

Ő volt: Réthfalvy Miklós báró, a ki barátságosan fogott vele kezet, de mielőtt okosabbat szólott volna, a pokol örök kárhozatára küldte azt az akasztani valót, a ki a végtelenbe nyúló lépcsőket és a három emeletes házakat feltalálta.

– Nos öcsém, – mondá aztán, – volna-e kedved valami nagy korhelységre? Ha rám bizod magad, öltözz feketébe, mert viszlek.

– Ezer örömmel állok szolgálatára; hanem teljes kilencz és fél perczre van szükségem, hogy tetőtől talpig új bőrbe bújjam.

– Átkozott pontosan számítod idődet. Ez a rossz szokás még vasúti mérnök korodban ragadt rád.

A meghatározott időben még a másodperczeket is megtartva, készen, felöltözve volt a fiatal ember és kérdé:

– Megengedi báró úr, hogy bérkocsit hozassak?

– Nem kell. Magam kocsiján jöttem, azt is visszaküldtem, mert nem messze megyünk.

Ezzel megindultak. Az ifjú bezárta szállása ajtaját és a kulcsot zsebébe rejté. A báró érdekelve nézte és csodálkozott.

– Bibliába való boldog egyszerűség. Épen így távozott Izsák patriarka, ha kiment szétnézni a báránylegelőre. Hát csakugyan van Pesten ember, a ki ha sétára indul, senkit sem hagy otthon?

Aztán az ifjú karjára támaszkodva, lement vele a lépcsőkön, de nem a földszintig, hanem csak az első emeletig, a hol a feljáráshoz legközelebb eső ajtónál megállott s megnyomá azt a fehér csontból készült gombot, mely villanyos összeköttetésben áll a szállás csengetyűjével.

– Nem félsz, hogy rossz helyre viszlek?

– Azt hiszem, itt a házbirtokos lakik: kereskedő, tőkepénzes vagy bankár.

– Utálatos város! az ember azt sem tudja, ki lakik vele ugyanazon házban? Annál jobb. Kellemes helyre akartalak hozni; most még meglepetésre is számíthatsz.

Gyorsan váltották egymás közt e szavakat, mert már megnyilt előttük az ajtó. Nem bérruhás inas, hanem szobaleány vette át tőlük felső kabátjokat s felaggatta a fogasra.

Belebb hatoltak s az utczára szolgáló két ablakos szobába jutottak, melyet lefüggő csillár világított. Hat szép gázlámpa ragyoghatott volna, de csak a fele volt meggyujtva. Feltünt, hogy e szoba hideg volt, tán egész télen sem fűtötték.

– Sejted már, hova megyünk?

A bútorzat első tekintetre csinos, hanem a karszékek kelméi kopottak. Semmi pompa, semmi drágaság. Valami antik szekrénynek hiányzott a negyedik lába.

Innen jobbra más ajtó nyílott a szomszéd szobába, a hol közel a kandalló mellett pamlagon és karszékeken női társaság foglalt helyet. Nem volt ez estély, hanem csak a jó ismerősök fesztelen és barátságos összejövetele.

Mind csupa ismeretlen arczok; többnyire dicséretesen túl a negyven éves koron. Nem valami pöczköt elnyelt dámák, kik úgy néznek másra, mint a viaszbábok a fodrász kirakatában. Ezek itt kényelmesen lógázták karjaikat és igen festőileg hanyatlottak a karszék támlájának párnázatára.

Ez alatt egyik jelenlevő észreveszi, hogy férfi látogatók érkeztek. Mindjárt arra fordítja fejét s fanyar képe elmosolyodik. Úgy látszott, kifogástalan szívességgel fogadja az öreg bárót, de majdnem visszahökken, a midőn megpillantja kisérőjét.

Csak most eszmélt fel az ifjú, hol jár? Réthfalvy báróné fogadta őket legjobb barátnéinak társaságában.

– Kedves húgom, – szólt az öreg úr, – engedd meg, hogy jóságodat igénybe vegyem s bemutassam neked öcsémet, Szabolcsy Gábort.

– Nagyon örülök.

Ez volt a felelet s aztán leültek az urak oda, hol épen helyet találtak.

Az öreg báró a házi asszonyt halmozzá el régi zamatú bókokkal. Gábor pedig egy kövér hölgy mellé jutott, a ki erős illatszert özönlött ki magából s nagyon szépen ki volt festve.

– Öcsém, – szólt a báró, – figyelmeztetlek, hogy kedvező sorsod épen legkegyesebb pártfogónéd oltalma alá vezetett. Cseklész grófné zászlója alatt győzni fogsz. A kit ő tart keresztvízen, száraz lábbal átgázolhat a mi társaságunk vörös tengerén.

A fiatal ember mondani akart valamit, de a grófné megelőzé őt és csodálkozva összecsapá kezét.

– Hogyan? Szabolcsy Gábor? Ah, hogy végre megkönyörül valaki rajtunk és ide hozza a legújabb regény titokzatos hősét! Épen jókor; még ma akartam fogadni Buxbaum táborszernagygyal, hogy nem létezik ily nevű ember. Ah, üljön közelebb, hadd nézzek szemébe: élő teremtés, vagy fantom? Uram, hallja parancsolatomat: legfölebb három nap alatt meg kell engem látogatnia. Jogom van önhöz, mint Amerikában, a ki legelőször felfedez és elfoglal valamit. Semmi áron meg nem engedhetem, hogy más ragadja ki kezemből igaz jogon szerzett prédámat. Ide nézzen; hajtsa le fejét; adja meg magát, mint a tetten kapott gonosztevő a rendőr előtt. Fiatal ember! a törvény nevében ön foglyom.

– Grófné, háladatos szívvel fogadom kegyét.

– Ah, ő háladatos szívvel fogadja kegyemet! De akkor mért néz rám ugy, mintha állatszelidítő volnék? Tanácslom, ne hallgasson Miklós bátyámra, mert ő engem úton-útfélen rágalmaz. El fog borzadni, ha meghallja, minő rút adomát hozott rólam forgalomba!

– Csak a szent igazságot beszéltem, – védekezék az öreg úr.

– Mindjárt megitélheti. A mult évben felhoztak ide Túróczból vagy Árvából egy kis bárócskát. Mikor megláttam, azt hittem, valami drótos tót fiú. Mikor a papájától megkapta az első frakkot, visszafelé húzta fel, úgy hogy hátul gombolta be, elől pedig a térdét verte a fecskefark.

– Nem volt ez igaz?

– Eddig minden szóról-szóra így történt. De aztán rám fogta, hogy hat hét alatt úgy kineveltem ezt a figurát, hogy a legkapósabb arszlán lett belőle az egész társaságban.

– Ez dicséret volt, nem rágalmazás. Nem hízelgés az, kihíresztelni, hogy a szellemdús mesternő, Cseklész Czeczilia, fából vaskarikát csinált?

A fiatal ember (az első pillanatban) oly zavarba jött, hogy nem tudta, mit gondoljon? Eddig ő a grófnékat oly ætheri lényeknek képzelte, minők a társalgási finom vígjátékokban fordulnak elő, a kik az urak bókján és hódolatán kívül egyebet sem esznek vacsorára.

Ámde csakhamar megtetszett neki az ily legbensőbb körökben uralkodó fényes sajtószabadság. Megtanulta, hogy más lény a grófné otthon, más nyilvános helyen. Először a pénzügyminiszter estélyén látta őket, de ott nagyon «vegyes társaság» gyűlt össze. Ott betanult szerepet játszottak; itt pongyolára vetkeztek.

Tehát elhatározta, hogy a milyen mosdót készítettek elébe, épen ily törülközővel fog viszonszolgálni.

– Grófné, – mondá nekibátorodva. – Én az a kisértet vagyok, a ki fehér lepelbe burkolva, éjjel ijeszgetni járok a sötét utczák sarkára. Ebben fekszik bűverőm. Kérem legyen irgalommal irántam s ne rántsa le fejemről érdekes maskarámat. Életem tarka regénye még mulattathat valakit, de ha a grófné kijáratja velem a hátralevő iskolákat, épen olyan közönséges halandó teremtés leszek, mint a többi.

– És aztán baj ez?

– Nagy baj, de a legérzékenyebb kárt épen úrnőm és tanító mesterem fogná vallani. Mert ha a grófnénak esetleg szándékában volna engem szalonjában pénzért mutogatni: meglássa, a legrosszabb üzletbe bocsátkozott.

Nagyon megbravózták ezt a feleletet. Maga Cseklész grófné is helybenhagyólag intett, mintha mondaná: nézd csak, ebből az emberből még lehet valami!

Aztán folytatá:

– Majd meglátjuk, mire használhatjuk. De legfensőbb protektorátusomnak mégis árát szabom. Ne is várja az én portálásomat a nélkül, hogy nálam valami specialitást képviseljen.

– Erre már bátran ajánlkozom. Diplomatikus mérnök vagyok: tehát alkalmasint unikum a kegyes grófné alázatos védenczeinek seregében.

– Ah, mérnök? Nagyon helyes. Kár, hogy már a mult hónapban nem találkoztunk, mert akkor bátor szívvel ajánlottam volna önt Sólyom bárónénak, a ki azon időben roppant mathematikai feladat megfejtésében törte fejét. El kell beszélnem önnek, a szakférfinak, ezt a kis históriát. Az én kedves barátnémnak nagyon megtetszett egy szép selyemkelme, de nem volt elég egy öltözékre. Mit csinált? Írt Lyonba a Pretre et Frumance czégnek, hogy küldjenek, vagy ha elfogyott volna, gyártsanak számára ebből a kelméből harmincz métert. Ez eddig korrekt történet; de egy szép reggel táviratot kap a báróné s kérdik tőle: Est ce tout de bon? madame, hogy önnek a küldött mustra szerint harmincz kilométer kelmét gyártsunk? A szellemes báróné méter helyet kilométert írt. Mérnök úr, rögtön számítsa ki, mennyibe került volna a bárónénak ez a sajtóhiba? Húsz frank volt a kelme méterje.

– Ez rövid számítás. Harmincz kilométer annyi mint ide Vácz, épen 30,000 méter. Ez per húsz frank: 600,000 frank aranyban.

– Ha így tud fejből számítani, akkor tán hasznát vehetjük. Hadseregem minden katonájának a tudomány valamely ágában jártasnak kell lenni. A túróczi vagy árvai kis báróm például elismert tekintély volt a geológiában. Ha megbotlott az utczán egy kőbe, mindjárt felvette és megmondta, miféle lith vagy thit volt ez fél millió év előtt s mi lett volna belőle ugyanennyi idő alatt, ha ott hagyják a hegy oldalában s nem hozzák Pestre a bérkocsik kerekének rombolása alá.

E közben a fiatal ember azt hitte, valami árnyék fut végig háta mögött. Az is lehet, egy selyem ruha zöreje csapta meg fülét. Ki tudja? hát ha delejes erők vonzó hatalma ragadta bűvös körbe? Elég az hozzá, hogy semmi különöst sem sejtvén, ösztönszerűleg hátra tekintett.

Igéző és férfi-szívet kimondhatlan bájjal magához csábító, szép, szelíd és boldog leányka arczát pillantá meg. Mikor röpült ide? vagy a grófné csattogós karicsolása között lépett e helyre, a terem szőnyegének minden neszt elfojtó puhaságában?

Az ifjú fölkelt és meghajtá magát a tünemény előtt. Székét félre taszította, hogy azon esetre, ha a leányka itt valahol akarna helyet foglalni, kényelme és tetszése szerint választhasson széket.

Azonban a leányka nem mozdult. Ott maradt, mint a ki otthon volt és állhatott, a hol neki tetszett; mig az ifjú elbűvölve e nem földi jelenség hatalma által, oly állást vőn, hogy beszélhetett is a ház kisasszonyával, de a társaság más tagjait sem hagyá figyelme körén kívül.

Amazok azonban nem sokat törődtek azzal, ki hol keresi és találja legkellemesebb időtöltését. Ha tetszett valakinek másfelé elandalogni: ezt egészen rá bizták. A folyamatban levő csevegés tehát Cseklész grófné első violinja mellett haborítlanul csapkodott egyik tárgyról a másikra, a nélkül, hogy a korábban vitatott eszmét felületes megjegyzéseikkel megoldották, vagy épen kimerítették volna.

Így történt, hogy e körben, a hol az egyéni szabadságnak oly széles tér volt engedve, a fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével, az anya szemefényével.

– Lenke kisasszony engedje meg, hogy mint régi ismerős fejezhessem ki örömömet, hogy annyi idő lefolyta után ismét üdvözölhetem.

– Uram, – felelt a leányka, – én még mindig adósának tartom magamat, mert el nem feledhettem, mily türelemmel és elnézéssel felelt ön egykor az éretlen gyermek oly kérdéseire, melyek felfogási tehetségét messze túlhaladták.

– Ön ezt nem feledte el? Én pedig minden szavára híven emlékezem. De azt is tudom, hogy felvilágosító magyarázataimat jól megértette és én boldog voltam, ha a tudni vágyó gyermeknek természetes kiváncsiságát kielégíthettem. A multkor, a midőn végre újra láthattam önt, le nem írható meleg érzés fogott el azon gondolatra, hogy a szépség országának királynéja még rá ismer az egykori prózai mérnök arczvonásaira.

– Oh, én önt láttam azóta egy más alkalommal is.

– Engem kisasszony? a nélkül, hogy viszont üdvözölhettem volna?

– Ön egyszer bejött a mi kertünkbe; imádkozott és megcsókolá az eltemetett ezredes sírkövét.

– Ezt látta Lenke kisasszony? Pedig akkoron semmi jogom sem lehetett azon gondolatra, hogy tán épen édes atyámnak hamvai nyugodhatnak a kő alatt. Csak az égből származó titkos erő ragadhatott oda, még a higgadt józan észt is megsemmisítő hatalommal.

– Még máskor is megjelent ön. Én kitaláltam, hogy azon ismeretlen, a ki egyszer Gábor napján a szép koszorút küldte, egész világon csak ön lehetett.

– Ezt kitalálta, Lenke kisasszony? Nézzen rám, mily örömkönny lopózik szemembe. Önnek legyen szentelve, a ki rólam ily nemesen gondolkodott. Sokáig maradt a kövön az én koszorúm?

– Egész nyáron. De mikor a tél viharai kiméletlenül kezdték szétszakítani, levettem maradványait; becsomagoltam egy papir-dobozba és eltettem oda, a hol gyermekkori emlékeimet őrzöm.

Az a könny, mely az ifjú szemében képződik, e pillanatban oly sűrű cseppé növekedett, hogy saját nehézségétől aláhullani készült.

De ugyanekkor a kis leány kezei is megmozdult: valószínűleg csak öltözékének egyik csokrán talált igazítani valót.

És történt, hogy az ifjúnak szeméből áradt sós nedv, ezen igazi, romolhatlan és meghamisíthatlan folyó gyémánt, a kis leány kezére hullott.

Megérzette a meleg nedvet, meg is látta annak felcsillámlását. Szokásból és önkéntelen mozdulatából le is akarta onnan törleni: a midőn egyszerre óriási és ellenállhatlan erő keletkezik lelkében és nem gondolt többé vele, akár érti, akár félremagyarázza valaki tettét: nyájas mosolygással mondá:

– Ön nekem adta e könnyet. Maradjon ott: száradjon fel kezem melegségétől.

Ezt mondva tovább ment és leült édes anyja mellé, a ki gyönyörködve nézett szép gyermekére és megsimogatta.

De azért, a kinek a jelenlevők közül jó szeme volt, észrevette, hogy a báróné szelid homlokán sötét ború fut végig s a simogató puha kéznek rejtett körme is lehet.

Eltelvén egy óra, az öreg úr felkelt helyéből, intett kisérőjének s két szóból álló búcsú után mindketten eltávoztak.

Kün az utczán a kapu előtt ott állott már a báró díszes fogata, de mielőtt felül kocsijába, karon kapja a fiatal embert és nehány lépésre sétára viszi.

– Nem mégy sehova?

– Legjobb lesz haza mennem.

– És a vacsora?

– Hozatok valamit. Oh, az én gyomrom még mindig éhes főmérnöknek tart engemet.

– Apropos. Hogy tetszik a telivér grófnék társalgása?

– El vagyok ragadtatva. Vígan lobogott fölöttünk a szabadság és fesztelenség zászlója. Mindig ilyenek?

– Igen ilyenek; néha még ilyenebbek is.

– Képzelem; de akkor bizonyos igen tisztes báró adja a hangot.

– Patvarba, már rágalmazni is tudsz? Mondhatom, dicséretes haladás mindjárt az első látogatás után. El ne feledd, hogy szombaton Cseklész grófnéhoz megyünk. Este háromnegyed kilenczre felöltözve légy. Csak inasomat küldöm fel, mert nagy tisztelője vagyok a te harmadik emeleti lakásodnak. Még egyet.

– Parancsoljon.

– Nincs-e a te szobádból le a báróné boudoirjába amolyan titkos cső levezetve, melyen át mindent hallhatnál, a mit ott beszélnek? Az öreg Dumas regényeiben olvastam, hogy lehet ily készüléket a házakban berendezni.

– Lehet a saját házában, a hol az ember fúrhat és faraghat.

– Csak azt akartam mondani, hogy kár, nagy kár, ha nem hallhatod, mit beszélnek, épen most ezen pillanatban oda fönn rólunk! Sokat, nagyon sokat tanulhatnál, a mit most még nem tudsz. Tehát szombaton találkozunk; addig pedig szervusz, élj boldogul.