Mihelyt kicsoszogott a két úrnak lába a báróné szobájából, az egész grófnéság oly előkelő hahotára fakadt, hogy a közönséges «nagysám» körök sem merték volna a neveletlenség vádja nélkül utánozni.

A báróné látván, mily gyorsan kezd az úri hang hévmérője alásülyedni, legelőször is elküldé innen leányát.

– Lenkém, zongorázzál egy órát, imádkozzál és térj nyugalomra.

Ezzel az utolsó gát is el volt hárítva, mely ő méltóságok nemes nyelvét féken tartá. Innen túl mindnyájan megeresztett kantárszárral rohantak a szabad rágalmazás országába, tüskön bokron keresztül, minden tartózkodás, minden irgalom nélkül.

Legelőször Réthfalvy báróné mint sértett anya és megkínzott házinő kezdte meg a rohamot azon szemrehányással, hogy leghívebb barátnéja, Cseklész grófné, oly gyorsan és meggondolatlanul saját fényes termeiben elfogadni igérkezett a hivatlan tolakodót.

– Ah, Cecilie! Nem rettegsz, hogy balul üthet ki kisérleted? Ha nálad megjelent, majd mások is eltűrik. Könnyű a kalandort bevinni házunkba, de aztán póznával is nehéz lesz kiverni.

– Ne légy igaztalan, édes Laurám. Mit tehetek én, ha nagy pipájú bátyád, a vén hóbortos báró hozza nyakamra? Én sem kergethetem ki, miként te sem tagadhattad el, hogy itthon vagy.

– Apropos! – vágott közbe egy ötven éves elismert szépség, báró Würtzheim tábornok gyászos özvegye. – Mit mondtok arra a keckheitra, hogy ez a világos Hochstapler még a mi kis Lenkénkkel is suttogott? Eltalálnátok, miről csevegtek? Oh nekem jó fülem van s mellé kitünő hanggyűjtő készülékkel vagyok felfegyverkezve. Egyszerre mindketten, mint régi ismerősök találkoztak s mindjárt holmi gyermekkori emlékeiket kezdték előidézni. Istenem! mi asszonyok tudjuk legjobban, hogy minket is ily regényes haszontalanságokkal bódítottak el a lelkiismeretlen férfiak. Laura! ha máskor el nem űzheted e kiállhatatlan bűzt terjesztő idegent, igen bölcsen teszed, ha leányodat elküldöd zongorázni.

– Én is veled tartok Lottykám, – szólt most Sólyom Ulrika báróné az örök ifjúság üde hangján. – Nekem sem rosszabb a fülem, mint más gyarló teremtésnek: azért mondhatom, hogy ez a ci-devant mérnök valami igen jól jövedelmező új vállalat vonalait traszirozza. Már szopja rajzónát és számítgat. Előszőr a 13,000 hold a végkép dupirozott vén báró örökségéből. Másodszor a csinos kis Réthfalva a két szomszéd falucskával. Körülbelül nem soványabb falat az előbbinél. És a mi fő: mindkét birtok, legalább most már tisztán áll, egy vörös garas adósság sincs rajtok! Nagyon kövér és ingerlő préda ez s megérdemli, hogy egy soi disant gróf va banqueot játszik fölötte.

– Nos, – felelé teljes biztonsággal a ház úrnője, – a mi Réthfalvát illeti, azt hiszem, nekem is lehet egy pár szavam a dologhoz, alkalmatos időben.

Cseklész Cecilie grófné azonban megnyugtatni akará barátnőit.

– Ti mindnyájan kisértetet láttok. Mi van abban, ha hozzám eljárogathat? Nem fogadtunk el már mindnyájan olyan álarczos csavargókat, kik most mint ékszer-tolvajok vagy váltóhamisítók a börtön fenekén ülnek? Nem vagyunk csalhatlanok, úgy veszszük az embereket, miként a bemutatók elénkbe állítják. Én, részemről, ennek az új embernek is jó képet fogok mutatni. Ez nekem semmibe sem kerül: a jövő eshetőségeire nézve pedig le nem kötelez. Ha báránybőrbe bújtatott farkas lopózott házamba: a felelősség terhe kizárólag a vén báró vállára nehezedik. Ő hozza hozzám, ő ismeri el grófnak, sőt a mi ennél ezerszer fontosabb, kedves öcscsének és vérszerinti rokonának hirdeti széles e világon. Engedjetek meg, mert ez kivételes eset. Száz évben egyszer történik meg, hogy valami kóczos utczagyerek, a kit árvaházban örökös kásán neveltek, később valamelyik vasútnál ingenieur vagy konduktor lesz, egyszerre lábunk elé vetődjék s azt mondja, én is olyan gróf vagyok, mint a többi, én is helyet követelek azon sorban, a hol születésük jogánál fogva mások is állnak. De végre mindig kérdés marad: igazán gróf vagy sem?

– Ezt egy lélek sem hiszi a mi társaságunkban. Kivéve a számításba nem jövő excentrikus Miklós bárót, néhány minisztert s más efféle selejtes portékát.

– Ne feledjétek, – szólt ismét Cecilie grófné – hogy Miklós báró üdvösségére esküszik, hogy védencze szakasztott képmása az ezredesnek!

– Erre nem adok semmit, – felelt büszke junói tekintettel Sólyom Ulrika báróné. – Mert ha mi az arczvonások tanulmányaiba merülünk, van nekünk illetékesebb biránk is. Itt van Laura barátném, a ki csak úgy, mint más közülünk, átélte, átszenvedte leánykorának regényét. Tőle, egyenesen tőle kérdjük, a ki egykor Szabolcsy Gábor grófot, azon időben még huszárfőhadnagyot, kegyeivel megajándékozta: van-e e két férfi között oly hasonlatosság, minőt az el nem korcsosodott családok utódaiban mindig feltalálunk?

A báróné csak vállat vont ezen ünnepélyes interpellatióra és egykedvűleg válaszolá:

– De hiszen én soha egy szóval sem állítottam, hogy ez az ember egyáltalában nem lehet a honvédezredes fia.

Nagy nevetés, lelkesült helybenhagyó kiáltás követé ezen legértesültebb helyről jött félhivatalos nyilatkozatot. Mindenki szíves örömest hozzájárult a föltevéshez, hogy ily értelemben csakugyan lehet valami igaz a dologban.

Erre ismét Cseklész Cecilie grófné vette fel a védőügyvéd szerepét és vitatá:

– Nem lehet e kérdést pusztán csak a rokon-, vagy ellenszenv sugalma szerint elütni. Félre nem vethető okmányok harczolnak az ellenkező nézet mellett. Először is mindjárt itt van a legteljesebb alakban kelt keresztlevél.

– Ah, keresztlevél, – felelt undorodást kifejező arczczal az özvegy tábornokné – egy darab silány firka, melyet valami részeges káplán állított ki. És mikor? a forradalom napjaiban, a midőn a hígvelejű nép azt hitte, vége a világ tisztes rendjének: nincs és nem lesz többé sem nemesség, sem magas arisztokraczia. Eszeveszettség! A tokaji parochián beírták azt, a mit a bába, vagy a fuvarosok közül nyakon fogott keresztapák bediktáltak. Épen így bejött volna az anyakönyvbe, ha egy csizmadiánénak eszébe jut azt állítani, hogy szurtos porontya valamelyik fönséges főherczegnek törvényes örököse! Ki beszél komolyan oly okmányról, mely 1849-ben kelt? Pfuj! in diesem Schandjahre!

– De a házassági bizonyítványt is előmutatták.

– Haszontalanság. Kriminalis törvényszék elé való csalás. És ugyan mit mutattak elő? Ezt az úgynevezett hiteles kivonatot. Jóságos egek! nincs ennél könnyebb mesterség; ha még a gyönyörű szép és művészi metszetű ezer forintos bankjegyet is utána csinálják, mennyivel könnyebb egy falusi papnak macskakaparását utána pingálni! És a pecsét! a koborló czigány ötven krajczárért rézre metszi. Különben az egész világ tudja, hogy ha egy vakmerő aventurier soha nem létezett családi jogot követel, mindig olyan anyakönyvre hivatkozik, melyet a felföldön a muszkák, ott alant a ráczok felperzseltek.

Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Most már oda van szegény Gábor, mert a telivér grófnék areopagja pálczát tört fölötte.

– Végre – fejezé be lelkes szónoklatát a tábornokné – találtunk egy kérdést, melynek eldöntésében mindnyájan egyetértünk. Mert szent igazság marad, hogy e pörben sok ugyan a bepiszkolt papir, de a fő dolog még mindig csak hiánya és távolléte által tündöklik!

– És ki ezen ismeretlen távollevő? – kérdik mindnyájan.

– Kicsoda? Senki más, mint a ki a törvényes születéshez legszükségesebb… a grófné.

– Igaz, helyes: mindent látunk, csak egy grófnét nem.

– Ezt mutassák meg nekem s akkor én is megadom magamat. Mert volt már eset, hogy gróf nélkül lett igazi grófi örökös: de grófné nélkül még soha, mióta a világ áll!

Ezt a XV. Lajos idejebeli élczet a jelenlevő méltóságos asszonyok már leánykorukban is ismerték és sokat nevettek rajta: de azért így felmelegítve is tapssal fogadták, mert bölcs nézetük szerint, igen a maga helyén lett alkalmazva.

Ezalatt a szobaleány elhozta a grófnék felöltőjét. Valaki (nem lehetett megtudni, minő szolgálatot viselő egyéniség) már lement a lépcsőn az utczára és sorba előkiáltozá az úrnőkre váró pompás fogatokat.

De még az elválás perczében is a megátalkodott Cseklész Cecilie grófné új ellenvetést tudott előhozni.

– Kedvesim; mind szép és igaz volt, a mit mondtatok. De mit használ bölcseségtek azon egy döntő tény ellen, hogy Szabolcsy Gábor gróf királyi meghivó levelet kapott a főrendek házába!

A tábornokné szánakozó mosolylyal fogadá az értéktelen észrevételt.

– Meghivást kapott a főrendek házába? Uram Istenem, kit nem hínak meg már oda! Az elnök maga is csak közönséges nemes. Az érsekek és püspökök között van, a kinek apja kaptafával kereste kenyerét. Hát az a sok főispán! Minő gyülevész had! Ismerek egyet közülök, a ki hat év előtt még Cecilie barátném egyik uradalmának árendása volt. Mi lesz még ezután e hajdan dicső testületből! Maholnap behozzák oda a lutheránus és kálvinista superintendenst; be még a zsidó rabbit, s ha így sülyedünk a demokráczia posványában, még vagy egy tuczat saktert is. – Ezt akartam mondani: most pedig: mesdames, bon soir.

– Au revoir, madame la baronne.

Így végződött e csendes kis conventiculum, melyben az asszonyi logikának furfangjai a legragyogóbban uralkodhattak. A nemes grófnék úgy önthették ki szívük legközvetlenebb gondolatit, miként a lelkük műhelyében keletkezett eszmék, a megfontolásnak közbeeső állomásait kikerülve, egyenesen a nyelvre érkeztek és onnan szabadon a szél mentében a levegőbe röpültek.

Nem az van itt mondva, hogy a főrangú hölgyek, a hányszor intim körben együtt vannak, mindig ily vaskos stylusban csevegnek. De épen a legrátartósabbak, a kik egy alkalmat sem mulasztanak el souverain megvetésüket a közönséges és polgári modor ellen kifejezni: ha valakire nagyon megharagszanak (nem ritkán történik ez), így, sőt igyebben is szokták felebarátukat megszapulni.

A báróné, mihelyt becsukódott az ajtó a legutoljára távozó után, parancsolá szobaleányának, hogy a három még égő gázlámpát kioltsa.

Gondosan végignézte ezen operatiót, mialatt kissé megfázott a fűtetlen külső szobában, úgy hogy nagyon szívesen megölelgeté a társalgó teremben meleget adó kandallónak porczellánját.

Ekkor még egy óráig olvasott; ugyanennyi ideig párnátlan térdeplőjére leereszkedve, buzgón hálálkodott Istennek az ártatlanságban eltöltött napért. Végre azon szándékkal, hogy leányát másnap a reggeli után jól megleczkézteti, egész csendben levetkezett és ágyába feküdt.