A három nap elmult. A szombat estének válságos órája megérkezett. Hogy fog elmulni?

Ezalatt Gábor gróf kezdé már beélni magát új helyzetébe. És ha visszanyert rangja eleinte közönyös volt is előtte: egyszerre és rögtön elkerülhetlen életszükségévé változott, mióta tudta, hogy ama fensőbb körök legszebb gyermeke oly meleg részvétet, oly reményt igérő vonzalmat mutatott iránta!

Három nap alatt ő is olyan lett, mint többi sorsosai, kik azt mondják: vagy gróf legyen az ember, vagy haljon meg. A multkori látogatás előtt képtelenségnek tartotta volna az ily szélsőséget.

Hogyan? ha valaki nem tartozhatik a nehány száz egyénből álló főurak közé: már helyet se találhasson az ország tizenöt milliónyi lakossága között? Mintha e roppant többségnek mind boldogtalan számüzötteknek kellene lennie.

Őrültség, eszeveszettség ilyet gondolni. S valóban a fejlődő szerelem bimbója nélkül Gábor gróf megtartja gyermekkorától beszívott demokratikus hajlamait és tovább is büszkeségének tartja, hogy saját szorgalmából mérnök, később osztálytanácsos lett. De rettenetes megpróbáltatás volt az rajta, szeretni egy földi angyalt, a kit csak mint gróf nyerhet el!

És mért nem másként is? Ily erélylyel és szerencsével kezdve meg pályáját, tovább is küzdhet és felemelkedhetik. Mért ne érdemelhetné meg ő is, hogy karjai közé zárhassa a legédesebb jutalmat?

Csakhogy az ily rendkívüli esemény a regények képzelt világán kívül ismeretlen. A ki nem gróf, nem báró, még közelébe sem juthat e leánykának.

Ellenben a folytonos távollét, az elszigeteltség, az áthidalhatlan űr, a kezdő szerelmesek közt előbb kétségbeesést, később gyógyulást, végre tán feledést is idéz elő. Ilyenkor lép fel az anya is a természettől vett hatalmával. Hozzá jő a rábeszélés, néha a kényszerítés is, s akkor a lesben álló vetélytárs, mint kész zsákmányt, mint vadászatban elejtett prédát, győzelmi röhögéssel viszi áldozatát kastélyába.

Épen kész lett öltözékével a fiatal ember, a mint a báró inasa belépett hozzá és jelenti, hogy ő méltósága a kapu előtt a kocsiban várakozik.

Késedelem nélkül felölté felső kabátját, oly diákos sietséggel, hogy az inasnak ideje sem volt segítségére előteremni. Ez az ember, mióta szolgál, még nem látott grófot, a ki inas, vagy komornyik nélkül fel tud húzni egy kabátot!

Leérve az utczára, látta, hogy a báró kocsijának ajtaja nyitva áll s akkor az öreg úr öcscsét maga mellé ülteté.

A kocsisnak pedig parancsolá, hogy hajtson végig a sugáruton egész a városligetig, onnan vissza Cseklész grófné palotája elé.

– Öcsém, – mikor sebes ügetve végig zörögtek a kövezeten, – semmi okunk sietni. Mentül több embert találunk a grófné termeiben, annál biztosabban választhatjuk ki a legkedvezőbb stratégiai pozicziót. Úgy gondold meg, hogy mi most egy jól őrzött erős vár ostromára indulunk. Lehet, hogy rohammal, csellel, vagy hirtelen meglepetés által győzünk; de megtörténhetik, hogy véres fővel kell visszavonulót fuvatnunk. Mindez a pillanat véletlenétől függ. Egy jó ötlet tőlünk és trónt foglalunk; de elég lesz megveretésünkre, ha valamelyik hangadó hölgy épen rossz kedvében lesz, ügyetlenségből vagy szeszélyből elejt ellenünk egy malicziózus észrevételt, s akkor az egész tábor ellenünk zúdul. Tehát halld tanácsomat.

– Parancsolatnak veszem minden szavát.

– Azt terveztem. Mai napon, mint a katonák mondják, csak kényszerített hadiszemlére indulunk. Lássuk, mily számos az ellenség? hova, melyik terembe állította fel gyalogait, lovasait és ágyú-ütegeit? Ha kiderül, hogy gyenge és hiányosan szervezett tábor áll ellenünk, rögtön komoly és elhatározó csatába avatkozunk; ellenkező esetben megtartjuk védelmi állásunkat. Értesz engem?

– Tökéletesen.

– Ez a programm mára.

– És holnap?

– Megkezdjük hadállásunkat erősíteni. S miután szegény gróf vagy, hivatalodat megtartod?

– Ezt minden áron.

– Helyesen. De ebből nem következik, hogy úri módon ne élj. Nem akarlak azzal megsérteni, hogy jól megbélelt tárczát csúsztassak kabátod zsebébe, hanem annyi bizonyos, hogy mostani bagolynak való zúgodban nem maradhatsz. Patvarba! ha barátid lesznek, ott a harmadik emeleten, nem hogy vacsorát vagy champagneadot adhatnál, de még tisztességes ülő helyet sem.

– Én pedig azt hittem, oly kényelemben élek, mint a bokharai szultán.

– Boldog és megelégedett lehet valaki a szalmás kunyhóban is; de a grófsághoz egyéb kell. Ha visszanyerted helyedet, melyre születtél, el kell fogadnod a vele járó föltételeket is. A mi társaságunkban a legelső és legsarkalatosabb törvény, hogy noblesse oblige. Ezen szabály hatalma alól sem élve, sem halva ki nem bújhatunk. Halld hát, mit terveztem.

– Ön eláraszt jóságával.

– Öcsém vagy és nőm vagyonának örököse. Én pedig életemben soha semmit sem tettem félig. Vagy egészen, vagy sehogy: a fél-barátság, a fél-rokonság ismeretlen viszony előttem. Tehát mindjárt holnap felmondod mostani lakásodat, ha másként nem lehet, fizess még egy évnegyedet előre. Aztán pedig összecsomagolod holmidat és végkép átköltözöl hozzám.

– Oh, uram…

– Semmi mentegetőzés. Én az üllői úton saját házamban egyedül lakom. Rendelkeztem, hogy nehány szoba kész legyen elfogadásodra. Addig míg ki nem vész belőled a volt mérnök legutolsó maradványa, nem követelem, hogy külön cselédség álljon szolgálatodra. Egyelőre az enyéim is teljesíthetik kötelességüket. Ezután mindennap együtt ebédelünk, a vacsora szabad időnek tekintetik. Akarom, hogy holnap a régi jó világbeli szent Mihályt, a költözés napját tartsd, mielőtt engem is elvisz a szent Mihály lova.

– Mily sötét képzelődés.

– Senki sem ismeri a maga óráját. Azután van otthon két kocsim; az egyik tied: mert nincs illetlenebb, mint a város egyik végétől a másikig gyalogolni. Bérkocsi csak szükséges rossz. Lóvonatú vasút vagy épen omnibusz alábbvaló a hibánál, mert világos rossz izlés.

– Hogy szokhatom én ily uraságra?

– Meg kell tanulni s aztán eltűrni. Most pedig Cseklész Czeczilia grófnéról néhány szót. Tudd meg, a grófné háza amolyan neutralis tér. Szép ott megjelenni, de nem ad jogot mindenütt otthon lenni. Különben igen alkalmas ház ismeretségeket kötni: ha okos az ember és nem erőszakolja a barátságok szerzését. Tanácslom, várj, tűrj és engedj időt másoknak, hogy közeledhessenek hozzád. Ha te indulsz felfedezésekre, a leghasznosabbakat riasztod el magadtól. Ezen út hosszabb, de biztosabb, mig a koczkáztatott előnyomulás csak csalódásokra és megaláztatásokra vezet.

– Köszönöm; ezt nagyon jó lesz tudnom.

– A mi Cseklész grófnét illeti, úgy nagyjából derék asszony, sőt kivétes esetekben még szíve is van. Mondhatom, nem örömest követ el igazságtalanságot. Dicséretet érdemel, hogy tisztességes házasságban él férjével. A nő az első, a férj a második emeleten lakik s volt már eset az utóbbi időkben is, hogy együtt ebédeltek. A gróf soha sem mulasztja el nejének estélyeit meglátogatni, ha csak valahol kellemesebb mulatság nem várja. Hogy a grófné festi magát, arra joga van, mert közelebb áll az ötvenhez, mint a negyvenhez. Nem is azért teszi, hogy elcsábítson valakit rózsa és liliom vegyítékével, hanem hogy édes megelégedést érezzen, ha a tükre előtt ül, komornája fodrozza haját és el van ragadtatva úrnője bájai fölött.

Nehány percz mulva megérkeztek.

Cseklész grófné palotája a belváros egyik nem igen népes utczájában épült. Két emeletes régi ház (Pesten régi épület, a mit az 1838-iki árvíz el nem rombolt). Nem sokat különbözik szomszédjától, csakhogy nem látunk a homlokzaton czégtáblákat. A kapu alatt azonban bozontos szakállú portás fenyegetőzik, értésül adván a járókelőknek, hogy tilalmas a bejárás.

A jól fűtött és élő virágokkal ékesített lépcsőn felhaladva, csak két bérruhás ajánlkozik az érkezők szolgálatára. Itt fel van téve, hogy a látogatók felöltőjüket saját kocsijokban hagyják.

Az előteremben nincs más bútor, mint körül a falak mögött egy-egy sor szék tölgyfából, magas támlával, párnázat nélkül.

Innen van az egyenes bejárás a szentek szentélyébe.

Gábor gróf valami szemvakító pompát, gazdagságot, pazarlást és eszményi izlést várt. Nyoma sem volt ennek. A hova tért, pamlag állott a falak mögött, előtte selyem szőnyeggel terített asztal, rajta virágcsokor porczellán-vázában s körötte roppant sokasága a karszékeknek. Tükrök sem hiányzottak az ablakok közötti falakon, szemközt pedig hollandi festészek tájképei. Egyéb fényűzés nem volt itt, mint az égő gyertyáknak megszámlálhatlan sokasága.

A legelső szokatlan benyomást a különböző és választékosan divatos illatszerek áradása idézte elő. Hanem mikor ez a sok válogatott æther valami csodálatos egészszé képződött: oly sajátszerű dolog lett belőle, melyet az idegen barbár még szagnak is nevezhetett volna.

Végig nézve az egymás ellenében nyíló ajtók során, úgy látszott, hogy öt vagy hat szoba van itt a látogatók rendelkezése alá bocsátva. Szokás szerint, előre ki nem számított rendezés nélkül, mindenütt egy trón alakult meg s benne a királyné, a ki udvart tartott és osztogatta kegyeit.

A grófné, a ház korlátlan hatalmú úrnője a középső terem mélyében ragyogott teljes dicsőségében, épen szemközt a három nagy ablakkal. Itt minden érkezőnek mulhatlanul át kellett hatolni. Épen mint midőn egy ország határához érünk, a vámjövedéket kezelő financzok nyájas üdvözletét ki nem kerülhetjük.

A kit a grófné szívesen fogadott: az aztán bátran mehetett tovább. Kezében tarthatá jó rendben levő és láttamozott útlevelét, otthon volt minden pamlag, minden kandalló előtt.

Itt ezen szigorú besorozó bizottmány előtt jelent meg az öreg Réthfalvy báró és kisérője Szabolcsy gróf.

Hah! győzelem.

A grófné leírhatlanul kegyes. Egész az önmegtagadás határáig kitünteti a fiatal embert. Nemcsak végig hallgatja a hozzá intézett bókot és hódolati nyilatkozatot: hanem e fölött még kétkedés nélkül mindjárt ráismer, sőt egyenesen, mint régi jó barátját nevén szólítja! Istenem, mit kivánhat még egyebet halandó teremtmény e világon?

Még ez sem volt elég. Roppant esemény ment végbe. Mikor mindenki hitte, hogy a pártfogolás bőségszarujából minden kifogyott, a grófné úgy bocsátotta tovább az ifjat, hogy egyszerűen csak kedves Szabolcsym-nak nevezte. Ez már nyilt demonstratió volt. Mert ha grófnak sem czímezte, világosan kijelentette, hogy köztük az idegenségnek legutolsó maradványa is elenyészett: az új gróf forma szerint be van véve a társaságba; ezután épen úgy itthon lesz a palotában, mint saját édes anyjánál.

Réthfalvy báró háladatos arczkifejezéssel köszönte meg a grófné kegyét s midőn meghajlott, régi divat szerint bokáját is összeüté. Valósággal a vén ember egyszerre húsz évvel fiatalabb lett.

A szobák között nincs távirdai összeköttetés, mégis minden grófné ugyanazon napon egy húrt szokott pengetni. Csodálatos és érthetetlen közös ösztön vezetheti őket.

Mikor az ifjú egy szobával tovább ment, még szét sem nézett eléggé s már hallja, hogy egy nőnek ezüst hangú csengetyűje néven szólítja őt.

– Ah, – szólt Würzheim báró és tábornok özvegye, – itt jő a mi lovagias ellenségünk. Jőjjön csak közelebb, kedves Szabolcsy, és kössünk békét.

– Békét, báróné? tehát mi már háborút is viseltünk egymás ellen?

– Pardon, nem mi, hanem őseink és elődeink. Az ön atyja honvédezredes volt, az én férjem pedig vitézül vezette dandárát a magyar hadsereg ellen a temesvári csatában. Meg is kapta jutalmát. Ezen egy napi dicsősége egyszerre két keresztet szerzett számára.

– Kettőt?

– Kettőt. Az egyik Mária Terézia katonai rendjének keresztje. Ezt mellén hordta haláláig.

– Ez még csak egy.

– A másik kereszt az oldala mellé került; tudniillik csekély magam.

Roppant lelkesedéssel fogadták a bárónénak ezen élczeit. A körülállók egészen odavoltak: nagyszerű! szellemdús! ez volt a kritikában a legcsekélyebb frázis. Rohantak is teremről teremre, s boldog volt, a ki Würzheim báróné utolérhetlen elmésségét, mint legfrissebb eseményt tovább hordhatta.

Ezalatt az öreg úr és kisérője végig hatoltak a termeken. Úgy látszott, hogy Gábor gróf nagyon keres valakit, de nem találja.

– Uram, – mondá pártfogójához, – feltünik, hogy Réthfalvy báróné nincs jelen.

– Oh annak oka van. Laura húgom sehova sem jár leánya nélkül, ez pedig most keservesen bűnhődik elkövetett vétkeiért. Anyja kegyetlenül elitélte kemény bőjtre és vaslánczokban eltöltendő fogságra a bálvány-utczai ólomkamarákban.

– És mennyi időre?

– Két hétre, de egyet a mi könyörgésünkre kegyelemből el fog engedni. Öcsém! tudd meg, hogy komolyan beszélek. Mert nem tréfa az, az én szeretetre méltó húgom asztalánál bőjtölni, mikor még az ottani lakomáknak is nagyon furcsa hirök járja. Most aztán szenved a leányka, míg szívtelen bűntársa valahol vígan bálozik a nagy világban.

– Még bűntársa is van? Érdekes volna meg tudni, hogy ez a mennyből leszállott angyal a büntető törvénykönyvnek melyik főbenjáró paragrafusát törte meg?

– Azt mondják, annyira megfeledkezett magáról, hogy egy roppant értékű gyémántot fogadott el ajándékban valamelyik fiatal udvarlójától.

– És megtudták?

– Egy sasszem meglátta, a mikor a borsó nagyságú brillantkő felragyogott a kis leány kezén. Egy másik vakondok fülű dáma pedig hallotta, mit beszéltek együtt a bűnösök a merénylet végbevitele alatt. Itt nálunk, ennyi épen elég arra, hogy a történetkét az egész nagy társaság előtt dobra üssék, természetesen titokban.

Ezzel az öreg úr visszaküldé öcscsét a hölgyek körébe: maga pedig egy épen ott állongó és unatkozó belső titkos tanácsost kapott elő, a kivel szakértő vitába bocsátkozott a juhkeringés ellen legújabban feltalált gyógymód gyakorlati értéke fölött.

Gábor gróf elhalaványodva lépett tovább. Elrémült a gondolatra, hogy szívének legmélyebben őrzött titka a hiú és üres nagy világ vásári czikkévé lehetett.

Mint tetten kapott bűnös sokkal melancholikusabb arczot mutatott, mint sem ily bensővel merészkedett volna a nők társaságának csupa szószikrát szóró csevegései közé vegyülni.

– Kissé nagyon is gyorsan haladok előre. Soha sem volt jó, a szerencse keréknek legfelső pontjába fogózkodni, a honnan a mozgás csak lefelé veheti folytatását.

Szétnézett s talált ott egy búslakodó s magában tünődő államtitkárt, a kivel elbeszélgethetett a mai politikai helyzet aggasztó jelenségeiről. Ő méltósága nagyon édesdeden élvezte a hatezer forint fizetést; semmi kedve sem lehetett valami változás folytán arról lemondani.

Mint igen komoly tárgy, legalább egy jó félórába került, míg tisztába jöhettek vele.

Egyszerre úgy látszott, mintha a legközelebbi teremben zaj keletkeznék. Oda léptek az ajtó elé és úgy tapasztalták, mintha a távolabbi termekben még sűrűbb tolongás, futkosás, ijedtség és összebonyolódás venné kezdetét.

Szerencsére jöttek onnan többen, kik az ok nélkül aggodalmaskodókat lecsendesíteni igyekeztek.

– Semmi baj, – mondák – a fényes világítás, a sok ember, a nagy forróság…

Aztán mindenfelé beszélték, hogy valaki az urak közül rosszul lett. Meglocsolták halántékait friss vízzel s azóta bizonyosan jobban kell lennie.

Gábor gróf az államtitkár társaságában végig hatolt a termeken és eljutott a bejárathoz legközelebb eső szobáig, a hol most is többnyire csak férfiak állongtak.

– Mi történt? – kérdé.

– Semmi különösen aggodalmas, – felelé egy igen közlékeny természetű uracska. – Az öreg Réthfalvy Miklós báró beszélgetett, mint más, az ifjú Nagygáthy Gedeon gróffal. Úgy látszott, nem voltak egy véleményen, mert a gróf valamit nagy hévvel erősített, a báró pedig annál tüzesebben ellenmondott. Egyszerre az öreg úr fejéhez kapott és eltántorodott; tán a földre is zuhan, ha mi nem vagyunk itt és rá nem ültetjük épen ezen székre, mely most is itt áll.

– És aztán?

– Mindjárt locsolni kezdtük az öreg úr halántékait és arra szemlátomást jobban is lett, csak nagy gyöngeségről panaszkodott. Ez alatt a cselédség a kapu alá állítá a báró kocsiját és mi négyen vagy öten székestől együtt levittük ő méltóságát a lépcsőn és beültettük kocsijába. Mások orvosi segély után küldtek s bizonyosak lehetünk benne, hogy mire a báró úr haza ér, a doktor úr sem lesz messze tőle.

Rögtön szájról-szájra ment e valóban megnyugtató tudósítás és minden teremben ismétlék.

– Semmi baj. A sok gyertya, a sok vendég, a teremben uralkodó roppant forróság.

És a lágy és érzékeny szívű hölgyek egészen megkönnyebbülve foglalták el előbbi helyüket. Mert ki követelhetné tőlük józan észszel, hogy valamely jelentéktelen és gyakran előforduló eset miatt a kellemes estének hátralevő óráit elveszítsék? Nem azért öltöztek fel ily kitünő gonddal, hogy még az éjfél órája előtt szétoszoljanak.

Semmi baj; a sok gyertya, a sok ember, meg a nagy forróság!

Térjünk napirendre.

Gábor gróf nem nyugodhatott meg. Lelkéből és szívének legmélyebb gyökeréből szeretnie kellett ezen öreg embert, a ki minden kétkedés, utógondolat és tartózkodás nélkül oly melegen fogadta őt, és a legelső találkozáskor mindjárt öcscsének és vérszerinti rokonának ismerte el.

Nem a félelem és az önzés szava emelkedék fel lelkéből. Nem arra gondolt, hogy nemes pártfogójának elvesztésével kétes és sikamlós pályáján a legbiztosabb barátját, vezetőjét és tanácsadóját veszítheti el: hanem elrettent a gondolattól, hogy veszedelem fenyegeti azon embert, a ki őt szerette és a kit ő szeretett.

Ott hagyá tehát a fényben ragyogó «hiúság vásárát» s felöltvén téli kabátját, lejött az utczára.

Innen gyalog sietett a rózsatérre, a hol legközelebb találhatott bérkocsit. Most jutott először eszébe, hogy jótevőjének vendégszeretettel kinálkozó házát nem ismeri; még számát sem tudja.

A bérkocsisnak azonban elég volt annyi utasítás, hogy Réthfalvy Miklós báró háza elé hajtson: rögtön felpokróczozá lovait s hajtott oly gyorsan, mint városunkban csak akkor van megengedve, ha az urak egyik grófnak estélyéből a másikba átmenni szándékoznak.

Az üllői-úti szigorú építészetű homlokzatával visszariasztólag meredezett az utczára. Az első emeleten két ablak volt megvilágítva, a kaput tárva-nyitva feledték.

Lélekzetét is visszatartva, rohant fel az ifjú a tágas és díszes lépcsőn s midőn belépett az előszobába, már ott találta a ház urának vele együtt megvénült komornyikját.

– Én a báró úrral kivánnék egy szót váltani.

A komornyik mélyen meghajtá fejét s akkor oly ünnepélyességgel, mintha a temetkezési vállalatnak egyik feketébe bújtatott gyászvitéze volna, elrettentő szertartásos hangon felelé:

– Ő méltósága ma este senkit sem fogad el, mert épen most meghalt!