Az álmatlanul töltött végtelen hosszú éj után felöltözködék az ifjú és elment irodájába. Vasárnap volt, de sürgős teendők várták. Oly kérlelhetlen kötelesség, mely alól egy elvesztett jó barátnak, pártfogónak vagy közel rokonnak halála sem menthet fel.

Szívét szétmarczangoló fájdalmában egyedül a munka adhatott enyhet és szórakozást. De már ma, a gyász első rohama alatt elhatározá, hogy megkezdett útjáról visszatér; búcsút mond a nagy világnak s lesz szegény gróf, a ki azonban saját emberségéből tisztességesen megél.

Mi lesz lángra lobbant szerelméből? Mi lesz a zálogba adott tiszta könnyből, melyet az a kis leány oly végtelenül nagyra becsült? Erről is lemondjon, pusztán hideg megfontolásból? Ez lehetetlennek látszott; de mégis jól tudta, hogy a teljes reménytelenség és lemondás csak különböző szó: eredményében pedig ugyanazon értelmet fejezi ki.

Belépvén irodájába, azt cselekedte, a mit máskor; csak elfeledett szivarra gyujtani.

Szokása szerint legelőször is az asztalán heverő reggeli lapot vette kezébe. Mindjárt az első hasáb kitünő helyén fekete keretbe zárva Réthfalvy Miklós báró elhunytának hírét olvasá.

A közönyös és érzéketlen journalista, a kinek rendes szakmájához tartozott a halálozási eseteket ékes tollal megírni: most is egybe halmozá összes megszokott frázisait. Ott volt a tántoríthatlan hazafiság, az áldozatkészség, a nemeslelkesültség minden szép és hasznos iránt, végre az ország összes lakosságának osztatlan szeretete és nagyrabecsülése.

Ez mind igaz is volt, ha bár hasonló dicséretet néha olyan is kapott, a ki meg nem érdemlette. Gábor gróf mindezt igaz hivő lélekkel olvasta végig és vigasztalására szolgált, hogy a férfi, a kit ő oly őszintén szeretett, másoknak elismerésével is találkozott.

Egyszerre szeme alább tekint a lap hasábjain és egy kisebb betűkkel nyomatott czikkben saját nevét pillantja meg.

– Mi lehet ez?

És olvasá, mint következik.

«Nehány nap óta kellemetlen benyomást okozó hirek szárnyalnak, bizonyos magasabb körökben.

Mint mindenütt az országban, úgy a budapesti aranyozott fiatalság összejöveteleiben is, gyakran beszélnek azon fölöttébb ritkán előforduló eseményről, hogy egy régen kihaltnak vélt grófi családnak egyszerre örököse támad.

Némelyek, társalgás közben, feltünő körülménynek találják, hogy Szabolcsy gróf a midőn születési jogainak elismerését követelte, a szükséges okmányokat nem egyszerre, hanem egyenként és darabonként hozta nyilvánosságra.

De a legfeltünőbb eljárási módot, a házassági bizonyítványnak csodálatos rejtélyességgel történt napfényre kerülése képezi.

Egy szép reggel ezen eddig soha senkitől nem látott, senkitől nem ismert okmány eléterem; de nem Szabolcsy Gábor mutatja be, hanem valami ki nem puhatolható egyéniség, a ki e becses okiratot borítékba takarja és bedobja a szatmári postának levélgyűjtő szekrényébe s így érkezik meg Zemplén megyének alispáni hivatalába!

Mire való ezen megfoghatlan titkolózás? Vajjon nem minden gondolkodó ember azt kezdi gyanítani, hogy a rejtélyes ember csak óvakodásból marad a sötétben? Hát ha küldeménye nem állná ki a vizsga szemek tűzpróbáját? Úgy látszik, hogy a beküldő ezen lehetőséget is feltette s azért gondoskodott arról, hogy ha keresik, fel ne találják.»

– Istenem! istenem! – kiáltott fel az ifjú – mi lesz ebből?

Mert érzette, hogy ha e czikkben csak ellenségei, vagy irigyei szólalnak is fel, az okoskodásban az indokolás és a helyes logika nem hiányzik.

Olvasta tovább.

«Ily helyzetben az érintett körök kisérletet tettek a kérdésbe vett okmánynak újabb átvizsgálását szorgalmazni. S miután az ez ügyre vonatkozó irományok a belügyminiszterium kiadó hivatalában hevertek, a kivánt betekintés nehézséggel nem járt.

Hárman jöttek a belügyi irodába. N....thy Gedeon gróf, V.... báró és egy vegyész, a ki a magyar tudományos világban, mint elsőrangú tekintély, mint a közbámulat tárgya, országszerte el van ismerve.

A tudós vegytanár kezébe vette a lengyelkei házasságról szóló anyakönyvi kivonatot, sokáig nézte, szakértőleg jobbra-balra forgatta, végre a legújabb és legerősebb górcsövek használatával átkutatta.»

– Istenem! istenem! – kiáltott rettentő izgatottsággal az ifjú – mit fogok hallani? Mindent vegyenek el tőlem; legelőször is életemet; csak szeplőtelen becsületem maradjon épen.

Tovább olvasott.

«A jeles vegyésznek irásban kiadott nyilatkozata így hangzik: Ezen okmány, mely 1848 szeptember 2-áról kelt igen erős kézvonásokkal és vastagon metszett lúdtollal van írva. A betűk ma is olyan koromfeketék, mintha nem régiben lettek volna papirra vetve: de a légmentesen elzárva tartott irományok a betűk szinének frissességét sokáig megtarthatják.

Ámde a górcsővel eszközlött vizsgálat kétségtelenül bizonyítja, hogy ezen okmány az úgynevezett «levéltári tentá»-val van írva. Az ily gyártmány csak egy újabb czég által jött a kereskedésbe. A górcső csalhatatlan kimutatja, hogy a tenta, melylyel ezen okmány írva van, épen azon alkatrészeket foglalja magában, melyek az említett újabb korú gyártmányban előfordulnak.»

Most már telve volt a kétségbeesés pohara. A fiatal ember, mindeddig még valahogy megtartott higgadtságát és megfontolási tehetségét félre vetve, a végső kétségbeesés martaléka lett.

– Meg vagyok semmisítve! Oda életem, oda becsületem. Az épület, melyet ifjú koromban munkámmal, szorgalmammal és kitartásommal emeltem, földszinéig le van rombolva. Istenem! istenem! őrizz meg az őrülettől! Oh én esztelen, a ki azt hittem, jóakaró barátaim működnek érdekemben! most pedig hályog esik le szememről s látom, hogy ellenségeim álnok lélekkel vesztemre törtek és én a csalók kelepczéjébe kerültem.

De még tovább tartott a hirlapi czikk s a vegyészi nagy tekintélynek dönthetlen érvekkel körülsánczolt nyilatkozata így végződött:

«Miután azonban a tenta, köztudomás szerint századok lefolyta óta, minden korban használatban volt: önként folyik, hogy ezen keveréket ezer és ezer reczept utasítása szerint úgy magánhasználatra, mint tömeges fogyasztásra, egyesek, fűszeresek, gyógyszerészek, megyék, városok, sőt országos dikaszteriumok mindig és számtalan módon készítették. Igen könnyen megtörténhetett, hogy az ezen okmány írásában használt tentának készítési módja már 1848-ban, sőt azelőtt is, ismeretes lehetett. Következőleg az ezen okmányban használt tentának alkatrészeiből egyáltalában be nem lehet azt bizonyítani, hogy a kérdésben forgó házassági bizonyítvány csak újabb keletű lehet, s így föltétlenül, csak a meghamisított iratok sorozatába tartozhatnék.»

Ez volt a külön e czélra meghivott vegyésznek hivatalos nyilatkozata. Nagyon fenyegetőleg kezdődött, de végül, mint a szikláról lezuhanó áradat a puszták forró fövényében, nyomtalanul elenyészett.

Igen, elenyészett; de azért a mit a könnyű ár útközben, mint parti virágot elsodort, épen elég volt arra, hogy egy embernek jelenét és jövőjét kiméletlenűl elmossa és elpusztítsa!

Mikor az ifjú készen volt az olvasással, keserűen mosolygott. Látta, hogy itt egy tehetetlen ellenség csonka fegyverével lett megtámadva. A jól megtöltött pisztoly ugyan golyó nélkül sült el, de kénkő szagú füstjével a tiszta levegőt megfertőztette.

– Értem! – mondá. – Értem. Nem tudták igaz jogaimat lerombolni, de elég czéljok elérésére, ha engem a gyanú dögleletes gőzköre alá merítettek. Nagyon jól tudták, hogy a kivívott czímet és rangot csak minden kétséget kizáró bizonyossággal lehet viselni; és ha jogom nem ragyoghat oly fényesen, mint a felkelő nap sugara: annyi a közvélemény itélőszéke előtt, mintha bepörölt csaló volnék, a kit csak a bizonyítékok elégtelenségének czímén mentettek fel a vád alól!

Aztán elsötétülve, homlokát kezére támasztá s mereven nézdelt határozatlan pontok felé. Majd kitört belőle a lefojtott indulat s felkelve székéről gondolá:

– Most már mindegy. A méreg megtette hatását. Nem oltotta ki életemet, de megbénított minden időre. Elismerem, hogy agyon vagyok verve; mert kérdésbe sem jöhet többé: igazam van, vagy rágalmak áldozata lettem? Maga a puszta gyanú elég végső megsemmisülésemre. Dícsérem eszöket, mert jól számítottak. Tudták, hogy a rám kent foltot el nem viselhetem, s kénytelen leszek oly szépen kezdődött életpályámról lemondani!

És valóban, úgy élére volt ügye állítva, hogy becsülete azon hanyagon odavetett kérdés eldöntésétől függött: vajjon 1848-ban a lengyelkei papnak volt-e oly jó fekete tentája, s történetesen e tentát oly alkatrészekből készítette-e, mint napjainkban bizonyos czég, mely a régi találmányt újra fölfedezi, s abból pompás üzletet csinál?

E közben az ifjúnak lelkében erős és visszavonhatlan határozatok keletkeztek.

De az öngyilkosság eszméjére, még az első roham perczében sem gondolt. Majdnem csoda ez napjainkban, a midőn a legcsekélyebb indok fegyvert ád a boldogtalanok kezébe. Ma már megöli az életunt embert az is, ha kedvencz pipaszára nem akar többé jól szelelni.

Nagyon jól tudta, hogy ha főbe lövi magát, csak alattomos ellenségeinek tenne kellemes szolgálatot. Aztán az öngyilkosság soha sem lehet czáfolat a felmerült vád ellen. Ellenkezőleg világos vallomás és a rossz öntudatnak megpecsételése.

A rang, czím, a szerep a nagy világban oda volt. Utána mint ráadás a hivatalnak is el kellett veszni.

Rögtön tehát tollat ragadott s miniszteréhez czímzett iratában, minden bővebb indokolás nélkül, hivataláról lemondott.

Mikor készen volt írásával, borítékba tette, czímezte és lepecsételte. Becsengette a hivatali szolgát s parancsolá, hogy ezen levelet rögtön vigye át az elnöki osztályba, hogy ő exczellencziája a miniszter, mentől előbb kezébe kaphassa.

Mit tegyen most? Elbucsuzzék hivatali társaitól és alárendeltjeitől? Mentegesse magát azok előtt, kik a mai lapban megjelent czikket olvasták s most fejöket összedugva a szomszéd szobában, sápitoznak?

Mit mondjon nekik? Amolyan elcsépelt közhelylyel védje magát, hogy ellenségei rágalmazzák? Istenem! hiszen a világos és tetten kapott gonosztevő és okmányhamisító is csak azt cselekedné!

Szép csendesen tehát rendbe szedte és csomagokba rakta irományait s aztán eltávozott.

Egyenesen haza tért.

Felment a lépcsőn. Az első emeleten ott fehérlett szeme előtt a kettős szárnyú ajtó, mely Réthfalvy báróné szobáiba vezetett. Csak egy futó pillantást vetett azon küszöbre, melyet ez életben többé átlépnie, soha meg nem lesz engedve.

Végre otthon volt saját szállásán, mely egyedüli menhelye lehetett, addig míg a házbért fizetheti, vagy fel nem mondanak neki.

De lelki ereje nem tört meg. Olyan volt mint a jeles hadvezér, a kit egy elhatározó ütközetben, mégis tönkre vertek. Ezt nem tagadhatta: az eredmény ellene szólott; a legjobb mentség is csak elkésett és hiábavaló szószaporítás.

Lássuk, mit határozott.

Még volt körülbelül 3000 forintja, melyet még mint vasuti főmérnök, dús fizetéséből és gyakori kiküldetésének díjaiból megtakarított.

Elhatározta, hogy szállását rögtön felmondja s aztán május első napjáig szobájába zárkozik. Itt fog ebédelni és a szolgálatot végző házmesterén kívül senkit be nem bocsát.

Volt elég teendője. Elhatározta, hogy mihelyt fellázadt vére kissé lecsillapodik, kezébe veszi az angol nyelvtant, és tanulni fog. Szüksége volt rá, hogy magát e világnyelvben tökéletesítse, mert virányos tavasz nyiltán át fog hajózni az új világba, Amerikába!

Nem kell oda több, mint bátorság, vas akarat, egy kis kitartás, s hogy a kezdő ne válogasson a legelébb kinálkozó munka megkezdésében. A többi önként jő s a jó mérnök a jég hátán is, annál inkább az Ohio partján, megkeresheti kenyerét.

És ha valamit elhatározott, annak foganatba vételét soha nem halogatta. Egy óra mulva már el volt mélyedve az angol nyelv szabályainak tömkelegében. Egyik lapot a másik után írta tele gyakorlatokkal. Mindjárt megérzette a régi jó tanács igazságát, hogy a munka, vigasztalás, a foglalkozás maga a szabadság.

Így töltötte idejét. A szokott órában felhozott ebédjét ugyan meg sem izlelte, de estére annál nagyobb étvágygyal vacsorált meg belőle.

És csak most, evés közben talált egy kis időt, hogy a lefolyt rettenetes nap eseményeiből világos képet alkothasson.

Mint valami régen hallott történetre, tán csak mint homályos álomlátásra emlékezett vissza azon pillanatra, hogy a midőn egyedüli igaz barátját a grófné estélyéről hazavitték, valaki a jelenlevők közől azt beszélte, hogy Nagygáthy gróf valamit igen nagy hévvel állított az öreg úr előtt, de ez a legerélyesebben ellentmondott.

Édes vigasz volt ez, jelen helyzetében, hogy egy derék ember nem tudott, nem akart róla aljasságot feltenni!

E nap alkonyán Réthfalvy bárónénál igen szívesen fogadott látogató jelentkezett.

Ő méltósága Nagygáthy Gedeon gróf, a ki el nem rejthető kárörömmel köszöntött be s mindjárt az első szó után szerencsét kivánt előbb magának, másod rendben az egész főúri társaságnak, hogy egy hivatlan tolakodónak jelenlététől egy csapásra megszabadulhatott.

– Úgy van – mondá. – Bevágtuk az útját. Más ügyesebb az egész saison alatt dulakodhatott volna köztünk. Ezt azonban csak megpillantottuk s rögtön lerántottuk álarczát. Remélem, hogy ezzel mások elrettentő példájára, jól meggondolni való példát adhattunk.

A báróné maga is oda volt a gyönyörtől és boldogságtól s hogy leánykája mindent a legegyenesebb forrásból újra hallhasson (mert bizonyos lapot már reggel meghozatott a trafikból), kérte a grófot, beszélné el ezen érdekes történetkét elejétől végig.

Nagygáthy gróf, mint vízbe visszadobott apró halacska, újra elemében volt. Betelepedett a legkényelmesebb karszékbe és le nem írható élvezettel (a hol kellett merész toldásokkal is) eldicsekedett vele, mily furfangos észszel törte nyakát a befurakodó kalandornak.

Lenke kisasszony mindent figyelmesen végighallgatott s aztán hidegen felelé:

– Úgy látom, hogy az önök híres vegyésze, daczára a szép tiszteletdíjnak, melyet kapott, az utolsó sorokban maga rombolta le állításainak összes eredményét. Legalább elismerte, hogy semmit sem tud bebizonyítani.

– Hogyan? – felelt a gróf – az én szép hugocskám csak nem akarná védeni a társaság közös ellenségét?

– Én? Erre nincs szükségem. Megvédte őt megtámadóinak tehetetlensége. A tudós vegyész addig forgatta kezében a górcsövet, míg valami tenta-keverékbe került. Nagyon természetes, hogy ily mártásból ujjait tisztán ki nem húzhatta.

– Mit hallok! – felelt a gróf felugorva székéből. Ne legyek Nagygáthy ivadék, ha az én kedves kis Lenkém nem a legszellemdúsabb szójátékot vágta szemembe! Csak hogy bizonyos dologról soha sem szabad elfeledkeznünk. Mi született urak élve-halva engedelmeskedni tartozunk a régi szabálynak: Fortiter in re, suaviter in modo: magyarul…

– Oh kérem: nagyon jól tudom mit tesz az: erélyesen a dologban, gyöngéden a szavakban.

– Megöl a csodálkozás. Az apáczazárdákban nevelt kisasszonyok úgy tudnak latinul, mint maga Marcus Tullius Cicero!

– Nem, uram; én nem értem e nyelvet: de ezen mondat gyakran előfordul a könyvekben. És az írók, nekünk tudatlan asszonyoknak, zárjel között meg is magyarázzák.

– Nagyon helyesen. Annál könnyebb lesz megérteni, hogy úri ember így szokta ügyeit elintézni. Keveset mondunk, sokat értünk alatta. Ez a valódi előkelő világ megszokott politikája. A tudományos világ arisztokratái csak minket utánoznak, ha gyöngéden és kimélettel nyilatkoznak: de a következtetést egyszerűen az olvasókra, vagy a hallgatókra bizzák. A mi tanárunk csakugyan tiszta fehér keztyűvel símogatta meg emberét; de mégis értésül adta a világnak, hogy nemzetes Szabolcsy Gábor mérnök uram kénytelen lesz még ez éjjel pisztolylövéssel véget vetni életének.

– Pisztolylövéssel?

– Ez csak olyan forgó pénz értelmében vett kifejezés. Mert épen ily valószínűséggel mérget is vehet be, vagy felakasztja magát az ajtófélfára.

– Ily hidegvérrel beszél ön embertársának sorsáról?

– Mit akar ön, Lenke kisasszony? Ez a vakmerő ficzkó nagyban játszott; életét tette fel egy kártyára. Tehát ha vesztett, meg kell tartozását fizetnie. Más menedéke nem is lehet, mert ezentúl helyet nem talál a világon. Mi kizárjuk, oda pedig, kiket elhagyott, vissza nem térhet. Hova fusson tehát, ha nem egyenesen a föld alá?

– Ez szörnyű szívtelenség.

– Mondja inkább, rendes igazságszolgáltatás, vagy megérdemlett bűnhődés. Különben pedig csak azért szóltam, hogy ha ma éjjel az én imádott hugocskám, onnan felülről, a harmadik emeletről egy puska eldurranását hallaná, ne engedje boldog álmát e miatt megzavartatni. Forduljon csak nyugodtan szép patyolatfehér vánkosán a másik oldalára; nyugodjék tovább édesem, s ne törődjék azzal, hogy egy vagy több arczátlannal kevesebb van a világon.

A kis leány nem felelt. Csendesen felkelt helyéből és édes anyjához fordulva mondá:

– Mamám, megengeded, hogy szobámba vonuljak.

A báróné igenlőleg felelt.

– Mindenesetre, gyermekem. Tudod régen, hogy az én nevelési rendszeremnek, mindig a te akaratod szabadságának elismerése képezte alapelvét. Csak azt kell még tudtodra adnom, hogy Gedeon öcsém már több ízben megkérte tőlem kezedet és én csak alkalmas perczre vártam, hogy itt, az ő jelenlétében értesülj, mily megtisztelés érte házunkat.

A kis leány semmi meglepetést sem árult el. Udvariasan meghajlott a gróf előtt, de aztán anyja felé fordulva, mondá:

– Édes mamám, hogy nevezheted te épen a mai napot alkalmas pillanatnak, a midőn Miklós bátyánk halva fekszik?

– Ah – felelé Gedeon gróf – ez igen távoli rokonság. A Réthfalvy család már a mult század végén mellékágakra oszlott. Igaz, hogy minden Réthfalvy egy törzset, egy nevet és nemességet képez; de az elszármazás folytán a vér annyira különböző, hogy a mai közbejött eset, az egymást szerető sziveknek boldogságát legfölebb nehány hónappal késleltetheti.

– Gedeon öcsémnek igaza van – erősíté a báróné. – Az öreg úr, velem legalább, mindig csak félrokonságot tartott. Ebből nem következik, hogy rögtön a temetés után ünnepélyes eljegyzést tartsunk; egyelőre legyen elég tudnod azt, ki szeret téged, hiven és legnemesebb érzelemből.

– Köszönöm mamám, hozzám való anyai indulatodat. Gedeon bátyám már ezelőtt is sokszor nyilatkozott előttem ily értelemben. Engedd meg tehát, hogy ezen engem megtisztelő ajánlatra, majd csak egy év multán válaszoljak, ha mai nap felvett gyászunkat letehettük.

Ezzel élve a nyert engedélylyel a szobát elhagyta.

A gróf és a báróné vállvonogatva néztek egymásra. Egyik sem tagadhatta, hogy a kis leány felelete felért azzal, a mit polgári nyelven világos kosárnak neveznek.

– Nénikém – szólt a gróf, megpödörve gyér bajuszát – őszinte ember vagyok s azért el kell ismernem, hogy ez a kis leány megleczkéztetett engem.

– És miért?

– Mert… hogy is mondjam? az a vén hóbortos Miklós bácsi, valóban még élhetett volna nehány hetet.

– A mint gondolod, – felelé a báróné jól megértve a megjegyzés rejtett fulánkját; – hanem ismerd el egyszersmind azt is, hogy egy anya is tudja, mit cselekszik? és azt is, mikor kell valamit cselekednie. Értettél?

– Tökéletesen. Meg is adom magamat föltétlenül. Íme kezet csókolok, hálás szívvel köszönetet mondok és egy más kedvezőbb órára számítva, van szerencsém kedves nénikémnek nyugalmas éjet kivánni.

– Isten áldjon.

A gróf elment. Nem olyan fából faragott legény volt, hogy egy éretlen gyermeknek legelső kitérő szavára sokat adott volna. Egészen megnyugtatva távozott a háztól, a hol a bárónét bátran leghívebb szövetségesének tekinthette.

De mégis, a midőn alá lejtett a lépcsőn, megcsóválá fejét.

– Ki hitte volna? – gondolá – ez az ártatlan fehér galamb még csípni is tud! No de se baj; másként lesz ezután. Majd vissza csiplek én, szép virágszálam, ha három kis falucskáddal együtt tíz körmöm közé kaparítlak. Fogadom, három nap alatt más mórest fogsz tőlem tanulni.

A báróné pedig dühös volt. Érzette, hogy az illem, sőt a jó ízlés ellen követte el azon hibát, hogy a bár távoli rokona ravatala fölött szólt először leányának eljegyzéséről. Igaz, hogy e nyilatkozat nem a nagy világ tudomására volt szánva: de a főrangú hölgyek a társadalmat illető kérdésekben igen érzékeny lelkiismerettel birnak. Négy fal között sem tesznek örömest oly lépést, mely kedvezőtlen magyarázatokra szolgáltathatna alkalmat.

De leginkább bosszantotta, hogy ez a piczi termetű Nagygáthy gróf épen nem értette el: miért nevezte a báróné e napot a legkedvezőbb percznek?

Pedig a gróf eltalálhatta volna, ha élesebb szeme van, s ha a veleszületett büszkeség és önteltség el nem homályosítja látását. Kérdjük: mikor lehetett volna ezt az elfogult kis leányt biztosabban valamely elhamarkodott határozásra birni, mint most, a midőn ama másik ember tönkre volt téve s a pisztolylövésnél más menedék nem maradt fenn számára?

És ezt Nagygáthy gróf még sem értette meg. A leányka pedig az összetoruló habok alá temetett üldözöttet védelme alá vette. Oh szörnyű elvakultsága a szerelemnek, hogy gyermeksége eszményképétől még most sem akart elszakadni!

Mi kellett tehát egy főrangú hölgy kétségbeejtésére még több? Azért fösvénykedett? azért fizetgette éveken át férje adósságait, hogy egyetlenegy leánya visszautasítson egy oly kérőt, a kinek legalább hétszer annyi birtoka van, mint egykor nejének lesz?

Elverte már a torony harangja az esti tíz órát, midőn a (külszin szerint) gyászt öltött báróné házában, mindenki éji nyugalomra készült.

A keserűséggel telt úrnő ma is megtartotta szokott napirendjét. Egy óra hosszáig olvasgatott, azután leereszkedett térdeplőjére és sűrű fohászok között emelé szavát a madonnaképhez, hogy: tekintene alá, lágyítaná meg szívét az ő leánykájának, és világosítaná fel elméjét, mily nagy előny az, férjhez menni egy grófhoz, a ki törpe legény ugyan, de jól megmérve 70,000 hold földbirtokot magáénak mondhat.

A báróné, kétkedés nélkül, teljes bizalommal veté magát a szent szűz pártfogásába. Meg volt győződve, hogy ily hathatós érv ott a magasban is kellő méltánylásra találhat. Íme itt a földön (mely siralom völgyének neveztetik) a szent életű püspök maga is kellő respectussal viseltetik a nagy uradalmak iránt: tehát igen kompetál, hogy a szivének tisztaságából imádkozó főrangú anya megkapja, a mit óhajt!

(Ha e könyv a véletlen játéka folytán valamely ájtatos kávénéni mocsoktalan kezébe kerülne: mély alázattal kérem a jeles hölgyet annak meggondolására, hogy a fönnebbi sorokban nem az imádság haszna, hanem a báróné gyarló theologiája van kérdésbe téve.)

A kis leány a szobájába vonult és szakadatlanul sirt. Mit tehet egyebet a magára hagyott gyermek? Sir és mindig csak sir; pedig élete rövid tartama alatt is eléggé tapasztalhatta, hogy a szoba magányában kiöntött könnyek özöne a dolgok állásában még soha semmit meg nem változtatott.

Azonban belépett hozzá Jetty, a szobaleány, hogy rendbe hozza a hálószobát. És míg szakértő ügyességgel puffogtatná a párnákat, oly érdekesen mosolygott, hogy a ki látta, ellenállhatlan kiváncsisággal megkérdeni kényszerűlt, mi lehet e vidámságnak, úgyszólván, szilaj jó kedvnek az oka?

– Te nevetsz, Jetty?

– Oh, Lenke kisasszony, hogy ne nevetnék, mikor egyedül én tudok valami igen mulatságos históriát ebben a szomorú házban.

– Micsoda históriát?

– Nagyon vígat. Ezelőtt két órával itt volt Nagygáthy gróf és erőnek erejével megjövendölt valamit, a mi semmi esetre sem fog beteljesedni.

– Honnan tudod ezt?

– Oh, kisasszony, én nem szoktam hallgatózni, hanem a gróf úgy kiabált, hogy a ki nem süket, a harmadik szobában is meghallhatta.

– Tehát mi nem fog beteljesedni.

– A mit a gróf mondott: hogy az a másik fiatal gróf, a ki a harmadik emeleten lakik, ma éjjel okvetlenül agyonlövi magát.

– Ugy-e nem lövi?

– Esze ágában sincs. Csak a más világra készül.

– A más világra! És te ily iszonyú szerencsétlenség fölött nevetgélni tudsz?

– Ha azt mondtam a más világba, azt értettem alatta, az új világba, Amerikába.

– Ki mondta?

– Ezt igen könnyű kitalálni, ha az ember déltől estig az angol nyelvtant forgatja kezében. A házmester, a ki felvitte az ebédet, látta a könyv czímét a borítékon. Aztán meg mr. John Brown, az angol nyelvmester, délután hat órától nyolczig időzött nála s ketten együtt ugyancsak deklamáltak nehány jelenetet valami angol vígjátékból. Lássa kisasszony, ha a fiatal Szabolcsy gróf abba a másik világba menni szándékoznék, a hova Nagygáthy úr küldi: ott ugyan semmi szüksége sem lehet arra, hogy egy nyelvvel többet vagy kevesebbet beszéljen.

A kis leány arcza felvidult. Ha szíve vonzalmát követheti, nyakába borul a szobaleánynak. Nagyon tiltva volt ugyan anyjától a bizalmaskodás minden idegennel, de a mit hallott, úgy megörvendezteté lelkét, hogy legalább ez esetben kivételt tehetett.

– Amerikába akar kivándorolni? Mi baj van ebben? Két hét alatt oda mehet az ember; és ha visszatér, akkor sincs több időre szüksége.

Éjfél után két óra.

Elvégre, elég volt már a szorgalom és az ifjú, kimerülve a munkában, nyugalomra tért. Egy ideig még forgolódott ágyában; lázas kételyei ide is követék, míg végre elszenderedett.

Egyszerre valami élesen sivító hang ijeszti fel álmából. Mint kitört veszedelem jelére kiugrik ágyából és gyertyát gyújt.

Nem tudta, mi történt, de rögtön, nehány másodpercz mulva, megint megrántá valaki kívülről a lakás csengetyűjét.

– Ki az?

– Én vagyok – felelt egy ismerős hang – a házmester; meg egy hordár, a ki méltóságod számára távirati sürgönyt hoz.

– Mindjárt.

Ezzel, hirtelenében magára hányta éjjeli pongyoláját; kinyitotta az ajtót s a jelentkezőket bebocsátotta.

A hordár, mint küldöncz, hosszú lélegzetet vett; úgy mutatta, mintha végkép ki volna merülve a fáradságtól és mondá:

– Valahára feltalálhattam a méltóságos gróf szállását. Három miniszter palotáját vertem fel, míg a negyedikben a kapus ide utasíthatott. Kérem, tessék az elismervényt aláírni.

Az ily bevezető beszéd csak annyi: hogy ha a sürgöny elküldéseért díj nem jár is, a nagylelkű uraságoknak nem lehet megtiltani, hogy a buzgó szolgálatot a fáradsághoz mért borravalóval jutalmazzák meg.

A fiatal ember kitöltötte az átvételről szóló rovatot. A borravalóról sem feledkezett meg, ha bár meg volt győződve, hogy e rettenetes napon csak újabb gonosz hírt hallhat.

Mikor egyedül volt, feltörte a pecsétet és olvasá a tartalmat, mint következik:

«Szatmár, vasárnap este 11 órakor.

Ide este tíz órakor érkezik a pesti posta a levelekkel és hírlapokkal. Olvastam a czikket és megborzadtam.

Gróf úr! azt izenem: bátorság és semmi elhamarkodás. Holnap a reggel hat órai vonattal indulok és este nyolczkor Pesten vagyok. Még egyszer: semmi elhamarkodott határozat, mert hozom eredetiben azt az okmányt, melynél teljesebb és tökéletesebb, sehol, senki számára, nem létezhetik e világon! N. I.»

Az ifjú semmi jót sem várt s mégis, mintha csalatkozást érezne lelkében. Különösen pedig az úgynevezett teljes hitelű okmányok kimondhatlan undort és émelygést terjesztettek bensejében. Elégedetlenségét a beküldőnek névtelensége még inkább nevelte.

Boszúsan veté félre a haszontalan firkát s aztán újra lefeküdt.

Mindamellett, innen túl szép csendesen aludt egész világos viradtig.