Magára maradván az ifjú, legelőször is a lepecsételt csomagot, mint becses kincset szekrénye mélyébe rejté.
Terveit a jövőre már az éjjel álmodozásai között elkészíté. Most már tudta, hogy czíme és rangja minden kifogáson felül áll. Egyúttal elmés bosszút állhat a jól megboronált (más közönséges halandóról azt mondhatná) megvesztegetett tudós vegyész fölött: a ki most maga marad benn az általa feltalált tentahistória fertőjében.
Elhatározta, hogy mihelyt ezen legújabban nyert döntő okmány alapján születési jogainak bebizonyítását tökéletességre vitte, új életmódot kezd: visszamegy miniszteréhez, visszavonja ha lehet lemondását s azontúl egész erejét hivatalos kötelességének teljesítésére szenteli. Ellenben végkép lemond a gondolatról, hogy a főúri körök társaságában szerepet viseljen.
Mint mérnök nem volt jártas a közigazgatási ügyek menetének ismeretében; de mégis sejtette, vagy legalább szerencsésen eltalálta, hogy ily természetű kérdések tisztába hozatalát nem ügyvédre, hanem közjegyzőre kell bizni.
Nem ismert egyet sem ezen urak közül; de betekintett a naptárba s onnan olvasta, hogy a Lipótvárosban lakó két közjegyző közül az egyiket dr. Szeghő Bertalannak híják. Ki volt jegyezve lakása is.
Még más szent kötelesség is állott előtte. Jelen kelle lennie feledhetlen pártfogójának temetési gyászünnepélyén. Nem mint rokon és a családhoz tartozó, hanem szerényen és félrevonulva mint hálára kötelezett egyén, de mégis feketébe öltözve.
Azonban e tervétől is elkésett. A reggel érkezett lapokból olvasta, hogy Réthfalvy Miklós holtteste fölött már tegnap este a legnagyobb csendben végbement a temetési szertartás s a földi maradványokat érczkoporsóba zárva az éjjel elszállították Zemplénbe, a báró birtokára, Gelencze nevű faluba.
Ha itt lesz a nagy temetés, a háladatos rokon sem fog hiányozni!
Ezután tollat vett kezébe s levelet írt dr. Szeghő Bertalan úrnak: kérvén őt, hogy jelölne ki napot és órát, melyben bizonyos fontos jogi kérdésben tanácsát kérhetné.
Csak Szabolcsy Gábornak írta magát, mert tudta, hogy ha czímet ragaszt nevéhez, ez annyit jelent, hogy a tisztelt közjegyző úrnak tetszenék ő méltóságához fáradni.
A nehány sorból álló levélke megírva, borítékba zárva, lepecsételve és postabélyeggel ellátva volt, a midőn oly perczben, melyben háborítástól épen nem félhetett, valaki kívülről a szállás csengetyűjét meghúzta.
A házmester volt.
– Gróf úr, a kapu előtt kocsi áll és egy úr tudakolja, mikor lehetne szerencséje méltóságodnak tiszteletére feljönni?
– Ki ezen úr?
– Itt van látogató jegye.
A fiatal ember bosszús arczczal vette át a jegyet: de mintha a kisértetek világába volna sodortatva, bámulattal olvasá:
«Dr. Szeghő Bertalan közjegyző.»
Ez már sok volt. Az az ember jő hozzá, kinek eddig hírét sem hallá, a kinek nevét életében először a naptár tiszti névtárából olvasá! Regény ez? vagy épen tündérmese az ezeregy éjből?
De csakhamar visszaesett a prózai világ valóságába s mondá:
– Menjen le s ha annak az úrnak a jelen percz alkalmasabb volna, mint később más idő: igen szivesen fogadom látogatását.
Azt nem lehet tudni, hogy a bálvány-utczai házmester, a ki tiz év előtt még bécsi sült német volt, minő alakban vitte le ezen üzenetet; tény azonban, hogy dr. Szeghő Bertalan úr nehány percz mulva a szobába lépett s a szállás gazdájától kimutatott karszéket elfoglalta.
Derék, vidám és nyilt arczú öreg ember volt, abból a régi tabularis prókátor fajból, mely ma már végkép kiveszni indult. Éles eszét, gyors felfogási tehetségét, sőt ügyvédi furfangjait is egyedül csak az igazság és méltányosság felderítésére használta fel.
– Gróf úr, hivatalos kötelességeim folytán kértem e találkozást. Méltóztatik tudni, hogy Réthfalvy Miklós báró mindnyájunk szomorúságára elhalálozott. Csekélységem oly szerencsés volt, hogy a báró úrnak nagybecsű bizalmával megtisztelve lehetett. Én vagyok, a kinél a család fontos irományai letéve vannak. Ezek közül az egyik az 1847-ben elhunyt bárónénak, született Szabolcsy Klára úrnőnek végrendelete, melynek erejénél fogva összes vagyonának haszonélvezetét férjére hagyta. Egy másik végrendelet magától Réthfalvy Miklós bárótól származik és kelt nehány héttel halála előtt. Méltóztatik rám figyelni?
– Hallom, uram.
– A báróné összes javainak haszonélvezője meghalt. Tehát a báróné 1847-iki végrendeletének határozatai lépnek életbe. A 13,000 hold terjedelmű és Gelencze nevű falu határához tartozó uradalom mai napon a báróné Klára nevű testvérére vagy annak örököseire szállott. Ez a Klára Szabolcsy Pál gróf neje volt. Tehát önnek nagyatyjáról és nagyanyjáról van szó. Szabolcsy Pál gróf igen fényűző, könnyelmű és tékozló férfi volt, úgy hogy önnek atyját, idősb Szabolcsy Gábor grófot egészen vagyon nélkül hagyta és katonai szolgálatra kényszerítette. Egyedül csak Réthfalvy Miklós bárónak hosszan tartott életkora okozta, hogy ezen örökösödési kérdés csak ma jön megoldás alá. Szóval az 1847-iki végrendelet erejénél fogva ön lett a Gelenczén fekvő birtoknak kétségtelen tulajdonosa.
– Való ez uram?
– Hogyan? való? Itt a végrendelet: tessék végig olvasni.
A fiatal ember átfutotta a sorokat, de oly felületesen, hogy ha élő szóval épen most ezen irat tartalmáról nem értesül, az olvasás után ugyan semmit sem fog fel belőle.
– Ez az egyik végrendelet.
– Még más is van?
– Ezt a másodikat Réthfalvy Miklós báró saját külön vagyonáról írta alá. A bárónak mindössze is csak nehány száz holdnyi birtoka volt. De maradt utána az üllői-úti ház és kert. Miután pedig a báró életének végső tiz évében igen takarékos háztartást folytatott: fönmaradt tőle egy kis tőke is, mely részint készpénzben, részint papirokban mintegy 230,000 frt összeget képvisel. Mindezt legújabb keletű végrendeletében önre hagyta.
– Rám? ez lehetetlen.
– Hogy volna lehetetlen, ha én, a közjegyző mondom? Itt az eredeti okmány nálam saját irodámban lett fogalmazva, aláirva és tanuk jelenlétével megerősítve.
– De hiszen ez álom!
– Tiszta, megfogható valóság. Én pedig egyedül csak azért vagyok itt, hogy mint a végrendelet végrehajtója, méltóságodnak parancsát vegyem, mikor szándékozik igaz örökségét tényleg kezébe venni.
– Ön van mint végrehajtó megnevezve?
– A báró egyenesen engem nevezett ki; de a báróné megbizottja régen meghalt. Én csak mint esetleges utód vagyok kijelölve. De hiszen ön végig olvasta e végrendeletet? Ott áll nevem a VII. pont harmadik záradékában.
– Igen, végig olvastam, – felelt elpirulva az ifjú.
– Akkor nincs egyéb hátra, mint kitűzni a határnapot, melyben a birtokot és az ingóságokat tényleg is átadhatom.
A fiatal ember ezalatt romboló lázat érzett egész testében. Eddig soha életében eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy egykor még gazdag ember legyen. Természeténél fogva kevéssel megelégedve, a birtokvágy szenvedélyét nem ismerte. De mikor a kincs és vagyon özöne, mint érett gyümölcs egyszerre lába elé hullott: nem csoda, ha szokatlan kábulás fogta körül.
Ámde szólania kellett.
– Uram, önnek tudnia kell, hogy van az országban valaki, a ki születési jogomat kétségbe teszi.
– Legyen megnyugodva gróf úr, mert ilyen egyén nem létezik. Azt nem mondom, hogy például Nagygáthy Gedeon gróf szíves örömest el nem ütné az ön kezéről a gyönyörűen felszerelt Gelenczét, mely mind csupa első osztályú fekete föld. De nem teheti; ez a baja.
– Ön olvasta a lapokban, hogy szülőim házassági bizonyítékát gyanus hitelességű okmánynak hiresztelték.
– Ez a kisérlet csak gyermekes észjáráshoz méltó ízetlen bohózat volt. A gyáva tehetetlenségnek kiömlött epéje; egyéb semmi. Elhiheti gróf úr, hogyha komolyan léphetnének fel, bizonyára más úton kezdik meg a támadást.
– Még mindig pört kaphatok nyakamba.
– Pört kezdeni mindenkinek szabadságában áll, csakhogy átkozott költséges mulatság ez, ha a vesztes bizonyos. Tisztességes ügyvéd fel sem vállalja; Nagygáthy grófnak pedig okosabb tanácsadói vannak, mintsem odaengednék őt a lelkiismeretlen prókátorok piócza fajának kezébe.
– Azt mondják, nagy előny volna rám nézve, ha a lengyelkei anyakönyvek újra napfényre kerülnének.
– Ha megvan a keresztlevél és a hiteles kivonat a házasságok matrikulájából, ez teljesen elég: ha be van bizonyítva, hogy a lengyelkei anyakönyvek elégtek.
– És ha a könyv mégis előkerülne?
– Egy meglehetősen fölösleges érvvel többet nyernénk. Azonban régi törvényszabály, superflua cautela non nocet.
– Akkor nem kétkedem többé, hanem az elveszettnek hitt anyakönyvet előmutatom.
A fiatal ember megnyitá szekrényét, kivette onnan a tegnap estén átvett csomagot s letette az asztalra.
– Ime uram, még felbontatlan. Rajta van a káptalan pecséte. Rajta, hogy 1849-ben jött a levéltárba «családi okmányok» czimén.
A közjegyző csodálkozva nézett majd a csomagra, majd a gróf szeme közé. Épen nem mutatott örömet, vagy lelkesedettséget a rendkívüli felfedezés hallatára.
– Hogyan? – mondá nagy megütközéssel. E csomagban a lengyelkei matrikula van elrejtve?
– Legalább azt állította, a ki hozzám hozta.
Dr. Szeghő nagyon gyanus pillantásokat vetett a csomagra. Világosan elárulá, hogy egyátalában nem tetszik neki ez a história.
– Gróf úr, – mondá – félnem kell, hogy ez a felfedezés kellemetlenségeket fog okozni és a méltóságod ügyét, a helyett, hogy tisztábbá tenné, inkább újabb bonyodalmakba sodorja.
– Ezt nem értem.
– Oh, kérem, mihelyt mi e könyvvel nyilvánosság elé lépünk, egészen új kérdések támadnak. Ebből törvényszéki vizsgálat, sőt valaki ellen bűnvádi kereset is keletkezhetik. Mert világosságra kell hozni, ki merészelte a matrikulát, mely közvagyont képez s mely sok más ember jogainak bizonyító forrását foglalja magában, annyi év óta rejtekben tartani? A káptalan is meg van csalva, ha családi okmányok czímén egy kath. egyház nyilvános okirattárát megőrzése alá vette. Mindjárt kérdésbe jő: ki tette le ezen csomagot 1849-ben és ki vette ki onnan a térítvény előmutatása mellett most a közelebb mult napokban?
A fiatal ember meg volt zavarodva. Érzette, hogy elhamarkodta e dolgot s aztán mentséget keresve felelé:
– Hogy ki tette le e csomagot 1849-ben? az a káptalan jegyzékeiben be lesz írva. De valószínű, hogy ezen ember régen meghalt. Csak a térítvény maradt fönn s azzal más valaki kivette.
– Bocsánat gróf úr, ezzel nincs a dolog elütve. Mert ha kivette valaki e csomagot és egyenesen méltóságod kezébe adta át: akkor igen világos, hogy ezen valaki nagyon jól tudta, mi rejlik a boríték alatt? s hogy a csomag titkos tartalmával épen csak méltóságodnak tehet legkedvesebb szolgálatot. És miután gróf úr senkit sem nevezett meg: sejteni kezdem, hogy kimélni akarja ezt az embert.
– Ha ily veszély fenyegeti; bizonyára nem lehetek oly nemtelen és háladatlan, hogy buzgó jóakarómat kellemetlenségekbe keverjem. Különben én nem is tudom, mit rejt e csomag magában? Bontsuk fel!
– Tehetjük, ha jogunk van hozzá.
– Mért ne volna? A ki a térítvény előmutatásával kivette a káptalantól, jogosan cselekedett. Teljes szabadságában állott tulajdonát rám ruházni.
Szeghő Bertalan úr kissé igen grófos elméletnek tartá ezen jogi fejtegetést (pedig csak egyszerüen mérnöki logika volt), de azért beleegyezett a csomag borítékának felszakításába.
A fiatal ember papirvágó kést hozott s nehány másodpercz mulva előttük feküdt a kopott külsejü könyv, mely csakugyan nem volt más, mint a lengyelkei házasságok matrikulája.
Nagy érdekeltséggel forgatták a könyvet, míg megtalálták a lapot, melyen Szabolcsy Gábor gróf és Lengyelkey Sarolta kisasszony között kötött házasság ténye bejegyezve volt.
– Hah! – kiáltott fel teljes lelkesedettséggel az ifjú – ha mást nem nyertünk, legalább egy megvásárolt lelkű vegyész-tudornak tekintélyét végkép megsemmisítettük!
Szeghő Bertalan úr, mint közjegyzőhöz és tisztes öreg úrhoz illett, sokáig gondolatokba volt merülve, míg megérett lelkében az elhatározás és akkor mondá:
– Gróf úr, ezt a könyvet bízza az én hűségemre.
– Igen szivesen. A ki Réthfalvy Miklós báró bizalmát megérdemlette, tőlem föltétlen hódolatot követelhet.
– Természetesen térítvény mellett.
Ezt mondva, elővett tárczájából egy kőnyomatú lapot, mely a közjegyző úr irodájának bélyegével volt ellátva. Csak kitölteni és aláírni kellett a papirdarabkát s a térítvény készen volt.
– A többit bízza rám. A ki olvasta a lapokból a pönögei pap felvilágosításait, birja azzal a kellő útbaigazítást is. Kérdem gróf úr: önnek nincs szándékában azon emberre hivatkozni, a ki az 1849-iki térítvény erejével e könyvet a káptalan levéltárából kivette?
– Ezt semmi áron sem tehetem. Becsületügy ez előttem és inkább ma tűzbe vetem a matrikulát, még ha születési jogom bebizonyítása egyedül e lapok létezésétől függne is.
– Helyesen. Nagyon értem az ily gyöngéd érzelmek indokait. Igen örülök, hogy személyes ismeretségem után az ifjú Szabolcsy Gábor grófban azon nyilt keblű és nemes lelkű ifjat találom fel, a kit elhunyt barátom Réthfalvy Miklós báró melegen ajánlott előttem.
– Melegen ajánlott engem?
– Mintha saját gyermeke volna. Az öreg úr előmutatta nekem a hazáért dicsően elvérzett ezredesnek levelét, melyben rokonának jelenti, hogy szíve hajlamát követve, Lengyelkey Saroltával egybekelt. Elhiheti gróf úr, hogy Réthfalvy báró ezen magán levélnek több hitelt adott, mint bármely azóta napfényre került hivatalos okmánynak. Ez okból, mihelyt feltalálta önt, rögtön meg is köté a vérszerinti rokonságot.
– És ilyen jó barátot oly rögtön és váratlanul el kellett vesztenünk!
– Rögtön igen, de nem váratlanul. Mert a hetvenöt éves kor maga az állandó és gyógyíthatlan halálos betegség. Én mondom ezt, a kinek már csak öt éve hiányzik a szép kerekszámhoz. Most pedig sziveskedjék a tapasztalt vén embernek tanácsait figyelmébe venni.
– Hallom, uram.
– Én ezt a könyvet elviszem és legelőször is felmutatom a belügyminiszteriumban. Ha vannak ott aggodalmas lelkek, a kik megijedtek, hogy önt netán elhamarkodva hívták meg a főrendek házába, majd csak megnyugodhatnak. A belügyminisztertől e könyv a kassai püspöki szentszék elé kerül. Ott sem lehet kifogás ellene. Végre visszaküldik Pönögére, a hol az elpusztult Lengyelke lakói megtelepedtek. Gróf úr! a kételynek legutolsó árnyéka is szétoszlott. Ön Szabolcsy gróf tényleg és jogilag. Istené legyen a dicsőség, ha a haza önben egy ősrégi család igaz sarjadékát üdvözölheti.
– Ön egészen új lelket önt belém. De még nincs eldöntve a kérdés: mi történik azon emberrel, a ki e könyvet a megőrzött térítvény alapján kivette?
– Ez az én dolgom. Ha ön, gróf úr, saját személyében lép fel e könyvvel, sarkában ezer kérdés követi. Ha én hozom napfényre, az egészen más.
– Ég és föld a különbség. Egy közjegyző levéltárában ezer csomag és százezer irkafirka hever. Mért ne lehetne ily tömegben egy 1849-ben kelt térítményt épen a legalkalmatosabb perczben felfedezni?
Hóna alá vette a könyvet, leczipelte a kapu alá, kocsiba ült és elhajtatott.