Teltek a napok, megjött a virányos kikelet és a nagy változás a fiatal ember életében.

Az osztálytanácsosi hivatalnak vége szakadt; maga a miniszter kegyeskedett elismerni, hogy a ki Zemplénben a gelenczei kastély kényelmes termeiben otthon lehet, nem válik be többé irodai munkásnak.

Dr. Szeghő Bertalan erélyesen látott teendőihez. Legelőször a pesti házat iratta át Szabolcsy Gábor gróf nevére, aztán ketten együtt elutaztak Zemplén megyébe.

A gelenczei urilak nagyon szomorú építészeti alakot mutatott, de csak kívül, mert belől legalább tizszer annyi szobát foglalt magában, mint a mennyire ifjú lakójának szüksége lehetett. A kert alkotói is inkább haszonra és gazdaságra tekintettek. A kertész nagyobb gondot fordított a finom fajú nyári és őszi baraczkfákra, mint az árnyat adó vad ültetvényekre; de a kiesség és kellemesség még sem hiányzott abban.

Nehány hétbe telt, míg Szeghő Bertalan a birtok átadásához kötött törvényes formaságokat bevégezhette. Akkor aztán a fiatal ember beült örökségébe s a közjegyző a megérdemlett tiszteletdíjjal együtt visszautazott a fővárosba.

Az ifjú birtokos pedig legelőször is a kegyelet által sugalt kötelességének akart eleget tenni. Egy friss és két régi sír követelt tőle hódolatot.

Áldott emlékezetü Réthfalvy Miklós báró már ott feküdt a gelenczei templom kriptájában, korán elhúnyt neje mellett. Végrendeletileg hagyta meg, hogy előre kijelölt fülkéjébe zárják, befalazzák és csak egy darabka márványtábla hagyja fel emlékét, feliratával, az utókornak.

Következett a kötelesség a hazáért elvérzett apa iránt.

A legelső alkalmas napon befogatott a gróf és három órai hajtás után megérkezett Réthfalvára. Mint mondani szokták, tisztelegni jött. Azonban már a külső csarnokban a szobaleány útját állotta, azon izenettel, hogy méltóságos úrnője gyöngélkedik és nincs azon helyzetben, hogy látogatót elfogadjon.

Ez nagyon érthető visszautasítás volt. Tehát másnap, levélben kéré meg ő méltóságát, engedné meg, hogy a kert lugosai közt szunnyadó honvéd ezredes hamvait Gelenczére átvitethesse. A báróné helyett a tiszttartó felelt (világos jel, hogy a két szomszéd hatalom között diplomatiai összeköttetés nem létezik), igen sajnálkozván, hogy a kert tulajdonosnéja e kivánságot nem teljesítheti. A sírkő úgy is, idők folyama alatt, elkorhadván, ma már nem áll helyén. El kellett hordani s most pázsit zöldel helyén. Különben pedig, Szabolcsy gróf ezredes itt halt meg, itt talált nyughelyet az üldözések korszakában, tehát itt is kell maradnia.

Ezen legfelsőbb ukáz ellen nem lehetett fölebbezni.

De volt a levélben nagy ujság is.

– Hogyan! – kiáltott fel az ifjú. Elhordták, összetörték a sírkövet, mely ezelőtt három nappal még fönállott és friss koszorúval volt átövezve?

Most már a szatmári temetőt keresé fel. Nagy István állomásfőnök megmutatta a zöld hanttal födött jeltelen sírhalmot. A gazdag ifjú rögtön intézkedett, hogy a legszebb fekete márványból faragott emlékkő jelölje e szent helyet.

Elhagyatott kesergő özvegy! Eljöhetsz-e, hogy lásd minő elégtételt nyertél? megolvashatod-e egy holdvilágos éjjel az aranyozott betűkkel kimetszett felirást?

«Itt nyugszik gróf Szabolcsy Gáborné, született Lengyelkey Sarolta. Meghalt: 1858-ban. Emelte e követ háladatos fia».

Oh nyájas gondolata a háladatosságnak, a gazdag fiútól, a ki anyjától egy siralmakkal telt levelen kívül mást nem örökölt.

De mégis valamit. Igazi sok jó tanácsot, melyet a fiú híven fogadott, lelkiismeretesen követett és gyümölcsöt is szerzett belőle. Nem több ez, mint az arany?

Ezalatt a nagy világ hireiből csak annyit tudott, a mennyit a naponként érkező hirlapokból olvasott.

Nagygáthy gróf (nem tudni mi okból) igen sértve érzi magát, tehát grófi módra a hazán vesz boszút és külföldre ment jövedelmeit elkölteni. Pedig nem igen valószínű, hogy épen a szegény haza feledkezék meg magáról és vakmerő gondatlansággal ily előkelő fián sérelmet ejt.

Réthfalvy báróné otthon van leányával és özvegy Würzheim tábornoknét látja szivesen vendégszerető hajlékában. E kifejezés csak megszokott hirlapi stylus lehetett, mert itt a vidéken egészen más fogalmak uralkodtak a báróné vendégszeretetéről. Ha mégis kivétel történt, nagy oka lehet annak.

Cseklész grófné még a fővárosban tartja udvarát, minthogy «imádott férje» nem fogyott ki a téli mulatságokból. De ha a nap perzselő sugarakat küld a Dunapart aszfaltjára, Bodrogköz vidékének hűs ligetei és szunyog lepte mocsárai majd csak enyhet adnak a menekvőknek.

Minden arra mutatott, hogy a nyáron, közvetlenül a fürdő-saison után, élénk társaság lesz együtt Zemplénnek a Tiszához közelebb fekvő termékeny rónáin.

Most már lássuk, mint kezdett új életet a mérnökből lett gróf?

Legelső észrevétel, hogy soha egy órára sem unatkozott. Vendég ritkán jött a födél alá. A kerületi szolgabiró, vagy a vasúttól egyik régi kollegája, a ki szivesebben ebédelt itt, mint a pályaház éttermében.

A tiszttartó minden vasárnap jelentést tett a vetések állásáról, a lábas jószág egészségi állapotáról. Különösnek tetszett előtte, hogy míg Pesten a jó vagy rossz időről csak azok beszélnek, a kik más érdekesebb társalgási tárgyat nem találnak: itt a vidéken épen az időjárás szeszélye képezi az életkérdés legelső föltételeit. Kellene még eső, vagy nagy a szárazság? Merről fú a szél? mit hoz az újuló hold? Mit jósol a százesztendős kalendáriom?

Olykor ebéd után, fekete kávé és török dohány füstje mellett elgondolkodott a jövőről és egyik tervét a másik után vetette félre. Épen most, a midőn minden földi jónak fölöslegében úszott, ama legédesebb boldogság, a szerelem, mely «mindent pótol», csak oly távoli bizonytalanságban tünedezett előtte, mint korábban. Oly messze utazott s a láthatárt záró hegyláncz most is csak a távolság átlátszó kékjében űz vele játékot.

Az a könny, mely a válságos napok egyik estéjén a kis leány kezén száradt meg, örökre legszebb emléke volt a multból. Mit hozhat a jövő? Most, a midőn szerelme kincsének elnyeréséhez minden eszközzel, minden föltétellel pazarul meg van áldva: a szerető szívek közé a hideg és kérlelhetlen anyának nagyravágyása támaszt akadályt. Ki hitte volna, hogy ily változás után, az ifjú szívének álomképét áthághatlan falakkal zárják el előle! Egykor, míg kétes gróf volt, több szerencsével járt: most Gelencze örökös ura előtt a réthfalvi kastély kapuja be van zárva!

Mit tegyen?

Rangtársai, különösen a férfiak, határozottan azt itélék felőle, hogy ezen ifjúnak nevelése siralmas módon el van hanyagolva. Úgy beszél, mint a prókátor, vagy a vezérczikkező ujságíró: a mi a legrosszabb ízlésre mutat a magas körökben. Sokat tud, a mire semmi szüksége; semmit azon tudományból, mely nélkül hiába akar valaki grófi szerepet játszani.

Ezt az irigység hiresztelte róla: az asszonyok pedig ellenmondtak. De mégis némely fogyatkozását maga is kényszerült elismerni.

Először mindjárt: soha sem látta a külföld csodáit. Még Bécsben sem volt: a mi valóságos felségsértési bűn a született grófok előtt.

Róma műkincseit, az egykori erőszakoskodó nagyság fekete düledékeit, csak a könyvekből ismerte. Fogalma sincs Páris pezsgő életéről, a ködbe borult London arany hegyeiről. Mi lesz belőle, ha társaságba vegyül s a többi gróf oly megszokottsággal beszél a római spanyol térről, a párisi St.-Germain külvárosról, a londoni Westendről, mint ő a pesti korzóról, vagy a sugárútról?

És még sem ment külföldi körútra! Azt gondolta: ilyesmit nem lehet egyedül élvezni! Azt a mesés nagy világot majd csak «ő vele» akarja megnézni, megcsodálni, – vagy végkép lemond róla. Mit ér érezni, hogy valami szép, fönséges, magasztos és elragadó, ha nincs kivel gondolatait kicserélje, ha nincs mellette a boldog és rokonszenves lény, a kinek lelkében hasonló észrevételek keletkeznek!

Gróf volt és nem tudott lovagolni! Ez már tagadhatlanul hiba; de nem tanulhatja meg az ember e mesterséget, ha huszonhat éves korában kezdi is? Eddig csak mérnök korában kapaszkodott lóra, ha járatlan völgyekben kereste vasútjának irányát. Most is látja magát, mint bukdácsolt alatta a szürke gebe s mint lógott le a nyeregkápából jobbra és balra egy-egy tarisznya. Az egyikben műszerei, a másikban ebédjének maradványai himbálóztak.

Meg kellett tanulnia pisztolyból is lőni, mert e hiányt a társaságban hamar fölfedezik; a többi «művész» nagyon félvállról tekint alá azon hátramaradottra, a ki néha még a czéltáblát sem találja, míg a többiek golyói csak a fekete körben versenyeznek egymással.

Általában véve önmagának sem felelhetett azon kérdésre: minő fajta gróf lesz ő a hazában? Csak az volt bizonyos, hogy a szalonok felpiperézett bábjai és barázda-billegetői közé nem fog tartozni. Szíves készséggel utánozni szándékozott rangtársait a jóban és dicséretesben, de a különczködők szerepe ellenkezett természetével.

Vagy amolyan social-irányú regényhős legyen, a ki minden zugba iskolát épít s ha beteg a tanító, maga jár fel leczkét adni a paraszt gyerkőczöknek? Szerencséjére Gelenczén jó iskola volt. Megépítette azt Réthfalvy Miklós báró régen, sőt alapítványt is tett fentartására.

Egyszer bement Sátoralja-Ujhelybe, a megye gyűlésére. Olyan zsivajos «éljen»-t kapott, mintha épen tegnapelőtt mentette volna meg a hazát.

A kerület kortesei az ő egészségére ittak a korcsmában, de még nem az ő költségére. Mert nálunk, bármely ágban kitünt egyéniséget képviselőséggel szoktak megjutalmazni. Ha az ügyvéd felfedez egy váltóhamisítót, ha hurokra kerít egy defraudans pénztárnokot: rögtön felkarolja a csalhatatlan közvélemény és kész számára a túlnyomó többség.

Már hogyne választanák meg azon világcsodát, a ki árvaházban nevelődött, mérnök lett, vasutat épített, egy szép reggel pedig betoppant, mint gróf, Gelencze kövér földére, s beül a pompás kis királyságba!

Szorgalmatosan bejárta birtokait, elébb kocsin, később lóháton. Egy emelkedettebb helyről megmutatá a tiszttartó a határdombokat. Azontúl Nagygáthy grófnak azon birtokrésze feküdt, melyet nagyanyjától, született Szabolcsy grófnétól, örökölt. Néhai Szabolcsy Pálnak, Gábor gróf nagyatyjának, hasonló nagyságú pusztáján harmincz év óta zsidó uraságok gazdálkodnak. Keletre jó két mértföldnyi távolban sötét hársfák koronái fölött Cseklész grófné kastélyának kúpos teteje zárja a láthatárt, míg dél felől kéklő hegysor védelmezi a kies Réthfalvát a tél zordonságaitól.

Néha egyedül s gyalog kalandozá be a vidéket. Ilyenkor gondolatokba merülve, kineveté a világ bolondságait. Mi az a saját föld? Egy darabka az országból.

Most, állítólag az övé; amint régebben másé volt s egykor megint másé lesz. Az egyik elkártyázza, a másik eladja s az árán kaczér hölgynek vásárol selyem ruhát, brillantokat, államkötvényt és vasúti prioritásokat. Hajdanában a változás még rövidebb processusba került. Galléron fogták a birtokost és odébb lódították egy határral. Megköszönte, ha egyúttal fel nem nyársolták is. A föld ugyan soha vissza nem követelte jogszerű urát: híven megtermé gyümölcsét a bitorlónak is.

A korhadt tölgy ledől s ha urát galyai alatt találja, agyonveri. A bokorból kizavart kigyó úgy sziszeg, mintha birtokháborítás ellen protestálna. Az undok hernyó minden tartozó tiszteletről megfeledkezve őméltósága nyakára mászik. A szúnyogsereg pedig semmi különbséget sem talál a paraszt és a gróf vére között.

A kastélyban minden megmaradt régi szokott rendjében. Az épület maga, rideg fal; földszinten a kapu, tizenhat ablakkal; az első emeleten egygyel több. Az építészeti díszítménynek semmi nyoma; csak az ünnepélyes csend és a kifogástalan tisztaság jelenti, hogy itt úr lakik.

A cselédség között, rang tekintetében első az öreg Károly, a meghalt bárónak komornyikja. Most mély gyászt visel s az ifjú örököst szolgálja. Közvetlen hatósága alá két bérruhás inas tartozik. A két szobaleány teljes függetlenséget élvez. A földszinten a szakácsné elnökösködik. Oly díszes és rátartó matrona, hogy a két konyhaszolgáló ténsasszonynak nevezi és kezet csókol neki. Az udvaron az uraság kocsisa az elismert hatalom; de mióta az ifjú gróf leczkét vesz a lovaglásból, a lovász tekintélye emelkedni kezd. A kertész nem tagja az udvari népségnek. Külön házban lakik, felesége főz neki, s pénzért ebédet, vacsorát ád három segédének.

Így vert tanyát az ifjú gróf öröklött uradalmában.

Mi fog most következni?

Életének első, kétes és nehezebb feladata végre volt hajtva. Bizhat-e szerencséjében, hogy a másik, mely könnyebbnek látszott, sikerülni fog? Vagy be van már írva a sors könyvében, hogy ama könny, mely egykor a szép kis leány kezére hullott, maradandó nyom nélkül fog elenyészni?