A szép május elsejének üde levegője csábítgatni kezdé az ifjú grófot. Egyszerre csak kedvet kapott régi mesterségéhez, előszedte műszereit, kiment a mezőkre, műkedvelő mérnök lett belőle s reggeltől estig méregetett.

Tudva van, hogy a gelenczei birtok, kerek számban beszélve, 18,000 holdból áll. Egy pár százzal több is lehetett. Különösen pedig hozzájárult azon 700 holdnyi pusztácska is, mely az elhúnyt bárónak saját öröklött tulajdonát képezte.

Nejének birtoka gyönyörű szép és majdnem szabályos négyszögű darabból állott. Egy kis része azonban szeszélyes merészséggel kirugott a tömegből és alkalmatlanul benyúlt a szomszédok rétjei közé. Az ilyen extravagans csúcsokat az urak rendesen eladni, vagy bérbe kiadni szokták.

Gábor gróf itt méregetett nehány napig; jól meggyültek már a zászlós póznák s a két határ kijelölésére czöveket veretett le.

Nem sokára építőmester érkezett a kastélyba. Az uradalomnak rég elhagyatott téglavetőjében új élet kezdődött; amott távolabb oltották a meszet és kiásták az alap lerakására szükséges gödröket; minden arra mutatott, hogy a gróf építkezni szándékozik.

A tiszttartó egyszer bepillanthatott az építésztől rajzolt tervbe, s látta, hogy ez csinos földszinti lakóház lesz, hét ablakkal a homlokzat hosszában.

De hogy minő czélja lehet az új épületnek, arról a gróf sohasem beszélt. Végre a tiszttartó azt gondolta, hogy az ura is csak olyan gróf, mint a többi, tehát joga van arra, hogy néha bolond ötletei is legyenek.

Gábor gróf nagy érdeklődéssel figyelt a munkálatok folyamára. Úgy látszik siet, mert soha sem volt megelégedve a kőművesek és anyaghordó napi munkások számával. Egész idejét erre szentelte, mint az építész helyettese, mindenre felvigyázott és így történt, hogy a ház julius elsején már födél alatt állott.

Ezalatt tömegesen érkeztek a legközelebbi vasúti állomásra a kész ajtók, ablakok, s a hozzá való lakatos-gyártmányok. Most már udvart és kertet is mért a házhoz, sőt egy pár kisebb fajú gazdasági épületről sem feledkezett meg. Augusztus közepén készen, kivakolva és kimeszelve állott a ház, s csak a szobafestők és kályharakók dolgoztak még lázas sietséggel. Most már a tiszttartó is eltalálhatni vélte, mit tervez az ő tapasztalatlan földesura. Bizonyára, az angol bérrendszer behozatalán töri eszét s ha tele rakja a pusztát ilyen épületekkel, húsz esztendő múlva be is fejezheti munkáját. Akkor ő már régen nyugdíját fogja élvezni, a legközelebbi városkában.

Épen szent István király napja volt, a midőn a szatmári állomásfőnök, Nagy István uram, az érkezett vegyes vonatot tovább indítá s midőn visszatérni készül lakásába, a postai kihordó levelet ad kezébe.

Hivatalos levelet, nagy tömegben, naponként szokott ő kapni. Rendesen ott találja irodájában az asztalon, rakásra halmozva. De ez magán levél volt s mielőtt felbontotta, a vevényt alá kellett írnia.

– Kinek mi baja lehet velem?

Kedvetlenül mormogott. Az írást nem ismerte; a postabélyegre nyomott helynév, szokás szerint olvashatlan hieroglif.

Felhasította tollkésével a levél borítékát és olvasni kezdett:

«Gelencze, aug. 19.

Kedves István bátyám!

Bizonyára hallotta, hogy én ez év tavaszán Gelenczén megtelepedtem. Azóta nem sok dolgom volt, tehát annál inkább ráértem, hogy birtokomnak egy messze kiszögellő parczelláját saját mérnöki tudományommal a többitől elválaszszam és külön kihasítsam. Erre a 600 holdra terjedő darabkára ezóta meglehetős kis házat építtettem. Van benne már némi csekély butorzat is. A többi közt egy Pesten készült vas pénzszekrény is. Állítólag üres; de én úgy tudom, hogy 12,000 forint hallgat benne. Épen elég arra, hogy szerény és csekélységgel is megelégedő ember ennyivel gazdálkodni kezdjen, mikép ha az idei buzatermés már a kazalban fekszik.

Miután pedig meghagytam ügyvédemnek, hogy a városba utazván, ezen új házat, a körötte fekvő hatszáz holddal együtt, telekkönyvileg Nagy István nevére átirassa, s az ezért járó kincstári illetéket ki is fizesse, nem marad egyéb hátra, mind hogy kedves István bátyám ezen kétségtelen tulajdonát haladék és kétkedés nélkül elfoglalja.

Hogy aztán, mit csinál vele? az egészen tetszésétől függ. Kiadhatja bérbe, vagy ha megunta már azt az örökös vonatérkezést és továbbítást, az éjjelezést, álmatlanságot és nyugtalanságot, akkor mondjon le hivataláról, nyugdíj vagy a nélkül, és jőjjön saját fészkébe; kezdjen gazdálkodni s legyen az én mindig szeretett hű szomszédom.

Kedves bátyámnak boldog István napját kivánván, átalam tisztelt nejét üdvözölve, maradok örökre háladatos öcscse

Szabolcsy Gábor».

Ez volt az erőltetett sietséggel készült háznak előre kitűzött czélja és rendeltetése. A szent hála érzete és kötelessége azon férfi iránt, a ki (kezdetben ugyan más czélból), de tényleg mindig őrködött az árva jogai fölött s mikor szükség és veszedelem pillanatai fenyegető alakban elétörtek, készen állott leghathatósabb segitségével.

Meg kell engedni, hogy a fönnebb közlött levél modorában a valódi és meg nem hamisított grófi stylusnak még nyoma sem mutatkozik. De Gábor grófnak méltóságos rangtársai ne feledjék, hogy ez a fiatal ember még ujoncz a nagy uraságban és még jókora porczió megmaradt belőle a cidevant mérnökből.

Ha Gábor gróf figyelmes fiatal ember és névnapi gratulácziókat irogat ismerőseihez: ő is megérdemli, hogy róla se feledkezzenek meg.

Csakugyan épen ezen nemzeti ünnep reggelén ő is levelet kapott. Egyenes postai közlekedés nem levén, lovas legény érkezett a kastély elé és bebocsátást kért ő méltóságához.

– Mi ujság?

– Levelet hoztam.

– Kitől?

– A grófnétól.

A fiatal ember úgy lógázta fejét, mintha értené, melyik grófné az, a száz közül, a kivel ő ily szakadatlan correspondentiát folytat. A levelet átvette, hozóját pedig kiküldte az inasok szobájába, egy kis reggelire meg egy nagy palaczk hegyaljai borra.

Egyedül maradva, kiváncsian bontotta fel a levelet. Legelőször is az aláírást nézi és megelégedetten mosolyog. Lássuk a tartalmát:

«Kedves Gábor!

Mi már tegnapelőtt óta itt vagyunk Cseklészen számkivetésben, és a legiszonyatosabb nyomorúságba jutottunk. Imádott uram és férjem hat teljes óra hoszáig férfiasan küzdött a falusi élet bajai ellen s aztán, hogy zaklatott szivének szórakozást szerezzen, elutazott Kassára. Ott is vannak, a kik epedve várják.

De én? Töredelmesen megvallom, hogy egyes-egyedül vagyok, mint a párjahagyott búgó gerlicze. Mindössze számítva nincs több 10, mondd: tiz vendégemnél! Oly csendes a ház, hogy a család ősi kisértetei háborítlanul sétálgathatnak a boltozat alatt, épen úgy mint télen a fűtetlen szobákban.

Minthogy pedig nálam semmi zaj, vígság, táncz, zene s más efféle hiú világi időtöltés napirenden nincs: bizonyossá teszem önt, hogy ily rideg kolostori magányban ön is helyet találhat, öt hónap óta tartó mély gyászában.

Jőjjön tehát mára hozzám, kivételkép, este hat órára ebédre; és maradjon nálam, ha nem is mindjárt három egész napig, de legalább (a legrosszabb esetet feltéve) körülbelől hat hétig. Gondolja meg…

Hah! mi volt ez? mintha láttam, mintha hallottam volna valamit? Csakugyan, a midőn épen irom jelen diplomatiai jegyzékemet, kocsi-kerék zördül meg ablakom alatt s Würzheim báróné hajtat kapum alá! Szokás szerint búsan és egyedül, csak vigasztalhatlan özvegyi bánata és sovány, fogatlan komornája kiséri!

Uram! ön szíves lesz elismerni, hogy e véletlenül közbejött eset változtat a dolgok állapotján. Eddig udvariasan kértem önt, jőjjön Cseklészre: most már fejvesztés terhe alatt parancsolom.

Ah, minő váratlan ajándéka az égnek! Würzheim báróné Cseklészen! Mert tudnia kell, hogy a tábornokné negyvenkilencz esztendő óta az összes női bájak és kecsek tárházát kizárólagos haszonbérben tartja. Alig ad belőle alamizsnát nekem, a ki ugyanennyi év óta folytonos versenyben és vetélkedésben állok vele!

Minő öröm vár rám! Legalább három vendégemnek megreped a szíve a kiváncsiságtól. Mert csak a báróné mézes ajkairól hallhatjuk meg: mi a legfrissebb újság Réthfalván, az én bálványozva szeretett Laura barátnémnak elátkozott kastélyában. Jaj az ön fejének, ha ezen kegyes ukázom vételével rögtön hat lovat be nem fogatott és másfél óra alatt itt nem termett.

Cecilie de Cseklész».

Így hangzott az ünnepélyes meghívás a cseklészi kastélyba. Jól vagy rosszul ütött ki, az mindegy. Csak az bizonyos, hogy nem a «Közhasznú levelező könyv» valamelyik ékes mintájából iratott ki.

A fiatal ember órájára nézett, mely még mindig mérnöki pontossággal járt. Aztán felöltözött egy kicsit, kocsira ült és áthajtatott a vendégszerető házhoz, mely mint említve volt, két mértföldnyi távolra feküdt.

Megérkezvén számos cselédség fogta körül s be kellett mennie az urak toilette-szobájába, a hol három bérruhás szolga kefélte le róla az út porát. Oly operatio, mely alól meg nem menekszik az olyan látogató, a ki podgyász nélkül jött, újra nem öltözhetett; tehát még azon napon hazatérni szándékozik.

A grófné a nagy fogadóteremben ült, mert ez volt a vendégek gyűlhelye. Most azonban egyedül ült a pamlagon. Előtte az asztalon női munka hevert; valami igen díszes himzés, mely még a múlt saison alatt került oda, s azóta sem nyúlt hozzá senki.

– Ah, ön az, Gábor.

A fiatal ember felelni akart, de mindjárt látta, hogy a sok bevezető beszéd e helyütt nincs szokásban. A grófné a legelső szóval a dolog velejébe kapott. In medias res, mint imádott férje mondta volna.

– Üljön le s mondjon valami kellemesen meglepő újságot. De ön csak szétnéz a szobában. Látom, vállam fölött pillantgat minden szöglet felé. Mind hiába. Würzheim báróné nincs itt. Elhalaszthatlan dolgai tartják szobájában.

– Oh, ki fogná háborítani.

– Senki, a kinek emberi érző szív dobog kebelében. Felteszem önről, hogy eltalálja, minő fontos végezni valója lehet a hős tábornok özvegyének?

– Valószinűleg ájtatosan imádkozik elhúnyt férjének lelki üdveért, bocsássa meg isten azon vétkét, hogy a temesvári ütközetet megnyerni segítette.

– Ah, verkappter Kossuthianer! A bárónénak más dolga van; eszik.

– Eszik? Bocsánat grófné, én mérnök koromban azt hittem, a bárónék soha sem esznek.

– Lássa. És minő prózai foglalatosságban kapja őket tetten. Nem tudja, hogy a szegény báróné tavasz óta Réthfalván lakik? tehát csak az önfentartás ösztönének engedelmeskedik, ha kárpótlást keres a nagy bőjt után.

Álljunk meg itt egy szóra.

Sok olvasó kétkedve csóválja tán a fejét s nem hiszi, hogy a finom és magas műveltségű grófnék így beszélhetnek. Ez igen izléstelen megszólítási modor volna még egy harmadfél mázsára felhízott mészárosnénak a szájában is.

Igaza van az olvasónak. Így soha sem beszélnek a grófnék. Akkor, tudniillik: ha olyan ember van jelen, a ki e modort nem érti és minden szót betű-értelemben fog fel.

Hanem ha maguk közt vannak és bizonyosak arról, hogy minden jelenlevő jól tudja, mi van komolyan, mi csak pajkos tréfából mondva? akkor bizony szép szabadjára eresztik nyelvüket. Nem félnek a félreértéstől, nem válogatják nagyon a szavakat, hanem a társaságra bizzák, hogy mindenki halászsza ki csevegésükből a valót, a felczifrázást pedig bocsássa szélnek.

Most sem mondott a grófné egyebet, mint a mit a vidék tudott: hogy a báróné rettenetesen fösvény. Eleinte míg férje adósságait fizette, fájt neki az összegyüjtött bankjegycsomókat idegeneknek átadni. Azalatt úgy hozzászokott a takarékossághoz, hogy a pénz látása lett legfőbb élvezete. E hibáját csak azon gondolata menthette, hogy egyetlen leányát díszes és előnyös házasságra segíthesse.

A rossz nyelvek hozták forgalomba azt az adomát, hogy a báróné ebédjén az ételek mennyiségét nem a vendégek étvágyához mérik. Egyszer öten ültek ott vacsorára. Kapott mindenki külön egy-egy lágy tojást, és összesen mind, egy sült galambot. De nem elég ez? Ha az ember hat órakor ebédelt, este kilencz órára nem ehetik meg egy másfél rőf hosszú füstölt kolbászt.

Ezután a grófné azt mondá látogatójának, hogy jó lesz már másról is beszélni.

– Grófom – szólt – ön telivér jakobinus: önnel nem lehet oly távolról beszélgetni. Üljön egy székkel közelebb hozzám. Úgy nézzen szemem közé, hogy az egész társaságban engem tartanak a regényes szerelmesek leghiresebb pártfogónéjának.

– Oly dicséret, mely csak a legnemesebb lelkeket érheti.

– Tudja ön, miért kell a jó Würzheim bárónénak tavasz óta Réthfalván lakni?

– Úgy tudom, benső barátságban él a bárónéval.

– Igaz; de miért tartja legbensőbb barátnéját állandóan a kastélyában? Üljön egy székkel még közelebb, mert még most is kiabálnom kell. Kiderült, hogy Réthfalván legalább két szemes leányőrzőnek kell lakni.

– Két leányőrzőnek?

– Az anyja Nagygáthy grófnét akar leányából csinálni; de Lenke kisasszony lázadással és forradalommal fenyegetőzik.

– Oly szerencse Nagygáthy grófnénak lenni?

– Hogyan? Oly szerencse? Tudja ön, ki az a Nagygáthy? Az összes házasulandók osztályának koronás királya! Először 13,000 hold Gelencze tőszomszédságában. Másodszor 54,000 hold Heves Kanaán földjén. Ehhez járult volna Miklós bácsi feleségének hagyatéka 13,000 hold, melyet most ön elörökölt előle, pedig mindig számot tartott rá. Ez összesen 80,000 hold lett volna. Úgy-e bámulni lehet, hogy ehetik meg Gedeon gróf ily roppant termést, azzal a piczi kis szájacskájával, évenként?

– Valóban sok egynek.

– Miután pedig a szegény, megkárosodott Nagygáthy elesett Gelenczétől, kénytelen volt méltányos kárpótlás után nézni. Tehát oly szerény, hogy megelégszik a veszett fejsze nyelével, és nőül veszi Réthfalvát s a hozzá tartozó két falucskát, összesen 9000 holdjával.

– És Lenke kisasszony?

– Az mindenesetre tűrhető ráadás lesz az üzletben. Csak az a baj, hogy Lenke kisasszony szíve nem szabad. Elajándékozta régen valami ismeretlennek.

– Ah, ah?

– Valami titkos regényhős a boldog. A rokonszenv már a kisasszony gyermekkorában fogamzott meg. Bizonyos fiatal ember eszével és tudományával tette meg első hódítását. Az igen kiváncsi és tudnivágyó gyermeknek megmagyarázta, mire való az asztrolabium, és hogy kell vasutat építeni?

– Grófné, ez elijesztőleg prózai tudomány; ily hideg forrásból meleg érzelmek nem keletkezhetnek.

– Oh, a tárgy maga nem határoz. A mester tekintélye, az értelmi fensőbbség: ez ragadja a hivő lélekkel megáldott tanítványt bámulatra és nagyrabecsülésre. Nálunk, asszonyoknál, ez nyilt út a szerelem felgerjedésére.

– Nagyon hasznos és kellemes ezt, épen a legilletékesebb birói székből, mint itéletet hallani.

– Az első kalandot a többi követte. A tudomány hatalma után jött a férfi kegyelete. A kis leány egyszer megleste, hogy azon ifjú imádkozott a réthfalvi kertben felállított sírkő előtt. Máskor kitalálta, ki küldött oda friss koszorút? Végre bekövetkezett a kis leány félreismerhetlen hálája.

– Hálája?

– Hosszabb idő után Lenke kisasszony találkozott az ifjúval, valamelyik miniszter estélyén. S miután a regény hőse nem tánczolt, a leányka is kosarat adott minden udvarlójának. Mert nem akart «ő előtte» más férfi karján lejteni! Mit mond ön e túlvilági gyöngéd figyelemre?

– Hódolattal hajlok meg. Csak azt nem értem, honnan tudja a nagy világ ily részletesen mindazt, a mi egy szívnek legmélyebb rejtekében történik?

– Minő kérdés! Azért vagyunk asszonyok, hogy minden más nőnek külsejét, bensőjét folyvást ellenőrség alatt tartsuk. Minket a lélektan elvont tételeire nagyon felületesen tanítanak; de előttünk egy hang, egy elejtett szó, vagy visszatarthatlanul ellebbent sóhaj a titkok kulcsára vezet. Végre jött a regény forduló pontja. Egyszer egy igazi gyöngy, egy elejtett könny csillámlott meg a társaság szeme láttára. Asszonyi gyarló kritika szerint ezen csepp sósvíz többet fejezett ki, mint húsz lapra terjedő szerelmi nyilatkozat. Ön nem olvasta e szép költeményt, négy vagy öt rövid románczban?

– Azt hiszem, grófné – felelt az ifjú, reszketve – olvastam; de bizonyára csak képzelgésem űzött velem hiú játékot.

– Az meglehet. De mit mond az árulónak tanúságára?

– Áruló is van?

– Hogyne volna! Mindig van, a hol a titok csak három asszony kezébe is kerül. Elhiheti, uram, hogy hiteles és szemmel látó tanú jelenléte nélkül, nem lázítanám fel önt üres mesékkel. Réthfalvy báróné börtönőrt hozott leánya mellé. A tábornokné el is vállalta a zord hivatalt. De végre ő is csak asszony; megesett a szíve. Eljött hozzám, meggyónta bűnét, javulást igért és segítséget kért tőlem.

A fiatal ember mondani akart valamit; de azért volt Cseklész grófnő finoman iskolázott úrnő, hogy tudja, mikor kell egy netán elhamarkodott szónak elébe vágni. Ha gyűlöli a fiatal embert, bizonyára engedi őt szabadon beszélni, hadd jőjjön zavarba és ellenmondásba.

A grófné tehát felkelt helyéből, mosolygott, mintha elébb csak időtöltésből csevegett volna s aztán bal kezét felemelve mondá:

– Vezessen, uram.

A fiatal ember karját nyújtá, de voltakép a grófné volt a vezető. Végig mentek nehány hűs és jól szellőzött szobán, a hol nem a butorzat drágasága, hanem a porczellán-edényekbe átültetett élő virágok ritka faja és sokasága fejezte ki az izlést, pazarlást és elegantiát. Aztán egy zöld posztóval bevont és fényes szegekkel kivert ajtó elé értek.

A grófné bement, utána az ifjú.

– Ime, uram, ez írószobám, legfelsőbb titkos kabinetem. Innen kormányzom birodalmamat. Van itt asztal, szék, papir, toll, tinta, levélboríték, gyufa, gyertya, spanyolviasz; ha kell, még pecsétnyomó is. Én most lemegyek a kertbe, mert ott van az egész társaság, ön pedig szép csendesen itt marad.

– Grófné – szólt az ifjú s midőn a szemközti falon függő nagy tükörbe pillantott, elijedt az előtte megjelent halvány kisértettől.

A grófné egykedvűleg folytatá:

– Fél óra múlva bekopogtatok. Ennyi idő elég, hogy egy kiszolgált és pensionatus osztálytanácsos a nehány sort, háromszor, négyszer újra fogalmazza s aztán tisztára is leírja. Czím tekintetében elég lesz egy keresztnév. Postabélyeg nem kell. Magam leszek az ambulance hivatalnoka és a levélhordó. Kezeskedem, hogy megtalálom a czímzettet; kezébe adom a küldeményt, rábeszélem, hogy törje fel a pecsétet s végre mindezt… franco.

Ezt mondva eltünt a szobából, az ajtót erősen becsapta, kívülről a zárra még a kulcsot is rá fordította.

A fél óra erősen elmúlt és a más tekintetben gyakorlott kezű levélíró (engedjünk meg ennyi hiúságot a megszorult férfinak) megijedve tapasztalá, hogy egyik fogalmazványát a másik után kellett széttépnie. Valószinűleg mindegyik megérdemlette az örök megsemmisülést. Erőtette elméjét s mikor legmagasztosabb akart lenni, épen legközelebb ért a nevetségesség határához.

Ablaka a kertre szolgált s a leeresztett csipkefüggönyön át látta, mint tünnek fel és enyésznek el a világos színű öltönyök a kanyargó utak behajlásai között. Egy pár férfialak is adott sötét árnyalatot a kép vegyülékéhez. Néha csak a szivar füstjének fellege árulta el a czéltalan tévelygés irányát.

Egyszerre látja, hogy a grófné otthagyta a társaságot s csendesen lépdelve közelít a kastély verandája felé. Rettenetes szégyen! itt az utolsó itélet napja.

Ekkor a végső kétségbeesés perczében megszállja lelkét a gondolat, hogy félre vet minden szópompát, minden képzelt eredetiséget, egyszerűen leírja azt, a mi szívének indulatából közvetlenül írótollának végére kerül.

És tiszta lapot ragadván elé, egy végtiben, minden javítás nélkül írá:

«Lenke kisasszony!

Áttörhetlen akadályokkal küzdve, nem tehetek mást, mint e papiron küldeni meg határtalan hódolatomat.

Legelső ifjúságom óta ismerek egy vidáman és szeliden mosolygó gyermekarczot, mely ma mint feslő bimbó a föld paradicsomkertjének legékesebb virága.

Nem tudom, mit határozott a sors könyve fölöttem, csak azt érzem, rendíthetlen bizonyossággal, hogy csak egy boldogság lett számomra a világon teremtve. Romolhatlan gyémántot találtam, ez lesz örömöm, gyönyörűségem és dicsőségem.

Szeretem önt lelkemnek lángoló hevével. Remélhetek, vagy le kell mondanom: nem változtathat érzelmeimen. Fogadja tőlem egy egész életnek feláldozását.

Szabolcsy Gábor.»

A grófné felnyitotta a szobát és a foglyot szabadon bocsátotta. Nem kérdezte: kész a levél? mert ezt föltette. Inkább azt hitte, legalább egy egész ívre terjedt ki a szerelmesnek legelső ömlengése.

Lementek a kertbe, a hol valósággal nem volt tíznél több vendég. Csodálatos, hogy az örökös superlativusban író és beszélő grófné ezuttal sem túlzó, sem kicsinyítő számot nem mondott! A társaság vidám nevetkezés között szítta a friss levegőt; erőt és étvágyat szerzett össze, a közelgő ebédnek illendő méltánylására.

A grófné bemutatta az ifjat, s aztán, szokás szerint, rábizta, kikkel kössön közelebbi barátságot, s kikkel maradjon fél idegenségben.

Két ismerős arczot már látott. Ott pompázott fehér-fekete koczkás félgyászban Würzheim tábornokné, a ki nem tudja hova legyen a nagy csodálkozásban, hogy régi ismerősét itt találja! Biztos jel ez arra nézve, hogy minden perczben várta megjelenését. Amott állongál a távolban, mint a falu tornya, és kevélyen tekint le az alacsony földre, ő méltósága Vékonyi báró! Öt percz mulva, mint pajtás, mint hű czimbora fogott kezet Gelencze urával. Rögtön tegezte, kicsiben múlt, hogy gyermekkori barátjának és iskolatársának nem nevezte. Más szóval: szivéből óhajtotta, bár feküdnék mérnök uram keresztül a vasútján, akkor, midőn három másodpercz múlva keresztül csörtet az épitéskővel rakott tehervonat.

Különben pedig a báró, itt a társaságban, nem szuszogott, nem hápogott, mint a miniszter estélyén. Tudott szerényen is beszélni s ha magyarul mondott valamit, hangjának ékezetét tekintve, beillett az bármely árvaleányhajas tiszaháti gavallérnak.

Gábor grófot a társaság rögtön tűz közé szorította. Tíz percz mulva, minden jelenlevőnek nevét és rangját megtanulta. Most már nem nézték kétes, vagy kalandor grófnak. A kir. meghívó levélre, a főrendek házába, itt ugyan nem sokat adtak, de a tizenháromezer hold Gelenczén, döntőleg esett a mérleg serpenyőjébe.

A társaság majd összegyűlt, majd szétfoszlott. Épen úgy kerengtek csoportosan, mint kisasszony napján a fecskék, ha messze útjokra készülnek.

Bölcs mester volt, a ki az angol parkot kitalálta. E nélkül meg volna bénítva a társaság szabadsága. Így pedig kitérhetünk, a kit látni nem akarunk; egyenesen belé botlunk abba, a kit keresünk, kergetünk és üldözünk.

Így történt, hogy egy bokorcsoportozat fordulója mellett Würzheim báróné, gyönyörű véletlenségből, útját állhatta Gábor grófnak. Aztán karját kérte, elvitte sétálni s végre ketten valami árnyékos helyen letelepedtek. A báróné a padra, a fiatalember szemközt vele egy székre.

Senki sem háborgatta őket, az illem sem lehetett megsértve két ily erősen különböző párocskának eltűnése miatt s a tábornokné szabadon beszélhetett réthfalvi élményeiről.

Würzheimné egészen más fajú példánya volt az úri társaságnak. Cseklész grófné tréfája abban állott, hogy kis dolognak nagy nevet adott és a képtelenségek határáig ereszté meg fantáziáját. A tábornokné, mindig rettegni, borzadni látszott valami ismeretlen veszedelemtől s ha önérdeke nem gátolta, saját nevén nevezé a tárgyakat. A grófnét saját környezete mindig jól értette: a báróné úgy mutatta, mintha sokkal többet tudna, mint elmondani jónak vél.

– Ártatlan lélekkel, vendégül mentem Réthfalvára és lassanként gyűlöletes börtönőr lett belőlem. Mikor észrevettem helyzetemet, egyrészről a szánalom érzete küzdött bennem. Hogy végre itt vagyok, jobb szellemem győzelmét jelenti. Holnap visz a grófné Réthfalvára, onnan a legközelebbi vasúti állomásra s búcsút veszek az elátkozott kastélytól.

– Az elátkozott kastélytól?

– Így nevezik az egész vidéken. Zárt kapu, zárt szobák, leeresztett függönyök és síri csend.

– És miért e visszavonultság?

– Mert Lenke kisasszony nem akar Nagygáthy grófné lenni. Az anyja pedig erőszakolja az őrülésig vitt szenvedélylyel. Különben pedig a leányka, ezen egyen kívül szelid, engedelmes gyermek, szereti anyját, ápolja betegségében. Mert a bárónét néha elönti epéje. Sötét sárga szín futja el arczát, testét s iszonyatos gyomorgörcs kínozza. Az alatt mindig Nagygáthy gróf dicsőségéről szól a leczke. A gróf pedig e pillanatban Trouville sós hullámai között fördi ki párisi kicsapongásait. Minden héten levél érkezik tőle és választ is vár rája.

– És kap?

– Kapni, kap. De a milyen értéke van leveleinek, épen annyi becse a feleletnek. A ki a grófot ismeri, tudja, hogy nagy gömbölyű fejében gondolat, szivében érzelem még meg nem fogamzott. Mit tesz tehát? Fizet és szép pénzért ábrándos szerelmi leveleket írat az ott korhelykedő franczia regénygyártókkal. Néha a kész munkát lefordítja magyarra: de ha nagyon fellengzőleg üt ki a munka, egyszerűen csak lemásolja. És a bölcs, világlátott és emberismerő báróné könyezve olvassa fel a leányának! Csakugyan igaz lehet, hogy a legokosabb ember is valamely különös tárgyban futóbolond.

– Polgári nyelven ezt úgy mondják: bogara van. És a válasz ezen megrendelt ömlengésekre?

– Eddig még emberi erő rá nem birhatta a leányt, hogy ezen ízetlen firkákra feleljen. Mit tett a báróné? Tollat ragad s leánya neve alatt oly epedő szerelmes leveleket írogat, hogy hosszadalmasságuk miatt Nagygáthy gróf végig sem olvassa.

– Hogy lehet más neve alatt írni?

– Miért ne? A gróf nem ismeri a leány írását; de nincs is annyi észrevevő tehetsége, hogy két kézírás között különbséget tudna felfedezni. Örül, hogy szép választ kapott s megy élvezni mindent, a mit pénzért vásárolni lehet.

– Ebből egykor furcsa kis jelenet keletkezhetik. Valaha csak haza kerül a gróf, beszélni fog leveleiről, megköszöni a meleg érzelmet és a küldött üdvözleteket s kész a qui pro quo.

– A báróné meg van győződve, hogy addig leányának ellenálló ereje megtörik s a levelek tekintetében elvállalja a szerzői tulajdonjogot.

– És ön, báróné? Szánja a szenvedőt és mégis ott hagyja.

– Mit akar ön? Én csak addig vagyok Réthfalván lehetséges, míg határozottan a báróné részén állok. Árulót, elpártolt barátnét nem tarthat környezetében. Egyébiránt legyen ön megnyugtatva, hogy eltávozásom csak enyhít a szenvedő sorsán. Két börtönőr helyett egy, már tiszta nyereség. Hallotta, gróf hogy Bécsben, a fogházban, a rablók és gyilkosok kamarájának ajtaján egy kis lyuk van, nem nagyobb, mint az ember szeme. Erre a kis nyílásra metszett üveget tesznek, melyen át az őr mindent lát, a mi a czellában történik. A báróné nem kimélte a költséget, hozatott ilyen üveget az optikustól s rá alkalmazta azon ajtóra, mely leánya szobáját az övétől külön választja.

– Nem értem okát. Hiszen minden pillanatban kinyithatja az ajtót?

– Igaz; de azon élvezet, hogy mindig leskődhetik? és azon terrorismus, mely a leány önállóságának legutolsó maradványát is összetöri?

– Soha nem hallott viszony anya és leánya között.

– Ezen kívül a leány szobájának azon ajtaja, mely a folyosóra vezet, mindig zárva, az ablak pedig levan pecsételve. A báróné reggelizés után mindennap leszakitja a papírszeletre nyomott pecsétet s míg leányát a kertben sétára viszi, kiszellőzteti a szobát. Azután megint az ablak lepecsételése következik. Hogy rá nem ún e szörnyű robotra!

– Ez mese a szent inquisitio korszakából.

– Ez megszeghetlen napirend az elátkozott kastélyban.

– Nem értem okát e barbár szigornak. Csak nem félhet a báróné, hogy leánya a szülői háztól megszökik?

– Arra nem gondol, mert az ablak lepecsételése a szökést nem akadályozhatná. Nincs vasrostély az ablakon. A báróné csak a közlekedést zárja el a külső világtól. Fél, hogy éjjel valami regényhős levelet dob be az ablakon. Nem tanácsolnám embertársamnak ezt a kalandot, mert három borzasztó newfoundlandi kutya kullog a ház körül.

– Nagyon szenved a boldogtalan gyermek?

– Látszólag nem. Rendesen jó kedvvel gyújt gyertyát és segít mamájának az ablak lepecsételésében. Én pedig azt mondom, hogy a leány csak azért nyugodt, mert már határozat kelt lelkében, hogy Nagygáthy neje nem lesz soha.

– Remélem, hogy e határozatát végre is hajthatja. Képtelenség, a mai világban, úri háznál, oly eset, hogy a leányt erőszakolva hurczolják az oltárhoz!

– A mi ezt illeti: ráadhatják a menyasszonyi ruhát, a fátyolt, a mirtuskoszorút; de mikor a templomba lép, ott szabad a szó s a kényszerített ara épen úgy mondhat igen-t, mint nem-et. Addig azonban más szerencsétlenség is történhetik. A kétségbeesés, a fájdalom, hogy a gyermek elvesztette anyja bizalmát és szeretetét, válságot idézhet elő és a megpróbáltatás órájában…

– Oh, báróné, ne mondja ki gondolatát.

– Ön értett engem s az elég.

Felkeltek és felkeresték a társaságot. Nemsokára jeltadólag szólott a ház csengetyűje s a hölgyek sietve mentek fel szobáikba, hogy ebédre átöltözzenek. A férfiak több szabadsággal éltek e háznál. Sétaöltözéküket megtartották egész napon. Csak Vékonyi báró, a ki nagyon is rikító tarka koczkás kabátban gavallérkodott, húzott fel más sötétebbet.

Ebéd után a társaság a kertre nyíló verandán gyűlt össze. A grófné ki- és bejárt, míg egyszer intett Gábor grófnak s maga mellé ülteté. Ekkor halkan mondá:

– Nem találtam az ön levelét íróasztalom egyik fiókjában sem.

– Grófné, ez szeretetreméltó szemrehányás. Tehát fel voltam hatalmazva, sorban kihúzogatni a fiókokat és felkutatni minden odarejtett titkot? A levél itt van tárczámban.

– Ah, leejtettem zsebkendőmet!

A fiatal ember ezen felkiáltás nélkül is lehajlott volna. Illő tisztelettel vette fel a mozaik padolatról a patyolatfehér kendőt; egyszersmind a levelet is belejátszotta.

– Apropos. Ez a sok irigy asszony azt suttogja, hogy az az idylli tête-a-tête, ön és a tábornokné között, igen sokáig tartott.

– Kellett ennyi idő, mert a báróné hajmeresztő meséket beszélt el az elátkozott kastély rejtelmeiből.

– És ön hitte?

– Úgy, módjával.

– Csak úgy félig? És mindent körülményesen elmondott, mint nekem? Zár, lakat, optikai lencse, Trouville, hamis váltó (ez a levelekre volt értve), végre széngőz, vagy cyankali?

– Ezek voltak a részletek.

A grófné vállat vont.

– Majd meglátjuk, addig függeszsze fel itéletét. Holnap hajnalhasadáskor, legkésőbb tíz óra után, viszem a bárónét Réthfalvára. Nem mer rendőri asszisztenczia nélkül odamenni. Érzi, hogy gyanakszanak rá és itt mint hűtlen áruló szerepelt. Pedig csak előttem és ön előtt beszélt, a legnagyobb titokban. Ez épen elég biztosíték arra, hogy mihelyt végig lépheti, Pesten a váczi utczát, elmondja titkát, sugva, valakikkel találkozik. Szerencsétlenségére most a városban egy lélek sem lakik; novemberre pedig a dolgot régen elfeledte. Most azonban felmentem önt a további szolgálattól; a nap lehanyatlott, mehet haza békével. De jegyezze meg, hogy holnapután ebédre megint itthon vagyok s ha tőlem is akar hallani friss újságot Réthfalváról: itt legyen, mielőtt feltálalják a levest!