Mikor a két pár csikó a gelenczei kastélyhoz vezető jegenyesor végére ért és a kapu elé kezdett kanyarogni, meglepetve látta a gróf, hogy távollétében vendége érkezett. Ott állott egy szép úri kocsi, a kocsis pedig sétáltatta a két pompás lovat.

Közelebb érve, látta, hogy a kastély kapuja alatt egy kis fiú állong. Nem találhatta ki, ki lehet ez? mert még távol volt azon kortól, melyben már unokaöcsék teremnek s jőnek a bácsihoz a szűnnapokra s fenekestől felforgatják a házat.

Már-már leszállóban volt, a midőn észrevette, hogy az a kis fiú vígan nevetgél s olyan vastag szivarból fújja a füstöt, hogy alig fér piczi kis szájába.

Most már lehetetlen volt meg nem ismerni az idegent. Ő volt Nagygáthy Gedeon gróf, a ki az érkezőt a legélesebben sivító tenor hangon üdvözlé.

– Szervusz, Gábor: végre szabadulsz Cseklészné asszonyom bájos körmei közől. Csodálkozol, hogy itt vagyok? Egyenesen a tengerpartról Trouville-ből pottyanok ide. Nézd, ez a por a csizmámon, még Francziaországban szállott rá. Ma délben jöttem erre a félreeső kis jószágomra, a mit tréfából Kis-Gáthnak szoktunk nevezni. Estig úgy meguntam magamat, hogy befogattam és itt vagyok a nyakadon.

Minő hang volt ez?

Az a Nagygáthy Gedeon beszél így, a ki a volt mérnökkel és Réthfalvy Miklóssal találkozván a vasúton, oly lenéző, ellenséges és gyűlöletes hangon szólott? A ki főúri fensőségét oly megvető modorban akarta éreztetni azon fiatal emberrel, ki születési jogait egyelőre csak bebizonyítani törekedett?

Ugyanaz. De most már más nap sütött az égen. A grófságot kereső idegent kalandornak tekintette: az igazi gróffal, kötelességének tartotta czimboraságot kötni.

Egyszerre elfeledte korábbi impertinentiáit s természetesnek találta, hogy mások is kiverjék emlékezetükből. Az a régire szólott: mai föllépése az új helyzetre vonatkozik.

Mintha nem is ő lett volna az a gavallér, a ki az országos hírű vegyészt pénzen fogadta fel, hogy Szabolcsy Gábor irataiban vagy hibát találjon, vagy felfedezzen valamit, a mi gyanút ébreszthet.

Megigérhetjük olvasóinknak, hogy Nagygáthy gróf változékonysága és következetlensége még sokkal erősebb vonásokban is nyilatkozni fog. Majd látni fogjuk őt, mily teljes eltökéltséggel megy neki valaminek s az utolsó perczben mégis ingadozni kezd. Sőt ő maga fog mindent elkövetni, csakhogy akármily áron kiszabadulhasson azon hálóból, melynek szálaiba a legjobb szándékkal önmagát bonyolítá bele.

A ház ura udvariasan felelé:

– Isten hozott.

Karonfogva mentek fel a nehány lépcsőn a földszinten fekvő társalgó szobába.

– Megmondjam, mi hozott engem, így lóhalálában, Gelenczére?

– Kérlek, beszélj.

– Két dolog. Primo: hogy lássam az új szomszédot.

– Nagyon örülök.

– Secundo: névtelen levélben írták nekem, hogy itteni tiszttartóm borzasztó tolvaj; ellopta már az igás lovak patkószegét is.

– És rajta kaptad?

– Fájdalom, nem. A számadás hosszú, a pénztár üres volt; szóval mindent a szokott legjobb rendben találtam. Pedig te még nem is tudod, mily nagy úri élvezet az, egy tiszttartót elcsapni! Ilyenkor azt képzelem: én vagyok a király és pereputyostól pokolba kergetem az egész szabadelvű miniszteriumot.

Mikor az elfogadó szobába értek, az inas felgyújtotta a lámpákat.

– Kérlek, foglalj helyet.

– Köszönöm, hanem legelőször is a barátság megpecsételésére, hozass bort.

A fiatal ember végtelen zavarba jött. Ő még víznél egyebet sohasem ivott. Mit tegyen? megvallja töredelmesen, hogy nincs bora, vagy kerítsen valahonnan oly undok lőrét, minőt az ilyen úrnak még legutolsó cselédje sem venne szájába?

Szerencsére volt a házban okosabb ember is, mint maga a gazda. Egyszerre csak nyilott az ajtó s Károly, a vén komornyik lépett be, hozván kezében egy óriási ezüst tálczát, melyen az elhúnyt öreg úrnak kedvencz borai, páros palaczkokban fel voltak rakva. Ez volt itt a régi szokás s ha a vendég nem akart inni, hát otthagyta.

Az üvegeken nem volt felírás, de Gedeon gróf, mint régi ismerős, egyenesen rámutatott, melyiknek akarja nyakát szegni. A komornyik kihúzta a dugót s megtöltötte a poharakat.

– Ez tarczali szamorodni – szólt a vendég és csendes élvezettel, valóságos műértéssel szürcsölte ki poharát.

A ház ura pedig ma fedezte fel először, hogy teljesen felszerelt pincze rejtőzik a ház alatt.

– Sok maradt ebből a legjavából? – kérdé a vendég.

– Gróf úr, – felelt a komornyik hivatalos szárazsággal, mint a kinek szívén feküdt a ház jó híre, – a rendes készlet mindig 750 palaczk volt s ma is az.

– Ah, készlet! Hallottad ezt Gábor? Ez a kereskedelmi szó elég arra, hogy az egész pincze megeczetesedjék tőle.

A komornyik eltávoztával Gedeon gróf végig nyujtózott a pamlagon. De még ennyi kényelemmel sem volt megelégedve: felhányta lábát a legközelebbi karszékre.

– Barátom – mondá a harmadik pohár után. – Elhiheted nekem, a tapasztalt ficzkónak, hogy abban a híres Francziaországban összesen nem terem egy megiható korty.

– Ezt csodálva hallom, mert a statisztikusok szerint egész Európában Francziaország a legelső bortermelő hatalom.

– A statisztikusok mondják? Az ördög vigye el őket. Mert nagy különbség van abban, könyvet írni a borról, vagy inni belőle. A hol chemia van, ott áll a tőszomszédságban a patika is. A franczia szőllősgazda csak gyártja borát és küldi a vendéglősnek, vagy a kereskedőnek. Én pedig azt mondom, csak az a bor, a mit a gazda maga iszik, vagy vendége elé tesz.

– Ez igaz.

– A franczia termelő asztalára csak az jő, a mit pancsolás közben galádul elrontott.

– Nagy köszönettel veszem oktatásodat.

– Akkor igyál, mert sok és nagy beszédem lesz veled.

– Hallom.

– Ártatlan Gábriel arkangyalom (már a hetedik pohár járta). Tudod-e, hogy korábban rettenetesen gyűlöltelek? Arany keretbe foglaltatom azt a hirlapot, ha írja, hogy főbe lőtted magadat.

– Sajnálom, hogy nem tudtam. Esetleg megszerezhettem volna neked ezt az örömet.

– Ne gúnyolódjál, mert egy helyett két okom is volt a gyűlöletre.

– Nagyon helyes. Primo és secundo.

– Az első ok, hogy eldokumentáltál a markomból 13,000 holdat, melyet kis diák korom óta örökömnek tekintettem. Lásd, itt a szomszédságban van nagyanyai jussom. Ez is 13,000 hold. Tréfából Kis-Gáthnak neveztem e pusztát s a név rajta maradt. A kettő együtt 26,000 hold lett volna, Maróthy szerint. Csinos porczió. Ha valaha hevesmegyei 54,000 holdamat elliczitálná előlem a zsidó, a zempléni jószágból is megélhetnék, úgy szegényesen.

– Secundo?

– A második ok még jobban bosszantott. Jóformán még le sem nyeltem a gelenczei keserű lapdacsot s már is azzal ijesztgettek a vén grófnék, hogy te még az én réthfalvi csekély 9,000 holdacskámat is el akarnád tőlem sohajtozni.

– Van neked birtokod Réthfalván?

– Van! azaz, lesz, ha elhozza jövendőbeli feleségem.

– Gratulálok.

– Nem nagy birtok; de van hozzá két meglehetős járulék is.

– Derék; megint kapok egy primót és secundót is.

– Átkozott hamar megtanultad szójárásimat. Ebből is látom, hogy igazán grófnak születtél. Az első kellemes járulék a fösvény mama, a ki mióta néhai korhely férjének adósságait kifizette, rútul veri élére a tallérokat.

– A tallérokat?

– Ezt csak figurális értelemben kell venni. Tallér vagy nagy bankó, mindegy. A mama fanyarkodik, sápít, de szépen gyűjt. Ha pedig krach van a börzén, potom áron vásárolja össze a legjobb fajú állampapirokat.

– Felséges kilátás a jövőre.

– Természetesen én nem szólok közbe. Hagyom, hogy csak lépesedjék. Az egyszeri római császár, ha látta, hogy valamelyik szenátora kezdi magát megszedni, engedte, míg teljesen felhizlalódott s akkor a kövér prédát lefüleltette. Hogy is mondta? a nyúl pecsenyére valót keres.

– Lepus pulpamentum quærit.

– Melyik jeles latin klasszikus hagyta fönn ezt a tanulságos adomát? Cicero vagy Voltaire?

– Elég tudni, hogy egyik a kettő közől. Beszélj a második meglehetős járulékról.

– Parbleu! hát a feleség hozzá! Előtted ez semmit sem számít?

– Ezt nem mondtam.

– Lásd barátom, eddig csakugyan hittem egy kicsit, hogy szemet vetettél az elátkozott kastélyra; most azonban eredeti és csalhatatlan okmányokra támaszkodva, kijelentem, hogy az igazságtalan vád alól tökéletesen föl vagy oldozva. Oh, ha nem volna tárczámban hat vagy hét eredeti levél, az ő kezeitől! és egyik úgy telve lángoló szerelemmel, mint a másik: azt hiszed, jönnék ide hozzád és innám a borodból?

– Bizonyára nem.

– Elébb megtörténnék, hogy Vékonyi barátomat és még egy másikat, küldeném hozzád azon kéréssel, hajtassunk ki az erdő szélére s gyakoroljuk magunkat kissé a golyóváltásban.

– Nagy megtisztelés volna.

– Mondtam, erről nincs többé szó. Világosan, mint a napfény, kiderült ártatlanságod. De beszéljünk mulatságosabb dolgokról. (A tizedik pohárra került a sor.) Közbevetőleg legyen mondva, nem látom, hogy innál.

– Dehogy nem; iszom biz én. (És valóban le is csippentett a telt pohár szinéről egy gyűszüre valót.)

– Te még nem ismered a franczia asszonyokat.

– Valósággal nem sok példány került közülök szemem elé.

– Akkor mért tudsz francziául.

– Hát csak úgy, mint latinul. Az emberrel elhitetik, hogy az tudomány, tehát megtanulja.

– Barátom! a franczia asszony, az okos állat; hanem a férfiak, különösen mi párisiak, az úristennek megtestesült szamarai vagyunk.

– Megtestesült szamarai?

– Méltán megérdemeljük e nevet. Mert lásd, mi párisiak, rá nem nézünk a legszebb nőre, míg nem halljuk, hogy egy másik barátunk tönkre nem jutott miatta. Sokszor eszeveszetten belebolondulsz valami igen kétes értékű figurába, a kinek tagadhatlanul pisze orra van. Hja! de ez a darab hús ugrálni tud a nagy opera balletkarában s ez teljes hitelű ajánló levél.

Többet mondok: büszke czím, és megtisztelő representatio! Más, legbájosabb arczczal is, meg van bukva a champagnei mellett vacsoráló czimborák között. Hiába mutatod be karodon hozott szépségedet mint mademoiselle Quirine, mint madame Etrusque; rá sem hederítenek. De ha jogosan mondhatod: im, Gouguenard asszony, a Theatre Ambigu páholynyitónéja, jól vigyázz, hogy legbensőbb barátod el ne üsse kezedről kincsedet. Nagyon sok selyem-ruha, brüsszeli csipke, még több brillantos ékszer, különösen pedig angol bagaria-bőrből készült igen vaskos tárcza kell hozzá, hogy imádottadnak tiszta szent hűségét megőrizzed. Experto crede Ruperto. Mit mondasz erre?

– Nagyon örülök, hogy mindezt ingyen megtanulhatom.

– Tanácslom, fordítsd hasznodra oktatásaimat. De… most jut eszembe a legbölcsebb gondolat. Te nekem nagy szolgálatot tehetnél.

– Kérlek parancsolj.

– Holnap megyek Réthfalvára, egész napra. De miután félek, hogy ebédig megöl az unalom, megtehetnéd, hogy jöjj velem.

– Holnap?

– Úgy, reggel tíz óra után indulhatunk.

– Nagyon szivesen (szikrákat vetett a fiatal ember szeme). Hanem baj van. Holnap már ketten készülnek Réthfalvára: Cseklész grófné és Würzheim báróné.

– Brrrr…

– A legkedvezőbb esetben holnaputánra kell látogatásunkat halasztanunk.

– Holnaputánra? Az lehetetlen. Kedden, szerdán Hevesmegyébe igérkeztem. Egyszerre négy tiszttartómnál tartok kassza-visitatiót.

– Ez kellemetes időtöltés.

– Oh, én röviden végzek. Felmarkolom az ezres, százas és ötvenes jegyeket; a tizest, ötöst és egyest ott hagyom a napszámosok fizetésére.

– És a számadás?

– Van uradalmi revizorom, hála Istennek. Derék, értelmes ember. Csak harmadéve van nálam s már is 500 hold homokot vett Nyir-Béltek körül. De várj: csütörtökön okvetlenül szabad napom van. Itt termek nálad reggel tiz órakor s két sárgámmal két óra alatt Réthfalvára röpítlek.

– Szép hajtás lesz. Együtt megyünk?

– Oh, ne képedj el. Itt van tárczámban hét eredeti levél. Ily csalhatatlan bizonyíték birtokában, szemtelenség volna tőlem szerelemféltőnek lenni. Kérlek csengess, hadd fogjon be kocsisom.

– Hogyan? haza utazol?

– Gyönyörűen süt a hold.

– Azt hittem itt töltöd az éjet.

– Lehetetlen; holnap reggel, hét óra huszonkilencz perczkor, az állomáson kell lennem.

Épen feljött a teli hold, a midőn Gedeon gróf a második palaczkkal is készen volt s aztán kocsira ült és elhajtatott Kis-Gáthra.

Harmadnapra Gelencze fiatal ura megint Cseklész grófné kastélyában töltötte a nap második felét. Nagyon kereste az alkalmat, hogy közelébe kerüljön a grófnénak, a ki azonban épen ma, csodálatos ügyességgel és legkevésbbé sem leplezett szándékossággal, mindannyiszor kisiklott a tanú nélküli találkozás véletlenei alól.

Pedig bizonyos volt, hogy mondhatott volna valamit, tán sokat is, de nem volt kedve hireit olcsón vinni a vásárra. Élvezet az, az asszonyok táborában, ha legjobb barátaikat is néha jól megkinozzák. Magukról tudják, minő gyötrelem az, égni a kiváncsiságtól és szívszakadva várni a kielégítésre!

Még azt a kiszámított kegyetlenséget is elkövette, hogy egykor séta közben, a kertben, jól összegyűrt zsebkendőjét elejtette. A fiatal ember boldog sejtelmek között vette fel s miután érzette, hogy a kendőben valami papirféle zörejlik, a becses jószágot, mint sajátját ki is csente belőle.

De a grófné tiltakozott.

– Grófocskám – mondá – csak ide vele az én papirkámmal. Ez a szakács programmja a mai ebédre, tehát kizárólagos titka a háziasszonynak. A vendég elégedjék meg a kész eredménynyel.

Ily előzmények mellett nem csoda, ha a fiatal ember rossz kedvvel ült ebédhez, a mi nagy szerencsétlenség. Mert szokás szerint, két hölgyecske közé szorulván, csak erőltetve sikerült szomszédnőit mulattatni. Meg is kapta büntetését. A két úri nő néha összenézett és vállat vont; ez pedig annyit tett: ez a Szabolcsy Gábor végre is unalmas fráter. Gonoszabb itélet ez, a társaságban, mint mikor más közönséges ember fejére az esküdtszék kimondja a «vétkest».

Fel kell tenni, hogy ebéd alatt főleg az elátkozott kastély borzalmai képezték a társalgás legháladatosabb anyagát. Eleinte nagyon észrevehető volt, mily tartózkodással nyilatkoznak a vendégek? de mikor kiderült, hogy Würzheim báróné a réthfalvi csodákat, sorban és egyenként mindenkinek elbeszélte, forradalmi erőszakkal tört ki a legkorlátlanabb sajtószabadság.

S miután oly előkelő hölgytől, mint a tábornokné, senki józanul nem követelhette, hogy a titok részletes elbeszélésében megemlékezzék, mit mondott az elsőnek? mit a legutolsónak? történt: hogy ha bár minden jelenlevő a legeredetibb forrásra hivatkozhatott is: mégis, mikor a réthfalvi rejtelmek teljes képe egybe állíttatott: tömérdek varians lectio mutatkozott.

Ezek közől, mint legnevezetesebb, legtöbb fejtörést okozott azon kérdés: vajjon maga Réthfalvy báróné írta-e a Trouvillebe küldött leveleket, vagy az ő parancsából, csak Jetty kisasszony, a szobaleány? Még azt sem lehetett eldönteni, hogy a báróné legalább a fogalmazványt készítette-e előre: vagy ezt is a szobaleányra bizta, a ki azután szóról-szóra kiírta a «Haus Sekretair»-ből.

Cseklész grófné háziasszonyi nyájassággal hagyta beszélni vendégeit. Mert a legborsosabb rágalmazás sincs megtiltva az úri asztaltársaság között. Egyedül csak a ház úrnőjének kell tartózkodni. Ennek ellenkezője rossz izlést árulna el, a mit pedig a többiek csevegnek, az úgy is a felelősségre nem vonható «on dit» rovatába tartozik.

Tehát diszesen hallgatott, pedig ha tegnap Réthfalván járt, mint szemtanú, legilletékesebben adhatott volna felvilágosítást.

Naplemente után az ég nyugati láthatára felől sötét felhők kezdtek emelkedni; már a villám fénye is vetélkedő játékot űzött a lámpagolyók holdvilágával. Jótékony felfrissülés volt ez a rekedt levegő ellen s a társaság a kastély tágas verandájára gyülekezett.

A vidékiek pedig, a kik csak napi látogatók voltak, kezdtek készülni a hazatérésre.

Épen a végső pillanatban lágyult meg a grófné szíve. Egyszerre felkelt székéről s lement a veranda előtt elterülő virágszőnyeg közé ékelt s puha poronddal behintett szeszélyes alakú utacskák közé. Intett Gábor grófnak, hogy kövesse.

Csak öt vagy hat lépéssel haladott előre s megint megállott.

– Látom, hogy haza készül – mondá – és én majd elfelejtettem hivatalos jelentést tenni réthfalvi látogatásom sikeréről. A rám bizott levelet szerencsésen átadhattam annak, a kihez czimezve volt.

– Ah, grófné, és elfogadta?

– Már hogyne fogadta volna el, ha én adom kezébe? Bizonyosan azt hitte, valamelyik barátnéjától jő.

– És?

– Hogyan? és?… mit jelent ez a helyén kivül alkalmazott: és? Remélem nem várta, hogy még választ is hozok rá?

– Grófné, hogy lehetnék oly szerénytelen?

– Ez már másként hangzik. S miután ön kevéssel is megelégszik, akkor többet hallhat. Elbucsuzás előtt a kis leány ezt mondta: Nénikém, a levelet elolvastam; igen örvendettem és vigasztalást nyertem belőle.

– Ezt mondta?

– Sem többet, sem kevesebbet. Ismerje el, alázatosan, hogy ez több, mint remélhetett; több, mint a mennyit megérdemelt.

– Messze felülmulja minden várakozásomat. Grófné, ön a legboldogabbá tette a legkétségbeesettebb halandót.

– Akkor vezessen vissza a társaságba.

Midőn a fiatal ember e parancsot hallá, egy szökéssel átugrott az ültetvényeken s azon útra állott, melyen a grófnénak okvetlenül át kellett hatolnia.

– Csak még egy rövid szót, imádott grófné. Szívem mélyéből köszönöm jóságát és részvétét irántam. Egy élet nem elég ily tiszta barátság meghálálására. De most kötelességem tudtára adni, hogy legközelebb igen erős lépést teszek előre, de csak úgy, ha dicső pártfogóném engedélyt ad rá.

– Mit kivánhat még tőlem? (majdnem úgy hangzott ez, mint szemrehányás a telhetetlenség ellen).

– Grófné, csak e szót kell kimondania, hogy: legyen. E nélkül semmire sem vállalkozom. Ha grófném mindenható patronatusságának szárnyai alá menekültem, s nem akarok vakmerő felségsértővé lenni: úrnőm és istennőm engedelme nélkül semmit sem tehetek.

– Miről van szó?

– Tudja meg grófnő, hogy Nagygáthy gróf megérkezett. Tegnap este meglátogatott, pajtásságot kötött velem és csütörtökön reggel megyünk ketten, egész napra, Réthfalvára.

– Ön nem beszélhet komolyan.

– Szószerint minden igaz. Gida gróf engem legjobb barátjának nevez. Trouvilleből egyenesen hozzám rohant, megölelt, megroppantotta csontomat, ivott boromból, ivott poharamból. Még Gelencze bitorlásáért is amnesztiát kaptam!

– Honnan e képtelen változás?

– Büszkén veregette kabátja oldalzsebét; azt mondta: kilencz darab eredeti és csalhatatlan bizonyítványa van arra, hogy az ország legszebb leányzója szívet szívért cserélt vele.

– Ah? Csakugyan Jetty kisasszony levelei miatt bolondult meg? Oh hallatlan vakság, Istenről elfeledkező elbizakodás! Csak férfitól telhetik ki ily hajmeresztő ostobaság! De tulajdonkép mi szüksége neki arra, hogy önt is Réthfalvára vigye?

– Kézzelfoghatólag akarja megczáfolni, hogy irányomban szerelemféltő sohasem volt. Egymagában már nem is elég arra, hogy elviselhesse boldogságát. Kell, hogy más is tanúja legyen fényes győzelmének.

A grófné hangosan nevetett; megindult visszafelé; a fiatal ember kitért útjából, karját ajánlotta s ekkor a grófné halkan sugá:

– Tót falú volt az a Lengyelke?

– Tiszta magyar; de már a határdombon túl, fél kilometernyire tótok teremnek.

– Akkor álljon be ön is tótnak. Gedeon gróf szállást ad önnek, a tót pedig kiveri a házból.

Ezzel felemelte legyezőjét, mintha a fiatal embernek vállára akarna vele ütni. Természetesen, nem tette, mert a grófnék határtalan kegyeinek is határai vannak.

Így végződött e nap.