Az izgatottsággal várt nap megérkezett, de kérdés maradt, eljön-e Nagygáthy gróf? mert az ilyen hatalmas uraság időközben mást is gondolhatott a következetlenség vádja nélkül.

Annál kellemesebb látvány volt, hogy tizenegyet vervén az óra, Kis-Gáth felől porfelleg keletkezett s nehány percz után, mintha a szélvész sodorta volna ide: Nagygáthy gróf könnyű, födetlen kocsin ülve és öt sárkányt hajtva, a gelenczei kastély kapuja előtt termett.

– Készen vagy?

– Ülök fel.

Ezzel felugrott a kocsira barátja mellé a bakra. Csak azt nézték, jól ég-e szivarjok? más minden rendben lévén, fordult a kocsi, a lovak nyaka kaczéron hajladozott, a húsz patkó nyomokat vert a földbe és folyt tovább a repülés.

A hátulsó ülésben világos szürke frakkban a kocsis volt mint leszegezett czövek megtelepedve. Mellette teljes feketébe bújtatva a gróf komornyikja, monsieur Jasmin fitymálá a mellette ülőnek csekély rangját és méltóságának érzetében félre nézett a kocsiból s nagyon vigyázott, nehogy rázkódás közben összeütődvén, a kocsis könyökével magát megfertőztesse.

Épen most a falun kívül valami rozzant csőszház mellett haladtak el s Jasmin úr (mert jeles összehasonlító talentum volt) azon gondolatban mélyedt el, hogy ennél a kunyhónál a párisi nagy operaszinház mégis sokkal szebb épület! Mikor pedig Fazekasfalva nagy utczájának göröngyein döczögtek végig, sóhajtva emlékezett vissza a rue Rivoli ruganyos aszfaltjára.

A volt mérnököt nagyon érdekelte a lovak rohama és ütenyszerű egyenlő sebes ügetése. Kivette óráját, olvasta a perczeket és gyakorlott szemmértékével számította a hátrahagyott kilométereket.

– Barátom, – mondá, – ha mindig így haladunk, huszonöt kilometer fog esni egy órára.

– Mennyi az a régi becsületes mérték szerint?

– Valamivel több mint három és fél mértföld.

– Az kevés. Rajtam ugyan holmi vidéki személyvonat nem fog ki.

Ezt felelve, még jobban megeresztette a gyeplőt; tán még az ostorhoz is nyúl, ha nincs jelen a kocsis (a grófnak közlekedésügyi minisztere), a ki elrémült arczával bölcs mérsékletet tanácsolt.

Csak nyelte a kocsi a távolságot e rohamban, a nélkül, hogy a lovak vágtattak volna. A gróf kitünő kocsis volt; tán kitünőbb, mint a minő gróf lehetett. Művészi pontossággal kerülte ki az útközben talált szalmás szekereket, sőt az út nagyobb kátyúit is. Ez alatt pedig már második szivarát hamvasztotta el a szemben süvöltő szél segítsége mellett.

Végre győzelmesen kiálthatott fel.

– Gábor! otthon vagyok.

– Otthon? azt hiszem, csalódol; mert én, a ki felmértem e vidéket, tudom, hogy a kastély ama dombok túlsó lejtőjén fekszik.

– Mi urak akkor vagyunk otthon, ha saját földünkre érkeztünk. De nézd csak a bárónénak rabló agriculturáját! Mennyi buzaföld. Ott repcze volt; azontúl dohányt ültetett. Alig valami tengeri, zab, árpa vagy vetett takarmány. Ha maholnap kezembe kerül a 9000 hold, meglásd egy kanálnyi termő erőt sem találok benne. Te, a ki esetleg kultur-mérnök is lehettél volna, nem lázadsz föl e tatár gazdasági módra?

– A föld majd megjavul, ha heverteted. Addig vígasztaljon meg az ilyen gazdaságból gyűjtött sok pénz és kamat.

– Igazad van: ez mindenesetre elfogadható kárpótlás lesz.

Már megkerülték a réthfalvi domboknak szőllővel beültetett promontoriumát, midőn a megyei kavicsolt útra felhajtattak s a roppant porförgeteg hátrahagyása mellett, az elátkozott kastély idomtalan tetőzetét megpillantották.

Ezen órában a báróné, leánya társaságában az alsó kertben hasznos vetemények és gyümölcsfák között sétálgatott.

A hölgyek még azt sem hallották, hogy Gedeon gróf már búcsút vett Francziaországtól: annál kevésbbé sejthették, mily nagyszerű meglepetés vár rájok.

Ellenben Jetty kisasszony (mert időközben szobalányi fizetésének megtartásával komornai rangra emeltetett) a felső kertben élvezte szabad óráját.

Az egykori árnyas park most szomorú rombolás helyét mutatta. A báróné a legterebélyesebb tölgyeket kivágatta, s mint tüzelőfát a szomszéd mezőváros heti vásárán eladatta.

Jetty kisasszony volt az első, a ki a nagyszerű fogat közeledését észrevette. Néhány másodperczig még remélte, hogy csak az úton halad át valami idegen; de rögtön elrettenve látta, hogy a kocsi egyenesen erre fordul rúdjával és meg sem áll, míg a kastély bejárása elé nem érkezik.

– Mennyei hatalmak ne hagyjatok! Vendég! férfi vendég botlik be Réthfalvára! mi lesz ebből?

Már rohanni akart, hogy úrnőit a kitört veszedelem felől értesítse, a midőn Nagygáthy gróf oda vetvén a gyeplőket kocsisának kezébe, leugrott az ősi kövezetre s karon ragadá a megfutamodni szándékozót.

– Lélekvesztő gyönyörűségem! – kiáltott mint elismert műértő, a ki a női kecsek becsét, bármely fajú öltözék alatt is, rögtön képes volt felfedezni. – Egy tapodtat sem innen. Csak azt mondja, hol találom a bárónét, mert meg akarom a hölgyeket lepni.

A (tiszteletbeli) komorna a kastély túlsó oldalán fekvő kert felé mutatott és épen háladatos mosolyra akará ajkait nyitni, midőn azt a másik urat, Gedeon gróf kisérőjét, megismerte.

– Még ez is itt van? – gondolá végkép megsemmisülve. – Megérkezett az utolsó itélet napja. Jaj lesz most eleveneknek és holtaknak!

Nagygáthy gróf csak szemével intett barátjának, hogy kövesse. De ennek épen most már más felé járt az esze.

Leírhatlan csodálkozására innen a kastély kapujából, a letarolt park gyér bokrai fölött láthatta, hogy édes atyjának, a honvédezredesnek, sírköve sértetlenül áll előbbi helyén.

– Kisasszony, – kérdé álmélkodva, – miként történt, hogy ezen emlékkő fönmaradt? Nekem azt írták, hogy el van onnan hordva s helyén friss pázsit zöldel.

– Méltóságos uram, – felelé a leány egészen elérzékenyülve, jobban mondva megvesztegetve, az ily magas helyről jött kisasszonyi czímre. – Valósággal el volt határozva, hogy a sírkövet lebontsák és elhordják. Az ispán már alkudozott az emberekkel. De miután senki sem akarta harmincz forinton alul leszedni és darabokra törni; az országutat kavicsoló vállalkozó pedig az apróra tört anyagért két forint húsz krajczárnál többet nem igért: hát bizony helyén hagytuk az ezredes emlékét.

Ime, milyen jó néha a takarékosság! Huszonhét frt nyolczvan krajczár megkimélése által egy 1849-ben elvérzett martirnak sírja illetlenül maradt s van még jel arra, hogy hol keressék a háladatos utódok a hazáért elhunytnak hamvait!

Megvígasztalódva s felbátorodva sietett a fiatal ember barátja után. Jól ismerte a kastély bensejét s a kapu boltozata alatt áthaladva, rátalált az alsó kertre, a hol az oszlopos veranda legfelsőbb lépcsőjén a ház úrnői épen most fogadták a legelőbb érkezett vendég üdvözletét.

A báróné zavarban volt; de mikor meglátta, hogy a kit szíve gyökeréből gyűlölt, az is ide merészkedett jönni, büszkén emelé föl fejét.

Gedeon gróf azonban semmit sem vevén észre a keletkező fergetegből, kézen fogva vezeté közelebb barátját és mondá:

– Nénikém, bízva jóságában, elhoztam legjobb barátomat, Szabolcsy Gábort. Ép oly vérrokonságban van ön vele, mint velem s mint tudom, Miklós bátyánk már be is mutatta.

A báróné kezdé elveszteni eszméletét; de a jó nevelés gyümölcse és a megszokás ereje még működött benne. Gépileg felelé:

– Örülök; már találkoztunk.

Aztán tántorogva indult a ház felé. Azt hitte, a vesztőhelyre hurczolják. Tudta, hogy Gedeon gróf a Trouvillebe küldött levelekről beszélni fog, s mint illik, az iránta mutatott figyelmet, részvétet és kitüntetést élő szóval is megköszönni. Minő jelenet keletkezik ebből? Leánya épen nem értheti, minő levelekről van szó? Gedeon gróf elbutul, csodálkozik; azt hiszi, őrültek házába jutott. És a bűnös elárulva, leálczázva, a földig lealázva! Ő, az anya és a ház úrnője! Lehet-e emberi teremtménynek ily leveretést, ily végső megsemmisítést elviselni?

Beléptek a kastély folyosójára és onnan egyenesen a társalgó terembe. Menet közben Gedeon gróf nem győzte húga szépségeit s teljesen kifejlődött bájait bámulni és dicsőíteni.

Csak arról nem szólott, mily sugár, magas, szép növése van, mert akkor mindenki a párocskára néz és megmérheti, hogy ő méltósága épen a válláig ér menyasszonyának!

Gábor gróf a bárónénak udvarolt. Sok szép és lekötelező bókot mondhatott; de a figyelmetlen úrnő csak fejének hajtogatásával adott néma választ.

A szerencsétlen anya lelkében zúgott már a keletkező orkán bömbölése. Legutolsó kétségbeesésében hamisan kezdett szívében imádkozni. Mintha meg lehetne csalni az istent!

Titkos fohászának ez volt értelme. Mindenható! a ki az ártatlanoknak s a jó szándéktól vezérlett anyáknak és özvegyeknek atyja vagy, mentsd meg hű szolgálódat a szégyentől, mert különben lehetetlen, hogy e nap vérontás nélkül végződjék.

Nagyon természetes, hogy a magas égnek egy báróné figyelmeztetésére jobban meg kellett e dolgot fontolnia. Mert csak nem akarták oda fön megengedni, hogy egyszerre két grófnak drága élete veszedelembe kerüljön. Okvetlenül ketté vágják a vetélytársak egymás nyakát.

És mégis, ki hinné? a jó szerencse, Nagygáthy grófnak könnyenhivősége vagy inkább elbizakodottsága a közvetlen veszélyt elhárította!

Mihelyt leült a társaság, Gedeon gróf szeretett húgának kezét megcsókolván, bizalmasan mondá:

– Imádott Lenkém! Engedd meg, hogy hódolatteljes vőlegényed élőszóval is megköszönhesse azon boldog órákat, miket hozzám küldött leveleid olvasása közben nekem szereztél.

Itt volt az utolsó itélet. A báróné ajkai görcsösen vonaglának. Leányára nézett s várta a megérdemlett büntetést.

A kis leány azonban semmi különös meglepetést sem mutatott. Mintha ujság sem volna előtte, hogy ő leveleket irogatott Gida bácsinak. Csak zavarodtan nézett és nem talált szókat a feleletre.

E válságos perczben a boldogtalan vőlegény még nehány szóval egészíti ki kérdését és teljes lelki nyugalommal kérdé:

– Úgy-e Lenkém, mindig szíved sugallata szerint szoktál írni?

E szerencsés kérdés egyszerre szétoszlatá a helyzet veszélyes voltát.

Az egyenes, személyes és közvetlen kérdésre a kis leány nem tudott (vagy nem akart) felelni; de az általános értelemben tett felszólításra mondhatott, a mi tetszett és igaz is volt.

– Bátyám, – szólt oly komolyan, mint csak egy vidám kedélyű leányka arczvonásaitól kitelhetett, – a mióta írni tudok, a kinek csak valóban írtam, mindig szívemnek legőszintébb gondolatait biztam papiromra.

E nyilatkozat általános lelkesedéssel fogadtatott. Mindenki azt magyarázta ki belőle, a mi érdekének és várakozásának leginkább megfelelt.

Gedeon grófnak felragyogott arcza az örömtől. Igaz, hogy tekintve saját uradalmait, a 9000 holdas örökséget igen keveslette: de a mamától összegyűjtött tőkepénz s a gyönyörű szép leány sokat nyomott a mérlegben.

A báróné először elálmélkodott. Úgy érzett, mint a vízbehaló, a ki mikor már elmerült, egyszerre észreveszi, hogy valaki utána jött, megragadta üstökét s viszi a partra. Igaz, hogy nem értette leányát; de örömest feltette, hogy ez a jó és engedelmes gyermek, ha történt is háta mögött valami, e pillanatban mindent magára vállalt!

És Gábor gróf? Ez az egészből csak azt a kifejezést hallotta: «a kinek csak valóban írtam.» Benn rejlett e föntartásban azon lehetőség is, hogy a távollevő rokon tőle ugyan soha egy irott betűt sem kaphatott.

De végre meg volt a jég törve. A báróné újra lélegzett és legelső is volt, a ki a helyzet megváltozásából hasznot akart húzni. Anyai könnyek között figyelmeztette a boldog szerelmeseket, hogy ne feszegetnék többet a multat (ez alatt a Pesten adott kosaracskát is értheté), hanem gondoljanak ezután kizárólag a szép jövőre, mely őket várja.

Innen kezdve vidámabb és fesztelenebb hangulat uralkodott. Rögtöni fordulat következett be s a báróné, mint bizonyíték hiánya miatt felmentett bűnös, bátrabban mozoghatott. Sőt tudva, hogy leánya a legmegbízhatóbb őrizet alá jutott, háziasszonyi gondok czíme alatt, magukra is hagyhatá a fiatalságot.

Tekintve, hogy vendégei távol laknak s még ma haza utaznak, az ebéd ideje négy órára tüzetett ki. A báróné a vidékről felszedett szakácsnéjának művészetében nem sokat bízott, tehát lopva és titkon még a konyhába is benézett. Fösvény volt a gyűlöletességig, de azért báróné akart maradni, a kinek a kifogástalan vendégszeretet első kötelessége. Értsük: ha szép szerivel ki nem bújhatott alóla.

A szakácsné zokon és erősen fitos orral fogadta e kéretlen beavatkozást. Azt találta mondani: ha nem üt ki az ebéd hiba nélkül, annak oka, hogy nincs a háznál, a mi kellene hozzá. A báróné rendre utasította a fellázadó cselédet; ez pedig rögtön benyújtá mához tizenöt napra szóló lemondását.

E közben a fiatalság bölcsen átlátta, hogy ily forró nyárban teljes másfél órát lehetetlen a szobában tölteni el. Hármacskán tehát kimentek a kastély alsó kertjébe, a hol a gyümölcsfák árnya alatt állítólag hűsebb szellő lengedezett.

Gábor gróf hősies elhatározottsággal tűrte szenvedőleges szerepét; de ha Gedeon gróf tűzzel beszélt s néha vallomásaiban az őszinteség határáig is elcsapkodott: a két hallgató összenézett és egymás szeméből bűvös titkokat olvasott ki.

És tökéletesen értették e néma beszédet.

A boldog vőlegény sok érdekes adomát tudott a főrangú úrnők boudoirjából. Mindig szigorúan az illem határai között maradt. Soha életében nem volt tűrhetőbb legény, mint most, a mi eléggé bizonyítja, hogy szerelmes is lehetett egy kicsit.

Séta közben Gábor gróf néha nagyon megbámult egy piros almával rakott fát. Illett ez, hogy barátja tanú nélkül is megnyithassa szívének tárházát és kiönthesse onnan érzelmeinek kincseit.

Mikor így Gábor gróf néhány lépéssel hátrább maradt, nagyon mulattatta őt a komikus látvány: a piczi kis gróf, a ki az ellenállhatlan hőst játsza s mellette a szerény, egyszerű leány, de alakjában a királynék szobormintája. De mind hiába! a kis grófocska 70,000 holdat dobott a mérlegbe, melyen állott, tehát ki birkózhatott volna vele? Gábor gróf ily hatalom ellenében csak az egykori mérnöksegéd volt, a ki azonban ha marokra kerül a dolog, vetélytársát fél kezével dobhatja át a kert kerítésén.

Más ember nem tűrhette volna, hogy idegen tolakodjék közbe és elbizakodottan játsza az egynapi királyságot.

De könnyen vonhatott vállat a fiatal ember. Dönthetlen biztosíték volt kezében, az égi üzenet, melyet Cseklész grófné hozott: «a levelet elolvastam; igen örvendettem és vígasztalást merítettem belőle.» Csakis ily felhatalmazás birtokában engedhette át nehány órára a csatatért, melyen többé semmi legyőzni való sem volt!

A kitüzött órában jött a báróné és elvezette vendégeit az ebédre. A csinosan felterített asztal a verendára nyíló hűvös szobában állott s Jetty kisasszony épen most hozta fel a levest.

Az ülés sorát a helyzet hozta magával. A hosszas kerek asztal felső élén a báróné elnökölt; mellette jobbról leánya és Gedeon gróf következtek. A baloldali fönmaradt hely csak Gábor grófnak juthatott. Ehhez volt kötve a lovagias kötelesség, a ház asszonyát mulattatni, kivánatait megelőzni, megjegyzéseire figyelmezni s vizet tölteni poharába. Ez mindössze is fel nem ért Herkules legcsekélyebb csodatettével.

Mindnyájok szerencséjére Gedeon gróf oly virtuozitással húzta a társalgás első hegedűjét, hogy e rikoltó kiabálás mellett a lágyabb hangszerek akkordjait hallani sem lehetett. Lenke kisasszony is csak alig kapott időt, hogy néha egy csodálkozó vagy kérdő «ah?»-ot vessen közbe.

Ilyenkor Gábor gróf alkalmat nyert, hogy a báróné arczvonásait tanulmányozhassa. Emlékezett rá, hogy e nő korábban nyájasabb volt, ha bár a mi fiatal emberünket soha igazán szívesen nem látta is. Most az örökös izgatottság és elégedetlenség visszataszító vonásokat gyüjtött szája környékére. Aztán idősebb is lehetett, mint leányának tizenhét éves kora sejtetni engedte volna. Fiatal éveinek regénye még a negyvenes években folyt le s ha később máshoz ment férjhez, igen meglett korú hajadon lehetett.

Ezen észrevétel kulcsot adhatott jelleme meghatározására. Összevegyült benne az úrnő, az anya hatalma a vén leány hiúságával, a szerelmében csalódottnak embergyűlöletével, a harmincz évet túl haladott szüzek önteltségével, a saját én-jök értékének kimagyarázhatlan túlbecsülésével.

És ezek mellé még a fösvénységnek büzhödt fertője is!

Miről tudott Gedeon gróf oly kimeríthetlenül beszélni? A ki messze földeket bejárt, sokat mondhat, még többet hazudhatik. De Gedeon gróf nehezebb feladatnak vélte tudományának kilencz-tized részét elhallgatni, mint a csekély maradékot egy ebéd idejére feltálalni.

Kitünt, hogy jártas volt a faubourg St.-Germain herczegnőinek termeiben, habár a «ruelle» titkait irgalmatlan szigorúsággal kizárta előadásából.

Ismerte a párisi franczia nyelv legújabb haladásait és grammatikai vívmányait. Elmondta, hogy a jó társaságokban e szót «chic» többé hallani sem lehet. Még a hasonlókép szellemes és klasszikus kifejezés a «pschutt» meg a «vlan» is avulni kezd. Ma már a comme il faut ember előtt minden szép, kedves, divatos és elegáns dolog egyszerűen csak «tchink».

– Az én öt lovam tchink, az én hetvenezer holdam tchink. A hogy beszélek, az tchink. És mindnyájan, a kik itt vagyunk, csupa tchink-ek vagyunk. A pedáns és világtól elmaradt franczia akadémia e végtelen sokat kifejező jelzőt még nem fogadta el, de annál rosszabb rá nézve. Tant pis…

Ebéd végén a báróné feloszlatta az ülést s a két úr kiment a verandára fekete kávét inni és szivarozni. A kis leánynak meg volt engedve, hogy az ily kétségtelenül tchink társaságot kövesse és illő távolságban velük együtt legyen.

A báróné maga hosszabb időre láthatatlan állapotba jutott. Ha van itt még negyedik személy, afféle épen nem tchink-szerű egyén, bizonyára azon gyanura vetemedik: hogy megy már a vén zsugori, elzárja az ebéd maradékát; jó lesz azt holnapra, holnaputánra újra felmelegíteni!

Csak nehány szót váltott még a verandán ülő társaság, a midőn Gedeon gróf kiveszi óráját, rá pillant, megcsóválja fejét s mint drága egészségére vigyázó fiatal ember igen fontoskodó arczczal mondja:

– Barátom, nekünk sietnünk kell; a nap hanyatlik, az én lovaim pedig nem éji kalandokra valók. S miután a szobaleányt nem küldhetem az istállóba, megyek magam. Remélem, ott ácsorog az udvaron komornyikom: intek neki s a kocsis foghat.

– Részemről készen vagyok.

– Megyek és jövök. Mulattasd addig dicsőséges kis menyasszonyomat.

– Mindenesetre barátom, csak vigyázz, nehogy az udvaron Würzheim bárónénak véres szájú komondoraival találkozzál.

Gedeon gróf ekkor már sietett az ajtó felé. Hallotta, vagy nem: mit mondott barátja? nem sokat gondolt vele. Ő már előre élvezte a rá váró gyönyört, hogy pompás telivéreit megint hajthatja.

A verenda ajtaja becsapódék a távozó után, s arra rögtön más új világ keletkezett a visszamaradtak között! Tetszett a sors szeszélyének, hogy épen közvetlenül az elválás perczében szólhatott e két lény egymással tanuk nélkül.

Gábor gróf felkelt; arcza lángolt, hangja reszketett és szívének mélyéből fakadó érzelemmel mondá:

– Lenke kisasszony, bocsássa meg kétségbeesésemből származó vakmerőségemet, hogy levelet írtam s csak holt betűkkel fejeztem ki először: mint szeretem önt végtelenül!

A kis leány mosolya mennyet igért. Szemében a boldogság és öröm könnye csillámlott meg. De mégis a női természet tartózkodásával csak azt kérdé:

– Elmondta Cecilie néni válaszomat?

– Elmondta és e szavak örökre szívembe vésve maradnak. Lenke kisasszony elolvasta levelemet, örömmel fogadta és vígasztalást merített belőle.

– Igen, ezt izentem, – és mindenről megfeledkezve kérdé: Szeret ön engem?

– Szeretem! és ezen szavam egész életem boldogságát foglalja magában.

– Ha szeret ön, – felelt túlvilági elragadtatással a leányka, – akkor fogadja kezemet és legyen az öné örökre. Nincs időm többet beszélni, csak azt tudja meg, hogy én még előbb szerettem önt. És ha az egykori mérnök ma is csak a régi szerény mérnök, akkor is csak öné vagyok.

Most már az őrülés rohamai ragadták meg a fiatal embert. Ő is megfeledkezett, hol van? ki látja? ki hallja? és az ajándékban kapott kezet szívére emelé.

E pillanatban nyilott az ebédlőnek túlsó ajtaja és Gedeon grófnak közeledő léptei felhangzának.

– Uram! – szólt még e végső másodperczekben is a boldogságban úszó leányka. – Látnia kell, hogy én e nyilatkozatot vártam, reméltem és el voltam készülve a legelső kedvező alkalomra.

Ezzel kebelébe nyúlt s onnan egy kék szalaggal összekötött papircsomagot vett elő.

– Rejtse el!

Többet nem szólhatott, mert Gedeon gróf jól megcsattintva az üveges ajtó kilincsét, kijött a verandára azon nevezetes hírrel, hogy fog már a kocsis!

Szokás szerint semmit sem látott. A gyanú, kétkedés vagy épen a féltékenység eszébe sem juthatott. Mert zsebében hordva menyasszonyának szerelmes leveleit, oly rendületlenül állott hite, mint a Sion hegye.

Különben is nagy úri házból származó gyerek lévén, születése óta szokva volt hozzá, hogy mindent készen kapjon kezébe s ha kellett valami, mások dolga volt legtitkosabb vágyait ellesni és megelőzőleg teljesíteni. Tehát azon érzék, hogy akármit is saját grófi szemével fedezzen fel, tökéletesen hiányzott benne.

Az ebéd végétől a jelen pillanatig alig telt el húsz percz. És mennyi történt ez alatt! A mit két szerető szív csak hitt, most élő szóval bebizonyítva hallotta. Minő boldog megnyugvás ez a jövőre! Biztosan építeni a lerakott alapokra!

A báróné szándékosan hagyta őket magukra. A jó gyermek szereti mamáját, s mégis csak a háta mögött szokta a kiválasztott ifjúnak szerelme titkát megvallani.

De mikor a ház úrnője a lovak dobogásáról hallotta, hogy vendégei útra készülnek s nehány pillanatig a gondatlan vőlegény is az udvaron állong, veszedelmet sejtve, előrohant, hogy féltékenyen őrzött báránykáját a vérengző tigris körmei közül kiszabadítsa.

Majdnem egyszerre, úgyszólván Gedeon gróf sarkában érkezett a verandára és fellélegzett, a midőn mind a hármat együtt találta.

Vendégei ekkor már búcsúztak. Gábor gróf nagy tisztelettel hajtá meg fejét a hölgyek előtt. Gedeon gróf melegen szorítgatta legkedvesebb hugának kezét, mely az elmult pillanat óta örökre egy más férfinak tulajdonává lett. A leány bátor szívvel engedé kezét szorongatni és szépen meghajlott, a midőn rokona hangos csókot pattintott rája. A csókot a tüzeskedő vőlegény adta, de csak a közönyös hug fogadta.

A két fiatal ember búcsút véve eltávozott.

Sok ember, a ki hallott valahol harangozni, de nem tudta hol? azt hiszi, hogy a grófnék hitágazata közé tartozik a férfi vendéget, pöczkösen ülve maradva, bocsátani útnak. Valósággal így történik ez télen városban, a társaságban: de nyáron a falun, a kit szeretnek, nőt vagy férfit, oly szépen lekisérik a kapu aljáig, mint akármely más derék, vendégszerető, jó magyar ténsasszony teszi.

Teljes sötét éj lőn, a midőn Gedeon gróf Gelenczére érkezett s barátját a kastély előtt leszállítá. Maga Kis-Gáthra ment éjjelezni, mert másnap Hevesbe készült, a hová, mint mondá, legalább két hétre, sok korhely pajtása fog össze gyűlni. Oly saison, mely alatt a szerelem és a vőlegénység ügyei bízvást szünnapokat tarthatnak.

Így végződött az elátkozott kastély megrohanásának története.

De hova maradt a ház titkainak földig való lerombolása?

Gábor gróf otthon volt saját úri kényelmében. Az inas meggyujtá a lámpákat, a komornyik elhozta urának pongyola öltözékét. A vacsora is készen volt, de a gróf mindenkit dolgára küldött, kijelentvén, hogy semmire szüksége nincs, egyedül akar lenni és reggelig senki ne háborgassa.

Megmenekedvén háznépének jelenlététől, bezárta az ajtót, a legkényelmesebb karszéket az asztal mellé tolta, a lámpák lángját föllebb csavarta s aztán (bocsássuk meg a boldog férfinak ezen gyöngédtelenségét) török dohányra gyujtott. Így lehet csak a csendes magányban szellemi gyönyöreket teljes mértékben élvezni! Az illatos füstgomoly adja meg az élmények fűszerét és koronáját.

Végre ennyi készület után kivette kabátja zsebéből a kis leány papircsomagát, mely világos égszín szalaggal volt lekötve.

Felbontotta s legelőször is az lepte meg, hogy a nehány lapból álló kötetke nem tentával, hanem csak rajzónnal van írva. Ez már jellemzette a kis leány helyzetét az anyai házban.

– Mit fogok olvasni? Ha nekem adta: a tartalom csak engem illethet. Ha készen tartotta: akkor várta is az alkalmat, hogy átadhassa!

Mindjárt első tekintetre látta, hogy ez nem levél, még kevésbbé napló, vagy napló-kivonat. Egyszerűen csak feljegyzése azon gondolatoknak, miket a fiatal embernek a legegyenesebb és legközvetlenebb forrásból megismernie kellett. Hogy lássa a helyzetet, vegye számba a nehézségeket s készüljön küzdelemre! Ez volt a tartalom; ez tünt ki azon sorokból, miket az olvasó a lapok forgatása között előre is kikapkodhatott.

– Végre életemben először teljes bizalommal és háborgatás félelme nélkül beszélhet velem! Ebben lesz megírva felelete nyilatkozatomra: hogy szeretem!

Ime az irat tartalmának egyes kiszakított részlete.

*

«Mikor én kis leány voltam, jött egyszer Réthfalvára egy idegen fiatal ember, a ki nem olyan volt, mint a többi. Ez sokat tanult, nem félt a széltől, a hidegtől vagy nyáron a nap égető sugaraitól. Többi ismerőseimtől soha mást nem hallottam, mint a mit én is tudtam; mindig előre megmondhattam, mit fog nekem beszélni? a ki hozzánk jött látogatóba s kijött velem a kertbe lapdázni vagy abroncsot dobálni.

Hanem a ki most jött, az egy új világnak embere volt. Addig csak női munkát ismertem, vagy láttam, hogy az emberek szántanak, vetnek, aratnak, csépelnek. Legnagyobb csodám volt, ha valahol házat épitettek. De ez az új ember vasutat mért és vasutat csinált! Csekélységem érzetében megsemmisülve voltam. Míg én, a leányok és fiúk játszottunk, zongoráztunk, s az iskolai könyveket forgattuk: már éltek mások, a kik nagy szorgalommal magasabbra törtek, hogy tudományukból élhessenek és a hazának használhassanak.

Ezt a fiatal embert a mamám meghívta egyszer ebédre. Én kiváncsi gyermek voltam és nagyon sokat kérdezgettem tőle. Eleinte féltem, hogy fárasztom és nem tart érdemesnek arra, hogy ily tudatlan gyermeknek felelgessen; de oly szíves és barátságos volt, hogy mindent, a mit megérthettem, megmagyarázott nekem. Sőt tán még tetszett is neki, hogy ily csacska gyermek annyira érdeklődik az ő különös mestersége iránt.

Ma sem tudom, mennyit értettem beszédéből? csak arra emlékezem, hogy én ezt az embert csodáltam, tiszteltem, meghajlottam előtte és büszke voltam rá, hogy engem csak egy szavára is méltatott! E pillanat óta mindig untatott, ha egy diák vagy fiatal ember köznapi dolgokkal mulattatni akart engem.

Mily gyermekes örömet érzettem, a midőn végre én is mondhattam e hősnek valamit, a mit ő nem tudott! Hogy a kertben a sírkőre metszett «g. Sz. G. h. e.» betűk annyit jelentenek: gróf Szabolcsy Gábor honvédezredes! Nagyon meglepte őt e név, mert őt is így hívták; de mint polgár nem akart rokonságot kötni a grófokkal!

Aztán sokáig nem láttam. Már készen volt a vasút, jártak is rajta és én, legalább nappal, nem örömest mulasztottam el, hogy a kert kerítése mellől ne nézzem az átrobogó vonatot. Érzettem, hogy ez új dolog, új tünemény a nagy világ csodáiból a mi szegény vidékünkön.

Egyszer megint közeledett a vonat és csodálkozva hallottuk, mint csendesedik gyorsasága s végre épen a mi kertünk fölött megáll. Erővel vittem mamámat, hogy lássuk, mi történt? de mikor oda jutottunk, a vonat tovább szállott s a pályaőr szép koszorúval a kezében jött elénk, hogy mamám engedelmével az ezredes emlékkövére tehesse.

És mindjárt tudtam, hogy e megemlékezés Gábor napjának alkalmából történhetett. De mikor hozzá adtam, hogy e koszorút csak «ő» küldhette, mamám nagyon lepirongatott, hogy az idegent ily rövid szóval neveztem. Hallgattam, de azért ez az ő mindig ő maradt emlékezetemben!

Az üvegházi friss virágokból font koszorú hamar elhervadott, a fagy is elhamvasztotta; a szélvész pedig a földre sodorta. Én nehány rózsalevelet imakönyvembe tettem; ma is ott van. A fonnyadt maradványt kandallóm tüzénél elégettem.

Megint végtelenül sok idő telt el. Egy reggel azt mondta mamám, hogy nagy leány vagyok és elvitt Pestre. Jártunk ott ismerőseink estélyeire, a midőn egyszer, valahol megint szemem előtt állott az én régi ismerősöm. Elvegyült a férfiak közé, úgy viselte magát, mint egyik a többi közül, pedig már nagyon magas hivatalban volt. De nem tánczolt és nem kereste a leányok társaságát. Tehát én sem tánczoltam. A kik felszólítottak, valami ürügy alatt kimentettem magamat. Ő meglátott engem, megismert és meghajlott előttem. Soha addig nem érzett öröm tört ki keblemből s bizonyosan igen ügyetlenül, tán épen a betanult szabályok megtörésével viszonoztam irántam mutatott figyelmét. Mamám nagyon haragudott, hazavitt és keserűen szememre vetette, hogy egy idegen emberért legjobb barátinkat megsértettem! Nem tudtam, hova legyek a csodálkozás miatt? Honnan tudhatta mamám, hogy én azon idegenért nem tánczoltam? Oly mélyen belátnak az anyák gyermekük szívének rejtekébe, hogy ezt is kiolvashatják belőle?»

– – Ez volt az első lapokon megírva. Csodálatos új világ! Mert van-e prózaibb foglalkozás, mint vasutat mérni és az építés munkálatait vezetni? És mégis akad leány, a ki ezen réven esik szerelembe! Mit mondtok erre költők, versfaragók és regénygyártók? Vasúti mérnök s egy báróné szép leánya! a ki ilyen embert, mint eszményképét vési szíve gyökerébe!

Mily vakmerő szoczial-forradalmi újítás ez? a kevély sportman-ek kitünő pisztolylövők, mesteri kardforgatók és hírre kapott cotillon-előtánczosok ellen?

Tudós férfiak! száraz szakemberek! vigasztalódjatok. Ismereteitek tárháza már nem csak pénz és hatalom többé, hanem varázs és hódító erő a női szívek megnyitására!

Tovább olvasott.

*

«Anyám visszahozott Réthfalvára s velünk jött Würzheim báróné, hogy engem bölcs oktatásaikkal szívem halálos betegségéből kigyógyítsanak.

Ah, de az orvosság csak növelte veszedelmemet.

E percz óta egyebet nem hallottam: minő leírhatlan boldogság és földi mennyország Nagygáthy grófné lenni!

Mindennap ismételték, mily tömérdek sok ezer hold földje van. Öt tiszttartó kormányozza uradalmait; alig van egy kis adóssága. Együtt él és pajtáskodik az ország legelső gavalléraival; minden kastélyban, minden palotában otthon van. A főrendek házában húsz mágnás indul szavazata után; a kaszinóban mindenki tisztelettel ad helyet neki. Minden főúri szalon üres, a hova őt meg nem kaphatták; a hol pedig csak öt perczre mutatta magát, az egész társaságra rávetette a fény, előkelőség és eleganczia jellegét!

Azt mondták: gyermek! királyné nem lehetsz. Lenke kisasszony nem maradhatsz. Isten gondviselése választott a helyre, hogy Nagygáthy grófné légy!

A felséges udvar ünnepélyein első rangú csillag leszesz. Százan néznek rád irigykedve. Ha a szinházban páholyodba lépsz s leülsz szemközt a szinpaddal, az egész nézőtér susog, mindenki bámulja párisi legújabb toilettedet és sokáig senki sem figyel a játékra. Ezeren sóhajtják: ez Nagygáthy grófné! Oh ha én lehetnék helyében! A közönség önmagát is többre becsüli, ha kegyesen leereszkedtél és egy vagy két óráig ugyanazon élvezetben részesültél.

Férjed a czímek és rendjelek közt úgy válogathat, mint más, ha a piaczon cseresnyével kinálják. Ha unatkozik itthon, kinevezteti magát nagykövetnek Párisba, Londonba, Berlinbe s neve örökre fönmarad a történelemben, ha a nagyhatalmak kongresszusának békeszerződéseit aláírja. Őszszel aztán lerándul Pestre s ha a király rókavadászatot tart, férjed az egyedüli gentleman, a ki igazi angol szabótól varrott vörös frakkban nyargal a mezőkön.

Mama és a tábornokné egyáltalában nem érthetik, hogy ha Ó-Anglia királynéja nem lehetek, mért nem leszek az, a mi utána mindjárt következik: nagygáthi Nagygáthy grófné! ma ő méltósága, holnap ő exczellencziája.»

– – Ez megint egy pár lap volt a kis leány jegyzeteinek fejezeteiből. Gábor grófot ezen sorok kissé megvigasztalták. Nemcsak azért, mert szívének szerelme nem akart Nagygáthy grófné lenni: hanem mert e felolvasott szövegben a humor és irónia nyomait vélte feltalálni. A ki pedig így ír, az szenvedhet ugyan, de nincs kétségbeesve.

Újra tovább olvasott.

*

«Mikor látták, hogy e szemvakító fénysugarakkal rajzolt kép engem el nem szédített: vezeklés által akartak megtéríteni.

Egy reggel azt vettem észre, hogy szigorúan őrzött rab vagyok. Különféle ürügy alatt soha egy pillanatig sem hagytak egyedül. A kényelemszerető Würzheim báróné szobámba hozatta ágyát. Azt mondta, álmában mindig férjének halotti arczát látja és fél magában hálni.

Nem sokára azzal fenyegettek, hogy ajtómat kívülről lakattal zárják le; ablakomat lepecsételik s csak a mama és a tábornokné között lépdelve mehetek ki friss levegőt szívni.

Nevetve kérdeztem Würzheimné nénit: talán feltennék rólam, hogy képes volnék a szülői házat szökve elhagyni? A tábornokné felelé: ezt a merényletet nem tanácsolná, mert bizonyos helyen három véreb van elrejtve, milyenekkel Amerikában a szökevény rabszolgákat szokták hajdan visszahurczoltatni. Ez mese s a tábornokné agyában fogamzott ízetlen ijesztgetés volt.

Egy más alkalommal így szólott hozzám önkéntes börtönőröm: Lenkém, te megátalkodott gyermek vagy. Egyszer majd betoppant hozzánk Nagygáthy gróf egész sereg násznéppel. Mi téged felöltöztetünk menyasszonyi ruhába, te pedig a templomban, Isten szent oltára előtt, elkövetheted a botrányt, hogy igen helyett daczos nem-et kiálts! Nagyon könnyű volt erre a felelet. Nénikém, mondám, ily borzasztóság nekem soha eszembe sem juthatott. De ha már megtanítottak rá, végső szorultságomban tán hasznát is vehetem szíves oktatásainak. – Úgy beszélt velem e hölgy, mint valami nyolcz éves gyermekkel.»

– – Mindinkább oszlani kezdett az elátkozott kastély titkainak homálya. Würzheimné nem azt beszélte el Cseklész grófné kertjében, a mi történt, hanem a mit képzelt.

Álljunk meg ismét egy szóra.

Hogyan? Oly díszes és előkelő hölgy, mint Würzheim báróné, csak nem hazudhatott?

Valóban ezt nem tette. Legalább nem hitte, hogy teszi.

Azonban azon úri körben, melyben Cseklész grófné volt a hangadó, oly nagyon divatozott a túlzás és a drasztikus előadási modor, hogy a társaság más tagja is a mesternőt több vagy kevesebb szerencsével utánozni igyekezett.

De nagy különbség volt a grófné és a báróné között! Mert Cseklész grófnét minden jelenlevő mindig tökéletesen értette. Valamint olvasóink is mindig tisztában voltak, mikor kell beszédét betűértelemben venni, mikor pedig csak a szónoklati figurák szabadságai szerint. Cseklész grófné a modorban hajtogatta a sulykot jó messzire, de a száraz tényekben soha. Kis dolgoknak adhatott nagy nevet; apró bajocskák elmesélésében felhúzhatta a tragédia legmagasabb szárú kothurnusait. Mindez pusztán csak methodus volt, mely ha sikerült, a csevegő számára az elmésség és szellemesség koszorúit is megszerezheté.

Ellenben Würzheim báróné az uralkodó modort a legszerencsétlenebbül utánozta. Ő nem a modorral űzött pompát, hanem egyszerűen meséket mondott el, mint tényeket, mint megtörtént eseményeket. És mégis követelte, hogy a hallgatók úgy értsék meg őt is, mint Cseklész grófnét, a kit igen fonákul vett utánzandó mintájául!

Olvassuk Lenke kisasszony jegyzeteit egy lappal odább.

*

«Ez alatt Gedeon bátyám gyakran küldött mamám czíme alatt hozzám igen érzékeny és fellengős leveleket. Mamám átadta nekem, mint rám nézve megtiszteltetést és kitüntetést; de egyet sem olvastam el közülök! Csak ebéd alatt hallottam, hogy az epedő szerelem lángolóbb szavakban még soha papírra nem ömlött.

Szigorú parancsot vettem, hogy hasonló érzelmeket kifejezve, választ írjak. Ezzel elérkezett a pillanat, melyben engedetlen gyermeknek kellett lennem. Mintha az ég sugalta volna, hogy ily kérdésben szabad akarattal birok! De érzettem, mily lázadó vagyok s kértem a könyörülő istent, vegyen magához.

Egy gyengébb órámban mégis megigértem, hogy válaszolok a levelekre, ha szabadon írhatok és senkitől nem ellenőrizve, küldhetem a postára. Beleegyeztek; de mikor lepecsételve volt levelem, mamám feltörte, elolvasta és tűzbe vetette. Csodálkozásomra e percztől fogva senki sem szólott e dologról.

Ellenben most következtek legszomorúbb napjaim. Mamám nem szólott hozzám; ebédkor csak a tábornoknéval beszélt; senki sem voltam a háznál. A zárda növendékei is megneheztelnek egymásra, egyik leány három napig nem néz a másikra, de a negyedik estén könnyek zápora közt borulnak egymás mellére s a barátság forróbb, mint valaha volt. De mamám haragja napok multán még növekedett: eddig nem akarta jelenlétemet észrevenni, most fenyegető tekintetet vetett felém. Számüzettem anyám asztalától; mint idegen éltem a házban; épen hogy tűrtek és el nem űztek. Mamámnak nem kellett más leánya, mint a ki Nagygáthy grófné lesz. A kinek e boldogság nem tetszik, keressen másutt édes anyát, ha talál.

És mégis!

És mégis ezek daczára tudom, hogy mamám szeret engem. Én vagyok egyedüli kincse, öröme és vigasztalása. Egyedül csak azért elégedetlen, mert nem tudok oly értelemben boldog lenni, mint ő, az én érdekemben elhatározta.

Mamám háladatlannak tart, mert egész életét csak az én boldogságom biztosítására szentelte.

Egyedül én miattam élt úgy, hogy az egész vidék fösvénynek tartja. Pedig nem fösvény. Távol, messze távol van nemes lelke ezen aljas szenvedélytől. Senki jobban nem tudhatja, mint én, hogy mamám a pénzt megveti. Számtalanszor láttam, hogy a bankjegy-csomagokhoz keztyűtlen kézzel nem nyúl. Bedobja a vasszekrénybe, elfordul tőle s csak nyomorú eszköznek tekinti.

De mért gyüjti mégis a pénzt? Ha neki nem kell, kinek akarja adni? Nekem! egyedül csak nekem, hogy ha Nagygáthy grófné leszek, ne menjek szegényül a dúsgazdag házhoz! Sok pénzt kell vala vinnem: nehogy azt mondják, a Réthfalvy báróné leánya mindent egyedül férjének köszönhet. Ne mondják, hogy Gedeon gróf nem is úri állapotához méltókép házasodott; hanem megtetszett neki egy síma arcz, leszállott a magasból s helyrehozhatlan hibát követett el!

Fösvénység vagy rút önzés ez? Bizonyára nem. Szereti, bálványozza leányát; mindent feláldoz érte, hogy boldoggá tegye: de csak az ő módja, gondolata és felfogása szerint!

Van nekünk egy Jetty nevű szobaleányunk, a ki néha részvétet mutat irántam. Már Pesten is megnyugtatott egykor, a midőn egy válságos órában megsúgta nekem, hogy bizonyos fiatal ember, a ki ugyanazon házban a harmadik emeleten lakott, erősebb, mint alattomos ellenségei és az angol nyelvtant vette kezébe egy új élet megkezdésére. Egy este szobaleányunk így szólott hozzám: Titkot mondok. Würzheim báróné iróasztalának fiókjában lángbetűkkel írt szerelmes levelet találtam Nagygáthy grófhoz. Az első pillanatban szörnyű csodálkozásomban sóbálványnyá változtam. De mikor eszembe jutott, hogy ez már a hetedik levél, melyet a tiszttartóhoz kellett vinnem, hogy feladja a postára, mintha az ég sugalta volna, eltaláltam, hogy a báróné egyszerűen az én kisasszonyom nevében irogat Trouvillebe! Jó lesz ezt tudni és a jövőben magát ahhoz tartani: de az égre kérem, el ne áruljon!

Én inkább nevettem, sőt örvendettem, mint méltatlankodtam vagy bosszankodtam. Ez magyarázta meg, miért nem sürgette mamám innentúl a levélírást Gedeon bátyámhoz. Épen ezutáni napokban volt nálunk Cecilie néni és onnan hozott nekem vigasztalást, a honnan egyedül vártam és reméltem.

Ekkor határoztam el, hogy míg ebéd idején szobámba zárva, lelkem szabadságot élvez, felhasználom a kinálkozó alkalmat. Ha Nagygáthy gróf egymásután kapja a hamis és értéktelen leveleket: birjon tőlem igazi és csalhatatlan zálogot az, a ki engem szeret és a kit én, míg élek, örökre szeretni fogok. Lenke.»

– – Ez volt az oly bizalommal átadott jegyzetek tartalma. Így lettek az elátkozott kastélynak hihetetlen titkai földig lerombolva.

Az első pillanatban azonban a fiatal ember előtt csak az birt minden egyebet megsemmisítő értékkel, hogy a kit ő szeret, az is őt viszont szereti. Nem kellett neki más e világon.

Csak később a másodszori figyelmes olvasás után értette meg, hogy a Trouvillebe küldött rémségesen szerelmes levelek szerzője nem más, mint maga Würzheim báróné!

Ez nagy ujság, óriási felfedezés volt. Csakhogy nem lehetett Cseklész grófné társaságában e történetkét vígság és nevetközés mellett közvagyon gyanánt odavetni. Pedig leírhatlan élvezet leendett, mint balladai hősnek: megszabadítani a réthfalvi kastélyt az átok súlya alól s helyében fél mázsás kalapácscsal agyon verni a temesvári győzőnek hátrahagyott özvegyét!

Különben pedig a bevallott viszonszerelem után így volt minden legjobb rendén, mint a hogy történt.

Ha kiderül, hogy egy anya feledkezett meg annyira magáról, hogy leánya nevében levelezésbe bocsátkozott: ez gyűlöletes, visszataszító és természetellenes merénylet leendett. Ha a szobaleány irogat; ez ízléstelen, aljas és megvetésre méltó cselekedet. De ha Würzheim báróné, a réthfalvi borzalmasságok feltalálója és hirdetője marad a mártásban: akkor a kölönben is piquant história a legmulatságosabb s legkomikusabb színbe volt öltöztetve.