A magyar szabadságharcz lezajlása után, nem sokára, megtelepedett Szatmár városában egy fiatal és szép asszony, a ki magát özvegy Szabolcsy Gábornénak nevezte s a helybeli ismerősök is így szólították.

Nagyon szegény volt; a leghálátlanabb munkával: varrással és himzéssel tengette életét. Ott lakott a Szamos partra kirugó házacskák egyikében, dolgozott egész napon át, néha éjjel is s a mellett ápolta, nevelte egyetlen fiacskáját, kit atyjáról, szintén Gábornak nevezett.

Munkahiányban nem szenvedett, mert pontos, ügyes és szorgalmas varróné volt; de ha magára nem költött is, gyermekét úgy nevelte, mint úrficskát, még is a nélkül, hogy elkényeztette volna.

Az özvegy modora, csendes, nyugodalmas beszéde, hibátlan nyelve és szabatos kifejezése magasb műveltségi fokot árult el. Látszott rajta, hogy korábban szebb napokat élhetett. Nyájas, udvarias volt mindenki irányában; de meg is követelte, hogy vele is hasonlókép bánjanak. Szerényen lépett fel, de helyzete daczára, mint alázatos munkakereső, senki előtt meg nem hunyászkodott.

Igy élt egész 1858-ig, a midőn fia már a latin iskolába lépett s az anya minden erejét megfeszíté, hogy az ő Gáborkája a jól nevelt, sőt csinosan öltözködő tanulók sorában foglaljon helyet. Ekkor azonban, az erőltetett munka, nélkülözés s az anyai gond megtörte egészségét, gyorsan fonnyadt, elöregedett és elkezdett betegeskedni.

Midőn pedig a szomszédok észrevették, hogy az özvegynő lakásán kiütött az inség és nyomor: már minden későn volt. Meghalt s még a temetkezési költségeket is a városnak kellett viselnie.

Mit csináljanak most a kis Gáborkával?

Szerencsére azon időben még élt Szatmárban a jótékonyságáról és vallásos buzgalmáról országszerte hires Hám János püspök, a ki minden jövedelmét építkezésekre és alapítványokra fordította. A többi között föntartott saját költségén egy úgynevezett «convictus»-t, a hol hatvan, vagy hetven árva fiú menedéket, nevelést és iskolai tanítást nyert. A növendékek az intézetben maradtak, míg csak a középoktatási osztályokat bevégezhették, s aztán, ha módjuk volt, mehettek az akadémiákra vagy az egyetemre.

Igaz, hogy ezen convictusnak egyik (kissé elhallgatott) czélja volt a katholikus vallás terjesztése. Ez okból legörömestebben a protestáns és vegyes házasságból származó árvákat fogadták fel. De ki vehetné ezt rossz néven egy püspöktől, a ki hite tanaihoz rendíthetlen hűséggel ragaszkodott s maga is a legszigorúbb értelemben, mindig azok szerint élt és cselekedett?

A szomszédnék tehát és egy előkelő hölgy, a ki évek során munkával látta el a gyermek anyját, mindjárt a temetés utáni napon elvezették a gyermeket a convictusba.

Az igazgató, czímzetes kanonok Skultety főtisztelendő úr, vígasztalást igérő arczczal és jól felburnótozott orral fogadta az ajánlott növendéket s legelső kérdése is az volt: hol a gyermek keresztlevele?

Az asszonyok csak annyit tudtak, a mennyit az épen nem közlékeny természetű anyától hallottak. Hogy a férj honvédtiszt volt. Mindjárt kezdetben sebet kapott valahol s egy Lengyelke nevű faluba jött, a hol a helybeli papnak leánya gondos ápolás alá vette. Mikor meggyógyult a sebesült, hálából és szerelemből is, a leányt nőül vette. Később újra visszatért ezredéhez, de az oroszok betörése alkalmával a felvidéken holmi csekély előörsi csatában újra halálosan megsebesült. Még élve vitték el onnan az oldalt eső Zemplén megyének bodrogközi vidékére, a hol többé (állítólag) eszméletre sem jött, hanem meghalt. Özvegye később vette a hírt, mert fia, a kis Gáborka épen ezen időben született.

A kanonok példás részvéttel hallgatá végig ezen érzékeny történetet s aztán nagyot szippantott, még nagyobbat csattintott ujjával s mondá:

– Mindez igen szép és érdekes história. A házasság Lengyelke nevű faluban történt: de hol született a gyermek? hova írjunk, hogy a felvételhez szükséges okmányokat megkaphassuk?

Ezen kérdésre a jelenlevő pártfogónők közül csak egyik tudott valami homályos feleletet adni. Hogy a kis Gáborkának okvetlenül valahol Miskolcz és Debreczen között kellett a világra jönnie.

– De hol? az a kérdés.

– Alkalmasint sehol; legalább nem valami névvel jegyzett helyen. Útközben született a visszavonuló magyar hadsereg podgyászos kocsiján. Melyik község nevezhesse tehát saját polgárának?

Az igazgató nagyon gyanus értelemben csóválá meg fejét s mondá:

– Igy nem marad más hátra, mint levelet írni a lengyelkei lelkész-hivatalnak. Ha megküldik onnan a házassági kötések anyakönyvének kivonatát: tisztába lesz hozva ezzel egyszersmind a gyermek születésének törvényessége is.

Ámde most következett a szomorú körülmények között kezdődött regénynek legfeketébb lapja.

– Az a legnagyobb baj, – folytatá a leginkább jól értesültnek mutatkozó szomszédné – hogy az egykori Lengyelke nevű falu mai napság többé nem is létezik. A honvédsereg visszavonulásakor egy zászlóalj azon faluban rekedt. Fedezni akarván hátrálását, előörsi csatába bocsátkozott. Az orosz csapatok tehát felbőszülve a nem várt ellenállás fölött, rohammal foglalták el a falut; felgyújtották a házakat s így a templom a sekrestyével s az anyakönyvekkel együtt porrá, hamuvá égett. Mondják, a lakosok a szomszéd falvakba menekültek; maig ott laknak s ha földjeiket birják is, maga Lengyelke örökre eltünt Magyarország térképéről.

Ez már nagyon is sok elhinni valót adott a jámbor lelkű igazgató úrnak. Bosszankodva nyúlt burnótszelenczéjébe, nagy adagot csipett fel ujjai közé s mivel hamarabb csattintott, mint kellett volna, a földre szórta a drága dohányport.

– Bajos ez a dolog, – mondá – mert intézetünk alapszabálya, hogy csak törvényes házasságból származó gyermeket vegyünk fel. Mindamellett, ha az ügy kétes, vagy legalább az ellenkező eset nincs bebizonyítva, megeshetik, hogy félszemünket behunyjuk. Ki tudja, mit hallhatunk később? Hát ha meghozza a jövő mindazt, a mi még ma hiányzik.

Tehát a szép kis fürge fiút felvette az intézet növendékei közé. Tán megtetszett neki a bizalmas és barátságos képű gyermek? Tán azt hitte, ha az anyja protestans nő volt, az atyja is ily vallású lehetett? A fődolog pedig előtte az volt, hogy kiszabadíthat egy lelket az eretnekség tátongó örvényéből s beviheti Istennek egyedül idvezítő szentegyházába.

A szomszédnék egyebet sem kivántak. Hálásan köszönték meg az igazgató úr nagylelkűségét és kegyes elnézését; áldást mondtak a bőkezű alapítónak nevére s aztán teljes lelki megelégedéssel eltávoztak.

Az igazgató, különben, legkevésbbé sem kétkedett, hogy mind mese az, a mit hallott s törvénytelen szülöttet fogadott intézetébe. De miután szabad volt kétkednie, tehát megnyugtatá lelkiismeretét.

Gáborka pedig még azon napon fölvette az intézet növendékei által viselt szürke frakkot és hasonló színű posztóból készült egyéb öltözéket s csakhamar beleszokván új helyzetébe, egyike lett a többinek.

Csakhamar bebizonyodott, hogy az intézet igen jó fogást tett az új növendékkel; mert a kis Szabolcsy Gábort szorgalom, értelem, tanulékonyság és engedelmesség tekintetében iskolatársai közűl egyik sem multa felül. Különösen feltünt a tanárok előtt a gyermeknek csodálatos hajlama és könnyű felfogása a számtan legridegebb és legelvontabb tételei iránt. Oly jelenség, mely nem mindennapi tapasztalás a magyar faj törzsökös példányai között. Közülünk lesz költő, jogász, politikai szónok, sőt államférfi igen bőven: hanem az exact tudományoktól még mindig borsózik a hátunk.

Az év végén, midőn felolvasták a klasszifikácziót, Szabolcsy Gábor tündöklött a legelső helyen.

Ilyenkor a püspök, mint buzgó egyházi pásztor meg szokta látogatni az árvák intézetét is. Az igazgató jó előre kezébe csúsztatja a növendékek közül a legjelesebbek és a leghanyagabbak névjegyzékét, hogy fel lehessen őket híni, s mindenik megkapja, a mit érdemel.

Midőn Gáborkára került a sor, a püspök egy ideig igen megelégedve gyönyörködött a fiúcskának szerény, de azért nem bátortalan viseletén. Aztán kérdett tőle valamit, a mi épen eszébe jutott.

– Fiacskám, tudsz-e németül?

– Nem tudok egy szót sem.

A püspök elégedetlenséget kifejező köhintéssel hallotta ezen igen világos választ.

Hám János egyátalában nem tartozott az ötvenes évek hirhedt germanizátorai közé. Ő még akkor is hitte, hogy Magyarországban magyar embereknek kell lakni: maga sem beszélt a magyar és latinon kívül más nyelven, de hasznossági szempontból a német nyelv megtanulását mégis erősen megkivánta úgy papjaitól, mint a tőle függő kis diákoktól.

– Tótul sem tudsz?

– Nem tudok.

– Tehát semmi nyelvet a magyaron kívül?

– De igen is, kérem alásan: beszélek francziául.

– Hogyan! francziául?

A jó lelkű püspök azt hitte, a szélhüdés kerülgeti. A német nyelv nem tudását valahogy eltűrhette, de a franczia beszédtől elszörnyűködött. Egy gyermek, a ki most végezte be a gimnázium első osztályát, és francziául beszél! Egy árva, egy szürke frakkos convictor! Mi válhatik ebből, ha átuszott valamennyi iskolán?

Mert Hám János püspök úr előtt a franczia nemzetben Bossuet vagy Fenelon csak kivétel lehetett: a többi franczia mind Voltaire vagy Robespierre. Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik: I. Napoleon, a ki a pápát elfogatta, a ki a felséges osztrák dynastia ellen háborút folytatott, sőt annak vitéz hadseregét, a hol csak találta, még tönkreverni is vakmerősködött.

Úgy nézett rá, mintha eretnekségen kapta volna. Rémülve kérdé:

– Hol tanultál te francziául?

– A mamám mindig franczia nyelven beszélt velem, mióta a világon vagyok. Azt mondta: latinul megtanítnak az iskolában, magyarul pedig úton és útfelen.

A püspök elfordult: még arról is megfeledkezett, hogy a hanyag tanulókat jól lehordani szándékozott.

Mikor pedig elhagyni készült az intézetet, az őt, a ház kapujáig kisérő igazgatónak mondá:

– Reverendissime, elbeszélte ön ennek a gyermeknek csodálatos történetét. Útközben, kocsin született és semmi nyoma, hol lett megkeresztelve. Utoljára nem lehetetlen, hogy még ma is pogány s nincs megkeresztelve.

– Illustrissime domine: ez több mint valószínű, de ha Isten kezünkbe adta ezen tévelygő juhot, nem szabad bizonytalanságban maradnunk. Rajtunk a felelősség terhe s ha méltóságod megengedi, én e gyermeket még ma megkeresztelem.

– Ez mindenesetre mellőzhetlen kötelességünk, még pedig úgy vallásunk parancsolatából, mint világi szempontból, a gyermek jövője tekintetében. Hova megy innen? mihez kezd e világon, ha keresztlevelet nem mutathat fel? Tehát önre bízom, adja fel rá a keresztséget, úgy, mint ilyen kétes esetekben az egyház mindig szokta: sub conditione.

És valóban ezen szertartást végbe is vitték a gyermek fején, mielőtt a nap leáldozott volna.

A kik jelen voltak, a gyermekek, ifjak és öregek szent buzgalommal voltak a jelenet tanui, hálát adván az égnek, hogy e pillanatban a menyek országa új lelket nyert s a fiú megszabadult a rajta fekvő eredendő bűnnek fertőjétől!

Áldott, boldog világ, a régi hitnek utolsó napja!

Most a mi hideg filozófiánk más tanokat, egészen ellenkező elveket kezd szivünkbe csepegtetni. Ad-e megnyugvást, vígasztalást, biztosítékot a jövőre?

Egyelőre csak szomorú és elrettentő jeleit látjuk a merész cserének. Biztatnak ugyan bennünket, hogy az új tőke később dús kamatot fog hozni, tehát e reményben tűrjük az átmenet nehézségeit, kételyeit és rombolásait. Annyi bizonyos, hogy ha aránylag ily kis fővárosban, mint Budapest, mintegy négyszázezer lakossal, egy napon csak két öngyilkolási eset fordul elé, azt mondjuk: hála Istennek, ez még nem is sok; máskor több volt. Ezeket kellene tehát elfogadnunk az új tan mártirjainak?

Multak az évek.

Gábor diák iskolai bizonyítványaiban az örökös és szakadatlan «kitünő» sorozatnál mást emberi szem eddig nem látott.

A franczia nyelvet sem hanyagolá el. Valaki a városból megajándékozá őt ezen nyelven írt imádságos könyvvel s így talált abban úgy lelki táplálékot, mint folytonos éltető forrást arra, hogy a mit tudott, el ne feledje.

Mikor végre a legfelső osztályba jutott, megengedte neki az intézet igazgatója, hogy kijárjon a városba s pénzért kisebb tanulóknak leczkeórákat adjon. Feltették róla, hogy jövő évre az egyetemi tanulmányok hallgatására a fővárosba megy. Tehát szerezzen legalább annyi pénzt, hogy helyét a vasúton megfizethesse s még meg is élhessen nehány hétig a maga emberségéből, míg tanítványokat találhat.

Nehezen ment a dolog eleinte, de még is ment. A hol megjelent, a hová hitták, a hová kinálkozott, külsejével, szerény modorával s főleg ragyogó bizonyítványaival mindenütt jóakarókat és pártfogókat talált. Aztán gyakorlati észszel, helyes számítással és előlátással birván, eleinte nem válogatott a tanítványok között, hanem a legelsőbben ajánlkozókat, bármely sovány jutalom mellett is elfogadta. Később ismeretesebb lévén, ő volt a legkeresettebb correpetitor, a kire a legjobban fizető szülők gyermekeik oktatását bízták.

Legnagyobb előnyére vált azon specialitása, hogy főleg a mennyiségtannak úgy elméleti, mint gyakorlati ágaiban elismert tehetségnek tartották. A hány úrfi, ősi szokás szerint a mathematikából megbukott, mind Szabolcsy Gábor keze alá menekült s aztán a helyes, értelmes és czélszerű oktatási mód következtében, a pótvizsga kelepczéjén tisztességes módon áthatolhatott.

Ezalatt saját dolgait legkevésbbé sem hanyagolta el. Nagy szorgalommal járt a műegyetem leczkéire. Ott mindent egyszeri hallásra felfogott és megtanult: úgy, hogy a kik tudták, hogy e fiatal embert életének tizedik évében keresztelték meg, meg voltak győződve, hogy ily éles számvetési talentummal megáldott ficzkó csak zsidó szülőktől származhatott.

Ezen föltevés ellen azonban nyiltan tiltakozott az ifjúnak nyilt arcza, karcsú és szabályos termete, sima gesztenyeszín haja, törzsökös magyar hangja és kifogástalanul jól hangzó beszédmodora.

A három vagy négy évi szorgalomnak jutalma lett, hogy egy szép reggel, midőn Gábor úr éltének huszonkettedik évét betölté, gyönyörű öntudatra ébredt fel:

– Okleveles mérnök vagyok!

Ezt mondta, de rögtön utána gondolta: ha tudniillik akad is valami mérni való!