Gábor gróf a következő napokon otthon maradt. Elvesztette kedvét ellátogatni Cseklész grófné kastélyába, bár jól tudta, hogy várják oda, s elmaradását elpártolásnak, sőt háladatlanságnak fogják nevezni.

Érzette, hogy mint a társaság tagja, kötelessége lett volna réthfalvi látogatásának eredményeiről számot adni; de szíve szerelmének édes sorai nemesebb és magasztosabb hangulatba hozták kedélyét. Átlátta, hogy érzelmekkel telve, nem találhat helyet ott, a hol tisztán és egyszerűen csak mulatni akarnak és nem sokat gondolnak azzal, kinek rovására szereznek maguknak tréfát és nevetközés közben eltöltött egy pár órát?

Cseklész grófné mint pártfogó és önként ajánlkozó közbenjáró méltán neheztelhetett az elhanyagoltatás miatt. De nagyvilági hölgy létére is tudott elnéző és engedékeny lenni, a hol mentségül a leggyöngédebb érzelmeknek tiszteletben tartása jött tekintetbe. Tudta, hogy az ő házában, a könnyű vérűek társaságában, komolyan szerelmes férfi, a ki titkát őrizni tartozik, csak unalmas szerepet játszhatik. Tehát tűrt és biztatta vendégeit folyvást a következő nappal.

De a kinek egyszer oly bizalmas és barátságos levelet küldött; a kinek, kastélyát, második otthonául felajánlotta, nem tehette, hogy azt másodszor is meghíjja.

Ily finom érzékkel biró körben, mindig felteszik, hogy a szívesen látott vendég, a legfontosabb ok nélkül nem maradhat távol.

Egy reggel, a midőn, szokás szerint egy lovas legény a legközelebbi vasúti állomásról meghozta a postát, a sok hirlap és más küldemény között egy magán levél is elékerült a csomagból.

– Lássuk, ki ír?

Feltörte a pecsétet és olvasá:

«Szatmár, szept. 4.

Méltóságos gróf!

A midőn István napján, méltóságodnak aláírásával, levelet vettem, őszintén megvallom, hogy első gondolatom is az volt: valamelyik hivatalbeli kollegám űz velem izetlen tréfát. Magam vagyok vén legény a vasút szolgálatában és a fiatalabbak szeretnek kikapni az öregen.

De mikor a gelenczei uradalmi fiskális hozzám hozta az adományozó levelet, a telekkönyvi kivonatot és a pénzügyigazgatóságtól kiadott nyugtát az átiratási illetéknek megtörtént lefizetésétől, mélyen megilletődve tapasztaltam, hogy csakugyan minden az én nemes grófom akaratából ment végbe.

Szememnek hinnem kellett, de lelkem mégis kétkedett, hogy oly csekély szolgálatokat, miket csak kötelességem érzetében teljesítettem, ily rendkívüli jutalomra lehessen érdemesíteni.

Engedje meg gróf úr, hogy irántam mutatott kegyességét, a legelső alkalommal élő szóval köszönhessem meg. Most csak azt mondom: bizonyos ugyan, hogy méltóságod ezen kegyét érdemetlenre pazarolta, de háladatlanra semmi esetre sem.

Rögtön lemondtam hivatalomról. Miután nyugdíjt nem kértem, az értesítést, hogy kivánatom teljesült, a forduló postával megkaptam. Mihelyt tehát megérkezik utódom, családostól együtt átköltözöm azon birtokra, melynek minden fűszála, míg élek, csak arra emlékeztet, hogy a legszentebb hála kötelességeit vállaltam el és csak akkor leszek boldog, ha bár életem koczkáztatásával is, méltóságodnak bármely érdekében hű szolgálatot tehettem.

Nagy István.»

Örvendett a fiatal ember e levélnek és előre elgondolta, mily kellemes perczei lesznek, ha bekalandozván földjeit, olykor a jó szomszédhoz is bekopogtathat és mások jelen nem létében, elbeszélget vele, dicső atyjáról, édes anyjáról és a lengyelkei élet emlékeiről.

A hirlapokban szokás szerint semmi új, érdekes vagy vigasztalást igérő esemény. Fel volt melegítve, a mi két héttel ezelőtt történt. De a zemplénmegyei közlöny harsogó trombitaszóval hirdette, hogy Szabolcsy gróf egyik régi hivataltársát, a kivel legbensőbb barátságban élt, rendkívüli ajándékkal lepte meg: a szerény állomásfőnökből egyszerre jómódú földesúr lett.

Ismét nehány nap mult el.

Egyszer, épen delet harangoztak a faluban, a midőn lovas legény érkezik a kastély elé és levelet hoz Cseklész grófnétól.

A fiatal ember megijedt, mert tudta, hogy egy újabb meghívás, valamely fontos közbejött esemény nélkül nem érkezhetett hozzá. Tehát az ő számára van nagy ujság és nemcsak azért szükséges jelenléte ott, hogy a vendégek kiváncsiságát kielégítse.

Olvassuk a grófné levelét:

«Kedves Gábor!

Ön boldogan aluszsza az igazak álmát s nem tudja, hogy reggeliző szobája alatt, a pinczében, százezer kilogramm dynamit van lerakva. Akkor akar fölébredni, ha a levegőbe röpült?

Jőjjön ebédre, ma, hozzám és hallja a roppant ujságot Réthfalváról, mert már a verebek is csiripolják egész Zemplénben.

Tegnap Réthfalván voltam és borzasztó összeesküvést fedeztem fel Gelencze ellen. Úgy látszik, hogy a kis leányt léggolyón akarják elrabolni Hevesmegye fekete oczeánjának valamelyik puszta szigetére.

Tán tréfálok? Az egész Európa tudja, hogy beszédemben, írásomban minden nagyítást kerülni szoktam. Hanem a mit láttam, azt láttam.

Kérdi mit láttam? A báróné nagy titokban valami fehér jószágot mutatott nekem. Úgy ragyogott mint a sarköv örök hava! Aztán egész tele marokkal, ajándékba küldött brillantokat. Saját kezemben tartottam s a legkisebb nagyobb volt mint a malomkő, Pesten a Concordia gőzmalomban. Mikor felragyogott előttem e kincs a gyönyörű à jour foglalványban, megesküdtem, hogy ha még egyszer valaha, ezred évek mulva, egy más geologiai korszakban, újra e világra születek, csak Nagygáthy grófné akarok lenni! Kap-e Cseklész úr, helyembe, más kárpótlást és hasonló tartós boldogságot? az az ő dolga.

Cecilie de Cseklész»

Ez grófnéhoz méltó bolond levél volt, de mégis szóról-szóra érteni lehetett. Levonva a hóbortos modort, világosan meg volt írva a tény, hogy Réthfalván igen gyanus, sőt veszedelmes jelek mutatkoznak. A pompás fehér öltözék, a vőlegénytől küldött ajándék, bebizonyította, hogy menyasszony van a háznál.

A megrémült fiatal ember rögtön befogatta lovait és ötven percz alatt Cseklész grófné kastélyának kapuzata elé érkezett.

Szokás szerint ez órában az egész társaság a kertben mulatott. Nagy örömmel fogadták itt a gelenczei szomszédot s miután a vendégek (legalább hivatalosan) nem tartoztak tudni, hogy Gábor grófot a réthfalvi események közelebbről is érdekelhetik: történt, hogy fél óra multán ő is együtt úszhatott a forgalomba hozott hirek özönében.

Kissé boszankodott ugyan, hogy ezen csevegések és ujságolások alatt kénytelen volt a közönyös hallgatónak szerepét játszani. Lelkében ugyan az Aetna tüze háborgott; de azért ő is csak nevetközött a többiekkel. Mert ha jó társaságban meg van is engedve, hogy valaki boldogtalan szerelmes legyen, igen izléstelen köznapiság a szív fájdalmát nyiltan elárulni, tüzeskedni, vagy hamleteskedni s ezáltal másokat untatni!

A mint a társaság szüntelenül mozgott, forgott, majd szétoszlott és újra összegyülekezett, Cseklész grófné a legelső kedvező alkalommal a fiatal ember karjára támaszkodik s ketten belebb sétáltak a kanyargó utak és terek árnyai közé s leültek azon padra, melyen a mult héten a Würzheim bárónéval tartott titkos konferenczia is végbement.

A grófné, minden szokott bevezetést mellőzve kezdé:

– Annyi tarka és hihetetlen hír érkezett ide Réthfalváról, hogy elhatároztam véget vetni a bizonytalanságnak s tegnap, egyedül, csak komornám társaságában áthajtattam a bárónéhoz.

– És mindent saját szemével látott?

– Mindent és sokkal többet, mint legvadabb képzeletemben vártam. Már messziről feltünt, hogy a kastély kormos falai vidám világos színre vannak kimeszelve. A kapu előtt emelvény állott és azon két zubbonyos szobrász faragta és javítgatta a párkányzat fölött álló családi czímert. A puszta kert földjét felásták és fűmagot vetettek belé; közel a házhoz műkertészek dolgoztak, gyepkoczkákat raktak le s virágokat ültettek, cserepestől. Az udvaron egy kocsis négy lovat sétáltatott; a nyitott szin kapujából egészen új és igen díszes kocsi fénylett elé.

– A réthfalvi kastélyban?

– Valóban félni kezdtem, hogy kocsisom, tévedésből valami gazdag zsidónak frissében összeprolongált kastélya elé hajtott. A nagy teremben kettős létrákon szobafestők ágaskodtak; egy csoport mázoló az ajtókat tölgyfa-szinre festette. Épen most hoztak Pestről két nagy tükröt és a báróné méregette a falat, a hova felaggathassa!

– Nagyon meg volt lepetve?

– Úgy látszott, de nem mutatta. Olyan szivesen fogadott, mint a házasszonyok szoktak, ha épen sürgős foglalatosság között találjuk őket. Miután előre kimondtam, hogy ebédre nem maradhatok, bevezetett egy szobába, mely eddigelé legalább, nem volt fenekestől felforgatva. Feltünt előttem, hogy a báróné boldog és elégedett. A kétkedésnek és bizonytalanságnak egy vonása sem rajzolódék homlokára.

– Ez rettenetes fenyegetés ellenem.

– Kivételkép igen közlékeny volt irányomban; ezerfélét beszélt, a mire kiváncsi nem voltam. Bevitt a garde-robe-ba, a hol egy egészen új s csak gyalult deszkából összeszegezett rakasz állott, rajta a vasuti szállítmányjegygyel: Páris–Budapest. Megnyitá ajtaját s belől valami fabunkóra akasztva, töretlenül, a legpompásabb menyasszonyi toilett függött. Csak a leány hiányzott belőle.

– Világos készület a lakodalomra.

– Később hálószobájába vezetett s ott felnyitá előttem mesés hírű pénzszekrényét. Megmutatta az ajándékba vett ékszereket. Mondhatom, nagyon értékesek voltak. Ha nekem ilyenek volnának, rögtön eladnám s a pénzt kellemesen elkölteném. Mert hogy viseljem is, arra oly czikornyásan divatosak voltak, hogy az izlésnek még nyoma sem maradhatott rajtok.

– És a menyasszony?

– Ennek még a szinét sem mutatták nekem. A báróné példálózkodott ugyan valami rögtön bekövetkezett migraine-re; de nem érthettem: ő szenved-e benne, vagy a leánya?

– És a lakodalom napja?

– Csak azt hallottam: ma-holnap; rövid időn; legközelebb. De ha a báróné meghatározott napot nem említett, a nyilt szerénytelenség vádja nélkül, bővebben nem kérdezősködhettem. És most?

– Igen, grófné; ez a kérdés: és most?

– Azt már mondtam, hogy én hirhedt házasságszerző vagyok, és természetemnél fogva, mindig a hű és regényes szerelmesek pártján állok.

Ez igaz is volt, habár a grófné ezen állítását élő példákkal be sem bizonyíthatta volna. Csak annyi kétségtelen, hogy mindig különös érdeklődést mutatott a szívügyek iránt. Lehet, hogy ez tisztán csak szíve jóságából következett; de inkább valószinű, hogy ily beavatkozása által főleg magának akart izgalmat, sürgős foglalkozást, vagy kellemes időtöltést szerezni. Ha sikerült, büszkén aratta le győzelmének gyümölcsét; ha balul ütött ki, nevetett, kiverte fejéből s nem szerette, ha mások emlékeztetik rája.

Különben jól tudta, hogy Gábor gróf is csak elérhető lehetőséget várhat tőle. Igazi grófnétól ez is sok. Ilyen szíves segítség volt tőle, hogy egyszer egy szerelmes levélkének kézbejuttatását magára vállalta. De csattanós históriákra, vagy erőszakos szerelmi coup d’état-ra még gondolatában sem vállalkozott. Elég önmegtagadás volt tőle, hogy új hirek közlésének czímén másodszori meghivót küldött egy férfinak, a ki az egész őszi idényre szivesen látott vendégként volt fogadva.

Gábor gróf büszke lehetett e kivételes kitüntetésre; de az avatottabbak mégis suttogták: mérnökből soha sem lesz igazi gróf. Ezek közől senki sem követheti el a hibát, hogy legközelebbi szomszéd létére, minden mentség nélkül, két hétig se nézzen a vendégszerető ház felé.

Egyik hiba után a másik következett. Gábor gróf, hogy rossz kedvével másokat ne untasson, igen kereste a magányt. Ebéd alatt szivesen vette, ha mások sokat és víg dolgokat beszéltek, neki pedig békét hagytak. Oly magaviselet, mely ilyen körben nem maradhat észrevétlenül.

Rettenetes állapot az, dúsgazdag lakoma, tréfa és nevetközés közben, csak kényszerüségből mosolyogni, belől pedig sötét kételyekkel küzdeni és odavetni lelkét a marczangoló kétségbeesésnek.

Már késő este volt, a midőn az illem megsértése nélkül parancsot izenhetett kocsisának, hogy fogjon.

Mikor pedig felült és őszi könnyü felöltőjét felvette, csak azt várta, hogy kocsija felzökkenjen az országútra.

Akkor előre hajlott, kezét a kocsis vállára tette és parancsolá:

– Hajts Réthfalvára. Olyan gyorsan, a mint a ló csak élve megbírja.

Mit akart ott, most, éjjel?