A kényelmes kocsi gyorsan koczogott az uton, egyenesen dél irányában.

A szenvedély, nyugtalanság, féltékenység és kétségbeesés hordta a fiatal embert, a ki nem gondolta meg hidegen, hogy mit cselekszik?

Mert ha kocsija, lova van az embernek, a jól kavicsolt úton elébb-utóbb ott lehet Réthfalván: de csak akkor jusson először eszébe: mit akar ott? mi a czélja? minő sikert remélhet?

Oda ment éjjel, a hol nappal is hiába kér bebocsáttatást. A báróné nem fogadja el látogatását s még nagy udvariasság lesz tőle, ha tagadó válaszát valami köznapi mentséggel indokolni kegyeskedik!

Ilyen helyre sietett ő, éjjel!

Egy pár óra mulva meg fog érkezni és nem fogja tudni, mihez kezdjen? Vendéglő, mely szobával is szolgálhat, a mezővároskákban is ritka. A falukban pedig csak zsidó korcsmáros mér bort és pálinkát. Tehát a falu szélén álljon meg a csinos úri fogat? mit mond erre a kocsis, mit mondanak az elkényeztetett urasági lovak?

Paraszt háznál keressen szállást? Ezt kap mindenütt, a hova bekopogtat, még a vándor iparos legény is, ha tud magyarul. Hogy ne találna hajlékot a gelenczei gróf!

De majd felvirrad reggelre. Az egész falu összecsődül a hirre, minő fényes úri vendéget kapott Pap Tamás uram, a ki csak negyedtelkes gazda és már kétszer telelt ki Ujhelyen a vármegye költségén.

A báróné mindjárt a reggeli kávé mellett értesül a nagy ujságról s mint kétfejü sárkány őrzi meg leányát, el nem bocsátja szeme elől, nehogy a felhők közől levélke hulljon kezébe.

De hát ha őrizni sem kell többé a feledékeny kis leányt? Hogy a szomorú külsejü házat kijavítják, a termeket festik és újra butorozzák, a kertet csinosítják: más okból is történhetik. Ki tudja? végre tán a báróné is ráunhatott az őt lealázó fösvénységre s ezután több csinosságot, több kényelmet akar élvezni. Hanem a menyasszonyi ruha megrendelése és gyors megérkezése sokkal fenyegetőbb jelre mutatott. Menyasszony nélkül nincs menyasszonyi öltözék. Legalább rendes körülmények között még nem látott ily készületet senki. De hogy a báróné a nagy értékü ékszereket is elfogadta, sőt nagy örömmel mutogatja is: ez minden kétséget eloszlatott. Ily kincset csak az elismert, elfogadott vőlegény küldhetett menyasszonyának.

Ha ez így van, mit lehet ellene tenni? Mit használnak most már a kis leánynak titkosan írt és oly magasztos lelki hevület közt átadott jegyzetei? A ki a legfelsőbb biróság előtt elveszté pörét, sehova sem felebbezheti ügyét. A leányka szerelmes levele nem váltó, melyet minden esetben ki kell fizetni. Mi volt tehát hátra? mi volt még itt elvégezni való? Hogy a változékony gyermeknek szemrehányásokat tegyen? ez férfiatlan tett lett volna.

És mégis hajtatott gyorsan Réthfalva felé. Belevágott a legdiákosabb szinezetü kalandba. Ez nem illett hozzá, a régi positiv mérnökhöz, a későbbi osztálytanácsoshoz, de tán a mai fiatal grófhoz sem.

Ilyen ember adhatná fejét arra, hogy éjjel lesse a házat, körül sétálja a báróné kuriáját; kitegye magát azon lehetőségnek, hogy valaki megállítsa és kérdőre vegye?

Sőt, hogy a legprózaibb esetet is számításba vegyük: hát ha a falu komondorai megugatják és körülveszik? Azalatt pedig ama hűtlen és könnyelmű teremtés teljes lelki nyugalommal alszik és álmodik azon boldogságról, mely őt, az irigylendő Nagygáthy grófnét, várja.

Mindez nem jutott a fiatal ember eszébe.

Legalább nem az első perczekben, a lelkében keletkezett féltékenység furiáinak foga között.

De mentől inkább közeledett és a hűvös éji szellő megcsapkodá lázas forróságban lángoló homlokát, annál inkább kezdett visszatérni régi hideg megfontoló tehetsége. Nem annyira ugyan, hogy útjából visszaforduljon, de legalább gondolkodni kezdett vállalatának gyakorlati nehézségeiről.

Már lehetett esti tizenegy óra, a midőn egyszerre a távolból, a mérnök fülében igen ismeretes tompa dörömbölés hangja közeledett. Ezt éles fütty követé s a vonat, a nem messze fekvő állomás előtt egy perczre megállott.

– Hah! ez jó gondolat.

Az egykori főmérnök a vasut összes itteni állomásfőnökeit jól ismerte. Tehát volt a szükségben szállás és éji nyugalom magának és meglehetős hely a kocsisnak és lovaknak.

Parancsolá tehát, hogy kocsisa egyenesen a pályaudvarba hajtson be.

Csakugyan régi ismerősére talált, a ki legelőször is azt hitte, hogy a gróf azért igyekezett ide, hogy az átmenő vonaton hazafelé utazhasson.

A gróf barátságos vendégszeretetet kért és nagy szivességgel nyert is. Annál nagyobb volt az állomásfőnök csodálkozása, a midőn a gróf kijelenté, hogy bizonyos elhalaszthatlan ügyben, mely egyedül és személyesen csak őt érdekli, rövid megpihenés után, útra fog kelni, még pedig gyalog!

Oly határozottan mondá ezt a gróf, hogy az állomásfőnök nem sok szót vesztegetett az ellenkező tanács ajánlására, hanem vendégét, nagy sajnálkozással útra bocsátotta.

De nem egyedül. Először, adott kezébe egy hatalmas bunkósbotot, másodszor elészólított egy kocsitoló szolgát, azon utasítással, hogy a gróf urat kövesse és minden parancsolatának engedelmeskedjék.

Így tehát ketten mehettek.

Hová? Réthfalvára, mely e helyre, gyalog menve, egy órányi távolságra esett.

A mozdony füttye, az állomásfőnök egyenruhája, a kiséretül adott kocsitoló, egyik eszmét a másik után sugta az egykori mérnök fülébe.

Most már nem búsult többé az éji szállásról és a nappali búvó helyről, honnan igen sokat láthat, a mi a kastély körül történik.

Ez a biztos hajlék pedig a pályaőr háza volt, mely a kastély felső kertjének tőszomszédságában állott. Ő maga mérte ki helyét; ő maga ügyelt az építkezési munkálatokra.

A pályaőrt pedig jól ismerte. Itt állítá meg ő egyszer a vonatot és épen ezen öreg embert küldé be a báróné kertjébe, friss virágokból font koszorúval, az ezredes sírjára.

A töltés tetején senkinek sem szabad járkálni, most azonban Gábor gróf magas pártfogás alatt állott s ha valahol az őrök megállították őket, a kisérőül adott kocsitoló csak azt mondá: félre az útból; nem látod, hogy én vagyok?

Ezen teljes érvényű útlevél mellett négy, öt pályaőr birodalmán is akadály nélkül áthatolhattak, míg végre a réthfalvi kert kerítése alá értek, a hol a pályaőr, egy tehervonatra várakozva, földre tett lámpája mellett édesdeden szunnyadozott.

Öreg legény volt már Márton bácsi s nagyon megijedt, a midőn nem a közelgő vonat, hanem egy pár sötét alak ébreszté fel őt álmából.

A gróf megköszönte a kiséretet és herczegi borravalóval vett búcsút a kocsitolótól.

Az öreg Márton, a réthfalvi kert melletti pályaőr bámulva ismeré meg a mellette álló fiatal emberben a korábbi főmérnököt és a mai grófot, a gelenczei kastélyból.

– Tetszik valamit parancsolni?

– Szállást kérek az éjre.

– Szállást? az meg van tiltva; de ha az én főmérnököm, az én fiatal kis grófom parancsol: az egészen más.

Aztán sokáig dörmögött magában az öreg, mint a ki mondani is akarna valamit, de tán okosabb volna hallgatnia.

Végre, az éj sötétében, a midőn a beszélőnek zavart arczvonásait senki sem látja, neki bátorodék és kérdé:

– Méltóságos uram! a mióta tudom, hogy az én főmérnökömből Szabolcsy gróf lett, sokszor akartam levelet írni Gelenczére.

– Szivesen vettem volna. De itt vagyok, beszéljen élő szóval.

– Sohasem találná el, ki vagyok?

– Ön? És ki volna?

– Megmondanám, ha nem félnék, hogy a mostani hatalmas uraság restelhetné az ilyen régi ismeretséget.

– Beszéljen bátran. Ön tudja, hogy annak idejében magam is szegény legény voltam.

– Úgy van, szegény. Főmérnök a vasutnál! Akkor is annyi volt köztünk a különbség, mint a püspök és a falusi templom harangozója között.

– Patvarba, az ilyen hasonlítgatásokkal. Szóljon s meglátja, hogy a mai gróf még mindig dicsőségének tartja a főmérnökséget.

– Oh, akkor még nem tudtam, mi köt bennünket össze. De tessék elhinni: én eddig a szerencsémmel senki előtt sem dicsekedtem és ezután sem fogok.

– Tehát, ki ön?

– Én? hogy is mondjam. Én a gróf úrnak keresztapja vagyok és a gróf úr az én keresztfiam. Nem nagy atyafiság, de mégis valami.

– Ön az én keresztapám?

– Én vagyok Hólyag Márton, a ki a szép, jó és boldog világban, Kossuth apánk idejében, fuvarba járogattam. Egyszer Szerencs mellett, a szekeremen, kis gyermek jött a világra. A lengyelkei pap bevitte Tokajba a templomba s annak rendi szerint megkereszteltük a kis Gáborkát. Meg sem ajándékoztam keresztfiamat. Mai napig adósa vagyok ezzel neki.

– Ne búsuljon, majd kiegyenlítjük számadásunkat. Most pedig, kedves keresztapám, vezessen födél alá, mert reggelig aludni akarok.

– Mindjárt otthon leszünk. Amott az átjáró; onnan csak kétszáz méter az őrházig.

– Van felesége?

– Van bizony, hála Istennek.

– Tán épen az a szőke menyecske, a kit régebben többször láttam?

– Az, bizony; nem is más.

– Későn házasodhatott, keresztapám, ha ilyen fiatal felesége van.

– Mindig későn házasodik az ember, ha életében negyedszer követi el ezt a bolondságot.

– Negyedszer?

– Oh uram: a mi a férfinál a hivatal, az a fehérnépnél a házasság. A hol egy szoba, konyha, meg egy darab kenyér van, úgy folyamodnak arra az asszonyok, mint mi, ha megürül a pályaőr házikója. És ha az öreg ember nem merne is vállalkozni, addig járnak komendálgatni a komámasszonyok, míg egy ilyen bolond jószág a nyakunkon marad. Ne vegye panaszkép az Úristen.

Így tett szert éji szállásra az ifjú gróf, épen a réthfalvi kert tőszomszédságában. Meg is érdemlette szerencséjét, mert épen ő mérte ki helyét, hajdanában.

Az álmából felvert menyecske, mihelyt meghallotta, ki lépte át a küszöböt? rögtön felkelt és ágyat vetett a vendégnek; maga pedig két szalmazsákot terített a konyha közepébe és ott töltötte, áldott jó lelkiismerettel az éj hátralevő részét.

Reggel hat órakor fehér kávét vitt be a grófnak. A hozzávaló kenyeret szépen megpirította. Mert szakácsné volt azelőtt Király-Helmeczen az ispánnál és tudta, mily drága-finom ételekkel élnek a gazdag emberek.

Ez időben a pályaőr hivatalos önérzettel leste a reggeli vonatot. Ott ajtaja előtt s tábornagyi rövid botjával mutatta, hogy szabad az út, nincs semmi akadály.

A fiatal ember pedig tökéletesen otthon volt. Számára biztosabb és kényelmesebb observatorium nem létezhetett e világon. Kifelé, a domb magaslatán szántóföldek terültek. Befelé az ablakon át végig láthatott a pusztult kerten egész a kastély fehérlő homlokzatáig.

Egyelőre beszédbe eredett a menyecskével.

– Kedves galambocskám, kérdenék valamit, ha megigérné, hogy nem adja tovább szavamat.

– Én? Még csak az kellene, hogy pletykát csináljak! Elhiheti, gróf úr, hogy olyan titkok vannak rám bízva, hogy még a zempléni főispán felesége sem tudja.

– Ezt örömmel hallom.

– Tudja meg, hogy Lenke kisasszony nagyon jó hozzám. Én öntözöm, minden este a gyepet az ezredes sírköve körül. Az ablakból is láthatja, hogy olyan friss zöld, mintha egy vég bársony volna leterítve. Tudja, mit mondott nekem a kisasszony ezelőtt három nappal?

– Szeretném hallani.

– Azt mondta: Örzse néni, mert így szólít a kis angyal, holnap délben levelet adok át, titokban, vigye a városba és tegye a postára.

– És elhozta a levelet?

– Nem hozta biz azt, szegény. Azóta nem jött fel a kertbe. Egész nap lestem, a levesem is majd kifutott, de a kisasszony nem mutatkozott.

– Csak nem beteg tán?

– Semmi baja. Víg és jókedvű. Ezt Jetty szobaleánytól tudom, a ki derék leány, de Lenke kisasszony mégsem bízná rá levelét, mert elébb kerülne az a báróné, mint a postamester kezébe.

– Gondolja, hogy Lenke kisasszony egész napon a szobájában marad?

– Arról nincs szó. Elviszi az anyja sétálni az alsó kertbe.

– Oda pedig nem jut be idegen.

– Dehogy nem. A báróné igen szivesen lát engem s mást is a faluból.

– Tehát elmehetne oda?

– A mikor akarok. Csak vennem kell öt krajczárért kalarábét, paradicsomalmát és petrezselymet s a báróné úgy megköszöni a pénzt, mint a zsidó, ha petroleumot vásárlok tőle.

– Elmegy ma oda?

– Ma inkább, mint máskor. Az öregem azt mondta, itt ebédel a gróf s akkor meg kell mutatnom, mit tud még a királyhelmeczi ispán szakácsnéja.

– Köszönettel veszem Hólyag Márton uram vendégszeretetét. Nem eshetik meg, hogy találkozik Lenke kisasszonynyal? és az igért levelet is átveheti tőle?

– Azt majd meglátjuk.

– Ismeri Nagygáthy grófot?

– Hogy ne ismerném? Szörnyű nagy gróf, de piczi kis emberke. Épen egy ilyen vézna jószágot láttam egyszer a beregszászi vásáron, a mint megevett hat font csepűt.

– Gyakran jár ide?

– Egy héten kétszer. Reggel jön, este tíz órakor megy vissza. Istenem, hogy lehet az ilyen ember gróf, a mikor a számadó gulyás még bojtárnak sem venné be.

– Látja néha?

– Látom. Bár ne látnám, mert ugyancsak meggyűlt vele a bajom.

– Hogy-hogy?

– Nem érthetem, hogy ha az ember egyszer gróf, még szemtelen is lehessen.

– Ah, szemtelen? Ez érdekes kezd lenni.

– A dolog így történt. Már jó sötét volt, a midőn öntözém a gyepet a honvédezredes sírja körül. Egyszer csak mellém furakodik a gróf, mond valamit s aztán, követem alássan, úgy nyúl hozzám, hogy ijedtemben, a milyen széles a tenyerem, úgy pofon találom legyinteni.

– Csattant?

– Mint mikor a szél becsapja az ajtót! Szépen megcsendülhetett a füle belé. De csak aztán kezdtem félni. Hátha van olyan törvény, hogy felakasztják az olyan embert, a ki pofon szelt egy grófot?

– Még eddig nem volt rá példa. Alkalmasint azért, mert nem tett panaszt a bíró előtt.

Ezalatt átrohant a vonat és Hólyag Márton uramnak szabad ideje volt délig. Mindjárt tűzre való fát vágott; elküldte feleségét a boltba, mészárszékre, hogy mára olyan ebéd legyen, a minőt Zemplén még nem látott.

Mikor kongott a réthfalvi harang, csakugyan az asztalon volt a leves s utána még három tál válogatott eledel. Örzse asszony még jobban akart főzni, mint az ispánnétól tanulta s azért a boltból tizenöt czitromot hozott s minden ételt ezzel fűszerezett agyon. Bölcsen vélekedvén, hogy a grófok, a drága czitrom nedve nélkül, ennivaló dolgot be nem vesznek szájokba.

Épen az utolsó étel jött az asztalra. Nagy gonddal készült pecsenye egy vén kecske czombjából, gyönyörűen felczifrázva levegőben szárított szalonnából metélt szeletkékkel.

A ház asszonya büszke öntudattal akará vendégét kinálni e remek készítményből, a midőn fél szemmel mindig lesve az uraság kertjében netán feltünő jeleket, egyszerre lecsapja az asztalra a tálat s mint kilövött nyíl iramlik az ajtó felé.

– A kisasszony!

Erre a fiatal ember is kirugja maga alól a széket, maj magával rántja a terítőt és odaszökik az ablak mellé.

Nézett és látott. Ott volt, csakugyan ott lebegett könnyű léptekkel a kertben, mint a bokrokat megzörgető szellő. Körüljárta a síremléket övező pázsitot; majd a gyepre lépett; óvakodva visszatekintett a kastély felé. Egy fohászszal egész imát bocsátva az ég felé s aztán a sírkövet kétszer, háromszor megcsókolá.

A következő pillanatban a pályaőr feleségének vörös szegélylyel ékített kékpettyes szoknyája is tarkítá a kert pusztaságát. Örzse néni is óvatosan haladott előre s mégis, mihelyt észrevette a kis leány, hogy valaki közeleg feléje, nyájas arczczal intett, megfordult, a földre nézett s azután mint a galamb, mely repkedni indult, de a felhők között karvalyt pillantott meg, visszarepült a kastély oltalma alá.

Mindez legfölebb harmincz lépésnyi távolban ment végbe az ablak mellé szögezett fiatal ember szeme előtt. Látva a kis leány megfutamodását, mellét valamely eddig soha nem érzett fanyar és keserű érzet rohaná meg. Azt hitte, végső órája ütött. Ah! a leányka megbánta, vagy elfeledte, a mit igért!

De mi történik a következő perczben?

A pályaőr csinos menyecskéje nem zavarodik meg a kisasszony eltűnése miatt; inkább biztosabb lépésekkel halad előre, odáig, a hol a leányka állott. Itt lenéz a földre, keresgél, aztán hirtelen lehajlik, felvesz valamit, köténye alá rejti s akkor győzelmet hirdető arczczal rohan visszafelé.

– Ezalatt Gábor gróf már a ház küszöbét tartja elfoglalva; útját állja a hazatérőnek s a fellázadt szenvedély legvadabb hangján kérdi:

– Talált valamit?

– Semmit. Csak egy levelet Szabolcsy grófhoz czímezve.

És ezen kincsarany találására azt mondhatta: semmit! Mi lehetett ennél e földkerekségen becsesebb?

A levél tintával volt írva, bizonyságul, hogy a kis leány több szabadsággal bir, mint azelőtt. Szabatosan volt czímezve, spanyolviaszszal lepecsételve s még postajegygyel is ellátva.

Mi lesz tartalma? Hátha korán örvendett?

Visszament a szobába, a hova a házbeliek, illemből és szerénységből nem követték. A terített asztalról vett elé egy kést s felhasította a borítékot.

Halavány volt mint a fal, de mindjárt az első sorok olvasására, arczszíne megjött, elfojtott lélegzete újra szabad lőn.

Ím a tartalom:

«Egyetlen igaz barátom a földön!

Ön hallhat most Réthfalváról csodálatos meséket. Megérkezett a menyasszonyi ruha, a mama szekrényében ragyog a drága ékszerek sokasága; de az én szememet el nem vakítja, többre becsülöm a szétszórt kavicsot az országúton.

Lesz híre a nagy lakodalomnak. Jön a vőlegény, öt lóval, sallangos szerszámmal. Elhozzák Leleszről az aranykeresztes apátot, Beregszászról a város tizenkét mozsarát a durrogtatásokra. Itt lesz a násznép huszonnégy kocsival. Készülnek a násznagyok, egyik főispán, másik miniszter. Van már két nyoszolyóleány, olyan nehéz selyembe, hogy uszályukat el sem czipelhetik. Meg van rendelve Pestről, ifjabb vagy idősb Rácz Pál bandája, hogy húzza a csárdást kivilágos kivirradtig. Már kaptuk levelét a párisi szakácsnak, a ki azt írta: öt konyha és tizenhét egészen különfajú kemencze kell neki, ha igazi uraknak való süteményt akarunk.

Egyelőre nincs más csodálni való a mamám szerény kastélyában, mint egy kis semmiség, a ki nagyon hasonlít egy elszédített gyermekhez. Ez most úgy mutatja, hogy víg, nevetköző s alig várja a lakodalmi táncz megkezdését. Oh nagyon bájos dolgokat kell hallania: hogy csak azért volt eddig világtörténelem, csak azért építették az egyiptomi piramisokat, azért dőlt meg Róma, azért találta fel a franczia forradalom a guillotinet, hogy végre, ennyi előzmény, ily gazdag múlt után méltókép derülhessen fel a nagy nap, október 1-je, melyben a Lenke nevű falusi ibolyából, egyszerre az óriási Nagygáthy grófnak boldog felesége legyen!

Ennyi roppant készület mellett, egy igen mellékes kellékről mégis megfeledkeztek. Avagy bizonyos-e, hogy menyasszonyt is találnak a háznál? Egy holttestet, gyertyák között, a ravatalon, tán igen: leányt, fátyollal és koszorúval fején, a templomban, semmiesetre sem!

Oh, barátom, legyen megvigasztalva, hogy még van e világon igazi hűség a leányok szivében. Én pedig élni akarok, ha lehet. Én csak azé lehetek, a kinek nemes szívből ömlött könnye az én kezemen száradt meg. Tőlem függ, hogy másé ne legyek; tőle, hogy csak az övé.

Vegye szent igéretemet, hogy ama meghatározott napon nem lesz menyasszony Réthfalván. Hová tűnt el? Tán a halál birodalmába? Ez sem lehetetlen, csak az bizonyos, hogy nem vihetik, élve, Nagygáthy gróf kastélyába.

Ha az én Gábor grófom olvassa e levelemet, legyen megnyugodva. Éljen kellemesen, mint szokta és semmit se változtasson napirendjén. Járjon mulatozó társaságokba; csak nevesse, ha mások, bal csillagzata miatt, sajnálkoznak rajta. A legbölcsebb politika lesz, ha úgy mutatja, mintha lemondott volna rólam. Hagyja rá, ha Cecilie néni más jobb szerencsével vigasztalja. De bízzék a jövőben, bízzék bennem.

Eddig tart, a mit egy leánytól követelni lehet. A természet szabta ránk a törvényt, hogy csak szenvedőleges cselekményekre legyünk képesek. Szerepem ott végződik, hogy ne legyek másé. Hogy azé legyek, a kit én szeretek, kizárólag attól függ, a ki engem is szeret.

Lenke.»

Ez volt a levél tartalma.

A fiatal ember ismételve olvasta végig s mentől inkább behatolt a betűk titkos értelmébe, annál inkább megerősödék hite és bizalma.

Nem voltak ez iratban nagy szavak, elkoptatott kifejezések használva. Csak az volt világosan, mit akar a kis leány, mit nem akar? Mit tehet és mi mulja felül erejét? Kellett-e ennél több, ha minden el volt mondva, a mi szükséges?

Ha e levélben csak egy gyermek szivének ömlengését olvassa, még maradhatott kétely a szivében. Mert az érzelem változó és a hűtlen lélek oly hamar talál mentséget és indokolást az ellenkező út választására.

De a levélben a hű szerelem mellett a tiszta felfogás és a gondolkodni tudónak értelmi tehetsége is kiviláglott. Ha tehát a szív igérete legfölebb biztatás lehetett: a meggyőződés nyilatkozata már a teljes biztosíték érvényével birt.

Sőt a kis leány levelének némely helyéből a kedélyen kívül még az önérzet urakodása is feltűnt. Némely sorból még a gúnynak és a humornak szikrái is felvillámlának.

Mindez balzsamot öntött a fiatal ember szivének sebére. Most már tudta, miben keressen megnyugvást, hol találja meg jövőjének boldogságát? Bátran lehet ott építeni, a hova a szív vonz, az értelem pedig vezet.

A leányka vállalta magára, hogy nem lesz másé: a férfi kötelessége marad, kivívni, hogy csak az övé lehessen.

Nem lehetett e munkafelosztás bölcsesége ellen kifogást tenni. A férfi végkép száműzve volt a báróné kastélyából. Nem élünk a lovagkorban, hogy a szomszéd várat megostromoljuk. Elég, ha a leány magára vállalta a teendők könnyebb részét: a nehezebbet majd elvégzi a férfi.

Estig ott maradt a pályaőr házában; az éj beálltával visszagyalogolt a legközelebbi állomásra, a hol kocsijára ülvén, haza hajtatott.