Besötétedett.

Az utolsó vendég is elhagyá a kastélyt. A vidékiek saját fogatukon, a távoliak azon kocsin, mely őket a legközelebbi állomástól ide hozta.

Többnyire búcsú nélkül széledtek szét. Némelyek haragudtak, boszankodtak, mások nevettek. Lesz ebből egetrázó zaj a lapokban és a társaságokban egész télre. Kapós ember lesz, a ki ily történetkének szemtanuja lehetett.

A tréfa legérdekesebb részlete abból állott, hogy a vendégsereg éhesen, ebéd nélkül futamodott meg a lakodalmas háztól. Senki sem követelte, hogy a báróné még ily rettenetes itélet napján is a ház úrnőjének kötelességeit teljesítse.

Tán tüzet sem raktak a konyhában. Mióta az északkeleti vasút megnyilt, a Réthfalvához legközelebb eső vasúti állomáson annyi jegy el nem kelt.

Hová szökött a bátor kis lány a nem szeretett vőlegény elől? ez másodrendű kérdés volt. Elszökött s azóta hegyen völgyön túl volt, ez magyarázott meg mindent.

Mindenki tudhatta, hogy a szökés útja, módja előre jól volt kiszámítva, miként az eredmény is igazolta. A kalitkából kiröpült madár meleg fészekbe szállt. Gyalog vagy kocsin valamely vasúti állomásig, az mindegy volt. Most már Pesten is lehet. Ki tudja? itt sem áll meg ez éjjel.

A báróné okos asszony volt. Ismerte a világot s nem kétkedett, hogy eszes emberekkel van dolga. Őt nem szédíté el a látvány, hogy Szabolcsy jelen volt a meghívott vendégek között. Ez vitte el leányát és senki más. A leány pedig nem mehetett anyja ismerőseinek körébe, mert oly visszavonult élet mellett, minőt a kastély úrnője folytatott, a jó barátnék elfogytak és elidegenedtek. Más volna, ha a vén jakobinus Miklós bácsi még élne: akkor még ezen éjjel körülvétetné a gelenczei házat vasvillás emberekkel.

De ez a gyűlölt mérnök-gróf sem vihette az elcsábított gyermeket egyenes oltalom alá. Van annyi esze, hogy ki nem teszi magát, mint hölgyrabló, büntetőperi vizsgálatnak. A lány sem mehetett hozzá; mert ha a megszökés csak regény, a megszöktetőhöz menekülés már vétek és gyalázat. Művelt körben és jó ízlésben nevelt hölgy ily hibát el nem követhet.

Egyedül állott a báróné a kastély előtti kertben s nézte a hidegen ragyogó csillagokat. Cselédei is kerülték, mert féltek tőle. Reggel óta haragjának kiömlését sorban érezték egymásután.

Sétált tehát: nem kétségbeesve, nem kezeit tördelve, de gyűlölettel eltelve az egész világ ellen. Kezében pénzszekrényének kulcsát tartá. Hiábavaló őre kincseinek, ha a czél, melyért a fösvénység rút jellegét is magára vette, örökre megsemmisült.

Ment és nem tudta merre? Mint álomjáró kóválygott a sötétben s rettenetes volt előtte a csend és az elhagyatottság. A rekedt levegőt friss szellő meg nem rázkódtatá; egy levél sem mozdult meg a fák galyain.

A mint így, mint kisértet, tünedezett a kert kanyargó utain, egyszerre ott állott közel a honvédezredes sírkövéhez.

Ezen hallgatag obeliszk, mely egyedül meredezett a sötét éjben mint szürkülő derengés, visszaemlékezteté őt a rég elmult időkre.

– Itt nyugszik a hűtelen! Elhamvadt, elporlott a szív, mely egykor értem lángolt. Istenem! te tudod, mily változhatlan érzelemmel szerettem őt! Atyám nem engedte, hogy a vagyontalan embert magamhoz emeljem. Úgy váltunk el egymástól, hogy várni fogunk kedvezőbb időkre. Ő elment; jártában keltében más nőt talált, elvette, engem elfeledett. Aztán ide hozták meghalni. Az egykor szép Laurából vén leány lett; kétségbeesésében kezet nyújtott egy érdemetlennek, a ki szerencsétlenné tette. Istenem, lágyítsd meg a hidegen számító szülők szívét s ne engedd, hogy az atyák és anyák vakságáért a gyermekek szenvedjenek!

Hallotta az olvasó ezt az imádságot? Pedig igazán szívből folyt, valósággal tiszta meggyőződésből keletkezett.

Oh régi szép kora a patriarkáknak! Akkor ha így imádkozott az ember: ama messze magasban élő mennyei hatalom mindjárt prófétát küldött, a ki ezen imádságra meghozá az Úr feleletét.

– Leányom! Igazad van; kérésed helyes és igazságos. A szülők adjanak jó tanácsot, de ha nincs alapos kifogás a gyermek választása ellen, ne akadályozzák boldogságukat. Mért üldözöd azon ifjat, a ki leányod szívében mint eszménykép él? Derék, tanult ember. Adtam neki ép testben ép lelket. Láttad, hogy önerejéből is díszes helyet vívott ki a társadalomban. Ma már czíme, rangja, vagyona van és a ti számításotok szerint ősrégi családból származik. Mondd tehát leányom: mért hallgassalak meg téged és nem gyermekedet, a ki még sokkal buzgóbban imádkozik hozzám? Mért erőlteted? mért választod ki számára a derék ifjú helyébe a testben, lélekben törpe s mégis elbizakodott haszontalant? Tudd meg: a házasságokat itt nálam az égben kötik. Némelyeket megjutalmazok, másokat megbüntetek vele. Hanem előttem, a ki annyi világot és földet teremtettem és ingyen nektek adtam, nem argumentum az, hogy a léhának hetvenezer, a jelesnek csak tizenháromezer holdja van. Ha igazságosabban osztjátok fel az én földeimet, sehol egy emberre ennyi nem jut.

A bárónéhoz nem jött próféta, a ki így felvilágosította volna. Napjainkban az Úr, a józan ész ajándékával szokott az emberrel szóba állni. De a kik látván, nem látnak, hallván, nem hallanak, azok számára nem terem orvosság a szellemi gyógyszertárban. Megrögzött a szerencsétlen asszony agyvelejében a gondolat, hogy egyedül az ő leánya bír annyi igénynyel, hogy a Nagygáthy grófnéság koronáját elnyerje: tehát anyai kötelességének tartotta megóvni gyermekét azon önfeláldozástól, hogy elvetvén magát, ily értéket, mint prédát olcsó áron elpazaroljon.

És a mint így nézi a sírkövet, egyszerre úgy látja, mintha annak túlsó feléről valami élő alak tünnék fel és egyenesen közelednék erre.

A báróné nem volt kisértetekben hívő teremtés: de a magány, az elhagyott hely, a lefolyt nap történeteinek kábító hatása megfélemlíté; a látomány megreszketteté.

Egészen ösztöne sugalmának engedve át magát, halkan visszahúzódék a még lombbal rakott bokrok közé és visszafojtva lélegzetét: várta, minek lesz most mindjárt egyedüli tanuja?

Azt jól látta, hogy a tünemény mozog, világos színű női öltönyt visel és félénk léptekkel közeledik.

Egyszerre ott állott a síremlék talpazatának lépcsőjén s fejét a hideg kőre hajtá; valószínűleg megcsókolá.

Erre rögtön, mintha szárnyra kelt volna, megiramodott, de nem visszafelé, a honnan jött, hanem egyenesen a kastély kapujának irányában, a hol aztán a távolban és a sötétben láthatlanná vált.

Semmi kétség. Ez ő volt: Lenke, a báróné leánya, a ki e perczben visszajött a szülői házhoz. Honnan jött? honnan termett elő, ha ily könnyedén ismét itt lehetett és mégis egész napon át senki nem találhatta?

A báróné visszaindult a kastély felé; átment a ház bejáratán keresztül az alsó kertbe s onnan nézett fel a sötétben meredező falakra.

A következő perczben látta, hogy Jetty komorna szobájából a gyertya fénye eltünik s rögtön aztán leánya szobájának két ablaka világosodik meg. A ház bensejében, a lépcsőkön és folyosókon zaj keletkezik; a korábbi halotti csendet egyes felkiáltó, csodálkozó és örvendező hangok váltják fel.

A báróné ezalatt mozdulatlanul állott helyében s gondolkozott, mikép fogadja vissza a megtérőt? S midőn meghozta határozatát, feljött a kastély verandájára, onnan a nyári társalgó szobába, végre saját legbensőbb szentélyébe.

Most már hallotta, hogy mindenfelé keresik. Hol a báróné? hol a méltóságos asszony? mert látták, mikor kiment a házból, de visszajövetelét nem vették észre.

Nem kelt fel pamlagáról, nem csengetett, hanem az asztalára tett két gyertyát meggyújtá. A ki az alsó kertbe megy őt keresni, majd útbaigazítja a megvilágított ablak.

Épen Jetty, a komorna volt e szerencsétlen. Rohant is felfelé egész a boudoir ajtajáig; itt elcsendesedett; meggondolta, hogy úrnője ajtaját minden körülmény között tiszteletteljesen kell megnyitnia s képzelődék, mily vihar fog most rögtön keletkezni. Hogy ugrik fel a báróné? mily kiabálás, szemrehányás, siránkozás vagy épen mitől isten őrizzen, anyai átkok borzalmai következnek.

Belépett és mint tartozó kötelességet jelenté.

– Báróné, Lenke kisasszony megérkezett.

Az úrnő legkisebb meglepetést sem mutatott. Keze gépileg egy előtte fekvő könyv felé nyúlt s felelé:

– És aztán?

– Bátorkodtam jelenteni.

– Tudtam és láttam.

– Igen is, kérem alássan. Méltóztatik valamit parancsolni?

– Mehet dolgára. Ha valamire szükségem lesz, csengetek.

A komornai rangra emeltetett szobaleány majd lefordult a lábáról a nagy csodálkozás miatt. Mióta uraságoknál szolgál, még a cselédszobákban forgalomban levő mesékből sem hallotta, hogy a grófnék és bárónék a megszökött kisasszonyok véletlen visszatérésének hírét ily példás úri nyugodtsággal szokták volna fogadni!

Legalább csak jött volna leánya szobájába s megkérdi, hol töltötte a napot? ha itthon a faluban és a mezőkön hiába keresték.

A kis leány ezalatt sírt és a pamlag párnái közé rejté arczát. Minden pillanatban várta, hogy anyja berohan hozzá ezer szemrehányással. De minden szokott csendben maradt körötte, mintha érdekkel sem birna többé az az új hír, hogy az elveszett leány visszakerült.

Anyjának késedelme és hallgatása még inkább elrettentette. Mert a mamák szóözönének és könnyzáporának bocsánat a vége; de az elfojtott harag és színlett közöny ismeretlen veszélyekkel fenyeget.

A kastély más lakói a fáradalmas és izgalmas nap után nyugalomra térhettek és a ki közülök képes volt aludni, alhatott is világos reggelig.

Igen, aludhatott. Ez a boldogok és megelégedettek élvezete, néha a megszomorodottak vigasztalása: de a báróné kebelében a vulkánok tüze rombolt és pusztított.

Pamlagán ülve, vad tekintettel nézte a gyertya lángjának csendes lobogását. Arról gondolkodott, mint lépjen fel s mint viselje magát önmagához és a helyzethez méltólag, mint vakmerően megsértett anya a fellázadt gyermek ellenében!

Volt ideje gondolkodni. A leány haza jött, itt van teljes biztosságban. Tehát nem félhetett újabb válságok, újabb rettentő hírek érkezésétől. És ha ily könnyedén öltözve hagyta el a házat: nem is lehetett igen távol.

Valóban nem. De mégis épen annyira, hogy anyjának évek óta érlelt tervét egy csapással megsemmisítette. Mert ha Nagygáthy gróf e napon a násznéppel együtt, úgyszólván búcsú nélkül elkotródott, elég világos jelét adta, hogy többé visszakerülni nem szándékozik.

Mit tegyen?

Gondolkodni, tervelődni akart: de mint a zaklatott ember szivében történni szokott, inkább fantáziája ragadta képtelen világokba. Igy képzelődik a tönkre jutott kereskedő: ha most egy vaskos csomó ezerforintos bankjegyet látna asztalán! Igy reménykedik a halálra itélt rab: ha most kidőlne börtönének fala és utat nyitna a szabadba!

Ábrándjai a mesék országába ragadtak. Nem mintha lehetetlenségekre gondolt volna: de a mi eszébe jutott, nem hozott megoldási módot, nem kisegítő eszközt a jövőre.

Egyik perczében elhatározta, hogy kiköltözik az országból. Vagyonát eladja s megy Észak-Amerikába vagy Braziliába. Később Páris, London tömkelegébe akart temetkezni. De ha mind e mellett «báróné» is akart maradni, nem rejtőzhetett el, mint ismeretlen s akkor bizonyos üldöző alak, Gábor gróf, csakhamar újra feltalálja.

Elviszi leányát kolostorba és ott hagyja, mig él. De ott sem falazzák be már ma a leányokat s az ő Lenkéje épen most bizonyította be, hogy önálló is tud lenni, s ha valamit kigondolt, végre is hajtja.

Tán az is eszébe jutott, hogy előnyös egyezkedést köthetne leányával. Épen úgy, mint népével a király, a kit a forradalom megpuhított. Az anya lemond eredeti tervéről, nem kényszeríti leányát a házasságra Nagygáthy gróffal; sőt teljes választási szabadságot enged neki. Mehet nőül gazdaghoz, szegényhez, ha különben a férfi jó házból származott, az úri társasághoz tartozik és becsületes ember. Ennyi engedményért csak azt követelte, hogy leánya azt a gyűlölt ivadékot, a mérnök-grófot, verje ki fejéből.

Mert élve el nem tűrhette, hogy egyetlen Lenkéje egy hűtlen apának fiát tegye boldoggá. Az nem jutott eszébe, hogy leánya is boldog lett volna vele.

Oh, ezen rég elhunyt apa örökre fizetetlen rovást hagyott hátra! A honvédezredes volt, a ki őt hitegette és megcsalta, a midőn más nőt emelt magához. Az alatt az egykor szép Laura híven várt rá, időközben elhervadt és vén leány lett belőle. Később kétségbeesésből kellett férjhez mennie ahhoz, a ki épen megkérte. Ez ember pedig korhely, kártyás, kicsapongó és jellemtelen férfi volt. Igy is múlt ki erőszakos halállal. Ekkor a báróné a vagyoni bukás örvénye előtt állott és el is sülyed, ha erélye nem nagyobb szerencsétlenségénél. Ekkor lett belőle előbb takarékos háziasszony, később kikiáltott fösvény és megvetett madame Harpagon. Csak így fizethette ki férje adósságait, így menthette meg a Réthfalvához tőszomszédságban eső két kis falucskát. Mikor pedig végre lőn hajtva a nagy munka, megérkezett a dicsvágy és hiúság ördöge. Ez főzte ki benne a tervet, hogy leányát a hatalmas Nagygáthy örökössel házasítsa össze. Ehhez megint sok pénz kellett, mert a büszke báróné azt akarta, hogy leánya mint gazdag ara lépjen be a dúsgazdag házba.

Egy egész elhibázott élet szenvedéseiért volt neki adósa a férfi, kinek a vidék közvéleménye sírkövet is emelt.

Szegény meghalt ezredes! Te nem szólhatsz itt közbe. Ki tudja, tán te is tudnál mentséget előhozni, mért feledkeztél meg a szép Lauráról s mért vonzódtál inkább a még szebb Saroltához, a kinek most márványból faragott emléke ragyog a szatmári temetőben.

Kezébe vette gyertyáját; bement hálószobájába; onnan egy ajtóval tovább, a hol leánya még mindig várta anyjának szemrehányásait.

A kis leány még mindig a pamlag párnáin nyugodott. Az ajtónyilás zörejére felugrott helyéből, néhány lépéssel közeledett, de meglátván anyjának szemében a harag villámainak czikázását, a vére is megfagyott ereiben s nem volt ereje, bátorsága az anyjának kezet csókolni.

A báróné az asztalra tette gyertyáját; kezének mozdulatával parancsolá, hogy leánya üljön vissza a pamlagra; ő pedig a megvetett ágy szélén foglalt helyet.

Úgy látszott, előre meggondolta, a mit mondani akart: mert kifejezéseiben megvolt a kellő rövidség és szabatosság, a helyzethez mért szigor és az anyai hatalom biztos öntudata.

– Visszajöttél az elhagyott mamához? Úgy látszik, hogy az engedetlen gyermek hamar tapasztalta, mennyire nincs a világon melegebb tanya, mint az édes anya szárnyai alatt.

– Mamám…

– Egy hangot sem akarok hallani, míg nem kérdeztelek. Ezentúl nem vagy a mamának jó kis lánya; mától fogva szabad emanczipált hölgy lettél, minők Amerikában teremnek. Most már nincs szükséged az édes anyád tanácsára, járhatsz saját eszed után. Fényes sikerrel tetted le az érettségi vizsgát, és a legnehezebb feladat megfejtését választottad ki. Sok tanulás kellett ehhez, még több készület, színlés és alattomosság. De elérted czélodat: az engedelmes leányból háládatlan és fellázadt teremtés lett!

– Mamám, bocsáss meg. A rettentő kényszerítés vitt e lépésre. Másként nem szabadulhattam a férfitól, a kit nem szeretek. Ezerszer inkább a halálé, mint az övé!

A báróné úgy kaczagott fel, hogy fogai is megcsattantak.

– Inkább a halálé! Ah, ez roppant haladás huszonnégy óra alatt! Tegnap kis leány, ma reggel kalandornő, estére tragikai szinésznő! – És honnan tudod, hogy halálod jobban kétségbeejtene, mint gyalázatod?

– Gyalázatom, mamám?

– Elszöktél, ez elég. Tán egy kővel kettőt is dobtál; elmentél oda, a hol jó híredet egy más férfinak javára feláldoztad.

A kis leány nem értette a vádat, tehát csak hallgatott.

– Ah, – folytatá a báróné, – mily élvezet lesz a tisztelt közönség számára, ha a hírlapok két hétig hurczolják nevedet az aprólékos újdonságok között. Majd jőnek az élczlapok is, megszerzik fotografiádat és arczképedet ezer változatban, ezer szemtelen czélzásokkal illusztrálva, oda vetik kaczagtató eledelül a korcsmák és kávéházak korhelyeinek! Most pedig követelem, parancsolom: add elé, óráról-órára, hol töltötted a napot?

– Oh mamám, ez rövid számadás lesz. E ruhámban kalap és felöltő nélkül, hajnalhasadtakor átfutottam a kerten, bementem a pályaőr házába, leültem a lóczára és ott maradtam estig.

– A vasúti őr házában!

– Nagyon tiszta és jó asszony az őr felesége: híven vigyázott rám egész napon.

– Az én leányomra a pályaőr neje vigyázott! Ez aztán díszes garde-dame a réthfalvi kastély kisasszonya mellett. És nem keresett ott senki?

– Sőt minden lépten jött valaki és kérdezte, nem láttak itt egy szürke koczkás ruhájú kisasszonyt? de a pályaőr megesküdött, hogy ott ugyan a síneket senki át nem lépte.

– Ah, nem lépte át a síneket! Hova fészkeli be magát a jezsuita kétértelműség! Persze, nem lépte át, ha ott ült a házban, a padkán, a kályha mögött. Tán még ott is ebédeltél?

– Igen, jó túróscsuszát adtak.

– Ez már nagyszerű! az én leányom túróscsuszát eszik a pályaőr házikójában? De valami pisztolyról és véres kendőről is beszéltek.

– Oh mamám, ez bolondság. Örzse néni dobta az útra, hogy engem másfelé keressenek.

– Örzse néni! hát ez kicsoda?

– Azt akartam mondani: a pályaőr felesége.

– Az ég irgalmazzon mindnyájunknak: egy Réthfalvy kisasszony a pályaőr feleségét Örzsi néninek nevezi! Szerencsétlen! te már azt hiszed, mérnökné ténsasszony lettél.

– Én, mamám?

– Hallatlan tolakodás. Már mikor ide mérte a vasutat és őrházat épített ősi kuriámra, kiszámította, hogy egykor még az én kastélyomból a kisasszonyok oda fognak járni túróscsuszát ebédelni!

Mind e mellett a felfedezés, hogy leánya az őrházban tölté a napot, némileg megvígasztalá a bárónét. A lefolyt drámába egy kis komikum is vegyült. Végre is e hely, más sokkal rosszabb lehetőségek között, még leginkább neutralis tér volt.

De már ennyi is elég volt, hogy a bárónét régi hóbortja, a Nagygáthy-féle összeköttetés eszméje, újra nyakon ragadja. Mint a szalmaszálhoz kapkodó vízbehaló megragadá ezen utolsó eszközt, ha tán az elszalasztott vőlegényt visszaszerezhetné.

Parancsolá tehát, hogy leánya nyugalomra térjen, ő pedig dolgozó szobájába vonult és asztalhoz ülve egymásután két levelet írt.

Az egyiket Nagygáthy grófhoz igen kedélyes modorban: hogy ez a kis tapasztalatlan leány az utolsó pillanatban, a midőn látta, hogy komoly a dolog, úgy megijedt, hogy elbujdosott valahová. Ez igen bocsánandó vétek egy gyermektől, a ki azt sem tudja, mire van a nő istentől teremtve.

A másik levelet a tiszttartónak írta. Meghagyá benne, hogy panaszt emeljen a 77. számú pályaőr ellen, s meg ne nyugodjék, míg az igazgatóság az ilyen gonosz életű szolgát el nem csapja.

Aztán felverte, felcsengette álmából a szobaleányt. Átadta neki a Kis-Gáthra szóló levelet azon utasítással, hogy a kocsis rögtön nyergeljen, lóra üljön s a levelet a grófhoz elvigye.

Másnap reggel Gábor gróf nyugtalanul várta barátját, hogy ketten kalandos útra kelve, az elveszett leányka felkeresésére induljanak.

Épen nem volt kedvére a felajánlott kompanistaság, mert tudta, hogy Gedeon gróf az egészből inkább mulatságot, sőt nagy úri sportot akar csinálni. Kellemes ürügy volt ez betoppanni minden ismeretlen házba. Szóba állni a kisebb nemes urakkal és a falusi nagysámokkal és ténsasszonyokkal. Végre pedig az őszintén ajánlott és elfogadott vendégszeretetet, az élvezés után kinevetni, kigúnyolni.

Azonban, a midőn ütött a találkozásra kitűzött óra, a gróf helyett csak lovas legény érkezett Kis-Gáthról a következő levéllel:

«Pajtás, Gábor!

Bocsáss meg, de jobban meggondoltam a dolgot. Primo: hiába prédikálom én a világnak, hogy csak rokonomat keresem: mégis rám fogják, hogy a tegnapi affaire daczára bolondulok a kis leány után. Secundo: akár hogy forgassam e históriát, mégis csak kisül, hogy te vagy a boldog halandó, a kiért Lenke hugom ill a berek nád a kert. Akkor pedig csak vedd kezedbe Diogenes lámpáját s keresd a földet, a hol a hű lány terem. Soha többé feléje nem nézek Réthfalvának. Czimborád Nagygáthy Gedeon, manu propria.»

Ez a firka, a bolond leveleknek azon ritka faja volt, melyben a szerző, saját tudtán kívül, rakásra hordta az okosságot, igazságot és mély belátást.

– Ah, de post scriptum is következik.

«Felbontom levelemet. Épen most kapok a bárónétól expressust, hogy megvan a leány! még az este előkerült, nem írja: a kályhalyukból, a kenyérsütő kemenczéből vagy a mosó teknő alól? Fődolog, hogy otthon van. A többit rád bízom. Ha majd vőfély és pompás öt ló kell, hű barátod, a ki egy elhamarkodott házasság kelepczéjéből kiszabadítottál, mindig szolgálatodra áll.

N. G.»