Két hét mulva itt volt október közepe s ilyenkor Zemplénben igen csekély ember az, a ki nem a közeledő szüretről beszél, akár van termés, akár nincs.

Gábor gróf otthon maradt. Egész idő alatt csak Nagy István szomszédját látta, a ki családostól együtt új birtokába érkezett, mint jó módú földesúr megtelepedett s főleg arról gondoskodott, mint bizonyíthatná be háláját azon ifjú iránt, a kinek rossz időkben nagy szolgálatokat tett, de szép jutalmat is kapott érte.

A kandallóban már pattogott az első tűz s Gábor gróf nagyokat füstölvén csibukjából, gondolatokba merült.

Rettenetes állapot volt ez rajta, hogy a ki teljes életében munkás és tevékeny ember volt, épen a midőn életének boldogsága forgott koczkán, összetett kézzel kellett várnia, mit hoz a jövendő? mit a véletlen szerencse?

A jó fiú azt hitte egykor, hogy ha születési jogát visszaszerezte s hatalmas gróf lett, a szép és kedves feleség megszerzésére csak az kell, hogy a kiválasztott leánykának viszonszerelmét megnyerje.

Ezen legnehezebb föltétel már teljesedésbe ment. A közbejött akadályt a kis leány elszántsága államcsíny alakjában elhárította; de már a többi teendőt egyenesen a férfi erélyére és ügyességére bízta.

És a férfi, Szabolcsy gróf, Gelencze ura, mintha keze lába kötve volna, semmit sem tehetett. Szerelme, esze, hatalma, pénze mind elégtelen eszköz volt a győzelem kivívására.

Miért? egyszerűen, mert a báróné nem járt társaságokba, otthon pedig Gábor gróf látogatását el nem fogadta!

Ez ellen csel vagy erőszak nem használt. A kiskorú leányt hiába rabolja el a hős, mert az anya beleegyezése nélkül nem lehet azzal házasságot kötni.

Ez még rosszabb állapot, mint hajdan a lovagkorban volt. Akkor ha az imádott hölgyet sziklatetőre épült várban őrizték is, a bátor és vitéz ifjú megostromolhatta a bástyákat s ha legyőzte a zsarnok apát, előhivatta a vár káplánját, oltár elé vezette szíve királynéját, megesküdött vele s nagy boldogsággal vitte haza saját fészkébe. Ha nagylelkű volt, még kegyelmes békét is köthetett a legyőzöttel.

Ma már másként van. Hiába áll szabadon a domb szelíd lejtőjén a réthfalvi kastély. Kertjének kerítése rozzant és düledező; a kapu nyitva; a társalgó terem előtt csak Jetty komorna áll őrt s azt mondja: «a báróné nincs azon helyzetben, hogy látogatást fogadjon el» s ezzel vége minden erőködésnek. A komorna jobban megőrzi a ház küszöbét, mint ezer vértezett fegyveres, mint egész sor tátongó ágyú, az égő kanóczot kézben tartó tüzérekkel.

Tessék ily társadalmi világban tetterős szerelmi hőst játszani!

Tessék most ősz szakállat ragasztani s mint a szent földről hazatérő ájtatos zarándok, vendégszerető hajlékot kérni a bárónétól!

Tehát mi maradt mégis ránk késő unokákra, kiket az illem szabályai kötve tartanak? Igaz, hogy e szabályokat meg lehet törni, de a ki teszi, nem ér czélt vele, s még saját társaságában is lehetetlenné válhatik.

Már csak két segítségünk maradt.

Először a kedvező véletlen. Másodszor a mesterségesen készített és előre kiszámított alkalom.

Egy ily véletlen nem sokára elő is fordult. Keveset igért ugyan, de fel kellett használni.

Egy reggel, mikor megérkezni szoktak Gelenczére a hírlapok és levelek, a megye székvárosában megjelenő közlöny hirdetései között állott:

«Zemplén megyében, közvetlenül a vasút mellett, 9000 hold első osztályú föld teljesen fölszerelve a szükséges gazdasági épületekkel ellátva, kényelmes úri lakással, árnyas és gyümölcsös kerttel, több évre haszonbérbe kiadó.»

Mikor e hirdetményt Gábor gróf olvasá, nem kétkedhetett, hogy épen csak Réthfalváról lehet itt szó, mert minden elősorolt tulajdonság megegyezett a báróné birtokának körülményeivel.

Mindjárt befogatta lovait, egy jó csomó pénzt zsebébe tett azon tőkéből, mely boldogult Miklós bácsi végrendelete folytán maradt rá s aztán áthajtatott a szomszéd birtokoshoz, Nagy István uram újdonatúj kúriájába.

Itt mint királyt fogadták; a legidősebb gyermek mérnök bácsinak nevezte. A család boldog volt, hogy jótevőjét megvendégelhette, ez pedig minden ételt kitünő készítménynek nevezett.

Ebéd után a két férfi sokáig értekezett együtt. A gróf rábirta szomszédját, hogy vegye ki bérbe a báróné jószágát, de minden eshető veszteséget vagy pénzbeli zavart magára vállalt. Czélja csak az volt, hogy mindig biztosan tudhassa, hol tartózkodik a báróné, s ha lehet titkos levelezést folytathasson a ház kisasszonyával.

Nagy István uram őszinte, becsületes ember volt s grófjáért tűznek víznek neki ment; de azért tudta, hogy nem dobbal szoktak verebet fogni.

Várt tehát nehány napot s akkor Réthfalvára utazott, a hol mint bérleni szándékozó késedelem nélkül kihallgatást nyert.

– Méltóságos asszonyom, én Kis István vagyok Ugocsa megyéből s ha oly szerencsés lehetek, hogy a bérlet föltételeire nézve megegyezhetem, örömmel és jó reménynyel vállalkozom.

– Uram, – felelé a báróné, a kire a jó külsejű és ajánlatos modorú ember kedvező hatást tett, – az én föltételeim világosak, de szigorúak is lesznek.

– Igen helyesen: magam is barátja vagyok a rendnek és pontosságnak.

A legelső föltétel, hogy a bérleti szerződés aláírásakor 12,000 forintot mint biztosítékot le kell tenni.

– El vagyok rá készülve, – felelé s jobbjával kabátja oldalzsebét érinté. – És a bérlet összege?

– Évenkint harminczezer forint, még pedig évnegyedenkint előre lefizetve oly kikötés mellett, hogy ha részletfizetését csak egyszer is elmulasztaná, a biztosítékul letett összeget elveszti, s azzal együtt a bérleti szerződés is tényleg felbomlottnak és megszüntnek fog tekintetni.

– Értem, kérem alássan. Szóról-szóra elfogadom.

A bárónét nagyon meglepte ezen igen coulant alkudozási modor, mert hosszas vitára számított s valamit tán le is engedett volna. S miután különben is bizalmatlan és gyanakodó természettel birt, kissé mélyebben szemébe nézett az idegennek és úgy rémlett előtte, mintha ezen arczot nem most látná először. Aztán folytatá:

– Természetesen ki lesz kötve, minő gazdaságot kell folytatni, mennyi gyepet feltörni s hogy a rendes és okszerű váltó-gazdaság követelményei pontosan megtartassanak.

– Oh báróné, én azon fogok igyekezni, hogy becses bizalmát évek során át megtarthassam. A rablógazdaság, mely a föld termő erejét kimeríti, nem tartozik szokásaim közé.

A báróné bámult, de annál inkább gyanakodott, mert most már nem kételkedett többé, hogy ezen emberrel, ha nagyon régen is, találkozott már egyszer az életben.

– Van még egyéb föltétel? – kérdé szerényen a bérleni szándékozó.

– Most következik az utolsó. Van egy öreg hetven éves tiszttartóm. Nem tehetem, hogy családom régi hű gazdasági tisztét késő vénségére kenyér nélkül hagyjam: tehát a bérlő, már csak ellenőrség szempontjából is tiszttartómat hivatalában hagyja. Azaz ha használhatja; de eddigi fizetését mindenesetre tovább is kiadni kötelezve lesz.

A bárónétól e szokatlan föltétel tisztán és egyedül, mint próba lett előrántva a bérlő őszinte szándékának kipuhatolására.

– Báróné, – felelt a jámbor ember rácsalatva a lépre, – ezen nemes elhatározás mélyen meghatja szívemet. Semmi áron el nem űzném a családnak hűségben megőszült szolgáját. Emberek vagyunk. A mit magunknak nem akarunk, másokkal ne cselekedjük. Ezt tanítja szent vallásunk; erre kötelez lelkiismeretünk.

A szerencsétlen ember elfeledkezett magáról. Ez nem volt bérlőhöz illő stylus; a pap beszél így, ha az egyház patronatussága előtt, a plébániát kéré.

És e hang lett elárulója.

Most már tudta a báróné, kivel van dolga. Felkelt helyéből, nevetett és gyűlöletet lehelő arczvonaglások között kiáltá:

– Ön Kis István? Épen ily joggal nevezi magát Gelenczén Nagy Istvánnak. Nem is reméltem, hogy valaha szerencsém lehessen ama mérnök gróf pártfogoltjával személyesen is megismerkedni.

– Báróné, kérem…

– Elég! végeztünk. Ne gondolja, hogy engem megcsalhat, mert jól ismerem. Jobban mint álmában is gondolná. Egykor, fiatal leány koromban, a midőn Szabolcsy Gábor gróf rokonom és jegyesem megírta Réthfalvy Miklós bátyámnak, hogy rólam lemond s más nőt vezet oltárhoz, nem akartam elhinni. Elutaztam Lengyelkére; ott voltam a templomban, ott ültem lefátyolozva a legelső padon. A házasság végbe ment. A falu lelkésze pedig ön volt s Margittay Sándornak nevezték. Arczvonásait elfeledtem, de a hallott hangot soha.

– A báróné téved.

– Egy szót sem többé. Ön le van álarczozva. Tudom, ki küldte ide: nem bérlőnek, hanem kémnek s tán titkos levélhordónak. Rögtön hagyja el házamat, különben megteszem, a mire hajlamom nincs: feljelentem önt püspökének mint szökevény papot; a hatóságnak mint álnéven élőt, a ki megcsalt egy nőt, a kivel tiltott és alapjában érvénytelen házasságot kötött.

Nagy István uram bámult, megzavarodott s kénytelen volt elismerni, hogy meg van bukva. Lelkében megrendült azon gondolatra, hogy valakit huszonhét esztendő mulva is meg lehet ismerni!

– Báróné, – felelé folytonos hátrálgatás között. – Valóban köszönettel fogom venni, ha csekély személyemmel mentől kevesebbet tetszenék foglalkozni. Különben pedig a mai világban az én multam nem aggaszt többé. De megvallom, nem szeretném magamra vállalni azon alkalmatlanságot, hogy vén napjaimra még hitet cseréljek s ha kell, feleségemmel még másodszor is megesküdjem.

– Mégis itt van?

– Megyek, asszonyom; de ne feledje, hogy mától fogva kölcsönösen birunk egy-egy titkot egymásról.

– Még tán fenyegetőzni mer?

– Nem. Csak bátorkodtam méltóságodat figyelmeztetni, tetszenék kissé bővebben meggondolni: mi következik abból, ha Réthfalvy báróné csakugyan személyesen jelen volt Lengyelkén és mint szemtanu bizonyságot tehetett volna a honvédezredes házasságának megtörténtéről! Van szerencsém magamat ajánlani.