Szegény fiatal gróf!

Szeretett, viszonszeretve volt, teljes igénynyel birt, hogy boldog lehessen és életének kitűzött czéljától messzebb esett, mint valaha. Láttuk, hogy súlyos kötelezettségeket is kész volt elvállalni, egyedül azon kétes remény fejében, hogy az elzárkozott családdal, legalább közvetett érintkezésben maradhat.

Csak azt kérdé:

– Közel volt Lenke kisasszony? Hallott valamit az alkudozásokból? Sejthette, hogy az eszme tőlem származott?

– Alig hiszem, gróf úr. A szomszéd szobába vezető ajtó nyitva volt ugyan, de nem valószinű, hogy ily szívtelen és szigorú anya épen leánya hallatára emlegethette volna saját ifjúkori regényének részleteit.

Megint unalmas, fárasztó és vigasztalást nem igérő napok következtek.

Oly állapot, melyet a tűrni nem tudó szerelmes sokáig el nem viselhet. Tehát egy ködös napon, a déli órákban befogatá lovait s átment ebédre Cseklész grófnéhoz, a ki az idén karácsonyig akart falun maradni, miután bálványozott férje Párisba rándult, látni akarván, maradt-e még élve, a mai guillotine nélküli respublikában, igazi régi családból származó nemes, a kinek ős apját XV. Lajos valami trágár élczért marquis-i rangra emelte.

A grófné zongorája mellett ült, de nem játszott; épen mint nem dolgozott, ha himző asztalkája mellett henyélt.

– Ah, ön az, Gábor? Épen most akartam megírni a harmadik meghivót. Ha nem hiszi, nézzen be írószobámba; ott áll készen a toll, tenta, papit, boríték és spanyolviasz. (Mintha máskor hiányzott volna). Nagy disputám volt táblaterítőmmel. Ujjamon számítottam ki, hogy ebédre tizenhárman leszünk, ő pedig erővel állította, hogy akkor leszünk ennyien, ha önt is meghívom. Egyelőre meghíttam a papunkat, a ki ha délben megebédelt is, olyan udvarias, hogy kedvemért másodszor is dologhoz lát. Mi újság Réthfalván?

– A báróné bérbe adja jószágát.

– Annak már vége. Tegnap voltam nála. Most már otthon marad. Az elátkozott kastélyból sziklákba vágott remete lak lesz: nyáron sóskát esznek, télen gyökereket.

– És Lenke kisasszony?

– Azt viszik Kassára az apáczákhoz és ott hagyják, míg vén leány lesz belőle.

– Ez szomorú újság, de én szalmaszállal még a méregből is tudok egy kis mézet kiszíni.

– Hogy, hogy?

– Ha a báróné szükségesnek látja leányát falak közé zárni, akkor elárulja, hogy fél.

– Fél? tán épen öntől?

– Egy kicsit tőlem is, de még jobban saját magától.

– Nem értem; de boldogok a hivők, mert az övék a mennyek országa. Ah, ez már ritkaság, a mai világban: egy fiatal ember, a ki optimista. Én pedig azt mondom: mielőtt a Bodrog teljesítené kötelességét, hogy befagyjon és nekem nyárára jeget adjon, Réthfalvy Lenke kisasszony a zárda nyirkos odui között sirathatja fiatalságát.

– Föltéve, hogy a báróné csakugyan megérkezhetik vele Kassára.

– Mire való a vasút? Ha ön egykor megépítette: tűrje, hogy a báróné is használhassa.

– Használni fogja; de akadályok is jöhetnek közbe.

– Ön akarja meggátolni?

– Én és a ki oly kegyes és szeretetreméltó lesz, hogy a tervemet támogatja. Mert én oda jutottam, hogy az utonállástól és a hölgyrablástól sem rettenek vissza.

– Mit tehet? Neki megy a rohanó lokomotivnek, mint Don Quixote a szélmalomnak? és kiragadja a leányt a waggonból?

– Onnan ezerszer könnyebben, mint hajdan az országutról a postakocsiból.

– Ön fantaziál, édes barátom. Vagy nihilista lett, felrobbantja a vasutat dynamittal, coteletté morzsolja a konduktort és az utazókat? egyedül csak Lenke kisasszony marad épen és sértetlenül?

– Nem bántok senkit, csak azt viszem el, a ki nekem kell.

– Bátor vagyok kérdezni: hova viszi aztán a leányt?

– Nem egyedül magát. A leányt és az anyát is.

– Mind a kettőt! A leányt és az anyát is? Ez új kaland; ezt még egy amerikai regényben sem olvastam. Kezdem önt érteni. Ott vár, Gelenczén, készen a pap. Ön jobb karjára veszi a leányt, bal kezében revolvert tart és az anya mellére szegezi: la bourse ou la vie! magyarul: anyai áldás vagy halál! Még egyszer kérdem, hova viszi a leányt, ha mindjárt együtt az anyával is?

– Én magam sehova sem viszem egyiket sem. De van itt a vidéken egy nemesszívű hölgy, Cseklész grófné a neve. Történetből épen ott lesz akkor a boldogtalan szerelmesek pártfogónéja s hajlékot ad a hajótörést szenvedőknek.

– Úgy beszél, mintha nem is tréfálna.

– Eltűrné, grófné, hogy egy báróné és leánya megfagyjanak a mezőn, vagy felfalják őket a farkasok a pusztákon?

– Ah, ön tultesz rajtam a bolond beszédmodorban; kezdjünk már komolyabban értekezni.

– Soha életemben komolyabb nem voltam. Előbb azonban némely dolgot pontosan ki kell számítanom: mert ezen tervem épen csak most jutott először eszembe, a midőn az én bájos grófném Kassáról, meg az apáczák kolostoráról beszélt. Kérem grófné, figyeljen. Öt percz kell hozzá, hogy a kocsis befogjon és a kapu alá álljon. Negyvenöt percz, hogy Várkonyra hajtson, azon vasúti állomáshoz, mely hozzánk legközelebb esik. A vonat, Kassa felé, napjában kétszer megy ott keresztül. Reggel kilencz óra, tizenegy percz; este nyolcz óra huszonkilencz percz.

– Tán csak nem követeli tőlem, hogy e rettenetes számokat mind emlékezetemben tartsam? Ön, mérnök korában megtanulhatott könyv nélkül egy egész kötetre való logarithmust, de én a számtanban az összeadás és kivonáson túl nem vittem tudományomat.

– Csak még egy kis türelmet, imádott grófné. Most már akár a reggeli akár az esteli vonaton utazik a báróné, mihelyt felült a waggonba s a vonat megindult, húsz másodpercz alatt tudni fogják ezt Várkonyban. A következő másodperczekben hírt kapok Gelenczén, s jelt adok Cseklész grófné kastélyába!

– Ön tán azt hiszi: nekem privát táviró sodronyom van innen, Gelenczére, Várkonyba, Newyorkba, Peruba, s a déli oczeán vadszigeteibe?

– A mi nincs, öt, hat nap alatt lehet. Csak a grófné engedje meg, hogy sodronyomat a kastély valamelyik félreeső szobájába a nyitott ablakon át bevezessem.

– Ön most nekem Jules Verne legújabb regényéből mesél el egy fejezetet.

– A mai világban mindent lehet tenni, csak akarat kell hozzá.

– És kidobni való pénz.

– Az is; de nem is nagyon sok.

– Hat nap alatt telegrafot akar hozzám bevezetni?

– Ha kegyesen megengedi. Sodronyt és két kis gépet.

– Nagyon szép. Megadom a konczessziót. Természetesen ön felteszi rólam, hogy leánykoromban elvégeztem a távirási kurzust. Tán működtem is. Például, ha az amerikai præsidens megnyitotta Washingtonban a kongresszust, én táviratoztam meg beszédét a Times szerkesztőjének.

– Grófné! Én telefon-készületet hozatok: abba csak bele kell beszélni. Még nem ismerik hazánkban, de rövid időn bizonyosan használva lesz.

– Ah, ön velem, hogy is mondjam, jól magyarul… valami capitalis juxot akar csinálni.

– Bocsánatot kérek…

– Ah, mit? bocsánat? az nálam mindig, bőven, készletben áll, ha valaki jól mulattat. Telefon! ilyen ujság Cseklészen! Később más mulatságra is használhatjuk?

– Tetszés szerint.

– Akkor csinálja meg, minden áron.

– Köszönöm, grófné, rögtön intézkedem.

– Csakugyan nem tréfál?

– Rögtön megyek Várkonyba. Táviratilag megrendelek két telefon-gépet, tíz kilométer hosszú sodronyt a szükséges isolatorokkal, s három értelmes és betanított munkást. Holnap estére a küldemény megérkezik s aztán két-három nap alatt készen vagyunk.

– És a sok pózna?

– Egy sem kell. Mire valók az ákáczsorok, miket elődeink a mi javunkra, az útszélre és a dűlők elkülönzésére ültettek?

– Az egész csak egy ideglázas betegnek álma.

– Biztosan valósítható tény. Az egykori mérnök megcsinálja, a mai gróf az árát kifizeti. Mindössze nehány ezer forint.

– Ennek roppant híre megy a vidéken.

– Mikor észreveszik, már használtuk s aztán leszedetjük.

– Oh, így nem alkuszom: ha egyszer huzalom lesz, nem adom vissza. Az igen felséges tréfa lesz s vendégeim mulathatnak. Néha sikerülhet szakácsomnak igen válogatott menu-t összekomponálni s akkor áttelefonozok Szabolcsy grófnénak: Lenkém, ma élve-halva jöjj hozzám ebédre! Férjedet is elhozhatod, ha véletlenül nem találkozott Cseklész úrral, s nem ment vele valahová szórakozni.

– Oh grófné, minő édes szót mondott ki: Lenke és Szabolcsyné! Önnek igaz van, én közeledem a megőrüléshez. De azért kész lesz a telefon és ott marad helyén, míg…

– Míg a rozsda megemészti.

– Míg el nem lopják; míg darabonként szét nem hordják. Mert a mai polgárosodott világban mindent ellopnak, a mi nehány krajczárt megér és nem nehezebb egy mázsánál.

– Magasra kell felrakni.

– A fára minden suhancz fel tud mászni. Engedje meg grófné, hogy sietve munkához lássak.

– Hogyan? el akar menni? És az én ebédem? azt ugyan el nem engedem.

– Ismerem kötelességeimet. Mielőtt a kalapács elverné a hat órát, mérnöki pontossággal helyt fogok állani.

– Okvetlenül számítok önre. Tizenhármas teríték mellé le nem ülök, ha mindjárt az én tisztelendő plébánosom a leves előtt fel is oldoz minden elkövetett bűnömtől. Még egy szót.

– Parancsoljon, grófné.

– Mindent értettem s a tréfa oly érdekes és rendkívüli, hogy közreműködésemet meg nem tagadhatom. Természetes azonban, hogy játékunkból minden ki lesz hagyva, a mi zajt, botrányt, erőszakot vagy más efféle ízlés elleni köznapiságot foglalhat magában.

– Az ég őrizzen meg a gondolattól is, hogy a jó társaság fölszentelt törvényeit áthágjam. Ha ily nemes bűntársat szerezhettem, a kellő elegantiáról meg nem feledkezhetem. Én telefonozni fogok, hogy a báróné vasútra ült. Ezen vett tudósításra a grófné befogat és Várkonyra érkezik negyvenöt percz alatt, épen akkor, a midőn a vonat már tovább robogott.

– A bárónéval együtt?

– A báróné ott marad, s nem fogja tudni, mit tegyen, hova forduljon? Szerencsére közel lesz a grófné, mint szabadító angyal, felveszi kocsijára, ide hozza a kastélyba s itt tartja míg lehet.

– És ha megkérdi tőlem: hogy jöttem én épen azon perczben oda?

– Meg kell vallanom, hogy tervem összes részleteiben ez a legnehezebben megoldható kérdés. Valóban, grófné itt valami jó ürügyet kell feltalálni.

– Ah jó ürügyet? Értem. Ott alant az ilyesminek más határozottabb nevet találtak fel: szükségben, szent czélból szabad hazudni. De ha benne vagyok, úsznom kell az árral s az elfogadható ürügyek használata nincs tiltva társaságunkban. Voltakép meg sem lehetne élni a nélkül, szokott úri módon. Szabad kérnem barátságos tanácsát?

– Ha a grófné rám bízza, az én gyarló leleményességemtől csak annyi telik ki: legegyszerűbb volna azt mondani: «valahova kirándulásra indultunk, de lekéstünk a vonatról.»

– Bravo. Ez plausibilis ürügy, mint Cseklész úr szokta mondani. A mellett igen összefér a grófnéság eszméjével. Ő méltósága addig toilettezett, addig akart nagyon szép lenni, míg kedves kis orrocskája előtt a vonat tovább robogott. Mert igaz is, hogy a vasút undok demokratikus intézmény. Lábbal tapodja a születésjog összes kiváltságait. Ha elérkezett indulási percze, épen úgy nem vár ránk, mint a kóbor czigányra, a ki a szomszéd határra megy vályogot vetni. Mérnök úr, számítsa ki, meddig tarthatja fön még magát e világ, mai romlott állapotában? De ön a főkérdésre nézve még mindig adósom a felelettel.

– Szolgálatára állok.

– Hogy teheti, hogy a vonat tovább robog s a báróné, a ki rajta ül, mégis ott marad?

– Ez az én titkom. Ha előre megmagyarázom, csekélység, gyermekség. De a ki véletlenül látja, nagyot nevet rajta.

– Ha így van, akkor nem kiváncsiskodom. A kilátás, hogy kedvem szerint nevethetek, megfékezi bennem az asszonyi természetet. Szerencsétlenségemre olyan napom van, hogy ki nem fogyhatok a kérdésekből. Nagy baj fenyeget. Vendégeim látni fogják, hogy a mezőn sőt kertemen keresztül távirati sodronyt húznak fel a fákra. Mit mondjak, ha kérdezősködnek?

– Grófné, e kérdésre készen áll a legteljesebb felelet. A ki hallja, úgy elhiszi, hogy kalapját megemeli és keresztet vet magára.

– Halljuk.

– Nagyon világos. Cseklész gróf sürgős és elhalaszthatlan dolgai miatt néha kényszerülve van távol lenni házától. Tehát magán-telegrafiát rendeztet be, hogy napjában mentől többször fejezze ki hódolatát és kedves övéinek hogylétéről tudakozódjék.

A grófné inkább keserűen, mint jó kedvéből nevetett. Mert a ki valamely tárgyban folyvást élczeket szór magára, nem szokta azt várni, hogy e térre más is kövesse. Csak röviden felelé:

Félek, lesz köztük hihetetlen Tamás is. De beszéljünk tervünkről. Már hallottam, hogy válallatunkban századunk összes tudományos vívmányai segítségünkre sietnek. Mindenki megkapta szerepkörét: csak azt nem tudom, hol fog ön ezen egész idő alatt rejtőzni?

– Valahol, a közelben.

– Nagyon kényelmes.

– Ne irigyelje nyugodalmamat, mert leírhatlan kétség és aggodalom fog gyötörni, míg sikert nem láttam. Én a szinház direktora vagyok, a ki vagyonának maradványát egy új darab fényes kiállítására költötte. A siker úrrá, a bukás koldussá teszi.

– Ön inkább Fra-Diavoló. Bandáját munkára küldi; a zsákmányt pedig zsebre rakja. De tegyük fel, hogy a bárónét és Lenkét egy vagy két napra idehozhatjuk: nyert-e ön ezzel annyit, hogy ily buzgósága, fáradsága és izgatottsága jutalmazva legyen?

– Azon áron, hogy őt egy óráig láthatom, szívesen meghalok.

– Szegény Rómeo. Ha tudná, hogy valaha Cseklész gróf is így beszélt!

– Grófné, érzem, hogy a báróné fél. Tőlem, leányától, a társaságtól, de leginkább önmagától. E gondolat tartja bennem az életet. Fél, hogy egy gyenge órájában megszólal benne az anyai érzelem, ingadozhatik és ellen nem állhat. Ha erős és hajthatatlan volna, nem folyamodnék végletes eszközökhöz. Elég volna házát előlem elzárni: most pedig lemond a világról s külön szakad régi baránéitól. A szerelem istennője sugja fülembe, hogy ez az asszony nincs önmaga előtt biztosságban.

– Lehet. Ez is lélektani magyarázat.

– Több annál, száraz számvetés, mert a könnyen leverhető ellenséget nem szoktuk kikerülni. A báróné pedig már otthon sincs biztosságban, azért viszi leányát a kolostorba, a hová én nem léphetek. De ha egyszer itt lesz, e fényes, kedélyes, barátságos és boldog körben nem élhet úgy, mint a réthfalvi ház fojtó levegőjében. Itt, akarata ellen ráragad a vidámság, nyájasság és azon örökös könnyelmű derültség, mely a kastély lakóját és vendégeit a szakadatlan élvezetek között egybe fűzi. Majd hall itt megjegyzéseket, felbátorító szót és jó tanácsot is. Ez pedig mind tiszta arany remény az én jövőm felé.

– Meglátjuk. De most nem tartóztatom tovább: menjen, siessen és végezzen. Tíz percznél tovább nem halogathatom a tálalást. Au revoir, este hat órára.