A megrendelt készülékek a vasúton megérkeztek. Gábor gróf régi elemében volt, újra mérnökösködött, szorgalmasan, fáradhatlanul, de mégis úri módon. Szép fogaton járt ki a mezőre, ebédjét kényelmesen költheté el és munkatársait megvendégelhette.

A vidék bámult, mert senki eddig ily magán használatra készült táviró huzalt nem látott. Sokan fejöket csóválták, állítván, hogy a táviró az állam monopoliumai közé tartozik; de hogy valaki saját birtokán keresztül egy hosszú sodronyt végig ne huzathasson, arra nem találtak a törvénykönyvben tilalmazó paragrafust. A munka hamar végre is lőn hajtva. Egy pár hétig majd megteszi a szolgálatot, azután semmi szükség rá.

Nagy István uram megint boldog, mert kedves grófjának, a réthfalvi kudarcz után, új szívességet tehetett. Az ő dolga lett, hogy egy pár okos és bizalmas szót váltson a vidékbeli állomásfőnökökkel. Különösen pedig azzal, a kire legnagyobb szükségük volt, ha tudni akarták, mikor ül fel a báróné a vasútra Kassa felé?

A szép szó és egy kis pénzecske hozzá, döntő hatalom a mai világban.

– Kedves kollegám! Semmi rendetlenséget, semmi törvény- vagy szolgálat-szabály elleni cselekményt nem kivánunk. Csak intézkedjék, hogy a báróné a legutolsó vaggonban kapjon helyet s ha a vonat megindult, akár miféle Stern vagy Kohn név alatt adja fel a következő távirati sürgönyt Várkonyba:

«Két finom selyem és egy gyapot női öltöny a mai reggeli (vagy esteli) vonaton feladatott és elküldetett.»

A czélját is megmondta e titkolózásnak. Hogy a báróné barátnéi találkozni akarnak vele Várkonyban és kellemes meglepetést készítenek számára. Aztán az állomásfőnök eszére bízta, hogy tetszése szerint vélekedjék ezen ártatlan csel végső czéljáról.

Várkonyban már többet kellett kivívnia. De ezen állomás Gelencze közelében feküdt, a hol a népszerű (és pénzes) Szabolcsy gróf kedvéért sokat megtettek.

A privát távirót ugyan nem volt szabad az állam huzalával folytonos összeköttetésben tartani. De elég volt, ha a kellő pillanatban a vasút túlsó részéről egy fáról lelógázó sodronyt, ha csak egy perczre is, bevezetik a távirász gépezete közé.

– Tisztelt kollegám! Mit kérek, grófom nevében? Egy kis megbocsátható hibát. Ennyit sem. Valami csekély véletlen jő közbe, melyet ön nem vesz észre addig, míg a vonat körülbelül a szomszéd állomásra nem érkezett. Legkisebb bajtól se féljen. Szabolcsy grófnak a vasúti igazgatóságban nagyon sok jó barátja van.

Maga a gróf is eljött és beszélgetett az állomásfőnökkel; megkinálta szivarral s miután pénzét is ezen tárczájában tartotta: történt, hogy a hat darab jó szivart tévedésből négy vagy öt darab száz forintos jegybe csomagolva, adta át ajándék gyanánt.

Egy ízben Gábor gróf ismét a pályaház közelében működvén, ismerős arczot pillant meg.

– Hogyan? ön itt van tisztelt keresztapám? Hát már nem 77-ik számú pályaőr?

– Eltettek onnan, – felelé Hólyag Márton uram. – A báróné azért a furcsa dologért panaszt tett ellenem s követelte, hogy elcsapjanak. Az urak azt felelték: semmit sem vétettem a szabály ellen, de azért mégis ide hoztak kocsitolónak.

– Ne búsuljon keresztapám, majd máskép segítek dolgán.

Aztán sokat beszélgetett vele. A gróf neki is adott egy pár szivart becsomagolva, holmi kék színnel nyomtatott papirkákba.

Ez volt oka, hogy a fiatal ember oly régen egy sornyi vigasztaló levélkét sem kaphatott Réthfalváról.

Minden a legjobb rendben volt.

Teltek a napok s Gábor gróf nyugtalansága fenyegető mérvben nevekedett. A távirati sodrony némán húzódik végig a két szomszéd birtok határán. Nem bántotta senki, mert a nép már megszokta, hogy ahhoz senkinek sem szabad nyúlni. Épen csak Gelencze varjai vették hasznát, ha megúnták az üldögélést a fákon, változatosság kedvéért átszállottak a sodronyra és ültek ott egy sorban, mint temetésen a fizetett hallottsiratók.

Két válságos pillanata volt minden napnak. Reggel és este, a midőn a vonat áthaladott a vidéken. Ezen perczekben Gábor gróf mindig gépe mellett állott, s lélegzetét is visszatartva várta a jelt, mely abból állott, hogy mihelyt Várkonyra érkezik a fönnebb közlött távirati sürgöny szövege, háromszor három csengetést hall a szokott megszakításokkal.

Többre itt nem volt szükség; a telefoni összeköttetés csak Gelencze és a grófné kastélya között volt berendezve.

Gelenczén a gép Gábor gróf hálószobájában függött a falon. A grófné kastélyában egy kis ebédlőben, mely vendégek ottlétekor nem volt használatban. A grófné azért hozatta ide, hogy a válság elmultával vendégeit is mulattassa az új találmánynyal.

Elmult egy hét, utána a másik is. A fiatal ember kétségbe volt esve, csak Cseklész grófné tartotta benne a lelket és reménységet. Átszólott hozzá, erősítvén, hogy a báróné még mindíg készül Kassára, csak pénz- és gazdasági ügyei akadályozzák. Úgy látszott, hogy Nagygáthy gróffal újabb diplomatiába bocsátkozott, de nagyon hideg fogadtatásban részesült. Újabb ok, hogy vigye fehér galambkáját az apáczák odujába.

Ennyi haszna volt a telefonból.

Már november első napjai is bekövetkeztek s Gábor gróf híven, minden nap jutalmat várva, izgatottan ült hálószobájában s várta a jelt.

Ha eltelt a reggeli óra, várt estig s aztán megint a következő napig. A szerelmes embernél nincs fáradhatlanabb teremtés e földön.

Egy estén, épen midőn szíve ösztöne legkevésbbé sem biztatta, sokáig ült titkos őrhelyén s már vissza akart vonulni, a midőn ijesztő élénkséggel egyszerre sivítani kezd a gép csengetyűje.

A fiatal ember azt hitte, mindjárt kővé változik. Háromszor hármasával sikoltott a jel s még mindig azt hitte, füle csengett meg s a képzelem űz vele játékot, sátáni hitegetéssel. A reménykedő soha sem fél inkább a csalatkozástól, mint épen a teljesedés perczében.

De hinnie kellett a ténynek és a valóságnak. A misztikus értelmű sürgöny megérkezett Várkonyba. A báróné útra indult; észak felé váltott jegyet; már kocsira szállott s robog a vegyes vonaton Kassa felé. Vége a világnak, ha reggelre oda is érkezhetik!

Keze gépileg közeledett a készület fekete csontgombja felé és jelt adott Cseklész felé.

Várnia kellett, míg a jel visszaérkezik, de türelmetlenségében a selyem zsinórba takart villamos sodrony végét a két hangfogóval füléhez tartá.

Sokáig semmi felelet. A grófné bizonyosan vígan mulat vendégeivel, a komorna pedig, a kinek ezen órában a gép mellett kellett volna leskődnie, ki tudja, hová illant az unalom elől?

– Megbuktam! Annyi fáradság, lázas ingerültség s a pokol tüzének perzselései után el kell vesznem egy könnyelmű úri hölgynek gondatlansága miatt!

De várt. Időközben elhatározá, hogy ha eltelnek a perczek, a grófné meg nem érkezhetik, maga megy Várkonyba. Ki tudja, mit sugalhat ott a pillanat veszélye?

Eleinte időközönként nyomá le a gép rúgóját: később ott feledé kezét, tehát folyvást szólni kellett a csengetyűnek. Még sem hallotta meg senki?

Átkozódva és káromkodva csikorgatá fogait: mert rettenetes érzet volt ily kiszámított terv mellett megsemmisülni… a midőn először csak gyéren és félénken, rögtön rá teljes erővel hallatszani kezd a távolból érkező felelet.

– Ki az? – kérdé.

– Én, a komorna.

– Hol a grófné?

– A társalgó teremben. Épen most kezdett rá a zongorán egy úrral, négy kézre, egy hosszú darabot. Míg el nem végzi, isten mentsen meg, hogy háborgassam.

Szegény fiatal ember! azt ugyan várhatta, míg a szimfóniának allegrója, andanteja, scherzója és finaléje végig le lesz kalapálva!

Kénytelen volt tehát a komornával alkudozásba bocsátkozni. Kért és könyörgött s azon egyen kívül, hogy mához három hétre feleségül veszi, mindent megigért neki.

Szerencsére a komornáknak nem adott a természet meglágyíthatlan szívet, tehát mikor az ezer forintos bankók is említésbe jöttek, ilyen felelet jött a szomszéd kastélyból.

– Ám legyen, megkisérlem.

Megint teltek a visszahozhatlan perczek. Mikor hallhatja meg a grófné hangját? Mikor fog be a kocsis? Mikor érkezhetnek Várkonyra, a novemberi sötét estén és oly ködben, hogy az ember az útszéli fákat is alig láthatja.

Újra megszólalt a csengetyű.

– Ön az, kegyes grófném?

– Megint csak én vagyok, a komorna; de már meg van parancsolva, hogy fogjon a kocsis. A grófné olyan szépen zongorázott, olyan nagyon tapsoltak neki, hogy egy részét a darabnak másodszor is átjátszotta.

Rettenetes! ilyen perczekben muzsikálni! ilyen pillanatban a tetszés viharaiban gyönyörködni!

De legalább fog már a kocsis Cseklészen. Hogy fogadja e hírt? találhat benne vígasztalást? vagy csak azért veti szeme elé a sátán ezen utolsó fénysugarat, hogy a veszteség és kétségbeesés annál irtóztatóbban következzék rája?

Új jel.

Most már csak a grófné beszélhet.

Hah, kárhozat! megint a komornának nyafogó diskántja.

Igaz, de a vékony czérnaszál sípolás üdvöt és vígasztalást hirdetett.

– Gróf úr! készen legyen. A grófné azon igérettel, hogy még ma új és nem várt vendéget fog hozni, elbúcsúzott a társaságtól. Az egész ház kisérte a kapu aljáig. Ekkor észrevette, hogy tavalyi muffját adtam kezébe, vissza kellett mennem s elhoztam az újat. Nézegette, mutogatta és magyarázta, hogy ez olyan állat, minőt nem ismernek Szibériában, csak nem régiben találták a déli sarköv kietlenei között.

– És aztán?

– A grófné kiáltott: vágtatva! miként a szélvész süvölt végig a bodrogközi rónákon. Én feljöttem ezt jelenteni. De nem hallottam, hogy a kocsi elindult volna. Valaki közeledik: bizonyosan a grófné küld utánam, mert egyedül még sem utazhatik. Rögtön felöltöm téli ruhámat s mellette termek.

Többet nem szólt a telefon.

Mindez túlcsapott a végső megpróbáltatás határán is. Még arra is elveszteni néhány perczet, hogy a komorna téli toilettjét felöltse!

Ezen folytonos láz között a fiatal ember észrevette, hogy ő is képes volt hibát elkövetni! Mindenre gondolt, csak azt feledte el, hogy a kocsis az ő lovait is befogja!

Ámde ez nem volt elhatározó körülmény a vállalat sikerére nézve, mert míg a grófné Gelenczére érkezhetett, ő régen készen állhatott.

Úgy is történt. Huszonöt percz alatt már üdvözölheté a grófnét, mint szabadító angyalt s aztán felugrott fedeletlen kocsijára, ott állva maradt, baljával fogózkodott, jobbjában lámpát tartott s mutatta e rohanó vörös fénynyel az út irányát.

Ennyi kétely és késedelem után mégis a kitűzött perczre pontosan megérkeztek. Megálltak a vasút külső oldalán, ott, a hol a pályán keresztül átjárni lehet.

Csend és kihaltság uralkodott mindenfelé csak a lámpák égtek.

– Elkéstünk?

– Nem grófné.

– Honnan tudja?

– Látom, hol világítanak a lámpák a sínek váltóin s hogy minő színt fordítanak a várt vonat felé. Aztán ha már elment volna a vonat, ezen most elzárt korlátot nyitva találjuk.

– Nagyon derék, – felelt igen megelégedetten a grófné, – egészen új élvezet ez nekem, ily tudós emberrel utazni, a ki még ezt is érti. Ha tudom, hogy el nem késünk, még eljátszottam volna szimfóniám scherzóját.

Gábor gróf átugrott a korláton és a síneken s legelőször is tisztelve szeretett keresztapjával találkozott.

– Baj van?

– Semmi. Tíz percznyi késedelem Királyházától kezdve: mindjárt itt lesznek.

– Jól megértette, a mit mondtam?

– Csak bízza rám méltóságos keresztfiam.

Ott messzebb a pálya-épület előtt megpillantotta az állomásfőnököt is, de mindketten legbölcsebbnek itélték, ha ezen estén épen nem találkoznak. Egyik jobbra, másik balra fordult.

Mikor a fiatal ember visszakerült a grófné kocsija mellé, már hallani lehetett a levegő rezgését, ama roppant vastömegek közelegtével. A mozdony hosszasan fütyült, az állomás nagy csengetyűje felhasítá a csendet, mintha ismerné azon jogát, hogy a vidéket fellármázhassa.

A vonat a tüzet és párát prüszkölő lokomotiv vezérlete alatt behatolt az udvarra. Legalább ötven teherhordó kocsi, a végén nehány személyszállító vaggonnal.

Várkony! egy percz.

Gábor gróf odahajlott a grófné pompás «landauer»-jének nyitott szárnyára s megjegyzé:

– Alig van nehány utazó. A legutolsó kocsiban egy lélek sincs, az utolsó előttiben, épen a közepén, a sárgára festett első osztályú coupéban ül a báróné és Lenke kisasszony. A komornáról nem adhatok számot: lehet, hogy valahol előbb a második osztályban szunnyadozik.

– Honnan tudja? innen látja?

– A hol sötét az ablak, ott senki sincs. Csak egy első osztályú helyet látok megvilágítva.

– És ott kell a bárónénak ülni? Én pedig már hallottam róla azt az adomát, hogy ha éjjel utazik, elbujdosik a második osztály kétes illatú fészkeibe.

Úgy látszott, maga a grófné sem tett fel ily iszonyatos lealáztatást barátnéjáról, mert felkelt helyéből, felállott s nézte, minő rendkívüli esemény fog most rögtön bekövetkezni.

Körülbelül azt hitte, hogy most mindjárt valahonnan tizenkét álarczos bandita fog előrohanni, irtóztató szitkok és fenyegetések között kiragadják a bárónét és leányát a kocsiból; de ekkor előlép Gábor gróf, mint dicső hős, szétűzi revolverével az álzsiványokat s aztán mint szabadító, hódolatteljesen üdvözli a hölgyeket, végre köszönetet sem várva, eltűnik a sötétben, mint a hogy a balladákban éneklik.

Másként nem képzelheté a tervezett hölgyrablást. És a mint így várná a kaland kezdetét, hallja, hogy a vonat egész hosszában elejétől végig a legkülönfélébb hangon kiáltozzák.

– Mehet. Mehet. Mehet.

Gábor gróf meg sem mozdult; mióta őt a grófné ismeri, ily egykedvűséget nem mutatott, mint a válság ezen legérdekesebb perczében. Nem gondolt vele, hogy a vonatvezető trombitál, a mozdony megadja örökös füttyét szolgai lélekkel s a kocsisor kidörög a pályaudvarból.

A grófné lélegzetét is visszafojtva, suttogá:

– Nem sikerült?

– Ellenkezőleg, grófné.

– A vonat tovább ment.

– Kivánjunk szerencsés utat neki. De valami véletlennek kellett történni, mert a két utolsó kocsi valahogy kikapcsolódott s aztán itt maradt a bárónéval együtt.

– Ah? az a két kocsi?

– Tessék figyelni. Innen látszik, hogy valaki már nyitogatni akarja a kocsi túlsó ajtaját. Hihetőleg parlamentirozni kiván az állomásfőnökkel, a ki azonban okosabb ember, mintsem könnyedén szem elé kerüljön.

A grófné teljes szivéből, teljes lelkéből nevetni kezdett. Különösen a fölött, hogy ily egyszerűséget, ily semmiséget előre ki nem találhatott. Természetesen, mert agyvelejében a legfurfangosabb kalandok képe űzött játékot.

– Ah, – mondá, – így még legjobban szeretem; egy kis véletlenség, más semmi. Kár, hogy nincs mellettünk Cseklész úr, mindjárt rákezdhetné kedvencz idézetét: Parturiunt montes.

– Nascitur ridiculus mus.

– Köszönöm a kiegészítést! de elégedjék meg, ha a felét megtanultam.

Most már hallani lehetett a báróné panaszos siralmait. Közönséges halandó nő szájában szavai pörlekedésnek is beváltak volna: Hallatlan gondatlanság, borzasztó rendetlenség. Rögtön táviratozni kell! Jőjjön vissza a vonat; a kik fizettek, itt nem maradhatnak. Minő szolgálat, minő állomásfőnök! Hanyag igazgatóság, kötelességéről megfeledkező közlekedésügyi miniszterium!

– Menjek vigasztalására?

– Mindjárt, grófné. Előbb engedjünk neki időt azon meggyőződés szerzésére, hogy itt ugyan az éjet nem töltheti.

– Nem hálhat az állomásfőnök szállásán?

– Az állomásfőnök egyelőre maga is csak a pamlagon alszik. Fiatal, kezdő, nőtlen ember; aztán oly ijesztő fekete bajusza van, mintha az eleven Luczifer édes testvére volna.

A grófné ezt a hasonlítást kissé főmérnöki stylusnak találta, de teljesen meg levén elégedve a vállalat sikerével, megjegyzé:

– Mily könnyen végbement minden. A nagyszerű készületek után nagyobb dolgot vártam.

– A készületeket nem nélkülözhettük, mert senki sem tudta a báróné útraindulásának napját és óráját. Én ugyan itt leskődtem volna, akár a jövő évi húsvétig; de hol találom itt imádott grófnémat, a ki most mindjárt megkezdheti szíves szerepét?

A grófné egyszerre saját kedvencz elemében úszhatott. Új és érdekes vendéget vihetett házába. Most mindjárt azon megfizethetlen gyönyör várt rá, hogy a báróné ellenében oly kedves, ártatlan és szeretetreméltó szerepet játszhatik! Mily részvéttel sajnálkozhatik a baleset fölött! mily édes érzet lesz megvígasztalni az elszomorodottat! Szóval: a grófnék legfőbb tudományában, a színlelésben, a legdicsőségesebben tündökölhetik!

– Látjuk önt holnap?

– Ha szabad lesz, mindenesetre. De kénytelen vagyok előbb az engedély megadását elvárni. Ott a telefon: méltóztassék velem rendelkezni.

Gábor gróf elvégezte dolgát. Búcsút kellett vennie, mert ha tovább is itt marad, minden eddigi építményét halomba dönti.

A grófné áthajtatott a vasúti átjárón, mely a vonat elmenetele után ismét nyitva lett.

Mikor leszállott kocsijáról, sehol sem látta a bárónét; de csakhamar megvilágosodott egy földszinti ablak a pályaházban. Ez az úgynevezett váróterem volt az első és második osztályú utazók számára. Gonosz illat terjedt benne, a kemencze fűtetlen, úgy hogy a szerencsétlenül jártak inkább kijöttek a szabad ég alá.

– Ah, – mondá a grófné, a midőn a két női alak közelébe jutott. – Úgy látom, hogy a szenvedésben sorsosaimra találok: madame is lekésett a vonatról?

A báróné, magas rangja érzetében, visszautasítólag nézte le a hivatlan bizalmaskodót. De leánya hamarabb megismervén az idegent, súgva mondá anyjának:

– Mamám! ez Cecilie néni.

– Hogyan?

– Én vagyok. Oh istenem, hiszen ez az én Laura barátném és az én kis Lenke hugocskám.

És a két jó barátné a véletlen találkozás örömkönyűi között omlott egymás kebelére.

– Hol jársz itt, Laurám?

– És te, Cecilie?

– Én? Kosztolányba szándékoztam Sólyom Ulrikához; de egy és fél perczczel elkéstem s elment előlem a vonat.

A báróné pedig siralmas hangon panaszlá el szerencsétlenségét, fenyegetőzvén, hogy elégtételt és kárpótlást fog követelni a vasúttól.

– Most pedig itt vagyok kitéve a hidegnek, szeleknek és viharoknak a szabad ég alá!

– Ez büntetésre érdemes hanyagság. Egyelőre csak az bizonyos, hogy reggelig itt nem maradhatsz. Szerencsémre négy üléses kocsival jöttem. Kérlek vígasztalódjál: daczára a sötétnek, egy óra alatt otthon leszünk. Van podgyászod?

– Elvitték Kassára.

– Hol van komornád?

– Jetty! Jetty!

Kiáltozhatott a báróné, mert e pillanatban a komorna édesdeden szunnyadozik coupéjában, vagy épen most ad engedélyt egy utazó társának, hogy szivarra gyújthasson. Majd csak holnap reggel Kassán hallja meg, mi történt úrnőivel!

– Ezt nem lehet tűrni, – szólt a grófné. – Mit csinál komornád Kassán a podgyászszal? tán pénze sincs. Rögtön táviratot küldök Újhelybe, hogy küldjék vissza a legelső vonattal. Mert ha én téged egyszer kezembe kaphattalak, legalább három napig el nem bocsátalak. Te tán fel sem írod, hány látogatással vagy adósom?

– Oh Cecilie, bocsáss meg. Jól tudod, hogy én örömmel vagyok nálad, de most félnem kell, hogy azt az embert nálad találom.

A grófné az első pillanatban nem találhatta el, melyik volna jobb politika? megérteni, ki az az ember? vagy tudatlanságot színlelni. Szerencséjére a báróné folytatá:

– Igérd meg, ha oda jőne hozzád, azonnal befogatsz és elküldesz minket Réthfalvára.

– Kedvesem, te még föltételekről beszélsz. Mintha nem tudnád, hogy házamban a vendég az úr, én pedig kész köteles szolgálója vagyok. Parancsolj, és én engedelmeskedem. Menjünk táviratozni.

Az állomásfőnök, a ki nehány percz előtt mintha a föld nyelte volna el, nem mutatkozott, most maga sietett elő végtelen bocsánatkérésekkel. Elmondta, hogy a vasúti eshetőségek statisztikája szerint épen nem példátlan eset, hogy a vonattól egy pár vaggon hátra maradjon, mert az összekötő készület még mindig tökéletlen. Hozzá tette, hogy ő már küldött avizót Újhelybe s reggel kilencz órakor a podgyász és a komorna múlhatatlanul vissza érkezik. A mi a kárpótlást illeti, ez iránt, a báróné ő méltósága panaszára, az igazgatóság a legelső ülésben határozni fog.

A báróné büszke lenézéssel kérdé:

– Mit fizetek a táviratért?

– Ez szolgálati telegramm: díj nem jár érte.

A grófné már nagyon megúnta e hosszas tárgyalásokat s azért karjára vette barátnéját és kis hugocskáját s felült velök a kocsira.

– Kedvesem, – mondá, – igazán jó lesz, ha podgyászod holnap megérkezik: mert ha nálam most azt sem tudják, van-e divat a világon? annyi bizonyos, hogy egy pár szép csinos kis toilette nélkül emberi teremtmény meg nem élhet.

A kocsi, daczára az éj sötétének, gyorsan haladt. Időközben csípős hideg szél kerekedvén a mármarosi hegyek ormairól, a grófné felemelteté a kocsi födelét és közepén a két szárnyat légmentesen összekapcsoltatá.

Midőn áthatoltak Gelenczén, hallgatagon meredeztek elő boldog emlékű Miklós bácsi kastélyának falai, melyek között ma már új birokos lakik. Egy kis leány lopva pillantott arra, s látta, hogy ott egyik ablakból lámpafény sugárzik a mezőkre.

Ne kétkedjünk, hogy a ki azon lámpa mellett ült, figyelt, ébren volt és jól hallotta, mint zörögnek végig Cseklész grófné kocsijának kerekei. Van egyetértés, van a gondolatoknak találkozása e világon, daczára a falaknak, a külön szakított életnek és a messze távolságoknak.

A hölgyrablási merénylet pedig bevégzett ténynyé vált. Senki erőszakot nem látott, de a czél el volt érve. Cseklész gróf, a ki (mint hallottuk) kedvelte a diákos közmondásokat, idézhette volna: fortiter in re, suaviter in modo.

Lesz sikere? Ki tudná megmondani, miként lehetett a báróné csak ennyire is engedékeny? Oly határozott jellem, megátalkodott lélek, megrögzött akarat, nem tudott volna eltűrni egy kényelmetlen éjet a pályaház várótermében?

Asszonyi természet. Tehát a ki asszonynak született, e törvénynek alá van vetve.

Vitte leányát a börtönbe: elhitette magával, hogy ott hagyja, míg ki nem veri fejéből «azt az embert» vagy vén leány lesz belőle, mint maga is volt. De mikor egy véletlen eset fordulatot hozott közbe, tudtán és akaratán kívül elveszté erejét, ingadozott s a bizonytalan jövőnek tengerébe belemerült.