Már késő este volt a faluban, de épen a legélénkebb óra a kastélyban, midőn a grófné új vendégeivel megérkezett. Egyenesen a számukra rendelt szobákba vitte őket; a komorna is megjelent, mert a hölgyek öltözékén és fejdíszén mindig van valami igazítani való.

Azután felvezette őket a társalgó terembe, mint győzelmes tábornok a zsákmányul ejtett hadi foglyokat. Ez volt benső érzete, a miből nem következik, hogy így is mutatta volna.

A meglepetés leírhatlan: mint ha a grófné halottat támasztott volna fel. Tudták ugyan, hogy a ház úrnője fontos okból utazott el, s csak vendégeinek érdekében lehetett távol; de hogy épen az elátkozott kastély bárónéját és tündérszép Lenkéjét hozza ide ajándékul: ily örömre és meglepetésre senki elkészülve nem lehetett.

De azért senki sem mutatott csodálkozást. Ily kör a kimélet és gyöngédség hazája, a hol a legelső törvény mindent elkerülni, a mi a jó ízléssel ellenkezik. Mindenki magának tartá fönn azon véleményét, hogy a réthfalvi kastély regényének vége van s a hölgyek újra elfoglalják a társaságban azon díszes helyet, mely őket mindig megillette.

Lenke kisasszony talált itt egy ismerős leánykára, a kihez csatlakozott. Leültek ketten beszélgetni s a következő perczben egy pár hódolatteljes udvarló sem hiányzott mellettök.

A véletlen (még pedig a valóságos) úgy hozta magával, hogy ezen estén még más érdekes vendég is érkezett.

Nagygáthy Gedeon újra névtelen levelet kapott, azon váddal, hogy itteni tiszttartója roppant tolvaj. Tehát Kis-Gáthon termett, megvizsgálta a nagy számadást, a kis pénztárt s mindent legjobb rendben találván elment vadászni, estére pedig meglátogatta a grófnét.

Itt találkozott a bárónéval, a kit a réthfalvi mulatságos affaire óta nem látott. A viszony köztük tettleg megszünt, de diplomatice a szakítás soha kimondva nem volt.

Nincs az emberi természetben szebb, nemesebb és gyöngédebb fogalom, mint a mit e kifejezés: anya, foglal magában. Még a rablógyilkos is elérzékenyedik és könnyet hullat e gondolatra: ez itt édes anyám!

És mégis ez a kiméletet nem ismerő hatalom, a természet, képes lehet az anya eszméjét is bizonyos időszakra rossz hírbe hozni.

Ez azon egy vagy két, néha több év, a midőn az anya férjet keres leányának. Ilyenkor minden anya más lénynyé változik. Ha rejtőzött lelkében egy gyarló vonás, hiba, tökéletlenség, az mind napfényre kerül, mint szeg a zsákból. Eddig finom, mérsékelt és tartózkodó volt; most elárulja, hogy cselszövő is tud lenni, ha leányát másként főkötő alá hozni nem birja. Sokan épen nem kényesek az eszközök válogatásában, irigyek, ingerültek és köznapiak. Pedig ezen állapotuk erősen feltünik a társaságban.

Réthfalvy báróné kivételes helyzetben volt. Neve, rangja, földbirtoka, sok pénze mellé még a báj és szépség remekét nevezhette leányának. Tehát egész sereg imádó között válogathatott.

De a rideg és érzéketlen természet törvénye neki sem engedte el a leányos anyák közös sorát. Válogathatott száz közől s mégis agyvelejében azon egy gondolat vert állandó fészket, hogy a Nagygáthy grófnéságon kívül nincs üdvösség a földön! Ezen forrásból származott jelen helyzete s lett belőle különcz nő, zsarnok mama, s a mi leginkább megbocsáthatlan hiba, nevetséges asszonyi teremtés.

Ezen anya most, akarva vagy kénytelenségből, ismét jelen volt a nagy világban. A társaság úgy fogadta mint szívesen látott megtérőt. (Egyesek azt mondták: végre megjött az esze.) Mindnyájan úgy mutatták, mintha a viszontlátásban semmi különös ujság sem volna.

És a báróné? sietett-e az ezüst tálczán elébe vitt amnesztiát felhasználni? Majdnem úgy látszott.

De mint a kiállott halálos betegség után a legcsekélyebb vigyázatlanság is meghozza a recidivát: úgy a báróné, mihelyt újra megpillantotta Nagygáthy grófot, a kiűzött ördög heted magával tért vissza, s vitte őt galléránál fogva a régi gödörbe.

Gedeon gróf, a ki a társalgás sivár tudományában jártas férfi volt, kötelességének tartotta igen tüntetőleg kimutatni, hogy daczára bizonyos eseménykének, a rokonság és jó barátság kötelékeit még mindig változatlanul föntartani akarja.

A szerencsétlen báróné alig hallott csak nehány udvarias szót, lekötelező bókot tőle, mindjárt leült egy pamlagra.

Ez pedig annyit tesz a szalónokban: üljön le ön is a szemközti székre, mert beszédem van önnel. Más esetekben ennyit: megengedem, hogy mulattasson!

De ugyan megjárta.

Nagygáthy gróf, külsőleg elég finom gavallér volt, de ha megkarczolta valaki, ezen csekély nyiláson is beláthatott lelkének ősi hibájába, s felfedezhette az elbizakodást és felfuvalkodást.

– Nénikém, végtelenül örülök, hogy látom. Sajnálnám, ha azt gondolná, hogy haragszom és aprehendálok. A Nagygáthy vér nem ismer ily köznapi szenvedélyt. Úgy-e, gratulálhatunk egymásnak, hogy még elég jókor megmenekedhettünk oly elhamarkodástól, melyet ha egyszer elkövettünk, tőbbé jóvá nem tehetjük?

A báróné hallani kényszerült e világosan lemondó szavakat. De bensejének pokoli tüze daczára, képest volt hidegen mosolyogni.

– A fődolog, – felelé – ha valaki ily könnyen vigasztalhatja magát.

– Oh, épen nem könnyen! Most, mikor ismét látom Lenke hugomat, érzem, mennyit vesztettem!

– Érzed veszteségedet?

– Lelkem mélyéből. De mit tehetek? Vak voltam, azt hittem, annyi boldogság elnyerésére elég, ha Nagygáthy gróf lehet az ember. De jött élesre fent késsel a szemorvos s ketté vágta a hályogot, mely látásomat elborította. Würzheimné tett bolonddá. Ilyen szerelmes levelekkel tűzbe hozhatta volna a hó-embert, a kit a gyerkőczök karácsonykor az iskola ajtaja elé állítanak. Szerencsémre, azt hiszem, úgy hallgatólag, már megegyeztünk, hogy e kellemetlen félreértési esetkéről többé ez életben nem beszélünk. Mentségemet el kellett mondanom s most, mint ártatlan, biztosan számítok bocsánatra.

Más mama megutálta volna az izetlen fecsegőt, de a báróné csak a szenvedett veszteség nagyságát mérlegelte.

Csodálatos ellenmondás! A büszke úrnő eltűrheti a lealáztatást.

Hogy egy ilyen anyának soha eszébe nem jut önmagától megkérdeni: ha leány volnál, kellene neked ilyen férfi?!

Hallgatott. Ennek pedig következése lett, hogy Gedeon gróf vette fel a szót s meg nem gondolva, ki előtt beszél? folytatá:

– Legnagyobb csodám, hogy Gábor barátomat nem találtam itt. Igaz, hogy velem együtt, csak eltévedve jön ide; de ha én a puszta rokon, megérzettem, hogy kellemes meglepetés érhet: hova lett ösztöne, sejtelme a szerelmesnek, hogy ily napon otthon ül és mathematikai feladatok megfejtésével öli az időt? Nénikém, elhiheti az én szavamra, hogy ez a Szabolcsy Gábor derék ficzkó. Eleinte nem szerettem: mert ki az ördög köt pajtásságot egy mérnökkel, a ki gróf akar lenni? De ha még is lett: az már más. Szép neve van. Vagyona csinos. Gelencze, a pesti ház s Miklós bácsinak 230,000 forintja, a mit öregsége miatt nem tudott elkölteni! Patvarba! ki tudná ezt jobban, mint én, a kinek mindezt az orra elől csipte fel!

A báróné félvállról felelé:

– Az én időmben, hasonló helyzetben, az urak oly udvariasak voltak, hogy ennyi kár felszámolása után a menyasszony elvesztését is elpanaszolták volna.

Ezt mondva szétnézett, mint a ki unatkozott és más társaságot keres. És talált is. Ott volt közelében egy főispánnak özvegye, a ki férje utáni búsulásában szépen felhizott, és szerencséjének tartotta, ha a bárónéval piquetirozhatott s boldog volt, ha e kitüntetés fejében veszthetett és fizethetett.

Cseklész grófné csak azt várta, hogy kedves barátnéja a kártyajárás esélyeinek tanulmányozásába merüljön s akkor karonfogta kedves hugocskáját s azon czím alatt, hogy egy szobának új butorzatát megmutatja, két vagy három ajtón túl bevezeté azon kis ebédlőbe, mely vendégek jelenlétében soha használatban nem volt.

Ezen kis szoba a kastély szögletét képezi, a hol az épület megtört és kilátást engedett a mezőkre, kelet felé. Új bútorzat itt nem volt. Régi tölgyfa székek meredeztek óriási magas támláikkal. Régen elmúltak a napok, a midőn Cseklész gróf az ő imádott Cecilie-jével itt kettecskén ebédelgetett s aztán, mint mondá, pro concoctione, egy-egy órát az idylli jeleneteknek szentelt.

Ujság csak az volt itt, hogy a két ablak közötti falra fényezett diófából készült szekrény volt felszegezve. Csekély jószág, nagyobb ugyan mint a czukorszelencze, de kisebb mint a toilette-tükörnek huzófiókos alja.

– Ezt akartam neked megmutatni.

– Mi ez néni?

Valóban kérdenie kellett, mert kívülről semmi különös érdekest nem mutatott. A felső részén vaskarika rugott ki, mely fémlemezzel s azon felül hártyával volt elzárva és bevonva. Két oldalról vastag selyem zsinór függött le, s mindenikre valami igen könnyű készülék volt hozzá erősítve: olyan, mintha a tentatartónak, vagy a klarinétnak a felső végét levágták volna.

– Mi ez, édes néni?

– Ez nagyszerű legújabb találmány, mely nálunk még nem ismeretes, de nem sokára az egész világ használni fogja.

– Mire fogja használni?

– Diplomatiára, kereskedésre, börzei üzletekre, politikai összeesküvésekre és rendőri kémkedésekre. Itt nálam csak vendégeim mulattatására fog szolgálni. Egyelőre pedig be kell bizonyítania, hogy van még igazi szerelem a mai világban.

– Oh néni, minő tréfa!

– Lásd itt e kis fekete csontgombot, ha ezt lenyomod, megszólal egy csengetyű valahol a távolban.

– Ilyet már láttam. Nekünk is volt pesti lakásunkban, sőt a vendéglőkben is, ha valahova a mamával elutaztunk. Távirda?

– Annak egy sokkal meglepőbb és csodálatosabb faja és tökéletesítése. Tegyünk kisérletet. Nyomd le a fekete gombot s ha arra rögtön megszólal a mi csengetyűnk is: jelezni fogja: hogy valaki a távolban ezt hallotta s oly közel ült mellette, hogy rögtön felelhetett.

A kis leány, félénken, csak kis ujjával érinté a fekete gombot, de ugyan csak ijedve kapta vissza kezét, a midőn, mint érkezett válasz, a szeme előtt fénylő csengetyű is megszólalt.

– Most rendben van minden – mondá a grófné – ezt a két kis könnyű karikát, a füledre teszed, ide pedig, arra lemezes karikára, rábeszélsz.

– Mit mondjak?

– A mi tetszik: Például: én vagyok, Lenke.

A kis leány nevetett és ajkait a lemezes karika felé tartva, igen halk hangon mondá:

– Én vagyok! Lenke.

Semmi hallható válasz nem érkezett: de a grófné látta, hogy a kis leány szeme fényleni kezd, arcza lángba borul, keble emelkedik s mintegy megsemmisülve a csodálkozás alatt, kiejti kezéből a gép zsinórzatát.

Néhány évvel később, a midőn ezen találmány az egész polgárosodott világon elterjedt, ezt a hatást elő nem idézhette volna.

A kis leány magán kívül volt. Világosan hallotta és megértette szíve szerelmének oly jól ismert szavát. Mintha csak a falba vájt rejtett üregből szóltak volna hozzá. A válasz pedig így hangzott:

– Én vagyok, én szólok, Gábor. S midőn a tudomány e bámulatos vívmányát e hazában először én használom, legyen első szavam: szeretem önt szivemből, lelkemből forrón és végtelenül. Egész életem önnek lesz szentelve s nincs e földön oly hatalom, mely minket külön választhat.

A grófné semmit sem hallott, mert a gép csak annak szól, a ki a villanyos vezetéket magában záró zsinórt, a hangfogókkal füléhez tartja. De nem volt nehéz a küldött izenet értelmét eltalálni. Ez okból itt mindent a legjobb rendbe hozván, nehány lépéssel visszahúzódott, mint a ki a szobát el akarja hagyni.

– Hugocskám – mondá, a midőn megfogta az ajtó kilincsét – ne zavarodjál meg, mert egyedül csak te hallhattad, a mit Gelenczén beszéltek. Én azonban még azt sem akarom hallani, a mit te fogsz mondani, mert a hű szerelmeseknek joguk van arra, hogy szívök titkát, tanu nélkül, háborítlanul közöljék egymással. S miután az illem nem tiltja, hogy a leányka egyedül maradjon a szobában, olyan fiatal emberrel, a ki ide másfél mértföldnyi távolban szíja a levegőt, tíz perczre magatokra hagylak.

– Nem, néni! oh nem! megölne a félelem, a rettegés.

– Bohóság. Nem élünk a kisértet-hivés századaiban. Mit látsz? egy gépet, mely a természet törvényeinek szolgailag engedelmeskedik. Más semmi. Itt leszek közeledben, a szomszéd szobában s ha letelt az idő, benyitok és viszlek a terembe.

Ezzel kisiklott a szobából, becsapta az ajtót s kívülről a kulcsot a zárra fordította.

A kis leány reszketett. Esze, értelme felbátorította, de képzelmei a mesés világ felé ragadták. Mintha félnie kellett volna, hogy e falból egyszerre előrohan egy kisérteties alak, átkarolja őt és elrabolja.

Ott a sodrony másik végén a fiatal ember nyugtalanul várta a választ, mely sokáig nem jött meg. De megmagyarázhatá a késedelem okát. Időt kellett engednie a csodálkozás első rohamának lecsendesedésére. Nem is sürgetőzött a jeltadó csengetyűvel, hanem várt türelemmel.

S miután Lenke kisasszony nem volt bátortalan természetű, lassanként visszanyerte önuralmát, s kezébe véve a hangfogót oda beszélt a hideg fémnek.

– Oh, barátom, ez rettenetes találmány. Mint ha a más világról, tán épen a sír sötétéből hallottam volna a hangot, mely oly ismerős előttem. Igazán ön beszélt? Szeret? Oh, ha szeret, akkor én még ezerszer jobban szeretem és egész életemben az lesz legboldogabb gondolatom, hogy én önt még elébb szerettem! Értette a mit mondtam?

– Értettem, s hálás szívvel megköszöntem édes szavát. E gép még azt is híven visszaadta, ha az én imádottam egyik gondolatát leányi félénkséggel és angyali ártatlansággal halkabban súgta, vagy visszatartott lélegzettel felém sóhajtotta.

– Nem lehet a gépet úgy forgatni, hogy lássam is önt?

– Fájdalom, nem. Én most Gelenczén egyedül ülök szobámban. Előttem hasonló szerkezetű készülék függ le a falról, mint ön előtt. Önre gondolok; lelkem látja a legszebb és legbarátságosabb gyermeki arczot: de tényleg csak ezen hideg érczlaphoz beszélek. A villany ereje tova ragadja hangomat, de szemem oda nem követheti. Holnapra boldogabb perczeket várok. A grófné izené, hogy ott van Nagygáthy gróf s nagyon ingerült párbeszéde volt az édes mamával.

– Ön ezt tudja?

– A grófné, e gép által mindent megmond nekem. Reményt adott, hogy holnap láthatom önt.

– Ha ide jön, mindenesetre; de csak nehány perczre, mert mamám kijelentette, hogy addig marad itt, míg ön át nem jön látogatóba.

– A grófné azt hiszi, rábirhatja barátnéját, hogy eltűrheti az én szenvedhetlen jelenlétemet.

– Kérem önt, semmit se koczkáztasson. Inkább beszélgessünk e gépen át egy pár napig, mint megérjem a szomorúságot, hogy lássam önt egy pillanatra s aztán bezárjanak a börtönbe, Kassán, vagy Réthfalván. Tudja, hol van most mamám?

– Kártyázik a főispánnéval.

– Igazán részünkön van Cecilie néni?

– Jelenleg kétségtelenül. Jó szíve van s azon kívül e gép rendkívül mulattatja. Én itt ülök tétlenül, s várom az érkező igét.

– Tudta, hogy én beszélni fogok önnel?

– A grófné megigérte.

E pillanatban valaki kívülről megzörgeté az ajtó kilincsét. A tíz percz letelt, mint egy elröpült fohász.

– Oh, Gábor, vége e nap boldogságának. Jön a néni s visz vissza a társaságba. Még egy utolsó szót.

– Szeretem önt!

– Szeretem önt!

A grófné belépett s mindjárt látta, hogy az engedélyezett tíz percz nem volt itt elpazarolva. Egy tekintet a leány boldog arczára s többé semmi oka sem lehetett a kérdezősködésre.

Mikor Lenke kisasszony ismét a társaságba vegyült, Nagygáthy gróf rögtön melléje telepedett és el sem hagyá helyét, mint a szinházban a megfizetett zártszéket.

A leányka pedig mióta nem tekinté őt vőlegényének, tiszta szivéből visszafogadta rokonának és kedves jó bácsikájának. És az est hátra levő részét oly kellemes csevegés és nevetközés között tölték el, hogy e rögtöni változás az egész társaság előtt méltán feltünhetett.

És nem is egészen ok nélkül. Tudjuk, hogy Gedeon gróf mindig Ciceroval tartott, a ki azt mondta: ha olvasom a könyvet, hiszek neki, ha leteszem, kétkedem. Így volt ő Lenke hugával: ha nem látta, könnyen feledte, de ha bűvös közelébe jutott ezen a menny minden bájaival és gyönyöreivel elárasztott alaknak, rögtön felgerjedt régi szenvedélye. Egy pillanatra elkapta a szerelem mámora, elfeledkezett, hogy a 70,000 holdas vőlegény a 9000 holdas menyasszonyt joggal keveselheti, sőt hinni kezdé a báróné azon meséjét is, hogy ez a tapasztalatlan gyermek pusztán csak természetes félénkségből rejtőzött el előle, bizonyos igen nevezetes napon. Épen mint a kis fiú teszi, ha ágy alá búvik, hogy ne vigyék iskolába.

Csakhogy a kis fiút hamar megtalálták ott, míg a menyasszonyt akkor látták, a midőn saját jó szántából került haza.

Éjfél után egy órakor széledni kezdett a társaság; az urak és hölgyek, mintha szökdösniök kellett volna, egymás után eltüntek és éji nyugalomra tértek.

Reggel tizenegy órakor volt a szokott idő, melyben a társaság ismét együtt volt a nagy teremben.

Jetty, czimzetes komorna is megérkezett s a grófné rendelkezése folytán kocsit talált a várkonyi állomáson; tehát a báróné és leánya öltözéket változtatva jelenhettek meg a társaságban, mely épen e perczben vonult be a reggeliző terembe.

Itt roppant kerek asztal állott a középen, megrakva istennek minden legválogatottabb áldásával. Szokás szerint ilyenkor teljes szabadság uralkodott. Mindenki oda ült, a hova tetszett, abból evett, a mi szemét és étvágyát leginkább felingerlé. Az urak jártak-keltek, egy kicsit iszogáltak, sőt némelyek félre is ültek, ettek valamit és hirlapot olvastak.

A báróné rosszul aludt; egész éjjel lázas álmokkal küzdött; Nagygáthy grófnak pillanatnyi felhevülése ismét elszédítette, újra hiú képzelgésekre ragadta. De most mindjárt nem tetszett neki, hogy ezen hirhedt csélcsap nem Lenke mellett keresett helyet, hanem bevette magát a legnagyobb kényelemmel az asszonyok közé, úgy hogy jobbról a grófné, balról a főispánné szomszédságába jutott.

Itt igen hangosan beszélt. Úgy látszott, bámultatni engedte itt élvezett szabadságát és ékesszólását.

– Úrnőm, grófném, határtalan hatalmú nénikém! engedje meg legalázatosabb rabszolgájának, hogy ezt a novemberi pompás villegiaturát egy kissé megkritizáljam.

– Oh, bátran – felelé a grófné, a ki mindig készen volt apró dolgok fölött hangzatos szólamokkal parádét űzni. – Ön tudja, hogy a politikában a hiven szerető nő mindig rendületlenül férje pártján áll. Cseklész úr pedig felkent hőse a korlátlan sajtószabadságnak. Egyszer egy télen esküdtszéki tag volt s minden vádlottat, elvből, «nem vétkes»-nek itélt. Talán talált az én dicsőséges Gedeon öcsém nálam valami javítani valót?

– Valami javítani valót? az ég irgalmazzon ily szerénytelenségtől; – hanem egy kis kiegészítés még sem volna felesleges.

– Hallom.

– Három kisasszony, három elsőrendű szépség van a háznál, és csak ugyanennyi fiatal ember.

– Nem elég mindeniknek egy?

– Elég; de ne foszszuk meg a hölgyeket legszentebb joguktól, a válogathatás szabadságától. Például ha két kisasszony már kijelölé azon napra udvarlóját, a harmadik kénytelen megelégedni a maradékkal: tehát tartalék-seregről is kellene gondoskodnunk.

– Ez igaz.

– Engedje meg tehát édes néni, hogy átkocsizzam Gelenczére, s rendőri karhatalommal idehozzam az én kedves mérnök barátomat.

– E szívesség köszönetet érdemel.

Gedeon gróf rögtön élt a nyert felhatalmazással s felkelvén székéről a legközelebb mellette állongó szolgának parancsolá: mondd a kocsisnak, hogy fogjon.

– Ez államcsiny – gondolá némely élesszemű jelenlevő.

– Ez összeesküvés ellenem – súgá a báróné szomszédnéjának, a kivel bizalmaskodni is szokott.

A ház úrnője a forradalom kitörésének közelegtét érezvén, szétnézett az asztalon s mindjárt talált oly hiányt, melynek kipótlására személyesen kellett intézkednie.

Átment tehát a szomszédban fekvő nagy terembe s leült egy karszékre, szemközt a kandallóval, előre tudván, hogy a báróné nyomban követi. Úgy is volt. Jött, mellé ült és siralmas hangon mondá:

– Cecilie, nem feledted igéretedet?

– Csak nem akarsz hazautazni?

– Én szívesen itt maradnék; de ne kivánd, hogy találkozzam azzal az emberrel.

– Ez túlságos aggály, indokolatlan érzékenység. Mért háborgatna téged, egy emberrel több, vagy kevesebb a házban? Reggel, este egy kis fejhajtással elfogadod üdvözletét, egész napon pedig souverainement ignorálod. De ha ily rögtön elmégysz, azt mondják vendégeim: féltél.

– Féltem? kitől?

– Nem tőle, hanem magadtól. Félsz, hogy bővebben megismered, becsülni fogod eszét, szívét, nemes jellemét s akkor nem lehetsz iránta igazságtalan.

– Ah, fogass be. Megyek, de nem haza, hanem Kassára.

– Nem akarod megismerni?

– Soha!

– Ah, soha! kedvesem ez nem diplomatiai kifejezés. Mondjuk, hogy csak később. Ezen szó sem kötelez le a jövőre: mert az itélet napja is csak valamikor később fog bekövetkezni.

– Hűtelen faj.

– Kérlek, ne beszélj így. Melyikünkhöz nem volt valaki hűtelen? és kicsoda közülünk, a ki valakihez hűtlen nem volt? A legelső szerelem soha sem az igazi. Lásd, Cseklész úr, mikor tizenhárom éves fiú volt, szonetteket írt egy hét éves leánykára. El is nevezte nevelője magyar Petrarcának. Aztán hányfelé esküdött örök szerelmet, míg a végzet karjaim közé vezérlé s mint látod, példás egyetértésben élünk.

– Ah Cecilie, oly kedélylyel, mint a tied, még boldogtalannak lenni is élvezet.

– Oly művészet, a mit más is megtanulhat.

– A Szabolcsy név mindig szerencsétlenséget hozott házunkba.

– Akkor a valószínűségek statisztikája szerint fordulni kell a koczkának. Ime, imádott férjem ha kilenczszer veszt a pique-dámán, tizedikszer is rá tesz s akkor egyszerre visszanyeri összes veszteségét. Boldog, a ki ily nagy filozófus neje lehet Európában. Te pedig úgy mutatod, mintha sok kisérletet tettél volna a Nagygáthy névvel! Honnan tudod, mi lakik e parányi emberkében? De most jut eszembe, hallottad már ezen új szót, telefon?

– Olvastam a lapok hirei között: valami amerikai humbug.

– Nem az, mert létezik. Sőt már itt nálam is működésben van. Oly bámulatos gép, hogy maga elég mulatságot fog adni arra, hogy vendégeimet karácsonyig itt tarthassam.

– Hogy jut neked most eszedbe, velem a telefonról beszélni.

– Mindjárt látod okát. Cseklész és Gelencze között telefoni összeköttetés van. De még titok. Itt csak a táviró sodrony felhúzását tudják: de valóságos telefon.

– Még nem magyaráztad meg, mint tartozik ez az én ügyemre?

– Jer és nézd meg. Gedeon öcsénk huszonöt percz alatt Gelenczén van. Most mindjárt betoppan a gelenczei kastélyba. A mérnök gróf beviszi a kandallós szobába, ketten elkezdenek beszélni s te minden szót hallasz.

– Itt Cseklészen, Gelenczéről?

– Ez a telefon mestersége.

– Bocsáss meg, az ezeregy éji mesék csak olvasni, de nem elhinni valók.

– Századunk a tudomány bámulatos csodáinak korszaka. A gőzerő, vasút, távirda, fotografia a tegnap vívmánya; ma már a telefonra jutottunk. Szót se vesztegess a kétkedésre. Saját füled fog meggyőzni. Megismered mindkettőnek hangját, még azt is, ha egyik köhent, vagy pöfékelve szíja pipáját.

– Elismerem, hogy érdekemben volna megtudni, mit beszél Gedeon öcsém a hátam mögött. De, Cecilie! nem borzasztó lesz hallani, ha két hirhedt jó madár, rá kezd arra az undokul szemtelen férfi stylusra.

– Kedvesem, ezen túl kell magadat tenned: másként nem járja. Lásd, hogy félünk a női orvostól, de ha szükségünk van rájok…

– Oh, kérlek, hadd ezt.

– Akkor szelidebb hasonlítással szolgálok. Úgy-e kellemes étvágygyal megeszszük a fáczán melle húsát, de a fejét, lábát, körmét ott hagyjuk, pedig a szakács azt is feltálalta. Te se halld, a mi nem hallani való, de jól értsd meg azt, a minek hasznát veheted.

Ezzel bevitte a kis ebédlőbe s megmutatta a gép külső szerkezetét. Természetes, hogy itt várni kellett, mert a grófné, a báróné előtt nem izenheti Gelenczére, hogy kezdődjék az előre kiszámított komédia.

Gelencze ura a kastély kapuja előtt várta barátját. A grófné már reggel értesítette a látogatásról s még az órát is meghatározhatta: reggelizés után annyi időre, míg Nagygáthy gróf lovai gyors ügetéssel oda érnek.

– Servusz Gabi. Mondd rögtön, igaz-e, a mit ez a hóbortos Cecilie néni velem elhitetni akar?

– Szóról, szóra.

– Akkor igazolnom kell magamat, miként egyeztem bele e képtelen játékba. Teljes félóráig titkosan konferencziázott velem; azt pedig tudod, hogy én Ciceróval tartok.

– Mindenben a mi bölcsesség.

– Tehát az este megint gyenge órám volt. Olvastam a könyvet; gyönyörű arany betűkkel van írva Lenke hugom szép szemében. Mellé ültem, vele mulattam és újra elszédültem. De jött az éj, s vele a reflexió és a hideg megfontolás ideje. Mert láttam, hogy a báróné, a kivel kicsit nagyon őszintén gorombáskodtam, újra vérszemet kap, hálót vet, s horogra akarja csalni a nagygáthi kövér halacskát. Jer segíts ki a hinárból. Vezess a gép elé, hadd mondjam el ott, a mit szemben elmondani nagyon restelnék. Elhiszi a báróné, hogy mi, ketten tout de bon, fecsegünk?

– A két hangot mindenesetre megismeri és a szavakat megérti. Később, ha a telefon ismert és elterjedt intézmény lesz, ily kiszámított szinpadi jelenet rögtönzésére használni nem lehet. Mert a villanyos sodrony csak úgy viszi a hangot a távolba, ha az ember egyenesen a gépre alkalmazott fémlemezre beszél. Ily módon pedig nem szoktunk conversálni. Most azonban a báróné még elhiheti, hogy ketten bizalmasan csevegünk és mindent hall, a mi a szobában élő szóval kimondva lett.

– De kérdheti, mért jöttünk épen azon szobába, a hol a telefon áll.

– A báróné nem fogja azt kérdeni: de azt is hiheti, ha az ember magában lakik, elég, ha egy szobát fűttet.

– Bravo: ez rá nézve argumentum ad hominem. Nagyon hajlandó lesz elhinni.

Bevezette barátját a háló-szobába, a hol pattogó tűz égett a kandallóban s ketten a gép elé álltak.

Bizonyosra jöttek ide, mert Cseklészen a komorna már jelt adott arra, hogy a grófné barátnéjával közeleg.

– Kezdjük – szólt Gedeon gróf – ne várakoztassuk a hölgyeket.

– Ezennel megnyitom a gépet; de szükség, hogy két dologra figyelmeztesselek.

– Helyes; te is értesz már a primo és secundóhoz.

– Először, hogy kezdetben közönyös tárgyakról beszélj; az időről, a vetések állásáról; megkérdheted, nem vagyok én is náthás ebben a ködös lucskos időben?

– Úgy lesz.

– Másodszor folyvást minden megerőltetés nélkül beszélj, mint ha kényelmesen hozzám szólanál. Mert átkozott hűséges gép ez. Ha szokatlanul erősen artikulálsz, mindjárt észreveszik, hogy nem a melletted ülőhöz beszélsz, hanem egyenesen átkiabálsz a szomszéd kastélyba.

– Értem; kezdhetjük.

Csakugyan egy darabig köznapi tárgyakat emlegettek s csak lassanként tértek kitűzött czéljok felé, melynek kivánt eredménye az lett volna, hogy az egyik urat elkergessék Réthfalváról, a másikat (esetleg) meginvitálják oda.

Most már jött a java.

– Oh barátom! Egy Nagygáthy, és oly férfi mint én vagyok, nagyon sokat követel a házasságtól! A menyasszony jó neve, ősrégi családja, és ragyogó szépsége még nem elég az üdvösségre. Nagyobb földbirtok kell oda, mint a réthfalvi rongyos 9000 hold és több pénz, mint a 200,000 nyomorúságos forint, a mit a fösvény báróné évek óta, a tíz körmivel összezsugorgathatott! Megmondjam neked a minimumát azon árnak, melyen alól a Nagygáthy grófok soha el nem adták fiatal korukat és szabadságokat? Körülbelől 20,000 hold és legalább egy millió pengő forint, hogy menyasszonyom pénzéből kifizethessem adósságaimat. Azzal aztán nem gondolok, ha az asszony hozományát betáblázzák birtokomra, mert az ily pénz úgy is csak soha meg nem adom fejében kötött adósság.

– És a szépség, szívbeli jóság és hű szerelem becse hol marad?

– A mi a szépséget illeti, ez magától érthető kellék, de bizonyos határig hajlandó vagyok alkudozásba bocsátkozni. Mert mire való nekem a feleség? hogy adjon örököst. Egyet? az kevés. Kettő elég, három felesleges. Csak annyi kell, hogy ha elvinné valamelyikét a kicsikék közől a difteritisz, maradjon más is rezervában. Mihelyt pedig csiripol köröttem a Nagygáthy sucrescentia, s biztosítva van a jövő, menten visszaveszem régi szabadságomat és élvezni akarom második ifjúságomat. Jogom van erre, re quasi bene gesta. Az asszony ekkor pityereghet, tetszése szerint; hullathatja könnyeit, mikből Shakspere szerint krokodilok teremnek. Végre, miként a zsák megleli foltját, úgy a megszomorodott szalmaözvegy az ő vigasztalóját.

Gábor gróf itt hirtelen bezárta gépét, mert sok volt már, a mi hallani valót innen Cseklészre küldtek.

– Gida! Nagyon elragad buzgóságod. Ne feledd, hogy a báróné hallja szavadat Cseklészen, nem pedig madame Gouguenard, az expáholynyitóné Trouvilleben.

– Patvarba: te engem félbeszakítasz legvelősebb szónoklatomban. Pedig olyan legény vagyok, hogy vagy igazán teszek valamit, vagy abba hagyom. Félig soha. Elhiheted, hogy nagyon erős, világos és rikító szó kell ahhoz, hogy a báróné kegyeskedjék engem tisztán megérteni. Kérlek, nyisd meg ördöngős machinádat.

Gábor gróf fordított egyet a csavaron és a gép újra szolgálatképes lett.

– Barátom! itt falun még hagyján, de a városban ki nem kerülhetem a báróné incselkedéseit. Tegnap este leültem a szép leány mellé s csak annyit mondtam: befellegzett, s láttad volna, mily olvadó anyósi szemeket vetett rám az öreg asszony a kandalló mellől! Az egykor szép Laura, a ki, kicsiben mult, hogy nem lett a te édes kedves anyád! Még nem feledtem, minő ocsmány fekete sauce-ba kevert engem, a midőn a te okmányaidban hamis tentát akart felfedezni. Tőle származott az eszme; én csak a szerény végrehajtó voltam, a ki a pénzt adta az országos hirű chemikus megvesztegetésére.

– Hagyj békét a régi dolgoknak. Akkor még csak prætendens gróf voltam, tehát a tősgyökeres aristokratáknak jogában állott az új követelőt rendre utasítani.

– Most jövök a fődologra. Egészen más volna és más papirosra tartoznék, ha az a kis leány szeretne engem. Mert a szerelem olyan bolondság, hogy annál csak az nagyobb, ha az ember e romlandó portékát a házasság roppant agiójával fizeti vissza. De világos, hogy Lenke hugom épen úgy szeret engem, mint én a zsidót, a ki lejárt váltóval kopogtat be hozzám. Nem kellek neki; meg is szökött előlem; várhatja az anyja, míg engem visszakaparíthat. A legokosabb embert is meg lehet csalni, de csak egyszer. Ugyanazon módon, másodszor soha. Oh báróné asszonyom, most már pörkölheted az avas szalonnát, rá kötheted a csapda nyelvére, engem ugyan többé be nem csipsz egérfogódba!

– Ah, mi haszontalan fecsegéssel töltjük a drága időt. Siessünk a hölgyek üdvözlésére. Lovaid nyugtalanok; hallom, hogy kapálják patáikkal az udvar kövezetét. Jobb lesz ennél, ha halljuk a grófné szellemdús elmefuttatásait, s tanulunk valamit a báróné élettudományának gazdag tárházából.

Csak épen ennyi hizelgést engedett meg a fiatal ember magának a báróné irányában, pedig élte boldogságának föltétele ezen nő kezében volt letéve.

– Még egy utolsó szót, hozzád titokban, a négy fal és négy fül között. Huszonöt percz alatt ott leszünk Cseklészen és számodra felséges mulatság készül. A kis leány kerülni fog, mint a viperát; az anyja pedig belém csimpajkozik, és el nem bocsát. Oh ha tudná, hogy legalább húsz évvel vénebbnek látszik, ha kardot köt, s a leányos anyák hadseregében ütközetre indul a férfiak ellen! Meglásd, mihelyt megpillant, sápít, sóhajt és felforgatja szemét, mintha titkot akarna megsúgni. Ez a titok pedig azon hazudság, hogy leánya ma reggel nagyot sóhajtott s az ablakon át oda pillantott, a hol az én kis-gáthi rozzant kuriám otromba kéményei a jegenyefák közől az égbe merednek!

Ezzel elhagyták a szobát, kocsira ültek és hajtottak Cseklész grófné kastélya felé.

Ezen itt vázlatban előadott fényes ékesszólásnak legelső látható eredménye lett, hogy a báróné többé nem beszélt az elutazásról. A vendégszerető grófné pedig nem emlékezteté szándékára.

Szépen, divatosan és betanult elegantiával jelent meg a két fiatal ember a társaságban.

A báróné félrehúzódott s befészkelé magát a legerősebb várba, a mit a terem csataterén találhatott. Leányát úgy ülteté maga mellé, hogy annak közelébe élő lény nem juthatott, ha csak a pamlag előtt álló s díszkiadású könyvekkel és albumokkal rakott asztalt félre nem mozdítá helyéből. Oly merényletet, melyre itt senki sem mert vállalkozni.

Gedeon gróf bizonyára többet mondott a telefonra és erősebb kifejezéseket használt, mint bensejében gondolta. De ha egyszer kiröpítette a szót ajkáról, minden körülmény között elvállalta a felelősséget. Tehát nem tehette, hogy csúszó-mászó teremtmény módjára, nyájas képet mutasson. Épen csak tartozó kötelességből hajtotta meg magát s kérdés marad: észrevette-e a báróné vagy sem?

Annyi bizonyos, hogy ez a nagy terem puha szőnyegén folytatott elhatározó ütközetben, egyik megveretés után a másikat szenvedte.

Borzasztó kín, bosszúság és megaláztatás. Biztosan számított azon kéjre, hogy Nagygáthy gróf szokott nyájas arczczal közeledik feléje: ő pedig félvállról néz rája. És még haragot sem mutathatott, mert el nem árulhatá, hogy hallgatózott! Elviselhetlen állapot ez s honnan keressen fegyvert a bosszúállásra?

Miután pedig asszonyi teremtmény soha sem szokott férfit szíve gyökeréből megvetni és megutálni, a nélkül, hogy a kebelében mindig készletben tartott kegyek kincseit egyúttal más férfi előtt fel nem tárná, történt, hogy a midőn Gábor gróf közeledett, és hódolatát kifejezte, barátságosabb viszonzásban részesült, mint valaha. Majdnem azt mondta neki: örülök, hogy látom.

De ez csak egy pillanatig tartott. A báróné fél szemmel a terem túlsó oldalára tekintett s úgy rémlett előtte, mintha a hitelhagyott Nagygáthy gróf kárörvendő mosolylyal venné tudomásul vetélytársának kitüntetését.

– Értem gondolatodat, áruló – tünődék a báróné. – Rá van írva nemtelen homlokára lelkének egész benseje. Most épen azt mondta: ha vége a nagygáthi 70,000 holdnak, jó lesz a gelenczei 13,000 holdas pusztácska is.

Tehát ott maradt helyében. Őrzötte leányát; nézegette a pompás aczélmetszeteket, s magyarázgatta is azoknak értelmét.

Hat órakor jött egy öreg úr, karját ajánlotta s bevezette az ebédlőbe. Az asszonyok után a leányok következtek s Gábor gróf ma volt életében először oly szerencsés és boldog, hogy imádott Lenkéjét karján vezethette, leült melléje és az egész idő alatt szolgálta és mulattatta.

Azonban ezen ebéd alatt oly valami ritkaság adta elé magát, a mihez ezen házban senki hozzászokva nem volt.

Épen javában hordták fel a szakács remek készítményeit, a midőn a táblaterítő hivatalos arczczal közeledik a grófnéhoz, tisztelettel meghajlik és ezüst tálczán levelet tesz úrnője tányéra mellé.

Kötelessége szerint megjegyzé:

– Méltóságos grófné, ezt a levelet külön küldöncz hozta Várkonyról.

A grófné rápillantott a levélre, megismerte az írást s aztán tiszteletteljes egykedvűséggel félretette. Nem volt szokása, csekélység miatt az ebéd ünnepélyes rendjét megháborítani.

De midőn, mint elnök, az asztalt feloszlatta és az urak rövid időre a dohányzó terembe vonultak, feltöré a grófné a levelet és előre tudván, hogy abban titók nem lehet, felolvasá a hozzá közelebb álló hölgyek előtt.

Tőle jött, Cseklész gróftól!

«Kedvesem!

A telet Angliában töltöm Gainsbury lordnál, a ki leghíresebb rókavadász Kent megyében. Miután pedig Pesten és jószágaimon is egy kis pénzügyi elvégezni valóm van, nem állhatok ellen azon forró vágyamnak, hogy egyúttal téged is lássalak. Küldj holnap reggelre kocsit Várkonyba, mert nálad töltöm a napot, ott ebédelek s csak az éji vonaton indulok vissza. Ölel forrón szerető és a sírig hű férjed

Endre, s. k.»

– Ah – mondá a grófné: ki nem irigyli sorsomat? Harmincz évi boldog házasság után még mindig a sírig hű férjjel áldott meg az isten!

Ezzel áttértek a napirendre.

A báróné érzette, hogy a két nap óta folyó ütközetben minden ponton veszteséget szenvedett. Még a főispánné is megverte!

Visszahúzódott erős várába, de leányát oda sem kaphatta mindjárt vissza. Nagyon körülfogták a kis leányt a beszédes nénik, kikhez később az egyenkint visszaszállinkozó urak is csatlakoztak.