Két év mult el.

Szabolcsy Gábor mérnöksegéd a rábizott munkát oly gyorsan, helyesen, pontosan végzé be, hogy főnökei semmi hibát, semmi javítani valót nem találtak abban. Elfogadták tehát tervezetét s a tényleges építés alatt is, mint a részvényes társaság közege, felügyelői minőségben őrködött munkája fölött.

Mikor pedig készen volt a vasút s a vonatok a kitűzött órában és perczben jöttek, mentek, a mi Gáborunk, a Bodrogköz felső vidékén már mint rendes fizetéssel ellátott szakaszmérnök hivataloskodott, éltekorának nem egészen huszonnegyedik évében.

Hivataloskodása közben elégszer átrobogott a vonattal a réthfalvi kastély kertje mellett. Látta, hogy a honvédezredes sírját vagy húsz lépéssel alább állították fel. Hallotta a vidékiektől, hogy a báróné az obeliszket jobb mesterekkel újra megfaragtatta, sőt, változván a viszonyok, most már az elhunytnak teljes nevét, czímét és honvéd-hadseregbeli rangját egészen kiírva, a kőre metszette.

A kert azonban csendes s hallgatag maradt, s tán még inkább elvadulva, elhanyagolva, mint azelőtt.

Hát a kedves kis Lenke kisasszony hová lett? Pedig, hogy igérkezett egykor, hogy a hányszor hallani fogja a mozdony füttyét, mindig fölszalad a pálya töltéseig, üdvözli az átutazó ismerősöket és lebegteti zsebkendőjét, míg csak el nem veszti őket látköréből.

Soha egyszer sem látta; de nem is csodálkozhatott rajta, mert meghallotta a vidékiektől, hogy a kis leányt nevelőintézetbe vitték, valamelyik apáczakolostorba, Váradra vagy Kassára.

Egyszer, augusztus hónak naptól ragyogó délutánján, közel Réthfalvához volt dolga. Eltöltött már több napot a szomszéd állomás pályaházában s aztán felült azon szörnyű kis járműre, melyet két ember hajt, és sebesen átiramlik a pálya felszinén.

A réthfalvi kastély kertje mellett már állott a 77-ik számmal jegyzett őrház s itt megállapodott.

Leszállt a kis kocsiról, belépett a rozzant rácskerítés hézagain keresztül a kertbe s meglátogatá a sírkövet, mely iránt egykor oly közönyt mutatott, de mégis ki tudja mit érzett?

Ott állott tehát néhány perczig a sírkő előtt s levett kalappal olvasta el a teljes feliratot. Titkos sóhaj lebbent el ajkairól s aztán újra visszament munkája folytatására.

Még az utolsó perczben is visszanézett, de nem látott senkit.

Igen, nem látott senkit; egy lelket sem: de ebből nem következik, hogy őt sem látta volna valaki.

Lenke kisasszony járt a kertben, mert iskolai szünidő levén, a két legforróbb nyári hónapot itthon töltötte. A kis leány látta a rögtön jött s rögtön távozott tüneményt s aztán gyors futással rohant anyjához, a ki a kastély verandája előtt a hársfák alatt hűsölt és olvasgatott.

– Mamám! – kiáltá még távolból – képzeld: ő itt volt. Én láttam őt. Bejött a kertbe, körülnézett; elolvasta a sírkő felírását s aztán megint eltünt.

– Ő! – felele a báróné csodálkozva – kiről beszélsz? ki az az ő?

– Hát édes mamám, az a mérnök, a ki a vasutat építette s a ki egyszer itt ebédelt nálunk.

A báróné félre vetette könyvét, anyai szeretettel inté magához gyermekét és átölelé. Aztán oktató hangon mondá:

– Kis leányom, te helytelenül fejezted ki magadat. Tanuld meg, hogy így röviden «ő»-nek csak a legközelebb hozzánk tartozókat szoktuk nevezni. Az apát, az anyát és a testvért. Minden esetben pedig csak azt, a kiről más is tudja a családban, kiről van a szó? Te pedig idegenről mondtad, hogy láttad őt. Hogy találja ki mamád, kit láttál, minden kérdés és magyarázat nélkül.

A kis leány elpirult és elhallgatott. Nem tudta ugyan megmagyarázni miért? de titkos ösztöne súgta, hogy meggondolatlan beszédével valamit elárult, a mit jobb lett volna elhallgatnia.

Tán, hogy ő ezen emberről többször gondolkodott, mint a hányszor beszélt.

A báróné pedig, hogy az adott leczke után, újra megnyugtassa leányát, karjai közé szorította gyermekét, százszor megcsókolta, az alatt pedig lelki szemével benézett a bizonytalan jövő titkaiba.

– Szegény kis leányom, – gondolá, telve anyai aggodalmakkal – ki tudja, hol él, hol rejtőzik e pillanatban azon ismeretlen, a kit te egykor szívedben csak ő-nek fogsz nevezni? Valószínűleg most hallgatja a jogot valamelyik egyetemen. Vagy már elmehetett komoly nevelőjével külföldi első nagy útjára. Most nézi szép Olaszországot, boldog Francziaországot, dúsgazdag Angliát. Ki tudja, hát ha ezen titkos ő, épen most Párisban dőzsöl, könnyelműen pazarolja örökségét, eszeveszetten tékozolja ifjúságát. Ki tudja, hát ha ez a jövendőbeli ő, már nem is fiatal ember? Nős, gyermekei vannak; később özvegy lesz és szürkülő szakállal, mint karvaly jő, hogy elragadja tőlem szelíd galambkámat.

Az öreg, de dúsgazdag kérő oly megszokott és mindennapi tünemény a mi nagyvilági társadalmunkban!

Aztán fönhangon kérdé:

– Beszéltél azzal az úrral?

– Oh, nem mamám. Mikor megláttam, elrejtőztem a bokrok mögé: mert nagyon féltem; rettenetesen megijedtem tőle.

– Megijedtél?

– Mert két év óta, hogy nem láttam, olyan nagy fekete szakálla nőtt.

– Dőre kis leány. Azt jól tetted, hogy vissza fordultál és nem beszéltél egy idegennel, a ki engedelem nélkül áttör a kert kerítésén; de máskor ne rejtőzz el, hanem menj más útra, vagy jőjj egyenesen hozzám.

– Igen, mamám.

Ezalatt az ifjú mérnök már a második állomáson is túl volt és nem sokára megérkezett útja czéljához, a hol könnyű járművéről leszállt s találkozott az itt rá váró szolgabíróval, kivel holmi kisajátítási ügyekben még mindig akadt hivatalos elintézni valója.

A munka néhány órát vett igénybe, s midőn az ellenkező irányból érkező rendes vonat a pályaház elé ért, mindketten felültek s visszautaztak a megye székvárosába.

A nap már gyorsan hanyatlott a láthatárt elzáró hegyláncz gerincze felé, a vonat elrobogott a réthfalvi kastély kertje fölött, s ketten gyönyörködve néztek le a kies völgybe, melynek lejtőjén a báróné kastélyának tetőzete a búcsuzó nap sugaraitól elöntve, vérvörös lángban égett.

– Sohasem mehetek el itt – jegyzé meg a szolgabíró – a nélkül, hogy el ne gondolnám, minő csodálatos teremtése az úristennek az a Réthfalvyné.

– Miért? Én voltam ott egyszer ebéden; egyszerűség és ősi zamat uralkodik a házban, mint örök gyászt fogadott özvegyhez illik.

– A vidék urai, ha csak tehetik, kikerülik e házat.

– Mi kifogásuk lehet ellene?

– Azt mondják, a báróné méltatlan rangjához, mert gyülöletes módra fösvény.

– Fösvény!

– Mások szerint csak józan takarékos módon él. Különben itt, ha valahol az urak örökös dáridótanyát nem találnak, azon házra hamar ráütik a fösvénység bélyegét. Ismeri ön a báróné ifjúságának regényét?

– Sohasem hallottam.

– Akkor elbeszélem, mert érdekes és rövid. Az egykor szép Réthfalvy Laura szeretett egy fiatal grófot, a ki történetesen épen az ön nevét viselte.

– Megtoldva a grófi czímmel.

– Igen megtoldva. Szabolcsy Gábor gróf azonban őseinek birtokából egy talpalatnyi földet sem nevezhetett sajátjának, mert mindent, még atyja életében, elvitt a csőd és az árverés. Egyedül csak huszárfőhadnagyi fizetéséből élt. Ez okból a leányt nem adták hozzá. Laura kisasszony otthon maradt s nagyon kezdett már elvirulni, a midőn kétségbeesésében férjhez ment unokatestvéréhez Réthfalvy Pál báróhoz, a ki a tőszomszédságban fekvő két falucskának ura volt. Igen ura, de csak névleg, mert a házasság után csakhamar kitünt, hogy férjemuram legalább is annyival adós, a mennyit birtoka megérhet. Nem sokára leányka született e házasságból, s míg a nő gyermekágyban feküdt, a gyöngéd férj, Pesten, kártya közben úgy összeszólalkozott valakivel, hogy párbaj lett a dolog vége, s a báró urat a golyó épen a homlokán találta. Ekkor az özvegy feltette magában, hogy összes erejét megfeszíti, minden nélkülözéssel megküzd, de férje adósságát kifizeti s mind a három falut megtartja.

– Dicséretre érdemes elhatározás.

– Úgy van, ha fia volna. De mire való ez az erőködés egy leány miatt, a ki ha szép lesz, épen úgy elvihet egy, mint három falut az idegen családba.

– Mi lett a grófból?

– Az, a mi szokott: a főhadnagyból kapitány. Ekkor kitört a forradalom, és Szabolcsy gróf átcsapott a honvédekhez. Kétszer kapott sebet. Az elsőből kiépült, de nyár közepén az orosz portyázók úgy mellbe lőtték, hogy félholtan hozták vissza a táborba. Itt sem volt maradása. Feltették egy közönséges paraszt szekérre s hurczolták éjjel-nappal, míg végre Laura kisasszony hírét vette s a beteget saját kastélyába hozatá.

– Még mint leány?

– Még mint leány. Atyja épen ezen idő előtt halt meg: tehát Laura kisasszony egészen szabadon rendelkezhetett kezével. A gróf öt napig feküdt a kastélyban. A báróné erősen állítja, hogy betege soha egy perczre sem nyeré vissza emlékezetét: mások az ellenkezőt állítják, sőt hozzá teszik, hogy Laura kisasszony a halállal küzdő grófot örökös szemrehányásokkal és hűtlenségi vádakkal kínozta. A halál véget vetett a kínos helyzetnek, s az ezredes sírt és emlékkövet kapott a kastély kertjében.

– Tehát mégis megtisztelte.

– Oh, nem ő! hanem a vidéki hazafiak adtak össze vagy hetven forintot. Azok faragtatták valami kontárral s midőn a követ ide szállították, Laura kisasszony nem mert ellenkezni. Aztán ott állott az emlék sok évig, míg a vasút miatt vagy tíz öllel alább kellett újra felrakni darabjait.

– Laura kisasszony azután ment férjhez?

– Néhány évvel később.

– Szerelemből?

– Tisztán és egyedül csak azért, hogy a formaszerinti vén leányság ízetlen helyzetéből kimeneküljön.

– – – –

Ismét néhány hónap telt el.

A szakaszmérnök buzgón s kedvtelve hivataloskodott, míg egy őszi napon az igazgatóságtól azon parancsolatot kapta, hogy haladék nélkül menjen Szatmárra, a hol a Szamos hídjának feljáró töltései mindkét felől sülyedni kezdenek; a pálya döczögős, a sínek szétválnak s a közlekedő vonatokat vész fenyegeti. Tehát vizsgálja meg a dolgot, készítsen tervet és részletes költségvetést, miként lehetne a mutatkozó hibát leggyorsabban és legolcsóbban kijavítani?

Nagyon hízelgő megbizatás volt ez egy szakaszmérnök részére. Az igazgatóság hivatalosan kimondta ezzel, hogy Szabolcsy Gábor mérnök ügyességéről sokat tesz fel.

Másnap tehát becsomagolá műszereit és útnak indult.

Ily küldetésben ő volt a legnagyobb úr az egész vonaton; a mozdonyvezető, a konduktor kalapemelve fogadta parancsait. Oda ült, a hová neki tetszett, a hol legkényelmesebb helyet talált s más idegen nem háborgatta gondolataiban.

Mert az utóbbi idők óta az ifjúnak lelkét kínos kételyek marczangolták, miktől nem tudott megszabadulni.

Éles szemű fiatal ember volt, mindent látott; jó emlékező tehetséggel birt, semmit el nem feledett. Sokat hallott s mindent észszerűleg összeköttetésbe hozott s tudott azokból következtetéseket is vonni.

Anyjának egykori szavai is felmerültek emlékezetében. A mit akkor még nem értett, ma már világosabb utmutatóul szolgált. Egybevetette ezzel azt is, a mit anyjának ismerőseitől hallott. Most kezdte érteni, mért vizsgálta a báróné oly élénk kiváncsisággal az ő arczvonásait s így lassanként, fokról fokra hozzá szokott azon gondolathoz, hogy az ő ismeretlen édes atyja és a réthfalvi parkban eltemetett ezredes életpályája között sok hasonlatosság van.

Csak a grófi czím forgatta fel minden okoskodását. Ezt a körülményt ő soha sem hallotta; erről senkinek legtávolabb sejtelme sem lehetett.

De visszagondolt gyermekkorára. Tudta, hogy anyja szegény asszony volt, de azért, míg élt, fiát mindig csinosan járatta és úgy nevelte, mint a jó és művelt családokban szokás.

Ama rettenetes és minden boldog jövőt megsemmisítő eszmét, hogy ő törvénytelen gyermek, már úgy megszokta, mint a született vak a világtalanságot. Fájt neki, de nem esett kétségbe miatta. Ha egykor főmérnök lehet: ugyan mit kivánhat többet e mostoha világtól?

Azt is hallotta édes anyjának ismerőseitől és szomszédaitól, hogy özvegy Szabolcsy Gáborné soha sem tudta jogát e névhez bebizonyítani. Azon állítását, hogy egybekelése Lengyelke nevű faluban ment végbe, de ezen helységet az oroszok a templommal és a matrikulákkal együtt porrá égették, csak oly mesének tartották, minőt a szerencsétlen eltévedt nők szoktak hibájuk elpalástolására feltalálni. Ellenben országvilág tudta, hogy az egykori Lengyelke ma már többé nem létezik; a lakosok a szomszéd falvakba költöztek s az egykori háztelkekből kövér szántóföldek keletkeztek.

De mit használt ez is? különösen oly fiúnak, a kinek keresztlevele sok évvel később kelt születésénél?

És ha ő maga meggyőződhetnék is, hogy törvényes ágyból született; vajjon ezen biztos öntudatával más véleményre téríthetné-e a világot, mely bizonyítékok nélkül semmit sem tartozik elhinni?

És mégis oly nehéz és elviselhetlen fájdalom egy gyermeknek azon hitben élni, hogy édes anyja, a ki őt úgy szerette, a ki csak érte élt, egykor többé jóvá nem tehető hibát követett el!

A grófi czím legkevésbbé sem érdeklette. Ennél többet ért volna előtte egy becsületes iparos atyától öröklött jogos név. Gróf és szakaszmérnök! Méltóságos czím és napi munkával keresett kenyér! Ez több mint hiábavalóság, valóságos gúny és nevetség.

De végre is kellett valami igaznak lenni abban, hogy az ő atyját Szabolcsy Gábornak hítták. Jártában, keltében soha nem talált ily névre. A lapokban nem fordult elő; a czímkönyvben sehol nem találta fel. Andrássy Gyula vagy Deák Ferencz, százával találkozik: de Szabolcsy Gábor csak egy élt a világon. Ez gróf volt és honvédezredes; meghalt a báróné kastélyában, a hova sebesülten és eszméletlen állapotban hozták és eltemették a kert díszhelyén, tisztelve és nagyrabecsülve még emlékében is!

Ily tépelődések között érkezett meg az ifjú, még azon nap délutánján Szatmárra, a hol első teendője volt a rábízott ügyben tájékozást szerezni.

Egyszerre egy végig-pillantással látta, hogy a pályán mutatkozó kár csekélység, és gyakran előfordulni szokott okból származott.

Úgy látszott, hogy a vészjósló jelentést a dologhoz nem értő egyén küldte Pestre. Néha megtörténik az efféle rosszlelkűségből és csalárd számításból is: hogy új munka legyen, a vezető mérnök pedig a homok- és kavicsszállítás fejében patikáriusnak való számadást terjeszszen az igazgatóság elé.

Gábor mérnök a sok irogatás, tervezgetés helyett, rögtön saját felelősségére munkához látott s nehány nap mulva értesíté az igazgatóságot, hogy minden rendén van s a nehány száz frtnyi kiadást az állomási főnök «mulasztást nem tűrő javítások» czímén az állomási pénztárból előlegezte.

Az igazgatóság tagjai fejöket csóválták ezen hihetetlennek látszó hírre s rögtön főmérnököt küldtek Szatmárra «felülvizsgálat» végett. A jövés-menés, méregetés ismét nehány napba került, de az eredmény csak az volt, hogy a végbevitt munka helyes, a pálya jó és tökéletesen «praktikabilis».

Egyéb sem kellett a direktóriumnak, ha a czél el volt érve. Ott a tanácsban a szakértők mindjárt kezdetben 20,000 frtról beszéltek; de ez sem lett volna baj, mert a részvényes társaság állami biztosítékot élvez: tehát bú nélkül költhet. Mert ha a sok rendes és rendkívüli kiadások folytán kevés a jövedelem, arra való az ország, hogy kötelessége folytán fizesse a hiányt!