Leírhatlan nyugtalanság tépdelé az osztálytanácsos bensejét. Életében most tapasztalá először, hogy vele is megtörténhetik valami, a mi még munkájában is hátráltathatja. Akármihez kezdett, lehetetlen volt eszméit rendben tartani. Felbontotta, végig olvasta az asztalára rakott iratcsomókat, de semmi sem maradt meg emlékezetében. Tollhoz nyult, írni akart: egyetlenegy használható gondolatra sem talált.

Feltekintett a falon függő órára, mely a déli tizenkét órát mutatá. Ekkor erős határozat keletkezik lelkében, hogy itt hagyja irodáját, felkeresi a belügyminisztert s megkéri, hagyna békét ezen ügynek.

Felvette tehát téli kabátját és megindult.

De midőn a lépcső közép fokaira ér, épen szemközt jő vele a közlekedésügyi miniszter, a ki útját állja a menekvőnek.

– Hah! – mondá igen komikus komolysággal. – Tetten kapom a hanyag hivatalnokot! Ön kerüli az irodát, mint a rossz diák az iskolát. Vagy a mi ennél is gyanusabb: kinézett ön az ablakon; valami tarka szoknyát látott és most futkosni akar utána.

– Kegyelmes uram! Valóban mára meg kell csalnom az államot. Ingyen lesz a fizetésem, de hiszem, hogy holnap, ha éjjeli munkával is, kipótolom mulasztásomat.

– És hova indult?

– Szándékom van, ha lehet, ő excellentiájával, a belügyminiszterrel beszélni. Megkérem őt, lenne oly kegyes s vetné félre az én magán ügyemet, hadd heverjen ott a levéltár legporosabb aktái között most és mindörökre.

– Ha csak ez a kivánsága, akkor minden rendén van. Épen a belügyminisztertől jövök, a ki megigérte nekem, hogy épen nem fog sietni ön számára a királyi meghivó levél kiadását szorgalmazni.

– Akkor ezer köszönet érte.

– Vigyázzon! ne vesztegesse hiába hálás érzelmeit; mert a mi határozatunk egészen más indokokból keletkezett. Részemről még mindig biztosan számítok rá, hogy ön előbb-utóbb gyönyörű ékesszólással fogja védelmezni az én törvényjavaslataimat a főrendek házában. Addig is értesítem, hogy olvastam a lapban a tokaji levelet s a zempléni alispán is felküldte már az iratokat.

– Felküldte? és meg is érkeztek?

– Különös észrevétel épen egy vasúti szakértő férfitól! Este feltették a postára, reggelre megérkeztek.

– Tehát remélhetem, hogy a belügyminiszter úr nem szorgalmazza e rám nézve kellemetlen ügyet?

– Nem szorgalmazza. Legalább egyelőre semmi esetre sem.

– Akkor meg vagyok mentve. Egyszerre oly boldog és nyugodt vagyok. Engedje meg, kegyelmes uram, hogy visszatérjek irodámba: oly gyorsan dolgozhatom, hogy csak égni fog kezem alatt a munka.

– Sok szerencsét hozzá. De ön nem is kérdi: mért tartottuk helyesnek az ön ügyének elintézését későbbre halasztani?

– Bocsánat kegyelmes uram. Az indok rám nézve közönyös. Egyik ok épen oly jó, mint a másik. Elég ha tudom, hogy zavaraim kútforrása bedugult s nyugodt lélekkel folytathatom munkámat.

– Igen helyesen. Én azonban tartozom önt felvilágosítani, mert a felküldött oklevelek épen elegendők a királyi meghivó levél megszerzésére. Mit akar ön? Teljes hitelű keresztlevél, melyet a tokaji papok készséggel adtak ki. Aztán a házassági bizonyítvány, melyhez legcsekélyebb kétség sem férhet. Szerencsétlenségünkre más a baj.

– Mentül több, annál jobb. Legalább ha megszűnik egyik akadály, megmarad a másik.

– Én csak azt mondhatom: ha most ön rögtönözve mint Szabolcsy gróf jelennék meg a világ előtt, a legbonyolódottabb és a legbosszantóbb pört kapná nyakára.

– Pört? Van-e e hazában valaki, a kit rangom újra felvétele által bármely jogaiban megsérthetnék?

– Úgy látszik, hogy van. Legalább mutatkozik már egy ember, a ki a legerélyesebben tiltakozni készül.

– Nem érthetem, kinek állhatnék útjában? Szabolcsy Gábor gróf, ezredes, utolsó volt, a ki főúri czímét viselte és semmi legcsekélyebb vagyont sem hagyott hátra. Mi fölött pörlekedhetnék tehát velem akárki is e világon?

– Igaz; Szabolcsy gróf vagyontalan ember volt. De ha élne, csinos örökség nézne rá.

– Erről soha semmit sem hallottam.

– Mindjárt megmagyarázom, föltéve, hogy a vasúti jeles mérnök a genealógia szövevényeihez is ért valamit. Beszéltem már önnel az öreg Réthfalvy Miklós báróról. Ennek Szabolcsy Margit grófnő, az ön nagyatyjának nőtestvére, volt a felesége. A báró csekély vagyonnal birt, de neje 13,000 holdas pusztát hozott a háztartáshoz. Miklós báró ma is e birtokból uraskodik. A báróné 1847-ben elhalálozván, miután gyermek nem volt, oly értelmű végrendeletet hagyott hátra, hogy férje élte hosszáig élvezze a birtok haszonvételi jogát. Halála után pedig első sorban idősebb testvérét, Klárát, Szabolcsy Pál gróf nejét és örökösét, jelölte ki vagyoni utódául. Ha pedig ennek örököse nem maradna, ifjabb leánytestvére Teréz, Nagygáthy László grófné, vagy örököse következzék. Értette uram?

– Egy kicsit.

– Akkor a többire nézve tisztában leszünk. Ha ön, Szabolcsy Pál gróf unokája, nincs e világon, vagy születési jogát kellőleg be nem bizonyíthatja: a 13,000 holdas birtok a jelenben fiatal korát élő Nagygáthy Gedeon grófra száll. Ez az ember különben is dúsgazdag mágnás, de épen az ilyenek szoktak telhetetlenek lenni. Mentül többre vágynak és soha semmi sem elég kapzsiságuk kielégítésére. Ez a Nagygáthy Gedeon szándékozik önnek törvényes születési jogát megtámadni. Miután pedig az ilyen pör ritka már napjainkban, sokáig tart és tömérdek költségbe kerül: én és a belügyminiszter épen az ön érdekében a legbölcsebb eljárásnak itéltük, ha nem ütünk zajt, óvakodunk minden elhamarkodástól, míg teljesen felfegyverezve nem állhatunk az ellenség elé. Legkivánatosabb volna, ha Nagygáthy gróffal az illő föltételek mellett kiegyezkedést hozhatnánk létre.

– A mi ezt illeti, velem ugyan nem sok baja lesz Gedeon grófnak. Én csak születésem törvényességének elismerését követelem, mert e nélkül pária vagyok a társadalomban; a 13,000 holdas pusztát pedig birhatja, a ki kezét ráteheti.

– Szépen és nagylelkűen van ez mondva. Szerencsétlenségünkre még mindig fönnáll a meghalt Réthfalvy Miklós báróné végrendeletének ereje. Vagy Szabolcsy gróf ön s ezzel a 13,000 hold birtokosa, vagy marad az én derék osztálytanácsosom s a mi még ezután válhatik önből.

– Ha főleg e birtok képezi a kiegyezkedés akadályát, akkor pöröm előre meg van nyerve. Jól van: ám legyek a báróné örököse, de akkor kötelezem magamat, hogy e birtokot Nagygáthy grófnak eladom, ha mindjárt vételár fejében csak nyolcz krajczárt fizet is holdankint. Mert hogy éljen-e egy Szabolcsy gróf az országban vagy nem? azzal Nagygáthy gróf úr ő méltósága nem sokat törődhetik.

A miniszter nem nagy megelégedést mutatott ezen kiegyezési föltétel hallatára.

– Annyi bizonyos, – mondá – hogy az ily pör kimenetelének kételyeitől meg kell menekednünk. Én azonban politikus és miniszter is vagyok; tehát önző és számító lélek a legrútabb értelemben. A többi között sokkal kedvesebb lehet előttem, ha az én vasúti törvényjavaslataimat gazdag és független mágnás védelmezi a felsőházban, mintha csak egyszerű gróf, a ki hivatalnokom és fizetéséből él. Hanem mást mondok.

– Méltóztassék parancsolni.

– Én önnek ezen álló helyünkben, a lépcsők márványán, három vagy négy napi szabad időt engedek. Menjen ön Abaujba, Lengyelkére, vagy ha csakugyan nem létezik többé ily nevű falu, a legközelebbi helységbe. Azt hiszem, nem ártana ott kissé szétnézni a helyszinén.

– Lehet ennek haszna?

– Ki tudja? Huszonnégy év nem fölötte sok. Bizonyára talál ön ott a vidéken embereket, kiktől hallhat valamit. Él még ott pap, jegyző, ispán, paraszt vagy pálinkás zsidó, a ki egy vagy más tekintetben útbaigazító jelt adhat és felvilágosítással szolgálhat. Ha sikerülne önnek újabb adatokat is szerezni, annál biztosabban állhatunk majd szóba az ellenséggel.

– És mikor lesz szabad elutaznom?

– A mikor tetszik, de mentül előbb. Részemről, ha valamibe kezdtem, mindig késedelem nélkül vágtam közbe. A ki jól kezdi, már a felét el is végezte. Az én időmben ezt a régi igazságot szép latin mondattal szokták elpattogtatni. Utazzék ma éjjel a pest-kassai gyorsvonattal. Még ma rendelkezem, hogy szabadjegyet kapjon.

– De már ezt az egyet nem kérem exczellencziádtól. Kiégne a szemem a konduktor és az utitársak előtt, ha saját ügyemben ingyen járnék a vasúton.

– A mint tetszik; pedig mondhatom, bármely vonatra üljön, túlbőven találhat nemfizető kollegákra. Elég ajánlás erre, ha valaki együtt szokott valamelyik állomásfőnökkel quaterkázni. Mindenesetre felhatalmazást kell önnek adnom, hogy útja végén a gyorsvonatot egyszer megállíthassa: mert Lengyelke romjai mellett közönséges állomásunk sem lehet.

– Ez nagy kedvezmény, kegyelmes uram.

– Szüksége lesz rá; most pedig isten önnel, a viszontlátásig.

Késő este csakugyan elutazott az osztálytanácsos. Beült szerényen, a hova jegye szólott, a második osztályú kocsiba; de azért mindjárt tapasztalta, hogy épen ő a legnagyobb úr a sok mindenféle utazó között. A vonatvezető elolvasván a rendeletet, hogy ezen utazónak kivánságára egyszer, akárhol megálljon, csak kalapot emelve beszélt e nagy hatalommal. A konduktor nagyon kínálta ő méltóságát, tetszenék átülni a szalonkocsiba, mert az úgyis üres; de a fiatal ember minden ily kedvezést elhárított magától.

Reggel hat órakor, tehát most télen, még sötét éjjel ért az állomásra, mely a térkép szerint legközelebb esett az egykori Lengyelkéhez.

Az állomásfőnök rémülve ugrott ki ágyából, hallván, hogy a gyorsvonat megáll. Azt hitte, veszedelem fenyegetőzik s csak mikor az osztálytanácsos az említett rendeletet előmutatta, nyugodott meg.

Természetesen, hogy a hatalmas utazót mindjárt grófnak, méltóságodnak czímezte. Mert a lapokból már tudta, kivel van dolga? Mikor pedig az ifjú a pazarul szórt czímet visszautasította, elkezdte őt báró úrnak nevezgetni. És ezen alól meg sem lehetett vele alkudni.

Az állomásfőnök mindjárt jól fűtött szobába vezette vendégét. Itt Kassa felé még erősen fagyott. Gondoskodott reggeliről s mikor teljesen felvirradt, szerzett számára parasztkocsit, mely a fiatal embert a lengyelkei szántóföldeken keresztül áthurczolta Pönögére, mely az elpusztult faluhoz legközelebb esett.

Itt vendéglőről szó sem levén, a helybeli tisztelendő urat kérte azon szivességre, hogy házában fél napot eltölthessen.

A pap eleinte igen középszerű vendégszeretettel fogadta az ismeretlent: de mikor megtudta, kit fogadott hajlékába, helyét sem találta a nagy örömben. Mert falun az olyan embert, a kinek nevét egyszerre minden hírlap felkapja, tejbe-vajba szokták füröszteni.

E miatt más baj sem érte utazónkat, mint hogy másodszor is meg kellett reggeliznie. Repetita placent, ez volt a plébános elhatározó érve s a fiatal gyomor eltűrte a második megtámadást is.

Ezután kezdődtek a kérdezősködések.

– Régen lakik főtisztelendő úr a vidéken?

– Bizony már harmincz esztendeje mult, hogy itt evődöm, maródom Pönögén s régen lemondtam a reményről, hogy valahára bevisznek Kassára kanonoknak.

– A mi múlik, még el nem marad. De ha ily régen lakik itt, bizonyára ismerte egykor a lengyelkei lelkészt, Margittay Sándort?

– Hogy ne ismertem volna? Már a szemináriumban együtt voltunk s a rektor sokszor mondá kettőnkre: nobile par fratrum. Pedig nem volt igaza.

– Szabad kérdenem, miféle ember volt ez a Margittay Sándor, egykor lengyelkei lelkész?

– Hát bizony, – felelt egy kis habozás után a pap, – de mortuis, nil, nisi bene. Derék ember volt egyetlen hibáján kívül.

– A halandó teremtmény nem lehet tökéletes.

– Ezt tartom én is. Hanem az én tisztelt kollegám nagyon világias szellemű gyerek volt. Non habuit vocationem ecclesiasticam. És hogy mindent elmondjak, mert castis omnia casta, nagyon szerelmes természetű volt: amavit sexum sequiorem.

– Ne mondja.

– Mondanom kell, mert nem titok előttem. Mért kérdi ezeket tőlem a méltóságos gróf úr?

– Bocsánat uram, mert e czím nem illet engem.

– Nem? akkor visszaadom előbbi vígasztalását: a mi múlik, el nem marad; quod differtur, non auffertur. Valóságos szerencséje volt Margittay uramnak, hogy kitört a forradalom, mert közel volt hozzá, hogy bevigyék Kassára a deficientiába.

– Bajba keveredett?

– Úgy nyilvánosan nem; de az egész falu tudta, hogy az őrülésig szerelmes volt a kassai professor leányába.

– Hogyan? szerelmes volt az én édes anyámba?

– Nincs ebben semmi sértés, mert a kisasszony rá sem nézett az olyan udvarlóra, a kinek csak úgy lehetett reménye, ha előbb elhagyja hitét, felcsap kálvinistának és megszegi esküjét. Persze hogy ezzel baj is járt, mert akkor vége a plebániának, e nélkül pedig nincs kenyér a feleség számára. Sine Cerere et Bacho, friget Venus.

– És aztán?

– Akkor jött a sebesült ezredes, a szép gróf, a dicső hős és hazafi s vége volt a pap regényének.

– De mégis ő adta őket össze?

– Kötelessége volt; nem tehetett egyebet. Hanem mikor más évben a gróf halálos sebet kapott, az én szerencsétlen barátom újra remélni kezdett. Ő is hős és katona akart lenni. Elment Erdélybe Bem táborába.

Bizonyosan meghalt, mert huszonöt év óta senki többé hírét sem hallotta. Itt hagyta a templomot, a falut, híveit, pedig közel volt a muszka s már előre fenyegetőztek, hogy porrá égetik Lengyelkét.

– És mért épen e falut? Kassán vagy Miskolczon nagyobb tüzet láthattak volna.

– Nem történt ez ok nélkül. Volt itt egy Kardos Illés nevű igen jó puskás ember.

– Egyike szülőim házassága tanujának.

– Úgy van. Ez az ember kijárt a mezőre s minden nap lepuffantott egy orosz előörsöt. Egyszer kézrekerült és felakasztották.

– A muszkák? Soha sem hallottam, hogy ezek haditörvényszéket tartottak volna a mi embereink fölött.

– Azt nem tették; hanem úgy, a parancsnok szavára, brevi manu, akárhányat felkötöttek a legelsőbben talált útszéli fára.

– Úgy hallom, hogy a másik tanu, Mosolygó Simon, még él.

– Élni él, de korhely és részeges. Erre ne támaszkodjék, gróf úr. Mert Mosolygó uram haszontalan fráter; hat itcze borért megesküszik, hogy szemeláttára vette feleségül az egri nagyprépost a kassai apáczák fejedelemasszonyát.

– És így a lengyelkei matrikulák örökre elvesztek?

– Így beszélték, de ennek csak a fele igaz. A templom ugyan kívül-belül elégett; de a boltozatos sekrestye épen maradt. Meg is találtuk ott később az anyakönyveket, kivévén azt, melybe a házasságok voltak bejegyezve.

– Egészen új dolgot hallok. És hova lett éppen ez a könyv?

– Azt csak az ég tudja. Én mindig azt mondtam, elvitte magával Margittay uram.

– A táborba? a csatába? Csak nem hordhatott ily nagy könyvet, mint bakancsos, a borjujában?

– Elvitte vagy elrejtette.

– De mi okból?

– Ezt nem tudom, de aligha el nem találom. Az eszeveszett szerelmes csak így uralkodhatott az özvegy fölött. Tán szándéka volt egyszer előtte megjelenni s akkor azt mondta volna: asszonyom, legyen az enyém s akkor gyermeke törvényes szülött, igazi grófi ivadék. Egyedül csak én bizonyíthatom be a megtörtént házasság tényét. Különben tessék pénz, pártfogás és bizonyíték nélkül gyermeke törvényességét pörrel kivívni.

– Ez borzasztó lelkiismeretlenség.

– Úgy van s csak őrült szerelmestől telhetik ki. Különben pedig később hallottam, hogy Margittay uram nem viselte magát rosszul az özvegy irányában. Legalább addig, míg remélt. Ő maga utitársaival vitte be az újonan szülöttet Tokajba a keresztvízre. Ő maga mutatta elő az általa írt és kiadott házassági bizonyítványt, különben a tokaji plébános nem írja be az anyakönyvbe a gyermeket, mint Szabolcsy gróf és nejének törvényes magzatát.

– De hiszen mindez egész revelatió rám nézve. Sokkal tisztábban látok és indokolva lett, a mit eddig nem érthettem.

– A mult hetekben a zempléni alispán megkeresése folytán járt is itt valami vizsgáló bizottság, de csak egy pár órát időzött a faluban és olyan embereket hallgatott ki, a kik a dologról semmit sem tudtak, vagy régen mindent elfeledtek. A küldöttség re quasi bene gesta, három napot számított fel; ebből kettőt Miskolczon töltött, iszogatván az alacskai pompás szamorodnit.

– A vége a történetnek, hogy az elvitt anyakönyv örökre elveszett.

– Szőrén, szálán. Margittay meghalt; erről nem kétkedem. És ha a könyvet a föld színén hagyta volna, azóta megkerül s bárhonnan az országból visszaküldik ide. A pap halálával a könyv hollétének titkát is sírba vitte.

– Még egyet kérdek. Kit kellene még e faluban kikérdeznem?

– Megnevezhetnék néhányat; de tessék elhinni, annál, mit én mondtam, más sem tudhat többet.

– Van még élő ember, a ki jelen volt atyám esküvőjén.

– Az a szerencsétlen tanu, Mosolygó Simon; mást nem tudok. Valószínű, hogy az esküvés egész csendben ment végbe s a falu csak az eredményt látta, hogy a férj és nő példás egyszerűséggel, boldogan együtt él.

– Miféle obscurus emberek az én mélyen tisztelt keresztapáim: Hólyag Márton és Makra Tamás?

– Ezek idegenek; legalább ilyen nevű lakosok nincsenek e vidéken. Azt hiszem, ezek fuvarosok voltak, kiket a menekvők felfogadtak. Különben pedig e körülmény nem bir fontossággal. A keresztlevél hitelessége úgy sem forog kérdésben.

– Félek: nagyon elfárasztottam önt ennyi kérdésemmel.

– Csak papi szent kötelességemet teljesítettem, ha felvilágosítást adhattam. Azonban úgy látom, terítve van az asztal s különös szerencsémnek tartanám, ha méltóságod nem vetné meg az én szerény falusi ebédemet.

– Ön igen lekötelez engem.

A szerény falusi ebéd igen bőven és ízletesen ütött ki. Valaki a konyhából is észrevette, hogy olyan vendég van jelen, a kiért érdemes lesz a szakácsnénak «kitenni magáért.»

Fekete kávé után pedig az ifjú meleg szívből származó hálával köszönte meg a pönögei plébános vendégszeretetét s aztán búcsút vett.