A három, négy napra terjedő szabad időből még huszonnégy óra sem telt le s az osztálytanácsos elhatározá, hogy jókora kerüléssel tér vissza a fővárosba.

Ezen estén Kassán tölté az éjet. Másnap Sátoralja-Újhelyen keresztül Szatmárra érkezett.

Mit keresett itt? Vagy ha csak útjában feküdt ezen állomás, mért kellett itt kiszállnia? Valóban ön maga előtt sem merte volna bevallani, minő hiábavaló képzelődések vonzották e helyre.

Épen nem volt szándékában, hogy kikutassa, ki lehet az a rejtélyes egyéniség, a ki egykor a tokaji keresztlevelet kezébe játszotta? később ismét névtelenül, levélkiséret nélkül, a Lengyelkén végbement házasság bizonyítványát is a zempléni alispán hivatalába beküldte. Eléggé tapasztalta, hogy e varázshatalom, mint égi gondviselés, sűrű homály leple alatt működik és épen nem szándékozik magát bemutatni, mint csontból és húsból alkotott halandó teremtés.

És mégis az éjet e városban töltötte. Csak nem várhatta, hogy újabb csoda hull alá a fellegekből? Nincs is a világon oly gazdag bőségszaruja, mely végre ki ne merüljön.

Egyébiránt érdekes volt ránézve az átutazás és tartózkodás ezen a vasúton, melyet részben maga mért ki s melynek munkálatait építés közben is vezette.

Itt minden régi rendjében folyt, egyetlenegy dolog kivételével. Máskor, a hol a vonat több perczig megállott s a főmérnök néhány szót váltott az állomásfőnökkel, a pályaház első emeletének ablakai sorra kinyíltak. A sok fiatal hivatalnok felesége mellett még szép nőtestvérek és rokonok is néztek le az átutazókra. A legérdekesebb szőke fejek nagyon megvárták, hogy a főmérnök észre vegye őket s nyájasan fel is köszöntsön hozzájok. A jutalom sem maradt el ilyenkor, többé-kevésbbé kaczér visszapillantgatások alakjában.

Most már ezen hajdani diákos boldogságnak vége szakadt. Az ok világos. A szerény szakasz-, később főmérnök nagyon érdekes egyéniség volt a versenyképes szépségek előtt: míg most a fővárosban lakó osztálytanácsos, sőt mint hírlik, valóságos gróf, oly elérhetetlen portékává változott, a kiért egy vasúti állomáson virító bazsarózsa hiába lelkesült.

Ez világos veszteség volt az ifjúra nézve, de más helyeken ennél értékesebb kárpótlást kaphatott.

Igaz, hogy eddig rövid szereplése alatt daczára minisztere hathatós pártfogásának, a magyar arisztokraczia köreiben még tudomást sem vettek ily embernek létezéséről; de hiszen ő e társadalomba bejutni még kisérletet sem tett; sőt ha módjába is esett ott a magasban megjelenni, egy vagy más ürügy alatt mindig visszavonult.

Ellenben a pénzarisztokraczia, a kereskedelmi és bankár-osztály nyilt házai vetélkedve tanusítottak iránta figyelmet és előzékenységet. A huszonhatéves korban viselt osztálytanácsosi hivatal roppant jövőt igért. Igen világos volt, hogy csak rendkívüli ügyesség és képzettség mellett kezdheti pályáját valaki, egyszerre, ily kitünő fokról. Általában hitték, hogy Szabolcsy Gábor jobb keze miniszterének s minden fontos ügy legelőször is az ő íróasztalára kerül. Ki ne keresné az ily ragyogó jövendőnek ismeretségét és barátságát?

Ezen körben tehát Szabolcsy Gábor első rangú arszlán volt. Itt ragadt rá letörölhetetlen nyomokkal a grófi czím is, melyet ha százszor visszautasított, ezerszer kapta vissza. Akarta vagy nem, sorsát tűrnie kellett.

Szatmáron leszállván a vonatról, találkozott Nagy István állomásfőnökkel, a ki az ő atyját ismerte, tehát kedves egyéniség volt előtte. Ezen ember most is a régi szívességgel fogadta, ha bár az első pillanatra úgy látszott, hogy nem ismert rá. De ki követelhet annyi emlékező tehetséget oly hivatalnoktól, a ki egész éven át mindennap legalább hatszor új arczokat lát?

Bement a városba s beszállt a vendéglőbe, a hol megvacsorált. Ez alatt épen elég ideje volna egy hordárnak, hogy felkeresse őt és átadjon neki valami jó vaskos csomagot, melyet felbontván, a lengyelkei elveszett matrikulát találná benne!

Ily ártatlan vagy inkább esetlen tréfával mulattatá magát, míg asztal mellett ülve, elkeseredett harczot vívott azon kérges csizmatalp ellen, melyet Szatmáron egész tisztelettel beafsteaknek czímeztek.

Másnap délben a debreczeni pályaházban ebédelt. Jó étvágyú gyerek levén, itt is lenyelte, a mit elébe tettek és épen az elsőt csengették az indulóra, a midőn fizetett s látja, hogy egy igen tisztességes, de különben kurucz és marczona képű ősz öreg telepedett le szemközt vele s ez mindjárt megszólítá:

– Pestre szándékozik?

– Igen, uram.

– Akkor örülök, mert nagyon szeretem a fővárosi arczokat. Van már jegye?

– Épen most szándékozom a pénztár elé menni.

– Akkor velem nagy szívességet tehet. Az ily vén göthös és podagrás múmia, mint én vagyok, több szabadságot vehet magának, mint más. Kérem önt, váltson egyúttal nekem is jegyet.

– Igen szívesen.

– Itt van három ötös bankó. Gondolom tizenhárom forint lesz a menetdíj. Remélem együtt utazunk?

– Szerencsémnek fogom tartani.

Ezzel az osztálytanácsos a pénztár elé állott s miután megigérte, hogy együtt fog az öreg úrral utazni ő is, ezúttal kivételkép első osztályú jegyet váltott.

Második csengetésre mindketten a vonat kocsisora előtt álltak s a konduktor nagy előzékenységgel nyitott ajtót a waggonba.

Mikor beléptek, látta az osztálytanácsos, hogy őket egy harmadik utazó is követte, a kit eddig észre sem vett: nagyon rövidre szabott termetű gavallér volt ez; csak testének felsőbb része látszott aránylag hosszabbnak, mert igen mereven tartotta nyakát s nagyon határozott és férfias arczot mutatott hozzá.

– Urak, – szólt az öreg úr, – természetesen mindenki oda ül, a hová tetszik, hanem ezt a középső ülést magamnak tartom. Legjobb lesz, ha szépen mellém ültök, egyik jobbról, másik balról.

Sajátságos kezdet volt ez: az első szóban urak, végül a legkényelmesebb tegezés.

Mikor a vonat megindult, az öreg úr megnyitá szivartárczáját s mindkét szomszédját megkinálá, a mit ezek udvarias köszönettel fogadtak.

A kis gavallér ezalatt tüzet gyujtott, az égő viaszgyufát oda adá az öreg úrnak s aztán készakarva úgy ügyetlenkedett, hogy a láng kialudt. Nagyon könnyű volt e szép manoevre czélját megérteni. Nem tehette, hogy előbb a maga szivarját gyujtsa meg: annál kevésbbé lehetett szándékában előbb az idegen ifjúnak szolgálatára lenni.

Az öreg úr nem gondolt ezzel, hanem odanyújtá égő szivarát az ifjúnak s akkor hozzá fordulva mondá:

– Ugy-e te Szabolcsy Gábor vagy?

– Igen uram.

– Miniszteri tanácsos vagy épen államtitkár?

– Ettől nagyon messze vagyok. Egyszerű osztálytanácsos, az is a kinevezési idő tekintetében legutolsó a rang-lisztában.

– Ördög vigye ezt a mai bureaukracziát. Az én időmben elég volt tudni: viczispán, szolgabiró, esküdt. Tehát csakugyan Szabolcsy Gábor vagy? Hogy eltaláltam, pedig soha sem láttalak! Annál jobban ismertem szépséges mákvirág apádat, a kinek szakasztott képmása vagy. Mit mondasz Gida öcsém e hasonlatosságra?

– Én? semmit. Nagyon kis fiú voltam, mikor Gábor bátyám még élt.

– Azt én jól tudom. De ott van olajba festett arczképe teljes életnagyságban az én ebédlő termemben.

A véleményadásra felszólított uracs helybenhagyólag intett; de félig mormogva utána veté:

– Úgy kell lenni. Nagyon könnyen meglehet, hogy ez az úr csakugyan Gábor bátyám fia.

(Azaz: mért ne lehetne fia? ha katona embernek annyi mindenféle fajta fia teremhet.)

– Azonban, – folytatá az öreg úr – ha mi már ismerjük utitársunkat, illő, hogy magunkat is bemutassuk. Én az a rossz hírű vén izgága Réthfalvy Miklós vagyok, a ki senkinek békét nem hagy a világon. Ez pedig Nagygáthy Gedeon öcsém, a kinek hosszabb lábának kell lenni, ha uradalmait egy ugrással át akarná lépni.

Kölcsönös hideg hajlás. Egyik részről illendő tisztelettel, másik oldalról olyformán, mintha gondolná magában: nem az én hibám, ha e találkozást ki nem kerülhetem.

Egy kissé veszedelmes modorban indult meg a társalgás.

Az öreg úr ezt hamar észrevette. Afféle megrögzött gonosz csont levén, érdekes jelenetkéket várhatott: de másrészről semmit sem gyűlölt inkább, mint a bosszantó czélzásokból keletkező párbajt. Oly veszedelem, mely perczről perczre fenyegetőbb közelségben mutatkozott.

A helyzet is ellentétes volt; de még inkább növelé az ingerültséget a grófnak igen furcsán kihivó egyénisége.

Mert Nagygáthy Gedeon gróf oly kis termetű emberke volt, hogy csak egy vagy két czentiméter mentette meg a világosan kifejezett törpeségtől. Nem volt épen kövér, kivévén kigömbölyödött holdvilág arczát és hatalmas homlokát, mely kidomborodott, mint a jól sült magyar kenyérnek a dúcza. Arczbőre finom, fehér és egészséges színű; hanem a szája szokatlanul kicsi; nem érthette a világ, hogy ő méltósága ily szűk beszélő organummal sem selypít.

E mellett végtelenül meg volt elégedve saját külsejével. Gyakran lefesteté magát, kitünő művészek által az utókor számára. Ha tükre jobb színt mutatott, vagy nyakravalójának csokra szépen sikerült, rögtön futott a fényirodába s aztán élethű fotografiáját pazarul ajándékozá mindenfelé.

E tömérdek sok arczkép szemléletére a bolondulásig beleszeretett önmagába. Az arczkép nem is volt rossz: mert ha ült, igen komoly és férfias kifejezést tudott adni tekintetének s a művész ecsete, valamint a nap sugara mindent híven visszaadott. De ha élő alakban személyesen kellett a világ elé állnia, baj volt, hogy a lábát otthon nem hagyhatta.

A helyzet nevetséges voltát a két ellenfél roppant különbözősége egész a magas komikum színvonalára emelte.

Mert ha a gróf büszkén és dölyfösen «lenézni» akarta a magas és szoborszerű osztálytanácsost, kénytelen volt nagyon is föltekinteni. Csak úgy csavarta a nyakát és az állát, mint a pulyka, ha a felhők között kerengő héját lesi. Ellenben Gábor úr, ha kereste, hol szólott valaki mellette? igen lefelé, amúgy könyöke irányában találhatta fel.

Az öreg úr tehát mint villámhárító lépett közbe s tréfára vezetve vissza a vita titkos tárgyát, mondá:

– Figyelmeztetlek benneteket, hogy még igen jókor lesz a medve bőre fölött összeveszni. Még élek és sokáig akarok élni. Hogy már hetvenöt éves ficzkó vagyok, nem változtat a dolgok állapotán, mert apám és nagyapám, mindketten negyven éves koruk előtt haltak el. Tehát a hány évet még joguk lett volna élni, azt igazság szerint csak rám, a méltatlan fiúra és unokára hagyhatták örökségül. Ne feledjétek, sok víznek kell addig lefolyni Pesten a Dunán, Biharban a Berettyón, míg forma szerint napirendre kerülhet a kérdés: kié lesz az én boldogult feleségem 13,000 holdja: Szabolcsy vagy Nagygáthyé?

– Oh bátyám, – felelt Gedeon gróf, – ez soha sem lehet kérdés. A végrendelet meghatározta a sorrendet s az elsőség kétségtelenül a Szabolcsy ágat illeti. Ez okból, mihelyt az én halandó szemem csak oly darabka Szabolcsy grófot lát, mint a kis ujjam: rögtön illő komplimenttel és tartozó reverencziával félre állok az útból.

– Rossz logika. Az én időmben a filozófia tanára így nevezte volna: petitio principii. Mert előzetes kérdés forog szőnyegen: van-e Szabolcsy gróf az országban? Én azt hiszem, van; a belügyminiszter a hozzá érkezett okmányok alapján hasonlókép itél. Ne legyek Réthfalvy Miklós, ha mielőtt két hét eltelnék, azt a bizonyos, eddig még ismeretlen Szabolcsy Gábor grófot be nem ültetjük a főrendek házába.

– És aztán? – kérdé a gróf.

– És aztán? Ha egyszer ő felsége nyilt levelében valakit grófnak nevez, s mint ilyet a főrendek házába meghívja: gróf lesz az még a pokolban is.

– Bátor vagyok tagadni.

– Hogyan! tagadni! Te felségsértő, a ki az uralkodó prærogativái ellen nyiltan felzendülsz.

– Ezt már nem teszem, mert ő felsége az ily meghívó leveleket mindig csak azon föltétel alatt írja alá, hogy minden rendben van, s a személy joga iránt semmi kétség.

– Micsoda? ő felsége nem nevezhet ki grófnak, a kit akar?

– Azt megteheti, meg is teszi gyakran; ha akarja, akár kiből lesz báró, gróf, még herczeg is. Hanem azt még sem teheti, hogy egy megholt gróf örökösének megtegyen olyan embert, a kinek joga e név viselésére nincs bebizonyítva.

– Ah, ah; utoljára még kész volnál pört kezdeni.

– Ime Miklós bátyám maga elismeri, hogy az ily kérdések eldöntése az ország rendes törvényszékeinek illetősége alá esik.

– Csakugyan pörölni akarsz?

– Kicsoda? Én? Isten mentsen; büszkébb vagyok, mintsem ilyesmikbe avatkozzam. Azért fizetem a jurium directort, hogy ügyeljen jogaimra s tegye kötelességét.

– Értem. Szép szójáték. Nem te pörölsz, hanem a fiskálisod. Hanem a pör czíméhez a nevedet, a költségre nézve az erszényedet még is oda kölcsönzöd.

– Tudomásom sem lesz róla. Én tiszta jövedelmemből élek. A kezelési költség, az adó, s más egyéb kiadás jószágigazgatóm gondja.

– Nagyon jól van mondva. És ha ellenfeled a pört pénzzel nem győzné?

– Mások dolgába nem avatkozom.

– Igazad van. Ez az egyéni izléstől és felfogástól függ. Szerencsétlenségedre nekem épen ellenkező kedvtöltéseim vannak. Bennem egy igazi értelemben vett «pauperum advocatus» veszett el. Indíts pört; én ellenfeled pénzügyi aggodalmait magamra vállalom. Épen most annyi pénzem van, hogy nem tudom, mit csináljak vele. Ország-világ tudja, hogy ötvenöt éves koromig többet költöttem, mint jövedelmem volt. Azután tíz esztendeig fizettem adósságaimat. De mikor szent Ágoston bölcs mondása szerint, a vétkek hagytak el engemet és nem én a vétkeket, csupa kénytelenségből olyan fösvény lettem, mint szeretett rokonom Réthfalvy báróné, a ki ha leányát nevelő intézetbe küldte, maga bablevest evett otthon ebédre.

– Bátyám teheti, a mi tetszik.

– Úgy van és én sokat tehetek. Tíz évi gyászos koplalásom után szemtelenül kidomborodott a pugyillárisom.

– Ez tudva van. Mindamellett a pénz csak pénz, de az igazság igazság marad.

Az öreg úr látván, hogy konok gyerkőczczel gyűlt meg baja, felkelt székéből s a szemközti középülésen foglalt helyet. Azután nagybátyai jó lélekkel mondá:

– Nem ér ez a meddő szóharcz semmit. Üljetek egymás mellé és beszéljetek ügyetekről közvetlenül. Mondja meg mindenik, mi a baja, hol szorítja lábát a csizmája. Sokszor megtörtént, hogy egy okos és őszinte szó, a szív mélyéből származó kifakadás száz viszálynak elejét vette. Lássuk, nem lehetne pörötöket barátságos úton kiegyenlíteni?

Az osztálytanácsos, a ki eddig is minden szót hallott, de úgy mutatá, mintha nem is ő róla beszélnének s egyebet sem tett, mint fújta szivarja füstjét a levegőbe: ezen felszólításra egy székkel közelebb ült a grófhoz.

Ellenben Nagygáthy Gedeon úr ő méltósága valódi született főúr módjára fogadta a kinálkozó alkalmat s feltette, hogy a magasba törekedő proletárt földig lealázza.

– Monsieur, – így kezdé, – igaz, hogy önt valami szegény elhagyott árvák intézetében nevelték?

– Úgy van, gróf úr. Ott neveltek s nagyon vigyáztak arra, nehogy ingyen egyem a kenyeret.

– Mondják, amolyan kurta farkú szürke frakkban parádéskodott tizennyolcz éves koráig.

– Mindnyájan egyenlő ruhát viseltünk. A posztó durva, de jó gyártmány volt; nyáron eltűrtük, télen nem fáztunk alatta.

– Aztán járta az örökös krumpli.

– Bocsánat; ezt nem kell betűértelemben venni. Csak kétszer volt egy héten burgonya. A többi napon árpakása, bab, lencse felváltva. Vasárnap pedig hegyen-völgyön lakodalmat tartottunk, mert Salánkiné asszonyom remek túróscsuszájából torkig jóllakhattunk.

– Gyomor kellett hozzá ily iszonyatosságokat megemészteni.

– Bizony kellett; hanem istennek hála, volt is.

– Regélik, hogy ön Pesten instruktorkodott.

– Megtörtént velem. Azonban, puszta hiú divatból, ezt a foglalkozást leczke-órák adásának neveztük.

– Még mérnök is volt.

– Történetesen. Tanáraim jámborszívű emberek voltak. Fél szemüket behunyták fogyatkozásaimra s kiadták a diplomát.

– Hát vasutat nem csinált?

– Egyszerre mindjárt nem. Előbb kimértem a pálya hosszát, lejtését és emelkedéseit; azután felhánytuk a töltéseket, kiástuk a földet a bemélyedéses helyeken. Mikor pedig felraktuk az aczél sineket, én is épen úgy jártam rajta, mint az Eszterházy herczeg az első-, az árvamegyei tót napszámos a negyedik osztályú kocsiban.

– Érdekes életpálya. Most még csak huszonöt éves legény s már Sektions Rath.

– Huszonöt és fél. Bizonyára nagyon gyenge szakértők lehettek konkurrenseim, hogy épen engem kellett a nagy szorultságban kinevezni.

– Igen kalandos kis vitæ curriculam ez. Valóban nem csodálom, ha a sorsnak annyi hányatása után még az is eszébe jutott önnek: jó volna amolyan igazi ősi vérből származó grófocskának is felcsapni.

– Ezt az egyet tudtom és akaratomon kívül hírlelik rólam.

– Minden lap tele van vele.

– Visszaélés a sajtószabadsággal.

Most már Réthfalvy báró sem tűrhette tovább a hallgatást. Felkelt. Előbb kezének mozdulatával helyet kért s aztán ismét visszaült korábban elfoglalt karszékébe.

– Nem így akartalak én titeket összehozni és kibékéltetni. Most már én beszélek. Hozzád, Gida öcsém nincs több szavam. Kimondtad ultimatumodat. Elismerheti Gábor öcsém születési jogát a király is: de ő contradikál; quand mème. Azért hozzád fordulok Szabolcsy-ivadék: akarsz öcsém és gróf lenni, vagy nem?

Az osztálytanácsos egykedvűleg vont vállat e határozott interpellatióra s aztán felelé:

– Báró úr, őszintén válaszolok. Kezdetben csak az volt czélom, hogy én is mint más, törvényes szülött legyek a társadalomban. Mikor ez sikerült, kiviláglott, hogy ezzel egyszersmind grófnak is kell lennem. Még el sem határoztam magam e teher felvállalására, a midőn új bonyodalom támad s azt mondják: a grófság mellé még 13,000 hold föld is jár; oly birtok, melyre mások már gyermekkoruk óta méltán számot tarthattak. Itéljen felettem báró úr: nem szörnyű megpróbáltatás ez rajtam: vagy mint korcs kidobva lenni a tisztességes családok köréből, vagy kedvem és hajlamaim ellen czímet és rangot felvenni, elkerülhetlen kényszerűségből. Mert a mi a vagyont illeti, mely ehhez járulna, azt ugyan semmi áron el nem fogadhatom.

Gedeon grófnak szikrát vetett a szeme; piczi kis szája úgy összeszorult, hogy nem volt nagyobb egy mathematikai pontnál. Közel volt hozzá, hogy ezt a fiatal embert még derék ficzkónak tartsa.

Ámde Réthfalvy báró felemelé ujját, tagadólag intett vele és tiltakozó hangon mondá:

– Lassabban uram, mert nem addig van az. Én is élek még s velem is meg kell tenni a számadást. Hogyan? Hol van az én kötelességem? Hol marad az én szeplőtelen becsületem? Mert tudnotok kell, hogy nőm gyógyíthatlan mellbetegségben szenvedvén, minden vagyonát rám akarta hagyni. Én ezt, mint igazságtalan rendelkezést visszautasítottam. Így keletkezett végrendelete, melynek minden betűjét az én diktálásom után írta papirra. Tehát kötelességet vállaltam és becsületemet zálogba vetettem. A végrendeletnek állni kell s nincs attól menekvés semmi irányban.

A gróf úr megint savanyú képet mutatott; de uri szokás szerint minden dolgot könnyedén vevén, ezen igen diákos megjegyzésre fakadt:

– Átkozott dilemma. Aut Caesar aut Tóth Pál.

– Körülbelül, – erősíté az öreg báró. – Épen csak azért jártam otthon, hogy ezen okmányt elhozzam s mikor kell, érvényre emeljem. Tegnap jöttem, ma már megyek vissza. Gida öcsém volt oly szíves, hogy elkisért: nehogy utközben velem valami non putarem történvén, azt se tudják, hova küldjék holttestemet? Egyébiránt beszéljünk másról. Könnyelműen és elhamarkodva mondtam ki e szót, megüthet a guta. Oly dolog, melylyel öreg ember tréfát ne űzzön, mert ott fönn valaki szaván foghatja.

Mindjárt erre Gedeon gróf veleszületett észszel és elmésséggel elkezdte dicsérni a mai szép napot, a jó időt s hogy mily kellemes az, ha az ember se nem izzad, se nem fázik.

De a báró megint visszatért a félbehagyott tárgyra.

– Öcsém, mérnök.

– Ah, mérnök? köszönöm uram, ez az a czím, mely legkedvesebben hangzik fülemben.

– Öcsém osztálytanácsos. Elhiszem, hogy nem tréfa egy elveszett grófi koronát újra visszaszerezni; de meglásd, vár rád még ennél nehezebb munka is.

– Remélem, nem lesz rá szükségem.

– Tegyük fel, hogy lesz. Kérdem: tudnál-e magyar mágnás nyelven beszélni?

– Létezik ily nyelv?

– Nagyban. Hallottál már telivér grófot magyarul beszélni?

– Néha.

– Tehát tudnád őket utánozni? mert a magyar grófok nem a diplomáról, hanem e specifikus beszédmódról ismernek egymásra.

– Lehet ezt megtanulni a közönséges halandónak is?

– Lehet; megfeszített szorgalommal. Különben pedig az egész dialektus két szabályból áll. Először az r betűt mindig ehr-nek kell mondani, mint a zsidó, ha husvétkor a barkeszt rágja.

– Erre rászokhatom. És a második szabály?

– Ez már több gyakorlatot kiván. Tudsz németül?

– Úgy mint más ember az én helyzetemben.

– Akkor birod már a mágnás nyelv megtanulásának titkos kulcsát. Beszélj német hanghordozással, de magyar szavakkal s akkor készen vagy feladatoddal. Most pedig megtanítlak a leggyakorlatibb methodusra. Végy kezedbe valami társalgási vígjátékot. Írj le belőle nehány lapot német betűkkel, de gyorsan firkálva, összevissza kuszálva, hogy magad is nehezen olvashassad. Ekkor képzeld, mintha csakugyan németül deklamálnál s meglátod, a harmadik kisérlet után oly tökéletesen beszélsz mágnás-magyar nyelven, mintha mamád tejével szívtad volna be. Ebből áll e roppant tudomány, melyet a hatezer holdas nemes úrfi bámul, irigyel és kétségbe van esve, hogy soha tőlünk el nem sajátíthatja!

Ily társalgás között érkeztek meg a fővárosba.