SZÜL. 1815 DECZ. 27-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 26-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1879 MÁJUS 25-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Meghalni az élet reggelén, delén vagy alkonyán közsorsa mindnyájunknak. A halál bölcsőnktől sírunkig folyvást ragadozza tőlünk szeretteinket s bár az emberi természet sokhoz hozzá tud szokni, ezt az egyet soha sem szokhatja meg. Új-új fájdalom nyilalja át szívünket, új-új könny fakad szemünkben, mígnem az idő lassanként felszárítja a könnyet s a fájdalom szent emlékké alakúl. De halva, mégis élve tudni azt, kit szerettünk vagy tiszteltünk, mindennap látni arczát a lélek visszfénye nélkül, hallani hangját a szellem ércze nélkül, oly fájdalom, melynek könnyét nem száríthatja föl az idő, mert mindennap megújúl, mely nem alakulhat át emlékké, mert folyvást tartó veszteség.
Utolsó éveiben ily élő halott volt Kemény s ily fájdalommal tekintettek rá barátai és tisztelői. Majdnem hét évig élt közöttünk, mint testi-lelki rom s midőn 1875 végén jobb életre szenderűlt, inkább megnyugvást éreztünk, mint fájdalmat. Oh mily kínos látvány is volt az, ha ez években az utczán találkoztunk vele vagy meglátogattuk budai nyaralójában. A ki oly élesen szokta megfigyelni az emberi szenvedélyeket és társadalmi viszonyokat, és oly mélyen merűlt saját szíve vizsgálatába, most bámészan tekintett körűl, mintha minden új volna előtte, vagy egykedvűen nézett maga elébe, mintha semmi sem érdekelné többé; a ki oly örömest s oly behatóan fejtegette a politika, irodalom és tudomány nagy kérdéseit, most összefüggés nélkül beszélt, vagy mint gyermek csapongott egyik tárgyról a másikra, a mohó öröm vagy hirtelen harag fölindulásai között. Kertje lombjai alatt virágot tépve, mily elégülten mondá, hogy ő immár boldog, nincs többé semmi dolga, s ha Deák neve csendűlt fülébe, mily szánakozva kiáltott föl: «Szegény Deák, rég nem láttam, azóta megvénülhetett, annyi baja lehet: a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon, én, hála Istennek, többé nem aggódom». Ha néha olvastatott magának s épen saját munkáit, mily különös arczczal hallgatta a fölolvasást; mintha ismerős s mégis idegen dolgokról hallana, s egész elkomorodva sóhajtott föl: «Én is akartam erről írni, de nem volt rá időm». Később, midőn mind hallgatagabb lett s csak egy-egy indulatos fellobbanásban vagy méla sohajban adott életjelt, az emberi mulandóság- és nyomornak mily szívrendítő képét tárta elénk: íme a leggondolkozóbb fők egyike gondolat nélkül, íme egy szenvedélyes szív érzéktelenűl, íme egy élő meghalva.
De hova tévedtem? Midőn az Akadémia megbízásából ez ünnepélyes ülésen elhunyt társunk emlékét újítom meg, nem élete utolsó éveiről kellene szólanom, hanem munkássága napjairól, melyek annyi fényt árasztottak reá és Akadémiánkra. Bocsássák meg önök felindulásomat. Kemény barátom volt és buzdítóm az írói pályán; szerettem őt, mint embert és írót, s most nem tudok menekülni azon jelenet fájdalmas benyomásaitól, midőn őt utolszor láttam. De különben is Kemény végső éveinek tragikai ellentéte csak szörnyű tetőpontja azon ellentéteknek, melyek többé-kevésbbé egész életén, sőt írói pályáján is átvonúlnak.
Valóban Kemény nem volt se szerencsés, se boldog ember s mint író rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített. Fejedelmi nemzetségből származott, egyik őse Erdély trónján űlt, de az az ág, melyhez tartozott, folyvást vesztette birtokait; ő meglehetős szegényen lépett az életbe, s nagyrészt írói munkásságából élt. Heves, szenvedélyes véralkata volt, de egyszersmind átható, bonczoló esze; eszével folyvást zsarnokoskodott szívén, de ez neki inkább csak mint a közpálya emberének sikerűlt, mint magánembernek kevésbbé. Senki sem tudta jobban mérlegelni a viszonyokat, megjósolni a hajlamok és szenvedélyek fejleményeit s másoknak jó tanácsot osztogatni, de a maga ügyében határozatlan, tétovázó volt, s szenvedőlegesen engedte át magát a dolgok folyamának. Gyakran játszotta a közönyöst, midőn szíve vérzett s néha egy szóra, egy semmiségre kitört belőle a rejtett fájdalom s komor hangulatba sülyeszté. Különösségei, szaggatott élete többé-kevésbbé a szív és ész, az idealismus és realismus küzdelméből folytak, a melyek sohasem tudtak nála összhangba olvadni. Már gyermekkorában föltűnt szórakozottsága, mely az évek folytán mindinkább növekedett. Magányra, csendre volt szükség, hogy összpontosíthassa figyelmét, ezért leginkább éjtszaka dolgozott. Alkonyatkor feküdt le s éjfélkor kelt föl, s hogy ébren tartsa magát, erős kávét és theát ivott. A lázas tevékenység, a túlfeszített munkásság napjait rendesen a kimerültség, munkátlanság és szórakozás napjai váltották föl. Így élt évtizedeken át, a mi lassanként aláásta egészségét.
Az íróban is ily ellentéteket találunk. Képzelme erős és gazdag volt, szelleme emelkedett, szíve és emléke tele az élet és történelem tapasztalataival. Regényeinek cselekménye és jellemrajza átgondolva, átérezve, élénken állottak szemei előtt, de az előadás és elbeszélés különösebb báját megtagadta tőle a természet. A belforma ereje soha sem volt arányban nála a külforma szabatosságával. Nehézkességet, egyenetlenségeket találni munkáiban, s midőn stilje rendkívüli szépségeket áraszt is, oly gondatlanságot követ el, a melyeket középszerű író is el szokott kerűlni. Mint politikus, éles elmét tág látkörrel, erős itéletet tudományos műveltséggel párosított, de teljes híjával volt a szónoki tehetségnek. Épen azért csak mint író folyt be a közügyekbe, s bár két ízben választatott országos képviselővé: 1848-ban Kővár vidéke, 1865-ben Pest-Lipótváros részéről, soha sem vett részt az országgyűlési vitákban. Eleinte politikai czikkei tudományosabbak, mélyebbek és nehézkesebbek voltak, mintsem népszerűek lehettek volna. Sokáig küzdött, a míg győzelmet vehetett a forma nehézségein, de soha sem vált könnyed, elmés hírlapíróvá, a ki inkább mulattatja, mint fölvilágosítja közönségét, sem heves izgatóvá, ki a tömeget jó és rossz szenvedélyeinél fogva elragadja. Erős meggyőződései mellett is a skepsis és pessimismus bizonyos árnya vonúlt át iratain és többször támadta, mint védte a népszerű eszméket. A magyar politikai élet főbb eszméinek és egyéneinek senki sem volt élesb elmű és tárgyilagosabb birálója, s néha egész biztossággal megjelölte az irányt, mely a dolgok kényszerűségénél fogva később csakugyan mind követelőbben lépett előtérbe. Fejtegetései Széchenyit és Deákot is meglepték s nem egy itéletét fogja átvenni az újabb kor történetírója. Hazafi becsvágyába kevés hiúság vegyűlt; kerűlte a föltűnést, nem vadászta a tapsot, s oly kevéssé ámúlt, mint ámított. Nem vágyott pártvezérségre, de folyvást hű maradt pártjához, mert azt tartotta, hogy politikában csak két módon fejthetni ki erőt: vagy ha pártot tudunk alakítani, vagy ha ragaszkodva valamely párthoz, arra tehetségünk- és jellemünkkel hatni birunk. Másban sem kedvelte a pártonkívül-állást, de néha hallgatva, komoran követte pártját és soha sem áldozta föl tolla méltóságát hiú pártczélokért. Mindig fölfogta ellenfelei álláspontját, akaratlan sem értette őket félre; a kik ellen küzdött, épen úgy becsűlték lovagias modorát, engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott tűrni, várni, hallgatni, s elnyomva a hiúság és szenvedély ingereit, meg tudta választani, hogy mikor és mily hangon kell írnia. Óvatos és lelkiismeretes volt s a politikai ábrándok kérlelhetetlen bonczolója. E sajátságok épen alkalmassá tevék őt arra, hogy az ötvenes években, a hírlapirodalom terén, a szenvedőleges ellenállás politikájának képviselőjévé emelkedjék, s később, midőn a cselekvés órája ütött, épen oly sikerrel védje itt az 1848-iki törvényeket s egyengesse a kiegyenlítés útját, mint Deák az országgyűlésen.
A költői és politikai hajlamok korán ébredtek Keményben. 1815-ben született s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagy-enyedi föiskolában. Nagy-Enyed akkor némi politikai és tudományos központ volt. Nem messze lakott ide rokona, b. Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az alsó-fehérmegyei közgyűlések hőse, itt volt jogtanár Szász Károly, az épen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkortájt alakuló ellenzék erős benyomást tett reá s úgy szólva vezérférfiai között növekedett föl. De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket megkülönböztette, mint tizenhét éves ifjat barátjáúl fogadta. Kemény maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle nyert buzdítást az irodalomra s az egész világon neki köszönhet legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte, fejlesztően hatott költői kedélyére. A Marosmente bájos völgyei, a Hunyadiak emlékei vették körül s egy pár órányira Gyula-Fehérvár emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével; mind megannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi tanúlmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit. A mivel mint huszonnégy éves ifjú az irodalmi pályára lépett, egy értekezés volt a Mohácsi veszedelem okairól; Martinuzzi czímű, első regénye, a melyből mutatványok is jelentek meg az Athenaeumban, szintén e kort rajzolja, s utolsó regényében, a Zord időben, még egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanúlságot, meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. Martinuzzit sohasem végezte be s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második, Élet és Ábránd czímű regénye, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen portugal költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte, szintén sohasem látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival, sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. Gyulai Pál czímű öt kötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, a melyet az ötvenes években a Férj és nő és egy háromkötetes beszélygyüjtemény, továbbá az Özvegy és leánya, a Rajongók és végre 1862-ben a Zord idő követtek.
Kemény fölléptekor Jósika és Eötvös voltak a magyar regényirodalom kiválóbb képviselői. Csakhamar Kemény nevét is az övékkel együtt kezdette emlegetni a közönség, azonban kevés szellemi rokonság volt köztök. Jósika történelmi regényeket írt, de inkább csak külsőségekben fogta föl a történelmet s majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét igyekezett megtestesíteni. Igy Abafiban az erős akarat döntő befolyását önmívelődésünk- és nemesedésünkre, Zólyomiban a féktelenség következéseit, Utolsó Báthoriban az indulatok félelmes hatalmát, ha hiányzik önuralmunk. Eötvös azt tartotta, hogy a költészet kedves játékká sülyed, ha elválik a kor nagy érdekeitől. Karthausijában a saját szive és az európai társadalom jajkiáltását hallatja, a hit nélküli társadalom s az önző szenvedélyek harczai közt a kereszténység nagy eszméi- és érzéseiben keresve vigaszt; a Falu jegyzőjében a magyar társadalom sebeit tárja fel, a nemesi előjogok s a megyei intézmény ellen izgat, sőt történelmi nagy regényében is (Magyarország 1514-ben) a múlt képeivel a jelenre akar hatni, a jobbágyság érdekében. Kemény nem vegyít regényeibe se tisztán erkölcsi, se tisztán politikai irányt; ő csak az embert rajzolja egyéni változataiban, a szenvedélyeket megolvadt vegyületökben, mindenütt élesen feltárva az eszmék és tettek nemesisét. Nemcsak legalaposabban értekezett irodalmunkban a tragikumról, hanem regényei egyszersmind a legtragikaibb magyar regények, tragikaiabbak mint tragédiáink. Azonban Kemény nem annyira a bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit. Mintegy hirdetni látszik, hogy a bűntől könnyebb megóvni magunkat, mint nemes érzéseink eszélytelen elragadtatásaitól; nem elég az erkölcs törvényeit meg nem szegni, még sok más jogos érdek van, melyek megsértve, megboszulják magokat s az emberi viszonyokon, a hatás és ellenhatás természeténél fogva, vas kényszerűség uralkodik. Ez Kemény költészetének legjellemzőbb sajátsága, innen árad lelkesülése, búskomolysága, megnyugvása. Muzsája a Nemesis: félelemmel eltelve hallgatja, hirdeti sugalmait s döbbenve tárja fel a tragikum mysticismusát, a mely szerint bünhődésünk soha sincs arányban tévedéseinkkel s nemcsak magunkat sodornak örvénybe, hanem mindazokat, a kiket szerettünk, a kik ragaszkodtak hozzánk, sőt néha magát a hazát is, a melyet épen meg akartunk menteni, mert hogy saját szavait idézzem: «a bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen boszúállás». Hősei majd mind az erény útján indúlnak s jó szándékuk, nemes érzésök veszti el őket. A töprenkedő és lelkiismeretes Gyulait a Báthori-ház iránti hála s a hazája miatti aggodalom ösztönzik oly tettre, mely teljesen megsemmisíti őt a nélkül, hogy akár fejedelmének, akár hazájának használhatna. Jenő gróf boldogokká akarja tenni jobbágyait és családját, és mindnyájokat boldogtalanokká teszi; a Mikes-fiúk mindent Sára boldogságáért áldoznak, s őt kétségbeejtve, mind magokat, mind családjokat megrontják: Péchynek vallásos buzgalma, későn és rosszúl alkalmazott mérséklete egyaránt veszélybe döntik családját és felekezetét; Verbőczy, a nagy hazafi és szónok, a ki oly hőn lelkesűl Magyarország szabadsága- és függetlenségeért, mindkettőt koczkáztatja, elveszti s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbbé erényes hősei is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek egy szeszélyes felindúlásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek fejleményei ellenállhatatlanúl taszítják őket a mélység felé.
Kemény a regény formájában tragédiákat írt s olykor drámaiságban is vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének kedvez a regény. A mi a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk hatású, a regényben szélesen és részletesen elbeszélve fárasztó lehet. Kemény nem szőtte át regényeit idylli képekkel, derűlt jelenetekkel; nem annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, a kik léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordúlt az élet sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pessimismusa, bár ritkán, érinté az iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt az egyik oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket s örömest bocsátkozott lélektani fejtegetésekbe. Kivált Gyulai Pálban szelleme és ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész, legkevésbbé sikerűlt regénye. Még nem volt eléggé ura a regény formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak költő, hanem philosoph is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem egyszersmind bonczolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egészszé, elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény minden magyar regényírót fölülmúl s vetekedik a külföld legjobb regényíróival.
Szalay a harminczas években Jósika egyik történeti regényét birálván, megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna általok. A minek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk áll. Izabella királyné, Báthory Zsigmond, I. Rákóczy György udvara és államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a catholicismus és protestantismus küzdelme, a bécsi és stambuli cselszövények, az elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő vegyületben, az aristocratia és papság, a polgárság és nép, az idegen kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki! Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem írja le körülményesen az épületet, butort és ruházatot, annál nagyobb gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli magát a múltba s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti czélt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit, szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester s gyakran a legélesb világot veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.
A jellemrajzban nem kevésbbé kitünő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta saját és mások szivét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy legtitkosabb redőit, nyomról-nyomra követi a szenvedélyt egész a monomaniáig, mondhatni az őrűltségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák végzetöket s katastróphjok oly természetes, mint valamely syllogismus zártétele. Nem téved abstractióba, kerüli a typust, talán inkább, mintsem kellene és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és katastróphot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú könnyelműség, az aristocratiai idealismus és heves érzékiség vegyűlete, Tarnóczyné a puritanismus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből folyó gyűlölsége kapzsi irígységgé válik és szent czélja magánbosszúvá; Verbőczyben a tudomány és optimismus, a hazafiság és öncsalás, a jóság és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, koczkáztató gondatlanság és szelid mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és kaczérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deboráhig. Az összetett szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pessimismusa is, mintha az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha bűneink nagy része túlhajtott erény volna s erényeink nagy része ki nem nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokon- és ellenszenveinknek, melyek megvakítanak és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a sötétben szellemünk elaludjék és szívtelenségünk elbutítson. De ha gyöngűl is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonúl el regényein. Eliz, Sára, Klára, Dóra, a három Mikes fiú, a két Elemér, Róbert: mind mély érzésű, önmérséklő, lemondó jellemek, a kiknek minden bűnök csak az, hogy teljes szívvel ragaszkodtak valakihez, a ki őket akarva vagy akaratlanúl boldogtalanokká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme démoni elemeit ép oly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté. Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek s nincsenek teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, a melyek az elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerűl neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet, vagy a szívé az észt, a midőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak, a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé fognak tartozni mindenha.
Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a politikával s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nem egyszer emlegette Hieró királyt, a kinek egy híres mechanikus oly hajót készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon, de a történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, a melynek számára készűlt s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt a keleti mondát, a melyben a beteg persa király számára rendelt orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyúlt meg. Azt hitte, hogy a magyar politikai életnek sok ily mechanikusa van s orvosai gyakran nem a beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az ellenzék rendesen többet szokott igérni, mint a mennyit megtartani képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben fölűlmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva aristocrata volt, helyzete és foglalkozása democratává tették, de sohasem volt a merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, a kik védték az alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink közt a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek. Családi hagyományai, történelmi tanulmányai Magyarország önnállásáért lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e czél felé mily szoros kapcsolatban van a külügyek állásával s az örökös tartományok helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész tevékenységtől, az igen is lázas lelkesűléstől, s azt tartotta, hogy hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbbé veszélyesek, mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását – mint politikai író ebben legerősb – épen azért elégületlen volt az ellenzék nem egy tanával s nem igen hitt a rázkódás nélkül való átalakulás lehetőségében.
Erdélyben kezdte politikai pályáját, résztvett a kolozsmegyei közgyűlésekben s vezérczikkeket írt az Erdélyi Hiradóba. Az erdélyi ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a megnyerhető előnyökről lemondani, s a mit kiszakasztva életbe léptetni remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány Kolozsmegyében többséget vívott ki s hatással volt az erdélyi országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és 44-ben két füzetben kiadott A korteskedés és ellenszerei czímű röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az akadémia levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje, ekkor jött közelebbi ismeretségbe egy pár magyarországi kitünő államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és műveltséget árúlt el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a korteskedés kórjelenségeit, melyek akkortájt nemcsak a megvesztegetés, hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak s épen úgy veszélyeztették a szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és igazságszolgáltatásra. Birálat alá vette az ajánlott gyógyszereket, különösen a Wesselényi indítványát, a ki országos törvény helyett megyei rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény országos törvényt sürgetett s a rendőri szabályok helyett a censusban kereste a gyógyszert, a mely szerint a megyei választó jog csak a birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest s a honoratiorokat illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a censusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztűl vágják egymást, irányai külön szakadnak. Fejtegette, hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főczéllal, a mely a képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, a mely a megye-rendszert a foederalismus felé vonja, az országgyülést a megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó közigazgatás elé is akadályt gördít. A census és az általános szavazat kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános szavazat veszélyeit fejtegette, a mely szerinte épen oly ellensége a szabadságnak, mint a jó rendnek.
Széchenyinek annyira megtetszett e röpirat, hogy egy általa alapítandó új lap szerkesztésével kinálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt és Csengery a Pesti Hirlap dolgozótársának hívta meg, mely már kitűzte a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából s az Eötvös-töredékhez csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén Pestre költözött és a Pesti Hirlap rendes dolgozótársa lett, később pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés, gyülési nyilvánosság s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta. Azonban kiütött a párisi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek és egy pár hét alatt átalakúlt a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból Francziaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a törvénybe igtatott közös ügyek homályban maradtak s az örökös tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt győződve, hogy az 1848-diki törvények, úgy a mint hozattak, meg nem állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell szenvedniök s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly hamar s a kiegyenlítésre lesz idő. Épen azért, mint képviselő és hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt s épen oly hévvel küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a kormányt Debreczenbe, részt vett némi codificáló munkálatokban, követte Aradra is, egész föloszlásáig és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár megyékben.
Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a jelen keserűsége, a jövő aggodalmai, egészen kedélyére nehezültek. A haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és jövőhez fordúlt. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre: A forradalom után és Még egy szó a forradalom után czíműeket, melyek politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres forradalom után, az elvakult reactio dühöngései közepett, annyi nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg a multat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával jelöli ki a dynastiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt év történetének birálatából indúlt ki, kimutatta a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, bonczolja az eszmék fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai helyzettel. Figyelmezteti a dynastiát, hogy ha nem német tartományaival is belép a német szövetségbe, történeti küldetését koczkáztatja, közelebb hozza, fölidézi a germanismus és slavismus közötti harczot, a melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti, hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dynastiai, se német érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának be kell tölteni. Épen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely századok szorgalma által gyüjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen gyarapítnia kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott önnálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dynastiának is félre kell tenni a márczius 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. «Csak nem kell – így végzi munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó, korlátolt tudomány önteltségében férczelt össze s az élet argumentumai ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a garabonczás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát, akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink rendezésének.»
Ime e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet tizenhat év múlva a nemzet és dynastia egyaránt elfogadott? De akkor senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reactio, másfelől az új forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, a ki azelőtt is nagyra becsűlte jellemét és tehetségét. Kemény az Angol királynőbe költözött, a hol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-ben átvette a Pesti Napló szerkesztését, a melyre azelőtt is többé-kevésbbé befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák, az államférfiú és Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s épen oly kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kisérletei után szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se rosszúl a kormány intézkedéseiről, csak tudomásúl vette és följegyezte; de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, a mi a régi pártokat vagy vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom, tudomány és közintézetek érdekeit és buzdította a nemzetiséghez való hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nem egyszer ingerelte föl a rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki: Kemény Francziaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei áldozatkészségére hivatkozott; Kemény valamely irodalmi kérdésről kezdett értekezni; a bureaucratia ünnepélyeket rendezett, hogy megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről, Kemény Pesti Naplója pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti, legföljebb boszanthatja, üldözheti, a mit meg is tett. Egy ízben három hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.
Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak s a magyar alkotmánynak csak töredékeit nyujtja: de azt is tudta, hogy az 1848-diki törvényeknek módosíttatniok kell s azokat a módosítás kezessége nélkül még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dynastia, s egy új, talán véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre megszólalt, s kitűzte az 1848-diki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy szót, a melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindúlt, először is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyülés megnyiltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel küzdött a bécsi jobb és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban, ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.
Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely pártfelei is, a kik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait. Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak valóságon; hogyan kell mindennap oly vezérczikkeket írni, melyek nagyon hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránynyal, melynek a lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt vagy balúl fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, boszúból vagy érdekből, hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem volt magyar lap, a mely oly hű tükre lett volna egy nagy párt törekvéseinek s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint Kemény Pesti Naplója. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára örökre elnémuljon.
Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében csak az nem részesűlt, a ki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény megtörve bolyongott Pest utczáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő, hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, soha sem volt elégűlt magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében mélázva gondol az utókorra. «Ha az – úgymond – a ki Afrika homokrónáin, vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg ebben csalódni fog; ha a tenger közepén sülyedő hajónak matrózai nevöket, kedveseikét s a megsemmisűlendő hajóét palaczkba zárva engedik át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki a tenger titkai közűl legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higyem én is, hogy miután szemem bezárúl, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, a ki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok gerjeszteni.»
Oh találkozni fognak s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a puszta-kamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitünőbb költője és publicistája aluszsza örök álmát. Költői műveinek igazságot szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg s Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a bajnokról, a kinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de a ki egészen átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharczolta küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.