SZÜL. 1790 AUG. 8-ÁN, MEGH. 1838 AUG. 27-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT KÖLCSEY SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN 1890 AUG. 8-ÁN A SZATHMÁR-NÉMETIBEN TARTOTT EMLÉKÜNNEPÉLYEN.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság képviseletében jelentem meg itt társammal, emlékünnepén azon férfiúnak, a ki az Akadémiának már alakulásakor tagjai közé tartozott, a Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső halhatatlana. Fogadja Szathmármegye és Szathmár-Németi közönsége e testületek s az egész irodalom hálás köszönetét, hogy ily kegyeletesen ünnepli Kölcsey születésének százados évfordulóját s bennünket is részesített az ünnep lélekemelő örömeiben, mert
De vajon átadhatjuk-e magunkat egészen az öröm érzésének? Az emlékbe mindig vegyül némi bánat, mint a reménybe némi aggodalom. A mi ünnepünk fényére is a multak vetik árnyaikat; oh mert azon korban, melyben Kölcsey élt és küzdött, a magyar nemzetnek alig volt hite önmagában s még kevesebb ereje megvédeni jogait. Szomorú korszak volt az, mind nemzetiségünkre, mind irodalmunkra, mind alkotmányunkra nézve. Hányszor jajdult fel Kölcsey nyelvünk ügyében, hányszor esett kétségbe irodalmunk jövőjén, hányszor siratta elfajult nemzetét, a mely immár csak névben él.
Valóban e század első évtizedeiben társadalmi és politikai életünkben nem volt egyetlen érzés, eszme, törekvés és mozgalom, mely a nemzeti fejlődés csiráját rejtette volna magában. Csak néhány író volt a leendő Magyarország képviselője, a kik a Bessenyei-verte ösvényen Kazinczy vezérlete alatt lankadatlanúl törtek előre. E férfiak czélja és hatása több volt, mint a nyelv művelése, az ízlés és ismeretek terjesztése. Az irodalomban és irodalom által öntudatra ébreszteni és fejleszteni a nemzetiség eszméjét, a nyelv és ízlés reformjával elvetni a társadalmi és politikai reformok magvait, föleleveníteni az elhanyatlott magyar állam emlékét s megújulásában hinni és remélni: volt a mindennél nagyobb czél, a melyre törekedtek és nem siker nélkül. A nemzetiség eszméje csakhamar fejlődni kezd; a nyelvi és irodalmi reformokat nyomban felváltják a társadalmiak és politikaiak; s a megújuló magyar állam nevében heves küzdelem foly a tanácskozótermekben és végre a csatatéren. Az irodalmi és politikai eszmék és törekvések e szoros kapcsolatát számos tény jelöli, de semmi sem világosabban, mint Kölcsey pályája. Kazinczy, az irodalmi reformer, üdvözli Széchenyit, a politikai reformert, érzi pályájok kapcsolatát, de mindvégig csak író és nyelvművész marad; Kisfaludy Sándort egészen áthatja elfajulásunk fájdalma, de nem vegyül a politikai élet mozgalmaiba; Berzsenyi megénekli Nagy Pált, a nemzetiség tüzes bajnokát, de hallgatag Somogymegye gyűléstermében; Szemere Pál gúnyolja az ósdi írókat, de nem lép föl Pestmegyében a politikai új eszmék bajnokául. Kölcsey e tekintetben nem követte társait; abban az időpontban, midőn az irodalmi és politikai mozgalmak mintegy összefolytak, ő is kezdé fölemelni szavát Szathmármegye tanácskozótermében s mint a megye egyik képviselője, megjelent az országgyűlésen is. A költő, a ki ódákat írt a szabadsághoz és igazsághoz, a ki oly hű tolmácsolója volt a hazafi fájdalomnak, az ország termében is a szabadság és igazság eszméiért küzd s a haza jogait védi; az irodalmi reform bajnoka a politikai reform bajnoka is egyszersmind; a bátor kritikus, a kit az irodalomban se a tekintély súlya, se a tömeg zaja nem tudott megfélemlíteni, képviselője a politikai jellemszilárdságnak is; s az író, a ki már azelőtt egy évtizeddel prózánknak szónoki lendületet adott, megalapítja itt a magyar újabb politikai szónoklat iskoláját. Kölcsey pályájának e kettős jelleme egészen kifejezi kora két nagy mozgalmát, a mint egymást teremtve egymásba folynak; az ő alakja egy érczszobor nemzeti újabb fejlődésünk kezdetén, mely az író és hazafi kettős küzdelmeit és dicsőségét hirdeti.
Kölcseyben már mint gyermekben fölébredt az írói hajlam s költő volt, mielőtt verseket írt volna. Kora árvasága, himlőjárványban balszemének elvesztése megszerettették vele a magányt, mely elmélkedéshez és álmodozáshoz szoktatta. A tizenhét éves tanuló Kazinczyval kezd levelezni s midőn végezve iskoláit, Pestre megy juratusnak, megbarátkozik ott Kazinczy triasával, nem annyira jogi, mint irodalmi tanulmányoknak él s ezt folytatja falusi otthonában is, hová egy év mulva visszatér. Semmi sem vonzotta, a mi az akkori nemes ifjak kedvtelése vagy becsvágya volt, de mély hatást tett reá Kazinczy és társainak törekvése. Leginkább az irodalomban és írótársaiban lelte örömét. «Ifjuságunk romlott seregében nem találhattam barátokat egyebütt, mint literátoraink közt» – írja 1813-ban Döbrenteinek, s bár nem sok reménye van irodalmunk jövőjében, legelszántabb társai közt s egy másik levelében így kiált föl: «Nem vigasztalhatjuk-e, nem hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollón a trójai hősöknek mondott: nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sors ellenére győzedelmet vegyetek!» E jelmondat híven kisérte végig egész irodalmi és politikai pályáján. Kazinczy volt első mestere és Szemere Pál legjobb barátja. Nyelvújító s a német-görög classicismus híve volt, mint ezek, de mégis sokban különbözött tőlök. Homér és Goethe voltak legkedvesebb költői, de az ő derült egök nem volt az ő ege. Borongó érzések, egy önmagába sülyedt lélek küzdelme, jókor támadt s hamar eltűnt remények, lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok voltak költészetének forrásai. A szerelem nem ragadta el a szenvedélyig, de mint ábránd és csalódás folyvást meg-megzendült dalaiban. Magánya sokáig elzárta az élet küzdelmes benyomásaitól, de az eszmék és eszmények annál tisztultabban és nemesebben érlelődtek elmélkedő lelkében és érzékeny szivében. Kortársai közt felülmulta őt Berzsenyi erő, Csokonai eredetiség, Kisfaludy Sándor hév, Kazinczy csin és kellem tekintetében, de a szemlélődés és érzés mélységére nézve senki sem versenyezhetett vele.
Költeményei között különösen kiválnak hazafias ódái. A hazafiság érzése szenvedély volt benne s egészen betöltötte lelkét ifjuságától fogva véglehelletéig. A görög régiségből és elhanyatlott hazája sorsából merítette lelkesülését. Plutarchos hősei lebegték körül, s hazája sebei vérzettek kebelén. Hazafi fájdalmában volt valami szentség, a tragikum szentsége s dala a görög tragédiák chorusaként hangzott, mely remél, aggódik, féli a boszuló istenséget, eseng, feljajdúl és megsiratja a sorssal küzdő s önbűne miatt elhanyatló hőst. A Rákos nymphájához írt ódájában mily magasan szárnyal a honszeretet; fenségesen, de búsan tűnik föl a költő előtt hazája képe, mint Róma Cæsar álmain, bánatját remény enyhíti, de omladékain reszketve fogna szétomolni. A Fejedelmünk hajh! kezdetűben Várna, Mohács térein s a pontusparti bujdosók sírjánál borong képzelete s a gyász közepett a jövendő szép álmai ringatják. Hymnuszában a vallásos ihlet olvad össze a honszeretettel: áldást kér nemzetére, mely megbünhődte multját, az ősi dicsőség és gyász emlékei, Isten boszuló haragja és kiengesztelődése, a töredelmes bánat és remény esengése váltakoznak e fenséges énekben, mely méltán szállt a nép ajkaira s a Vörösmarty Szózatával együtt zendül meg nemzeti ünnepélyeink alkalmakor. Zrinyi két éneke a legkétségbeesettebb hang az egész magyar lyrában, kifejezi a kor legnemesebb sziveinek egész búskomolyságát s egyszersmind megnemesíti felindulásait. Kölcseynek e szent fájdalma nemcsak költeményein ömlik el, hanem prózai művein, levelein, naplóján és beszédein is. Lelkéhez van nőve s mintegy geniusza. A magyar lyra, mely mindig gazdag volt hazafi-érzésben, Kölcsey után új hangon új vágyakat, új törekvéseket zengett. Vörösmarty kiemelte lyránkat búskomolyságából, erélyt és tettvágyat öntött bele, Petőfi a hazafiság szilaj dithyrambjait harsogtatta s a csatatéren lelkesítette nemzetét, Arany és Tompa a legyőzött és megigázott Magyarország keservét fejezték ki, de Kölcsey szent fájdalma maig sem vesztette el varázsát. Visszhangra talál az most is a szivekben, jobb időkben, mint egy korszak emléke, mely nemzeti újabb fejlődésünket indította meg s borús napjainkban, mint öröklött bánat és vigasz.
Azonban a Kölcsey költészetének megvan a maga irodalomtörténeti fontossága is. Míg Berzsenyi a classikai óda, Kazinczy a classikai epistola kitünő képviselőivé emelkedtek, ő addig mindinkább kezdett kibontakozni a classicismus kötelékeiből. A német költészetből átültette hozzánk a balladát, a melyet nem ismert a classicismus. A forma idegen volt, de a tartalom nemzeti s Kölcsey kezdeménye után indultak Kisfaludy Károly, Vörösmarty és Garay, míg végre Arany népköltészetünk alapján belső és külső forma tekintetében is megállapította a magyar balladát. Kölcsey a tiszta dalra is inkább törekedett társainál, sőt előtte a specifikus magyar műdal lebegett. Szemeréhez írt egyik levelében említi, hogy 1822 körül néha reggeltől másnap hajnalig szobájában járkált s a dal hangja eltalálása végett egy-egy magyar népdalt utánzott, egyelőre mindennapi, keresetlen, népies kifejezéseket használva, aztán úgy nemesítette meg egyik sort a másik után, hogy műdallá emelje. Igy születtek Hervadsz, hervadsz szerelem rózsája, Ültem csónakomban kezdetű s még némely más dalai, a melyek jeles dalok ugyan, s hatottak e műfaj fejlődésére, de a specifikus magyar műdalt csak azután két évtizeddel Petőfi geniusa teremtette meg szintén népdalaink alapján. Emellett még két olyan oldala van Kölcsey költészetének, mely akkor egészen új volt: a humor és satira. Mindkét műfajban sokkal kevesebbet írt, mintsem a magyar humor és satira képviselőjévé emelkedjék, de a Vanitatum vanitas maig felül nem mult humoros mű költészetünkben s a Felelet a Mondolatra páratlanul áll irodalmi satiráink között. A Vanitatum vanitast philosophiai ódának tekintették megjelenésekor s erkölcstelennek itélték, mert lenézi az emberi magasabb törekvéseket s hiábavalónak tartja az életet. De e költemény sem philosophia, sem erkölcsi tanítás, hanem egy szenvedő és szenvedései fölébe emelkedő lélek keserű humora, mely, az eszményhez mérve, mindent törpének talál, szeszélyesen játszik az emberi dolgokkal, a fenségesben is meglátja az emberi hiuságot és gőgöt, s könnyét nevetésbe fojtva, megnyugszik a világ sorsán. Az ily humor csak eszményi lelkek sajátja s túlérzékeny, föláldozó sziveké. A Felelet a Mondolatra már nem humor, hanem éles satira. Nem a Kazinczy sértését megboszuló mű ez, hanem az ízlés- és nyelvújítás védelme szemben az ósdiakkal, új Magyarország küzdelme régi Magyarországgal. Kölcsey annyi szellemmel oly jellemzetesen gúnyolta ki az ósdiak költői és prózai stíljét, hogy igen természetes volt az a féktelen düh, a melylyel a huszonöt éves ifjú satiráját fogadta az ellenfél.
Alig telt el két év s a gyűlölt satirikus kritikusként lépett föl a Tudományos Gyűjteményben, hogy még gyűlöltebbé váljék. Mi sem volt különösebb, mint a hallgatag, magába vonult, szelid és érzelmes ifjú a kritika küzdő homokján, s mégis az egész országban senkit sem illetett meg méltóbban e szerep, mint őt. Behatóan tanulmányozta a classikai és modern irodalmakat, erősb itéletű és tisztább, hajthatatlanabb jellemű bárkinél. Szigora és hajthatatlansága még Kazinczyt is megdöbbentette. Kölcsey úgy hitte, hogy nem a kicsiny, hanem a nagy írókat kell birálni. Egy könyv, mely ezreket lelkesít és gyönyörködtet, nem maradhat ellenőrzés, vizsgálat nélkül: vajon az eszmék mind igazak-e s a gyönyörnek, melyet belőle merítünk, nincs-e zavaros forrása is? A valódi kritika az irodalom philosophiája és lelkiismerete egyszersmind. Nem egyéb, mint pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni jellemét, követni őt azon kifejlésekben, melyek jelleméből, körülményeiből és tanulmányaiból természetesen erednek, viszonyba hozni a művet szerzőjével: majd a szépnek, jónak és valónak elveihez fölemelkedni, mértéket venni a tökély legfenső lépcsőjéről s azt a műre alkalmazva határozni meg a távolságot és közelséget, a mely a mű és mérték között találkozik s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányul állítni fel, a mit a géniusz lelke hatalmában teremtett. E szempontokból kiindulva birálta meg Kölcsey a nemzet két nagy költőjét: Csokonait és Berzsenyit a visszatetszés zaja közt. Azóta hetven év tölt el s e birálatokból nem egy eszmét, jellemvonást vett át irodalomtörténetünk, a mi azt mutatja, hogy a szigorú biráló nem sokban tévedett. Annyi kétségtelen, hogy Kölcsey sokkal igazságosabban birálta meg Csokonait, mint hasonló körülmények között Schiller Bürgert. A mi Berzsenyit illeti, elismerte rendkívüli lyrai erejét s ha a versidomokra nézve köztük kifejlett vitában mindenik félnek csak félig volt igaza, annak okait abban találhatni, hogy saját nemzeti versidomunk törvényeit még akkor senki sem vizsgálta. Egyes tévedések semmit sem bizonyítanak a kritika ellen; az igazság keresése ér annyit, mint maga az igazság, melyet néha épen a tévedések derítenek ki.
Kölcseyt bírálatai oly népszerűtlenné tették, hogy a szerkesztők többé nem mertek tőle kiadni birálatot. Kénytelen volt visszavonulni, de folytatta tanulmányait s midőn Szemere Pál 1826-ban megindította Élet és literaturáját, újra föllépett mint kritikus. Hirdette, hogy a kritika nem az egyéni izlés szeszélye vagy önkényesen felállított szabályok alkalmazása, hanem az emberi lélek természetéből folyó általános törvényeké, a melyek az idő változásai között is lényegökben ugyanazok maradnak. Hirdette, hogy tanulmány nélkül a lángész is gyakran megbotlik, mert nagyság és dagály, erő és zabolátlanság, naivság és gyermekeskedés s több ilyenek, nagyon közel állanak egymáshoz. Hirdette, hogy valameddig magunkat tömjénezzük s parányi tehetségeinket nagyító üvegen szemlélvén, hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a biráló kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem eshetőknek, irói dicsőségünket csorbíthatatlannak hiszszük: mindaddig gyermekek maradunk a mély tudományok pályáján s a szépművészség mezején egyaránt erő és izlés nélkül fogunk bolyongni. Így védve a kritika jogait s az æsthetikai elmélet fontosságát, kisebb birálatok mellett néhány nagyobb tanulmányt írt, melyekkel úgy szólva æsthetikai irodalmunkat kezdeményezte. Különösen kiválnak a Komikum és Körner Zrinyijéről írt tanulmányai, melyekkel dramaturgiánk alapját vetette meg s a Nemzeti hagyományok czímű, melyben már feltűnnek költészetünk nemzetibb fejlődésének körvonalai. E tanulmány koronája Kölcsey æsthetikai dolgozatainak s költészetünk jövőjének tör ösvényt. Ő a német-görög classicismusnak volt híve s általában a német költészet aranykorának hatása alatt állott, mint Kazinczy s a legtöbb magyar költő. De mennél inkább fejlődött, mennél mélyebben tanulmányozta eredetiben a görög költészetet, annál inkább meggyőződött, hogy nem magát a görög költészetet kell utánoznunk, hanem azt a módot, a melylyel a görögök költészetöket nemzetivé fejlesztették. Sokat tanulhatunk a görög és német költészetből, de ez a főtanulmány. Azért vissza kell térnünk a nemzeti hagyományokhoz. «A hol ősi hagyomány épen nincsen, vagy keskeny határokban áll – úgy mond – ott nemzeti poesis sem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját, tisztulást és folyamot nem található, lángjában sülyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyujtani; s hangjai örökké idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poesis a nemzeti történet körében kezdi pályáját s a lyrának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot és személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül sugároztatja.» S egyszersmind nem haboz kimondani, hogy a nemzeti költészet eredeti szikráit a népdalokban kell keresni. Vajon nem Kisfaludy Károly és Vörösmarty, majd Petőfi és Arany pályáját jelölik-e ez eszmék? S vajon két évtized mulva nem kezdett-e egészen nemzetivé válni költészetünk?
Kölcsey birálatai és æsthetikai tanulmányai nemcsak a gazdag ismeret és a philosophiai szellem erejével hatottak, hanem a forma szépségével is. A tudományt ízléssel párosította, az eszmét szépérzéssel; a görög prózairók tanulmányából merítette az egyszerűséget, rövidséget, világosságot s hozzáadta lelkéből a mély érzést: a pathos és gúny, a borongás és fölemelkedés elemeit. Szónok volt, mielőtt a megyei, akadémiai s országgyűlési szószékre lépett volna. Az a néhány mű, a melyeket a huszas években irt, mint Mohács, Caelesta, Vilma, Parainesis már teljes fényben mutatják szónoki erejét. Nem a közönség előtt elmondott beszédek ezek, hanem magánbeszédek, zajtalan magányban irva. A megtelt kebelnek ki kell ömölnie, hogy megünnepelje Mohács gyásznapját, melyet már elfeledett nemzete; hogy megsirassa barátnőit s vigaszt keressen az emlékezetben; hogy tanácsokat adjon testvére árvájának, a kit ő neveltet, s a ki csak akkor fogja olvasni és megérteni iratát, midőn őt már a sír fedi. E mellett ir egy pár oly beszédet is, melyeknek tárgya a megyei közgyűléseket s a törvényszéki termeket foglalkoztatja, mint a Játékszin, Védelem P. J. számára, Gyermekgyilkos czíműek. Mily vonzó és elragadó vegyülete tárul fel előttünk mind e művekben a szívnek és észnek, a tárgy szerint mily változatossága a hangulatoknak, a kellemtől a fenségig, az ellágyulástól a gúnyig, az esengéstől a harag nemes felindulásáig. S mily erő a nyelvben és hangzatosság a mondatokban! Semmi pipere, czafrang, semmi tulterheltség vagy fitogtatása az ismereteknek vagy negédlése nem érzett szenvedélynek, de áthatottság a humanismus és hazafiság, a jog és reform eszméitől és érzéseitől. Ha igaza van Cicerónak, hogy csak a jó ember lehet jó szónok, még igazabban állítja Longinus, hogy a szónoki fenség a nagy lélek visszhangja. Kölcseyben a költőt és kritikust fölülmulja a szónok.
Nagy tehetségének itt nyilatkozik legnagyobb ereje. Ő adja meg a megújuló magyar prózának a szónoki lendületet, mely eddig abban hiányzott. A classicismus sehol sem hatott irodalmunkra termékenyítőbben és nemzetibb alapon, mint Kölcsey Ferencz szónoki műveiben.
Ritka tünemény, hogy valaki magányban s ne a közpályán fejlődjék szónokká. Kölcseynél ez volt az eset. Maga irja Szemeréhez intézett egyik levelében, hogy egész 1829-ig csak egyszer jelent meg Szathmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán. Magánykedvelő volt, szótalan, kerülte a társaság zaját s csak meghittjeinek nyilt meg. Ez volt egyik oka visszavonultságának, de a másik ok az volt, hogy az ő ifjuságában nem lüktetett megyegyűléseinkben a politikai élet elevensége. Csak midőn az uj szellem ébresztő fuvalma lengedezett s a rendszeres reformmunkálatok kerültek szőnyegre, jelent meg a forumon s kezdett mint al-, majd főjegyző, de leginkább mint kész szónok jelentékenyen befolyni a közügyekre. Szathmármegye tolla és ajka volt s nem csoda, hogy egy pár év mulva az 1832. év végén megnyilt országgyűlésre képviselőnek választatott. A megyei szónok országossá emelkedett, s a mint az irodalomban prózánknak szónoki lendületet adott, úgy lett itt megalapítója a magyar ujabb politikai szónoklatnak. E század három első tizedeiben a magyar politikai szónoklat, kivált magyar irodalmi szempontból, nem igen állott magas fokon. A főrendek nagy részt latinul szónokoltak, a rendek nagy részt magyarúl, de nem a megújult magyar irodalmi nyelven s még kevésbbé művészi törekvéssel. Iskolai dagály vagy a száraz ügyvédieskedés stilje volt itt divatos s ha egy-egy nagyobb tehetség beszédében a szellem szikrái villantak meg, a szóáradatot nem szabályozta önmérséklet, vagy az irodalmi forma tisztelete. Midőn Kölcsey az izeneteket szabatos magyar nyelven kezdte fogalmazni, midőn hallatta szavát, s beszédeinek gazdag tartalmát még inkább kiemelte a nyelv ereje, s az irodalmi forma szép arányossága, az ifjabb nemzedék egész példányul vette őt. Valóban az ujabb szónokok: Deák, Eötvös, Kossuth, Szemere Bertalan forma tekintetében mind az ő iskolájából kerültek ki. A megujult magyar irodalom szelleme győzött a törvényhozásban is, s ezt leginkább Kölcseynek köszönhetjük.
Kölcsey épen oly eszményi lelkesüléssel fogta fel politikai pályáját, mint az íróit. Nem lehet megindulás nélkül olvasni ezt a néhány sort, melyeket Naplójába jegyez, midőn 1832. deczemberében Pozsonyba érkezik. «Ime ez a haza – úgymond, – mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét; ez a haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek, s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem megujulni… S te mit fogsz érette tenni, mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyilik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadálylyal, mik az új ismeretlen pályázó utját ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félre-értést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kisértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhagy; ha bűnnek mondatik, a mit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, ha minden szép és nagy legyőzetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mind végiglen.»
Ez imádsághoz híven küzdött és hatott a pozsonyi országgyűlésen. Tudományával növelte az ellenzék erejét, feddhetetlen jellemével súlyát és szónoklatával fényt és meleget árasztott. Széchenyi és Deák, a kik szintén megjelentek ez országgyűlésen, bizonyára felűlmúlták őt a politikai eszmék gazdagsága, mélysége és parlamenti taktika tekintetében, de ott, a hol nagy eszméket nagy érzelmekkel kellett védeni és szivet, lelket megindítani, ott Kölcseyé volt az elsőség. Egyaránt felszólalt ő a sérelmek és reformok ügyében, de mégis a nemzeti egység eszméje volt az, a mi leginkább áthatotta a lelkét. Teljesen diplomatiai polczra emelni nyelvünket s ez úton is erősíteni a nemzeti egységet; visszacsatolni Erdélyt, vagy legalább a Részeket, mi előbb-utóbb maga után vonja a teljes egyesülést; az örök váltsággal megkezdeni a nép felszabadítását s előkészíteni az alkotmány oly reformját, hogy a nemesség a néppel egy testté olvadjon: e törekvésekben tetőzött Kölcsey politikai iránya. Mennyire kifejezik utóbbi törekvését e következő szavai: «A kormány urbarium által urbariumot akar; nekünk urbarium által nemzetet kell akarnunk: azaz feladatunk úgy intézni az urbarium tárgyát, hogy a nép valahára tulajdoni és polgári jogokat nyerjen s ez által a nemzeti alkotmány hétszázezer, puhaság és szegénység ölében elaljasodott lélek helyett tíz millió fölemelkedhetőt nyerjen». Az örök váltság Kölcsey szivéhez volt nőve, nevéhez kötve, épen azért mélyen sebzette őt, midőn megyéje épen ez ügyben változtatta meg nézetét s neki az eddigivel ellenkező utasítást küldött. Oda hagyta Pozsonyt, lement megyéjébe, hogy küldőit az új utasítás visszavételére birja. Nem sikerült s ő egy perczig sem habozott lemondásával. Már csak búcsút venni ment vissza Pozsonyba. Az országgyűlés úgy meg volt hatva, hogy felfüggesztette ülését, aznap nem tanácskozott.
Kölcsey ezentúl újra megyéjében élt s bár barátai segélyével ott visszaállította a régi szellemet, mind sötétebb színben látta nemzete jövőjét. Megkezdődtek a politikai üldözések s ő utolsó éveit üldözött barátja, Wesselényi pörének védelmében töltötte. Utolsó költeménye, melyet nem sokkal halála előtt írt, Zrinyi második éneke, a kétségbeesett hazafiság sohaja. Mintha nem biznék már eléggé nemzete erejében, nem hinné jövőjét, mintha a haza őrcsillagzatja leszállott volna szülöttei bűnei miatt s a magyar eljátszotta volna szerepét a négy folyam partján. Balsejtelmei nem teljesültek; halála után tíz év mulva mindaz valósúlt, a miért ő küzdött, sőt több, mint a mennyiről álmodozott. A nép felszabadúlt, Erdély egyesült az anyaországgal, alkotmányunk megújult, a nemzet visszanyerte önállóságát, s midőn egy véres forradalom után minden megsemmisülni látszott, hűségünk, kitartásunk, a kedvező viszonyok, s az ő barátjának, Deák Ferencznek bölcsesége visszaszerezték mindazt, a mi immár veszendő volt.
Régi igazság, hogy a nemzetek ugyanazon eszközökkel tartják fenn szabadságukat, alkotmányukat, intézményeiket, a melyekkel szerezték. Szükséges azért gyakran visszatekintenünk a multba s megőrizni lelkünkben emlékeit. Történelmünk most lefolyt százada is több tanulságot és vigaszt nyujt nekünk, mint talán hiszszük. Ha látjuk, hogy hova sülyedtünk e század előtt s hova emelkedtünk e század alatt: erősödik önbizalmunk, hitünk s nem fogjuk kicsinyleni vívmányainkat. Ha vizsgáljuk újjászületésünk eszközeit, küzdelmeink bonyodalmait, viszonyaink örvényeit: a heves lelkű mérsékletet tanúl, a csüggedező kitartást, az elégületlen türelmet, a kiábrándult lelkesedést, az ábrándozó józanságot. Érezni fogjuk, hogy nekünk több lelkesedésre, munkásságra, kitartásra, erélyre, feláldozásra, de egyszersmind több tapintatra, eszélyre és bölcseségre van szükségünk, mint más nagy nemzeteknek, kik inkább tévedhetnek, mert nem koczkáztatják lételöket. Ha azon nagy férfiak pályáján merengünk, a kik újabb fejlődésünk vezérei voltak, ha minél tisztább világításban látjuk alakjokat, melyeket a pártszenvedély rágalma vagy a hizelgés tömjénfüstje eltorzított; ha felfogjuk és megértjük munkásságuk igaz becsét: szellemök egy-egy szikrája, erényeik egy-egy töredéke, szivök egy-egy szent érzelme olvad át lényünkbe. Így gyűl össze a nemzeti kincs, melyet növelnünk és őriznünk kell s utódainkra szállítanunk.
Szathmármegye nemcsak kegyeletet tanusít, midőn Kölcsey emlékét ünnepli, hanem önmaga iránt is kötelességet teljesít. Visszafordul a multhoz, hogy erőt meríthessen a jelen és jövőhöz. Önök, uraim, Kölcseyben megyéjök politikai vezérét, nagy nevű képviselőjöket koszorúzzák meg: engedjék, hogy én a M. T. Akadémia megbizásából és nevében az író szobrára tűzzek koszorút. E kettős koszorú, a hazafi és író koszorúja a kortársak közül senkit sem illet meg méltóbban, mint Kölcseyt.