A forradalom után két főbetegségben szenvedett irodalmunk: a Petőfieskedés- és Széchenyieskedésben. A fiatal lyrai költők Petőfit utánozták, az ifjú és vén hirlapírók pedig Széchenyit. Amazok csak szenvelgésökkel botránkoztatták meg az embert, emezek politikai cselszövényökkel és köpenyforgatásukkal is. Hála Isten! mindkét betegségből gyógyúlgatunk. Hírlapjainkban apad a Széchenyieskedés és kezdünk komolyabban foglalkozni Magyarország újabb korszakának legnagyobb emberével. Igaz, Kemény Zsigmond oly kitünő essayjén kívül, tizenöt év alatt a Kecskeméthy könyve1) az egyetlen, mely mint Széchenyi-irodalom szóba jöhet, de kezdetnek ennyi is elég. Hogyan kivánhatnók Széchenyi terjedelmes és beható életrajzát, midőn nemcsak naplói hozzáférhetetlenek, hanem még munkái sincsenek összegyűjtve s holmi ízetlen anthologiákkal kell megelégednünk. Kecskeméthy munkája mintegy kiegészíti a Keményét, a mennyiben épen ott fogja föl az eseményeket, a hol Keménynek félbe kellett szakítani, tudniillik a forradalom után. Nem akarjuk e két munkát összehasonlítani. Kemény essayje, némely formai fogyatkozások mellett is, a legkitünőbb magyar essay, s bármely irodalomban díszes helyet foglalhatna. Kecskeméthy nem ilyesmit akart írni; könyve valami közép az emlékirat és tárczaczikk között, töredékes és könnyed modorban mintegy sietősen papirra vetve. Minden esetre érdekes könyv; a szerző Széchenyi utolsó éveit leplezi föl, részint mint szemtanú, részint mint olyan, a ki megbizható forrásból meríthet.
Kecskeméthy 1857 őszén ismerkedett meg Széchenyivel Döblingben, a kihez aztán Bécsből majd minden héten átrándúlt. Azonban rajzát nem ez éven kezdi, hanem 1848-on, midőn Széchenyit orvosa, Balogh Pál, a döblingi tébolyházba kisérte. Az egész könyvet két részre oszthatni: az egyikben a tébolyodott, majd üdülő Széchenyi rajzát veszszük 1848–1857, a másikban a hazája sorsa iránt újra érdeklődő és döblingi rejtekében is tevékeny Széchenyiét 1857–1860 haláláig. Természetesen, mindkét részszel szoros kapcsolatban van egy csoport kérdés: őrültség volt-e Széchenyi betegsége vagy csak idegesség és kétségbeesés; vajon a kétségbeesett hazafi menhelyűl választotta-e a döblingi tébolyházat, vagy mint őrűlt vitetett oda s később fölüdűlve sem akarta azt többé elhagyni; őrűltsége testi bajból származott-e vagy tisztán szellemiből, volt-e az valami kapcsolatban öngyilkosságával vagy nem, rögeszméi ébredtek-e föl újra vagy azok körén kívül eső dolgok ragadták halálba?
Minderre nem ád Kecskeméthy kielégítő választ, sőt néha ellenmondásokba is bonyolódik. Épen azért adatai nyomán megkisértjük, a mennyiben lehetséges, tisztába hozni e kérdéseket.
Kecskeméthy könyve elején épen nem kétkedik Széchenyi őrűltségében, úgy rajzolta őt, mint őrűltet, ki 1848 szeptember elején már Pesten a falba vágja fejét, ki akar ugrani az ablakon, útközben kétszer kísérli meg az öngyilkosságot s oly dühös rohamokban szenved, hogy meg kell kötözni. Döblingben első napjai és hetei borzasztók voltak. Többször ágyára kellett kötözni, mert szokása volt fejét a falhoz vágni vagy a falnak futni öngyilkos szándékkal. Őrjöngésig fokozódott idegesség és képzelődés, önvád és kétségbeesés kínozták. Néhány hét múlva e dühös rohamokat tompa fásúltság követte és teljes közöny a világ iránt. Senkit sem bocsájtott magához, még nejét sem. Teljesen elhanyagolta magát. Nem vette észre, hogy fehér ruhát kell váltania; a mosdásra rábeszélést várt; haját és körmét csak kényszerítve engedte levágatni; asztalnál, ha nem figyelmeztették, a kezével evett. Napközben bús oroszlánként járt föl s alá szobájában, selyem kendőit tépve s rongyokká szakítva. Majd beszédes és fecsegő lőn. Az orvosokkal, ápolókkal, őrökkel folyvást beszélt, senkit szóhoz jutni nem engedve. A mi lelkét nyomta, azt végetlen ismétlésben újra meg újra kitárta, nem törődve azzal, értik-e fájdalmát. Ez állapot mintegy két évig tartott, míg a kór önmagát kimeríté. Széchenyi lassanként javúlt, únta magát, szórakozást keresett. Elkezdett a betegápolókkal malmozni, farkast és kecskét játszani, ostáblázni s annyira bele hevűlt a játékba, hogy alunni menni is elfeledett. E játékok fölébresztették benne a sakk iránt való régi szenvedélyét. Egy művelt ifjút fogadtak melléje, ki az esti órákban Bécsből kijárt hozzá sakkozni. Végre a sakk nem elégítette ki. Mintha csak a sakkkal ébredtek volna lelki erői, szellemi érdekeltsége s az emberek utáni vágya. E fordulópont 1852–53-ban állott be. Az első vagy elsők egyike, kit látni óhajtott, Lonovics érsek volt; 1853-ban neje és gyermekei látogatásán kívül másokat is szívesen látott. Láthatóan üdűlt, a külvilág iránti érdeke nőttön-nőtt; társalgása mind nyugodtabb, elmésebb és vonzóbb lett. Szellemi tevékenysége is fejlődött, olvasni és írni kezdett.
Ime néhány főbb vonás az őrűlt és üdülő Széchenyi életéből 1853-ig. A tébolyház igazgatója, Görgen szerint, Széchenyi beszédei mania desperatoriára mutattak, mely vallásos kínzással és politikai önváddal volt kapcsolatban, mert szakadatlan vádolta magát, hogy az épen kitörni készülő forradalmat ő idézte elő a democratiai párttal való kaczérkodásával. «Így Széchenyi őrűltségében nem beszélt – jegyzi meg Kecskeméthy – az őrűltnek énje megzavarodik, de azért önmagának reflexusa. Miféle democratiai párttal kaczérkodott Széchenyi? Ez nyilván csak Görgen homályos felfogása arról, mit Széchenyitől hallhatott, de nem értett, s minek csupán alapja igaz, tudniillik az, hogy Széchenyi kétségbe esett a haza sorsán s hogy annak veszte miatt önmagát, saját munkásságát, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette, okolta; s hogy ő, a ki mindig vallásos volt, az Istennel való kibékülést lehetetlennek tartá, oly borzasztóknak hivén bűneit.» Úgy hiszszük, hogy itt a szerző könnyedén ítélt. Nem védjük Görgennek se tehetségét, se jellemét, de azt nyomós okok támogatják, hogy itt Görgen igazat mondott, legföljebb kifejezése nem volt elég szabatos. S e pont annyival fontosabb, mivel Széchenyi őrűltsége s halála indokaira is világot vet.
Kecskeméthy csak annyit ismer el Széchenyi kétségbeesése, őrűltsége indokaiból, hogy elveszettnek hitte hazáját, hogy veszte miatt önmagát, saját munkásságát okolta, melylyel a nemzetet szunyadtából haladásra ébresztette. De így csak magában oly általánosság, a melyből bajos Széchenyi rögeszméjét s általában őrűltsége lélektani fejlődését kimagyarázni. Úgy látszik, hogy Széchenyi a reformatorok és izgatók tragikumát teljes szörnyűségében érezte s megtört ez érzés alatt. Mint reformátor és izgató lépett föl s alig telt el tíz év, egy másik izgató túlszárnyalta; hiába küzdött ellene, elvesztette minden népszerűségét, s ime nyolcz év múlva a reform forradalommá vált, az izgalom élethalál-harczczá, a melyben a nemzet elvérzett. Széchenyi nem annyira azt bánta, hogy a magyart halottaiból fölébresztette, hanem azt, hogy az általa fölkeltett mozgalom oly irányt vőn, mely forradalomra vezetett, s ez irány magvait első fölléptekor ő maga vetette el. Őt nemcsak a haza veszte ejtette kétségbe, hanem tévedéseinek öntudata is. Önvád marczangolta szívét, mert azt hitte, s nem minden alap nélkül, hogy túlszárnyaltatása, a forradalom, a legbensőbb kapcsolatban van azzal a móddal, melylyel pályája első felében az izgatást megkezdette. Mindjárt első fölléptekor megtámadta, kigúnyolta a magyar múltját és jelenét s nagy jövőt igért neki, hitet lehelt bele, s mély meggyőződést, erős lelkesülést keltett föl benne az új eszmék iránt, de az átalakulás nehézségeit és módját kevésbbé leplezte föl előtte. Már Kemény megjegyezte Széchenyi pályája első felének e jellemvonását. «Széchenyi – úgymond Kemény – előbb akarta a pangó nemzetben a meggyőződést egy vagy más reform szükségéről fölébreszteni, csak azután tartá czélszerűnek a létesítés módszerét, vagy a mint ő szerette mondani, a mikéntet, fejtegetni. E különválasztás, e fölosztása a munkának, elméletileg sokat mutat, de létező körűlményeink közt kétségkívűl befolyt ama fölszínes iránynak terjesztésére, mely egy tárgy fényoldala mellett, a kivitel nehézségeit elég figyelemmel keresni, elég hideg vérrel meglelni s elég óvatossággal elhárítani restellette. Mert a ki a meggyőződést és megoldást, az eszmét és a foganatosítás részleteit egyszerre nem oltja be a néptudalomba, az gyorsította ugyan az izgatás sikerét, de veszélyességét is emelte, kivált oly országban, hol az alsóbb rétegekben döntetnek el a kérdések, mint nálunk a követ-utasítási jog által történt. Széchenyi e hibát leginkább a Stadiumban éreztette, melyben rendkívül mély és rendkívül fölszínes volt egyszersmind, mert e könyvben rendszeresíttetett az a modor, mely a reform eszméit a foganatosítás részleteitől egészen különválasztja.»
Az izgatás e módját mintegy örökölték Széchenyitől a megye és sajtó szónokai, a nemzet folyvást meggyőződött és lelkesűlt s nem igen hallgatott Széchenyire, ki a megoldás nehézségeiről, a taktika és modor fontosságáról oly mélyreható és kétségbeesett röpiratokat írt. Mi volt egyéb a Kossuth Pesti Hirlapja, mint egy hetenkint háromszor megjelenő Stadium? Nem mondá-e mindenki, hogy Kossuth csak ugyanazt teszi és hirdeti, a mit Széchenyi s ez csak sebzett hiuságból üldözi amazt? S gr. Dessewffy Aurél a Kelet népe megjelenésekor nem festette-e élénk színekkel az izgatók sorsát, a kik egymást szülik és emésztik föl? Ime a benső kapcsolat Széchenyi föllépte és a forradalom között. Lehet, hogy a forradalom e nélkül is bekövetkezett volna, mert számos más tényezője is volt; lehet, hogy Széchenyi e kapcsolatot a valónál erősb, döntőbb- és végzetszerűbbnek hitte: elég, hogy a fájdalom és kétségbeesés perczeiben könnyen rögeszméjévé válhatott az, hogy egyedűl ő az oka Magyarország szerencsétlenségének, mert kaczérkodott mindazzal, mi később a forradalmat előidézte. Egy szóval Görgen csak a kifejezésben hibázhatott s nem egyszersmind a dolog lényegében s ha ide veszszük Széchenyi mélyen érző szívét, melyen eszével zsarnokoskodott, ideges önkínzó természetét, erős szenvedélyességét, melyet korlátolni és elnyomni igyekezett; ha meggondoljuk, hogy a forradalom kitörésekor veszni hitt mindent, a miért élt: nem természetes-e, hogy szelleme elveszítvén súlypontját, a fegyelem alól kiszabadúlt érzések martaléka lőn s amaz iszonyú belválsághoz jutott, melynek legrémítőbb eredménye a megőrülés? E mellett Széchenyi vallásos volt s már ifjú korában is hajlott olykor a rajongáshoz. Önvádja nem költhette-e föl vallásos önkínzását s ő, a ki annyiszor mondotta elleneinek, hogy a pokol jó szándékkal van tele, nem érezhette-e keblét pokolnak, Istennel való kibékülését lehetetlennek? S vajon, midőn lassanként meggyógyúlt, rögeszméjének némi maradványát nem találhatni-e meg benne? Maga Kecskeméthy említi, hogy «lelkében mindig volt egy sötét pont, hiedelem vagy fogadalom, vagy ha úgy tetszik rögeszme, mely nála különféle módon nyilatkozott, de félreismerhetetlenűl élt benne, s mely szerint ő a tébolyházból többé élve ki nem jő, ki nem jöhet, ki nem fog menni.» Vajon csak azért nem akarta-e elhagyni a tébolyházat, mert azt hitte, hogy többé nincs szerepe Magyarországon, mert nem kívánt szerencsétlen hazájában élni s nem egyszersmind azért-e, hogy magát mintegy büntetésűl vezeklésre kárhoztassa, börtönbe temesse? E fogadalom nem lehetett-e kapcsolatban rögeszméjével s ezt vajon nem valószinűen magyarázza-e ki Görgen vallomása, a mely fölött Kecskeméthy oly könnyedén pálczát tör?
A könyv végén egy egész szakasz tárgyalja Széchenyi őrűltségét. Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat, éleselmű észrevételeket tesz, a melyeket lehetetlen lesz mellőzni Széchenyi életíróinak. Azonban a szakasznak két nagy hibája van: először némikép ellenkezik a könyv elejével; másodszor épen Görgen vallomása könnyed elvetése miatt nem képes elég világosan és biztosan kimagyarázni Széchenyi lélekállapotát. A szakasz czíme ez: Vajon őrűlt volt-e Széchenyi? E kérdés egy kissé különösen hangzik akkor, midőn Kecskeméthy könyve elején elfogadta mind Kemény, mind orvos Balogh Pál adatait, a kik a forradalom kitörésekor őrűltnek rajzolják Széchenyit, sőt maga is más, szintén hiteles adatok nyomán 1848–1853-ig, mint őrűltet írja le. Úgy látszik, hogy Kecskeméthy csak az 1853–1860-ig terjedő időszakra nézve veti föl e kérdést, azonban csak látszik, mert egy helye így szól: «Nem volt-e azon határozatban: a döblingi tébolyházba menni már elejétől fogva a menekülésnek némi utógondolata, mely később is az intézethez lánczolá? E határozatban nem erősítette-e meg és ijedelmeit nem növelte-e az a látvány, hogy nála annyi kisebb és jelentékenyebb hazafit is súlyosan sújtott le a boszúállás hóhérkeze? Ezt kérdék már sokan és a kérdések nem egészen jogosítatlanok, se nem értelmezhetők úgy, hogy Széchenyi soha beteg nem lett volna.» Tehát az a föltevés nem egészen jogosítatlan, hogy Széchenyi menekülés, rejtőzés végett ment Döblingbe, bár beteg volt, ha nem is épen őrűlt. Tehát ment és nem vitték. Ekkor Széchenyi őrűltsége tettetéssé sűlyed le, melyet legföljebb a Brutus-féle szerep nemesít meg. Ha Kecskeméthynek megvolt e kétsége, kár volt azt a döblingi három első év rajzában is nem éreztetnie. Így az olvasót a helyett, hogy fölvilágosítaná, csak nagyobb zavarba ejti. Úgy látszik, mintha Széchenyi őrűltségét és gyógyúlását nem tudná megegyeztetni, pedig a mint gyógyúlt állapotjában rajzolja, folyvást érezhetni e nagy lelken az iszonyú válság nyomait, sőt félhetni megújulásától is. Kecskeméthy csak a már gyógyúlt Széchenyit ismervén, el-elfeledi az egykor őrűltet, a kit mások után rajzolt s ha nem meri is egyenesen tagadni, titkon kétkedik benne, a mit olykor el is árúl. Ez utolsó szakasz az 1857–1860-ki évek lélektani vizsgálata inkább, mint, szerves kapcsolatban, az 1848–1860-ki éveké. S mi a végeredmény? Semmi biztos. Minden esetre a szerzőt saját adatai is többre jogosíthatták volna fel.
A tébolyházi orvosok vallomásait terjedelmes kivonatban veszszük, de Görgent kivéve, az orvosok mindenike csak gyógyúlt állapotjában ismerte Széchenyit, Görgent pedig, a ki kezdettől fogva észlelhette, csekély figyelemre méltatja Kecskeméthy. A törvényszéki orvosok, a kik Széchényit fölbonczolták, következően nyilatkoznak: A megvizsgált szervi változások részint olyanok, melyek a vizsgáltnak már előhaladott kora által föltételezvék, részint olyanok, melyek az élet minden korszakában beteges állapotra mutatnak. Ilyenek a gyomordaganat, a rostos daganatok, a vese felületének duzzadásos volta, végre kettős ágyéksérve. E symptomák egyikéből sem következtethetni elmebeli háborodottságot, annál kevésbbé, minthogy a velőt szerte lobbantván a lövés, vizsgálat alá venni nem lehetett.» Kecskeméthy maga bevallja, hogy csak szellemi és erkölcsi jelek és tények összevetése tájékozhatja a vizsgálót Széchenyi lelki állapotja felől. Ez alapon kezdi hát meg vizsgálatát s a hazaszeretet érzésének, Magyarország regeneratiója és megmentése eszméjének túlzásából magyarázza ki Széchenyi beteg kedélyét, melynek folyvást táplálékot nyújtott szigorú önbirálatra hajló természete és feldúlt idegrendszere. «A mennyiben – úgymond – sokan a tébolyodottság leggyakoribb formájának ismerik vagy általában fölismerhető jelének tartják a beteg minden gondolatának egyetlen gondolat túlzásában való összpontosúlását, annyiban nem lehet lényeges különbséget találni az 1848 előtti és utáni Széchenyi között.» De vajon mit tesz ez, ha nem azt, hogy Széchenyi 1848 előtt is csak oly tébolyodott volt, mint 1848 után; vagyis tulajdonkép soha sem volt tébolyodott, de többé-kevésbbé beteg kedélyű mindig s e tekintetben nincs különbség az 1848 előtti és utáni Széchenyi között? Kecskeméthy ki akarván mutatni, hogy Széchenyi lelkében az őrűltség elemei épen nem hiányoztak, sokkal többet bizonyít, mint a mennyit talán szándékozott. Különben igen érdekes párvonalba állítja a pesti és döblingi Széchenyit, s éleselműen fejtegeti szelleme ugyanazon nyilatkozatait, melyek között csak az 1848-ki események æquatori éghajlata alatt kifejlett idegessége tesz különbséget. Bármily becsesnek tartjuk e párvonalt, mindig fönn marad az a kérdés, hogy egy nagy érzés, nagy gondolat túlzása magában megfejti-e Széchenyi őrűltségét s gyógyúlása után sem szűnő beteges kedélyét, mely elvégre is öngyilkosságra vezette? Mióta a világ áll, nem voltak-e emberek, kiket szintén egy nagy gondolat, nagy érzés vezérlett az életén át s bármely tragikai körűlmények között is, megőrűltek-e mindnyájan? Nem szükséges-e egy nagy gondolat, egy nagy érzés túlzásának bizonyos egyéniséggel, bizonyos viszonyokkal találkozni, hogy ily rémítő válság álljon elő s vajon azon okok, melyeket fennebb Széchenyi jelleme, pályája, s Görgen vallomása alapján fejtegettünk, nem ily specialitásokat foglalnak-e magokban?
Kecskeméthy Goldberg orvos nyomán említi Széchenyi szigorú önbírálatra hajló természetét s helyesli Kant ama nevezetes mondását, hogy folytonos önszemlélet rajongáshoz és őrüléshez vezet. Ez önkínzással kapcsolatban állónak rajzolja életunottságát, melyet már 1841-ben írott pótvégrendeletében kifejezett e szavakkal: «Fejem vágassék el nyakamról, nehogy valamikép még egyszer, habár pillanatra is, ez életre ébredjek, mert gyűlölöm létemet.» Azonban arra nézve, hogy a szigorú önbírálatra hajló természetből életúntság, betegség, sőt őrűltség fejlődik ki, nem kell-e specialis okoknak is közreműködni s ilyeneket nem nyújt-e Széchenyi egyénisége és politikai pályája? Vajon az a körűlmény, hogy 1841-ben, midőn a Kelet népét írta, s megjósolta a forradalom közelgését, már önvád és búskomorság kínozzák, nincsenek-e kapcsolatban 1848-ki rögeszméjével, hogy ő az oka a forradalomnak s Magyarország bukásának? Ime a holt adatok hogyan nyernek életet és kapcsolatot! Széchenyi felelősnek érzi magát mindazért, a mit Kossuth tesz s elátkozza, gyűlöli saját lételét, Kossuth az ő nyomán halad, tévedéseiben csak saját tévedéseit látja óriás alakban; Kossuth szintén egy dicső Magyarországot igért, dicsőbbet mint ő, s illusiókkal tölti el a nemzetet; föllép Kossuth ellen nemcsak haszaszeretetből, hanem felelősségből is; szívében kétségbeesés és önvád, ajkán keserűség és fájdalom, gúny és profétai ihlet, mind hiába, a forradalom kitör s mindent magába temet, a miért élt, lelkesűlt és küzdött. Széchenyi nemcsak a haza regeneratiója és megmentése nagy gondolatát, nemcsak a hazaszeretet és hazafifájdalom nagy érzését túlozta, hanem saját felelőssége s önvádja gondolatát és érzését is. E kettő együtt fejti meg őrűltségét, egyik sem külön, mert egyik a másikból foly, sőt összeolvadva egymást táplálja.
Kecskeméthy hajlandó Széchenyi elmebeli állapotját az ötvenes években teljesen egészségesnek tenni föl, de azt megvallja, hogy mindig volt lelkében két sötét pont, tudniillik, hogy a tébolyházból többé élve ki nem jő; továbbá, hogy soha sem tudott megválni az öngyilkosság gondolatától, mint azt pisztolyainak aránylag derűlt napjaiban való beszerzése bizonyítja. «Rögeszmék – úgymond, – fatalismus, hit a csillagokban, s a mysticismus ezer tücskei őrültek és nagy emberek közös sajátja. I. és III. Napoleon, Wallenstein, Széchenyi vagy egy tébolyház obscurus lakói találkoznak ebben. Ismeretlenektől való félelem, remegés a sejtelmektől, magyarázhatatlan lelki érintkezésekben való hit – ha művelt emberekben veszszük észre, azt mondjuk idegesség, ha parasztnál, azt mondjuk babona, ha feltünő betegnél, azt mondjuk, tébolyodottság.» De vajon ez által meg lesz-e fejtve Széchenyi lélekállapota, rögeszméje? Vajon I. és III. Napoleon fatalismusát, Wallenstein mysticismusát nem magyarázhatni-e ki az idegesség ily kizárólagos szerepeltetése nélkül is? A naiv korban minden oly embert, a ki nagy dolgot vitt véghez, Istentől küldött hősnek hittek; így lőn az eposz egyik főeleme a csodás, így lettek az eposz hősei végzetszerűekké. E hit, bár más alakban, most is él a népekben. Az oly embereket, a kik egy nagy mozgalom élén állanak és századokra kiható változásokat idéznek elő, a Gondviselés küldötteinek tekinti a nép. Nem természetes-e, hogy a lángész önbizalma, a siker varázsa egy Napoleonban még jobban megerősíti a küldetés hitét s bizonyos fatalismust kelt föl? Wallenstein mysticismusát nem magyarázzák-e ki egyénisége, tanúlmányai és kora? Így Széchenyi kedélyének e rejtélyes pontja is alig lehet egyéb, mint az önvád és vezeklés, képzelt vagy valódi politikai tévedéseiért, Magyarország bukása miatt. Minden esetre e magyarázatot lélektani okok támogatják, s kivált Széchenyi vallásossága. Öngyilkosságra való hajlama és habozása is önvádló életuntsága- és vallásosságából folyhatott, de egyszersmind kapcsolatban volt 1848-iki őrűltségével, midőn szintén meg akarta magát gyilkolni s nem egyszer. Gyógyúltával enyhűl az önvád, de ama fogadalomban még mindig élni látszik; háttérbe vonúl az öngyilkosság gondolata, de soha sem enyészik el. A közügyek iránti érdekeltség, hazafi munkásság és remény újra föléledtek a beteg kedélyében, de a válság megújúlt, bár az eseményekhez képest más árnyalattal; mert Széchenyit 1860-ban valószínűen az ölte meg, a mi 1848-ban őrűltté tette. Kecskeméthy könyvének legnagyobb hibája épen az, hogy Széchenyinek mind őrűltségét, mind öngyilkosságát igen egyoldalúan, sőt mondhatni fölűletesen magyarázza.
A könyv legterjedelmesb és legérdekesb része Széchenyi utolsó éveinek és halálának rajza. Kecskeméthyn meglátszik a közvetlenség; élénk érzéke van a jellemző iránt s némely jelentéktelennek látszó apróságot jól vegyít a nagy dolgok közé. A töredékesség, aránytalanság s a sietős dolgozás jelei nem váratnak az olvasóval művészibb compositiót, de néhány szépen írt részletet bajos volna elvitatni a műtől. Kár, hogy Kecskeméthy egy pár ízléstelen kifejezést használ, példáúl: «Széchenyi büszke volt fiára, e sikerűlt ifjúra»; s valódi virtuozitást tüntet ki az igekötők magyartalan elhelyezésében, például: «a szivarvéget átdöfni szokta» e helyett: át szokta döfni; «az ágyra lekötözni kelle» e helyett: az ágyra le kellett kötözni; «e lekötelező modorban írt levélben azon óhajtást is fejezi ki» e helyett: kifejezi. Azonban legtöbbet árt a könyv æsthetikai hatásának részint az, hogy Kecskeméthy okiratait, minők Széchenyi levelei, az orvosok és szolgák vallomásai, nem dolgozza föl, se a függelékbe nem teszi, hanem egész terjedelmökben a szövegbe nyomatja; részint pedig az, hogy saját egyéniségét némely helytt igen is bele vegyíti. Jól tudjuk, hogy az emlékirattal némikép rokon munkát nem lehet egyéniségünk belevegyítése nélkül írni, de mindennek megvan a maga módja és határa. Kecskeméthy mindjárt elől elmondja, hogy az 1848-ki nagy katastropha koraérett politikai józanságát rideg practicismussá fagyasztá, hogyan lett a bécsi cs. k. központi könyvvizsgáló bizottság elnöki helyettese, hogyan fojtotta el hazafi fájdalmát epicuri és kosmopolita életmódba. Nem rójuk meg ez őszinteséget, de kérdjük: nem groteszk ellentét-e, hogy Széchenyit, kit az 1848-ki nagy katastropha önkínzóvá és őrűltté tőn, az rajzolja nekünk, kit ugyanazon csapás épicureussá és kosmopolitává alakított? Nem zavarja-e az olvasó hangulatát, nem árt-e a könyv æsthetikai hatásának? Kecskeméthy Széchenyivel való viszonya miatt hivatalbeli visszaélés gyanújába esik, bár a gyanú alaptalan volt, hivatalát elveszti, s néhány óráig vizsgálati fogságot kell kiállania. Mindezt Kecskeméthy meglehetősen körűlményesen és hosszan írja le. Vajon volt-e reá szükség? Azt, a mi Széchenyire tartozott, e perből egy féllapon is el lehetett volna mondani. Helyes volt-e, hogy Kecskeméthy Széchenyi tragikai halála elbeszélésével fölindított kedélyünket saját szenvedésével foglalkoztassa, melyet másutt talán érdekkel olvasnánk, de itt a Széchenyié után, minden jóakarat mellett, legalább is unalmasnak kell találnunk? De elég; szakítsuk félbe megrovásunkat, különben mi is Kecskeméthy hibáját követnők el. Térjünk vissza Széchenyihez.
Kecskeméthy eleven képét rajzolja Széchenyi döblingi életmódjának. Mindenben a régi, de a már hanyatló s beteg kedélyű Széchenyire ismerünk benne. A mi régebben öltözetében, modorában különcz vagy felötlő volt, most majdnem groteszkké változik s a háttérben mint sötét árny, meg-megjelen rögeszméje. Öltözete Döblingben bizarr volt mindig, de nem ízléstelen s némi vegyületét mutatta az angol, török és magyar öltözetnek. Rendesen vörös nadrágot, könnyű, hegyesorrú sárga csizmát s egyszerűen zsinórozott zekeforma otthonkát viselt. Hosszú szakált és bajuszt eresztett. Szemeinek sötét fényét gyakori bágyadtság váltotta föl. Erős hangja még megvolt, de kiejtésén érezni lehetett fogai hiányát. Fehérlő rövid haja csak gyéren árnyékolta be széles homlokát. Kopaszodó fejét be kívánva takarni, de a meleget nem tűrhetve, papirföveget hordott, mely kék, vörös, fehér és sárga szeletekből volt készítve, s melyet maga is bolond-fövegnek nevezett el. Néha elővette csákányát, s ha valami jó hírt hallott, egy derűlt csárdást fújt el rajta s csoszogva tánczczal kísérte. Öt szobája volt, kényelmesen bútorozva, tele csecsebecsével, bizarr figurával, torzképpel, tintatartóval, órával, melyek különbözőn jártak, hogy különböző időben üssenek. Ablakai a tébolyház kertjébe nyíltak, melyben eleinte gyakran sétált, de egyedűl, kerűlve az embereket. Itt látta meg őt egy ízben s kiáltott reá a szintén ez intézetben levő Szálbek György s így köszöntötte: «Üdvözlöm a nagy grófot». «Nem nagy gróf, hanem nagy bolond», viszonzá Széchenyi boszúsan s többé nem mutatta magát a kertben. Korán reggel kelt föl, hideg vízben fürdött télen-nyáron, s minden oldalon kertre nyíló ablakait fölnyittatván, föl s alá sétált szobáiban, míg számítása vagy erejének állapota szerint negyed, fél vagy egész mérföldnyit nem járt. Kiszámította, hogy itt létének ideje alatt hány mérföldet járt; annyit, hogy az európai szárazföldet kétszer megkerülhette volna. Azután írt és olvasott. Reggelizett és ismét írt és olvasott, egész nap, sokszor fél éjjel. Ebéd előtt és után néhány látogatót fogadott el, kiknek száma 1858 után mind inkább növekedett; esténként sakkot játszott, melyben a bérelt játszótárson kívül sokszor több műkedvelőt kifárasztott, többnyire saját fiait. Egy szóval, a meggyógyúlt s mégis beteg Széchenyi folyvást kereste a szórakozást, s bár szellemi erejét teljesen visszanyerni látszott, volt benne valami baljóslatú. Nem akart kimenni a tébolydából, sőt még a kertbe sem, sétálni. Ha szó volt róla, miért nem megy ki a szabadba, így kiáltott föl: «A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illeném». Mintha Hamlet szólalna meg, mintha e mondástól csak egy lépés volna Lear fölkiáltásához: «Adjatok pézsmát, hogy édesítsem meg képzelődésemet». A család, látva gyógyúlását, remélte, hogy elébb-utóbb elhagyja a tébolyházat; apró cselekhez folyamodott, kicsalta előbb a kertbe, hogy a levegőhöz, a szabadhoz szokjék s fölébredjen benne a vágy a szabadba, talán haza, talán Czenkre menni. Vagy kétszer ki is ment a kertbe, de rosszúl érezte magát, félénken tekintett ide s tova, mintha megbánta volna, a mit tett s hamar visszatért. «A természet beteges nyilvánulása volt-e a színváltozás szokatlan benyomása alatt jegyzi meg Goszmann orvos, kitől Kecskeméthy ez adatot vette – vagy szemrehányó intés egy titkos fogadalomra, vagy mind a kettő együtt.» Az öngyilkosság gondolata is meg-megvillan elméjében. Aránylag derült napjaiban szerzi be fegyvereit s Görgennéhez írt leveleiben a többek között a következő hely is előfordúl: «Ha olyan számos családom nem volna, régen véget vetettem volna gyűlölt, vígasztalan életemnek, ezt az élet minden helyzetében meg lehet tenni erős akarattal».
Ime a szellemi erejét visszanyert Széchenyiben az őrültség némi maradványai: a fogadalom, mely önvádjából foly, mint vezeklés; az öngyilkosság, melyet életuntsága táplál s melytől vallásossága visszatartóztatja. S e közt mégis föléled benne a államférfiú, mintha Magyarország ügyeinek vezetését újra meg akarná ragadni. Midőn 1857 őszén Kecskeméthy megismerkedik vele, már nagy szellemi tevékenységet fejt ki. Döblingi magányában tudja mind azon apró és nagy dolgokat, melyek a hazában vagy Bécsben, a magas és a legmagasabb körökben történnek. A hazai és külföldi, különösen a komolyabb irodalom terén minden újabb jelenségről tudomást vesz. Minden magyar nyomtatványt kivétel nélkül megvett, minden magyar lapot járatott s legalább futóan átnézett. A nevezetesb külföldi lapokat szintén olvasta; politikai röpirat soha sem kerülte el figyelmét. Szóval: kormányzati, társadalmi és irodalmi téren nem volt oly nagy és kicsiny jelenség, mely ne érdekelte volna. Folyvást és sokat írt; rendesen vezetett naplójába följegyzé nemcsak pillanatnyi eszméit, hanem a legapróbb napi eseményeket is. Levelezése is igen széles körű volt. Továbbá igen sokat írt külföldi, kivált angol lapokba, névszerint a Timesba. Azonban csaknem egy egész évi tevékenysége az oly híressé vált Ein Blick czímű munkájában összpontosúlt, mely 1859-ben jelent meg Londonban. Általában 1859-ben láthatóan üdűlt és heves tevékenység ragadta meg. Az olasz hadjárat kézzel foghatóvá tette a tíz évig követett kormányrendszer absurdumait. Széchenyit mind gyakrabban látogatták meg a tekintélyes férfiak. Politikai színű ebédek váltották föl egymást. Midőn Bach és Kempen elbocsátása, báró Hübner belépte a ministeriumba, valami józan fordulatot sejtetett s hajlam látszott ott kezdeni a megoldást, hol a helyzet bonyodalmainak súlypontja volt: Magyarországban, és midőn Hübner a magyar aristocratia tagjaival némi érintkezésbe lépett: Széchenyi czélszerűnek látta az iránt, hogy mi a teendő, a kormány fölvilágosításához járúlni s azt az actio sürgető szükségéről meggyőzni. E végre eszméi és utasításai szerint két emlékiratot készíttetett, melyek az ő közvetítése által Hübner és Rechberg kezébe jutottak. E mellett az actio megkezdésének módját tervezte és sokat foglalkozott azzal az eszmével, hogy czélszerű volna a kormány hallgatólagos engedélyével oly gyülekezetet hozni létre Bécsben, mely szó szerint Assemblée det notables vagyis az ország legkiválóbb férfiainak gyülekezete volna és szabad discussio útján alapítaná meg és pontozná az ország kívánalmait.
Egy szóval, Széchenyi újra régi elemében volt, s bár szobájából nem lépett ki, egészen besodródott a politikai küzdelmekbe. De hogyan egyeztethetni ezt meg lelki állapotjával, hogyan akarja újra szolgálni hazája ügyét, melynek jövőjén kétségbe esett, hogyan lép újra a politikai pályára, midőn nemzete szerencsétlenségének egyik főokát saját tévedésében hitte föltalálni s e miatt önvádja fogadalom alakjában folyvást él kebelében? Nem ellenmondás-e ez? Vajon nem gyöngíti-e az imént kifejtett nézetünket, melylyel Kecskeméthy egyoldalúságát ostromoltuk? Nem. Az ellenmondás csak látszólagos. Széchenyi 1848-ban kétségbeesett hazája jövőjén s a hazafi bánat és önvád kínjai között megőrült. A mint lassanként gyógyúlt s a szórakozás és foglalatosság fölébresztették szellemi munkásságát, ismét hazája ügyeihez fordúlt, mert némi remény csillámlott föl előtte. A kormány tévedései és a nemzet életereje ki-kiemelték csüggetegségéből. «A magyar életrevalóságát, tavaszi korát halálos kínjai után, jelen veszedelmei között is, még ma is ezer jel bizonyítja», – úgy mond 1858-ban az akadémia igazgató tanácsához írt levelében. Azonban e remény, e hit nem az, a mi egykor volt, midőn fölébresztve szunyadó nemzetét, lelkesülten kiáltá: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Nem kételkedett, hogy a Bach-rendszer meg fog bukni, de a mint Kecskeméthy megjegyzi, az folyvást és mélyen aggasztotta, hogy mi fog kifejlődni a végtelen zavarból, nemzetünk állása, a régi Magyarország, meg lesz-e menthető és legjobb esetben nem fog-e a nemzetiségi szövetségesek rendszerében mint olyan elenyészni? Ez új remény és aggodalom, mert elfoglalták, úgy látszik, eleinte enyhítették régi kétségbeesését. Mintegy megkönnyűlt, hogy Blickjében kiönthette, mint maga mondja, kétségbeeséssel határos fájdalmát. Hazafi mély érzése most nemcsak emésztette, hanem éltette is. Tevékenysége kevésbbé engedte önmagába sülyedni, mint azelőtt. Hazájának él újra, de nem akar kimenni a tébolyházból, s minden tette, egész eljárása mutatja, hogy nem kíván nemzetének vezére lenni. Úgy látszik, mintha az a rögeszméje, hogy vészt hozott nemzetére, hogy átok van rajta, folyvást uralkodnék kedélyén. Az egykori izgató csak a dynastia, a kormánykörök és külföld fölvilágosítója akar lenni, őrizkedik nemzetével bármi módon érintkezni; gróf Zichy Ferenczhez s az akadémia igazgató tanácsához írt levelei közkézen forogtak ugyan, de nem foglaltak magokban semmi fontosabbat. Államférfiúi nagy elméje csak a veszélyeket érzi, látja, de nincs egyetlen egy mentő gondolata a jövőre. Reménye csak egy álom varázsa, aggodalma élő kín, mely fölébreszti régi kétségbeesését, tervei, eszméi csak a megtört lélek, a kiapadhatatlan hazafi érzés végföllobbanásai. Szerző nagy dicsérettel emlékszik Széchenyi terveiről s a befolyása alatt írt röpiratokról, de nekünk úgy tetszik, hogy azok nem méltók az ő alkotó szelleméhez s ilyesmikre sok más ember is képes lett volna Magyarországon. Lángesze csak Blickjében nyilatkozik, a humor és satira e rettentő vegyületében, mely egészen illett lelki állapotjához. Ily munkát csak egy mélyen szerető és gyűlölő szív, egy geniális lélek fájdalma teremthet. Itt minden, a mi Széchenyi lelkében beteg elem volt, táplálhatta, fokozhatta teremtő erejét. Kecskeméthy mentegeti e munkát s minden elismerése mellett, úgy látszik, nem tartja méltónak egy államférfiúhoz, egy bölcshöz. Pedig csak ily munka illett egy kétségbeesett államférfiúhoz, egy önkínzó hazafihoz, egy megzavarodott bölcshöz, a minő Széchenyi volt. A humornak mindig joga volt összeolvasztani a fenségest és trivialist, a tragikait és komikait s a valódi satira soha sem viselt glacé-keztyűt. Juvenalis és Swift maró gúnya egyesűl itt Shakspeare hamleti és leari humorával s bár Széchenyi töredékes modora nem nyújthat művészi egészet, néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéival. Széchenyi e munkájában megboszúlta azon iszonyú sebeket, melyeket egy ádáz kormányrendszer és képmutató képviselője ütött az ő és nemzete szívén, s oly bélyeget nyomott reá, mely örökké élni fog a történelemben.
Ily benső kapcsolatban vizsgálván Széchenyi őrűltségét, gyógyúlását, hazafi tevékenységét s mind azt, a miben beteg szelleme nyilatkozott, öngyilkossága is érthetőbb lesz előttünk. Kecskeméthy sok becses adatot szolgáltat ugyan halála körűlményeihez, de azt egyedűl a rendőr-ministerium üldözésének tulajdonítja, mi minden esetre egyoldalú magyarázat. Lássuk röviden a tényeket. Hübner lelépte után Thierry lőn a rendőr-minister. A bureaucratiai absolutismus érdekében megkezdődött a reactio a sajtó ellen s az egész kormányzatban. A nagy zajt ütött és sok epét fölkevert Blick anonym szerzője figyelem tárgya lőn s mindazok, a kik hozzá látogatni jártak, rendszeres kémlés alá vétettek. 1860 márcz. 3-án Széchenyinél házmotozás tartatott. A döblingi tébolyházat egy sereg bizalmas (Vertrauter) és rendőr-katona vette körűl. Széchenyi szobájába egész váratlan a híres rendőr-tanácsos, Felsenthal, lépett be, két biztos kiséretében. Íratai lefoglaltattak, naplója elvétetett. Széchenyi levelet írt Thierrynek, melyben visszakívánta tisztán családi érdekű irományait, s kérte, hogy szerencséltesse látogatásával. Thierry kérése első részét teljesítette, a másodikat nem. Válaszolt levelére s elutasította a Széchenyivel való érintkezésnek még gondolatát is, és szárazon oda vetette, hogy készűljön el még rosszabbra is, mert a döblingi tébolyház megszűnt számára menhely lenni. Ide járúlt még az a kósza hír, hogy husvét hetében különféle magas állású magyarok, köztük Széchenyi is, elfogatnak s egy messze elágazó összeesküvésben való részvét miatt kereset alá fognak vétetni. A Timesban, mely lapnak Széchenyi rendes előfizetője volt, egy hivatalos forrásból eredt s alkalmasint becsempészett párisi levél állott, mely szerint a grófnál nagyszerű összeesküvést eláruló iratok foglaltattak le. Kecskeméthy szerint Széchenyi fölhevűlt képzelődése önmaga ellen fegyvereket kovácsolt. Meggyőződött, hogy a rendőr-ministerium a márcz. 3-ki demonstrativ házmotozást egy lehető nagy összeesküvés fölfedezésével vagy legalább felségsértési váddal igyekszik majd igazolni. Hitte, hogy Thierry nem fog visszaijedni az ő befogatásától. Törvényszék elébe állíttatni, kérdőre vonatni, talán nem is szabad lábon, hanem vizsgálati fogságban, neki már magában is elég volt és ennél tovább, példáúl elítéltetése vagy fölmentése eshetőségére, már nem is volt képes gondolni. A legszelídebb eshetőség is borzasztó volt előtte, tudniillik, hogy számítás alá nem eső, de minden esetre veszélyes elmebetegnek fogják nyilvánítani s erőszakkal egy más tébolyházba áthelyezni. Neki, a kinek legrejtélyesebb rögeszméje, hogy élve nem hagyja el a házat, ez mind több volt, mint a mennyit idegessége elbírhatott volna. Kecskeméthy szerint ez volt, a mi őt gyötörte és megölte. A házmotozás után keveset evett s mind komorabb lőn. Attól fogva, hogy Felsenthal visszahozta családi érdekű irományait s átadta neki Thierry levelét, majd semmit sem evett. Ha szolgája kérdezte mi baja, szívére mutatott s keserves hangon mondá: «Itt fáj!» s egy perczczel később homlokát végig simítván, így szólt: «Az én lelkem beteg». Halála előtt nyolcz-tíz nappal ismételve azzal a kérdéssel foglalkozott: vajon vannak-e esetek, hol az öngyilkosság erkölcsileg igazolható, majd ismét a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, bensőbb családi körében pedig mintegy elejté a következő szavakat: «Az én napjaim megszámlálvák!» Hogy öngyilkossági eszmékkel küzd, elárúlták némely töredékes fölkiáltásai: «Nem élhetek tovább, meg kell halnom», melyek fájdalmas nyöszörgések és sohajok közt törtek ki kebléből. Ápril 7-ét megelőző éjjel nyugtalanúl aludt, 7-én semmit sem beszélt s csak egy pár kanál levest evett. Délelőtt gr. Zichy Gézával sakkozott, délután szolgáival ostáblázott, este 7–10 óráig ismét sakkozott titkárával. Ezután jó éjtszakát kivánván, elbocsátá cselédeit. Reggel felöltözötten űlve találtatott zsölyeszékében, szétzúzott fejjel s még jobb kezében volt a pisztoly, a melylyel magát megölte.
Bizonyára a rendőr-ministerium üldözése befolyt Széchenyi öngyilkosságára, de lehetetlen egyetlen s minden mást kizáró okának tartanunk. Az elfogatás és törvényszék elébe állítás félelme hathatott ugyan feldúlt idegeire, de bajosan ejthette kétségbe. Hanyatlásában is nagyobb lelkű volt, mintsem ily kislelkűséget föltehessünk róla. Hogy a tébolyházból kiragadják, honnan élve kimenni fogadalma tiltá, sokkal inkább fölháboríthatta. De e fogadalom önvádjával, vezeklésével volt kapcsolatban s most úgy látszik, újabb önvád vegyűlt a régihez. Nem hazafiúi kétségbeesésében, nem önvádja miatt temette-e magát a döblingi tébolyházba, még akkor is, midőn már meggyógyult, mint a kinek nincs más szerepe az életben, mint siratni hazáját s megbánni, kivezekleni tévedéseit? S ime nem sodródott-e bele újra a politikába, egy reményszikra, mely hazája jövőjén feltűnt, nem ébreszté-e föl tevékenységét s minden tartózkodása mellett, ha nem is mint vezér, de mint már múltjánál fogva is nevezetes tényező, nem folyt-e be újra hazája ügyeibe? S mit látott maga körűl? Magyarországon mind nagyobb hullámot vet a nemzeti mozgalom s a forradalom felé látszik törni. A roskadozó kormányban győzött a reactio s mind erőszakosabb rendszabályokhoz nyúl, a békés kiegyenlítéshez nincs remény. Magyarországot még oly engedmények sem elégítenék ki, melyeket ő elfogadna, a forradalom küszöbön áll, 1848 ismétlődik s mind Magyarországra, mind a birodalomra nézve még iszonyúbb következményű lesz. Nem támadhattak-e lelkében ily gondolatok s a dolgok akkori állása nem táplálhatta-e felizgatott képzelődését ily rémképekkel?
Kecskeméthy ez oldalról nem vizsgálja tüzetesen Széchenyi lelki állapotját s mégis néhány, mintegy elejtett adata kérdésünket igazolja. «Midőn – úgy mond – Magyarországon a kormány ellen tettleges ellenállás első symptomái a nemzeti öltözet és protestantismus ügyében – kezdtek nyilvánúlni, Széchenyi aggodalmai nőttek. Félt, hogy a mozgalom élére a meggondolatlan fiatalság fog tolakodni s vezérszerepet vinni. A fiatalság és útcza terrorismusa ellen 1848 előtti keserűsége ébredt föl, midőn a nemzeti színházban történt demonstratiót meghallotta.» Más helyt: «Széchenyi azon balsejtelemben élt, hogy a magyarok ellen még egy kemény visszahatás fog a kormány részéről megkisértetni.» A könyv végén: «És bármi változóknak mondhatni Széchenyi szeszélyeit, ha összeszámítgatom együttlétünk perczeit és óráit, úgy találom, hogy sokkal gyakrabban volt szomorú, levert s a haza jövője iránt reménytelen. «Én nem várok semmi jót!» – mondá nem egyszer, midőn Bach bukásáról mint bizonyosról beszélhettünk, midőn a systéma már láthatóan bomladozott.
Ha még ehhez veszszük mindazt, a mi Széchenyi nyilatkozataiból az ismét kitörendő forradalom miatti aggodalmait illetőleg a közönségbe kiszivárgott, nem természetes-e, hogy Thierry levele nemcsak a tébolyházból való elhurczoltatása félelme miatt ejté kétségbe, hanem főkép azért, mert meggyőződött, hogy a kormány a legerőszakosabb rendszabályokhoz nyúl Magyarország irányában s a forradalom karjaiba taszítja? Ha őt nem kímélik, a ki beteg s egy tébolyházba temette magát, kit fognak kímélni; ha őt forradalmi emberként üldözi a kormány, kit már is túlszárnyalt a közvélemény, nem fog-e forradalmivá tenni minden magyart? Ha ellene így lépnek föl, mit forralhatnak Magyarország ellen? Nincs többé remény, egy új forradalomban még az a reményszikra is elenyészik, mely bolygótűzként fölcsillámlott előtte. E tépelődések között nem láthatta-e mindenütt a vért, mint 1848-ban, nem kiálthatta-e újra: «Oh az én másodszor is füstbe ment életem»? Kétségbeesése nem idézhette-e föl rögeszméit, az önvád kínait s az öngyilkosság soha föl nem adott gondolatát? Nem állhatott-e elő egy második válság? Nem lephette-e meg kezdete egy csöndesebb őrűlésnek, mint 1848-ban, mely végre a némikép analog körűlmények között öngyilkosságra ragadta?
E kérdések nem alaptalanok s minden esetre több világot vetnek Széchenyi utolsó évei és halála rejtélyére, mint Kecskeméthy magyarázatai. Legalább megvan bennök a benső kapcsolat, noha a Kecskeméthy közölte adatokon kívül mást nem használhatunk. Mind a mellett nem hízelgünk magunknak, hogy a rejtélyt teljesen megfejtettük. Széchenyi lefoglalt naplója, iratai új oldalról világosíthatják meg a kérdést; a kik őt utolsó éveiben is közelről ismerték, szintén sok adattal, útbaigazítással szolgálhatnak. A lélektani analysisnek is még sok tennivalója marad fenn.
Kecskeméthy minden esetre köszönetet érdemel, hogy szőnyegre hozta a kérdést s közrebocsátotta adatait. Széchenyi életrajzíróra vár s egyengetni kell útját. Minket leginkább ez ösztönzött, hogy megbíráljuk e könyvet s elmondjuk nézeteinket Széchenyi utolsó éveiről és haláláról. Vajha társakra találnánk. Lapjaink inkább a könyv szerzőjét nézték, mint magát a könyv tárgyát s megelégedtek a rokon- vagy ellenszenv nyilatkozatival. Ha valaki, bizonyára Széchenyi követelheti a magyar irodalomtól, hogy virraszszon emléke fölött s hordja az anyagot irodalmi szobrához.