FELOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1892 MÁJUS 8-ÁN TARTOTT ÜNNEPÉLYES KÖZÜLÉSÉN.
A magyar államférfiak és írók között senki sincs, a kinek pályáján annyi valódi vagy látszólagos ellentét mutatkoznék, mint a gróf Széchenyi Istvánén. Ime egy főúr, a ki egész életén át előjogai ellen küzd; íme egy hideg, számító ész, a ki folyvást a szív felindulásai között él; íme egy mélyen vallásos ember, a kit fájdalmában semmi sem vígasztal s kétségbeesése halálba űz; íme egy könnyűvérű huszártiszt, a ki hazáján kívül tölti ifjúságát, távol minden politikai küzdelemtől s egyszerre a nemzeti újjászületés mozgalmát indítja meg; íme egy államférfiú, a ki egy párthoz sem tartozik, de mindenik párt az ő hatása alatt áll, a kit felváltva, majdnem egyszerre szeretnek és gyűlölnek, dicsőítenek és rágalmaznak s a ki, bár nyomán zsendül fel az egész újabb magyar politikai és társadalmi élet, pályája végén magánosan és elhagyatva áll, a balsejtelem és önvád kínjai között; és végre íme egy író, a ki anyanyelvét tördelve beszéli, minden európai nyelven jobban ír, mint magyarúl, mégis a nemzeti míveltség bajnokaként lép föl, a bolyongó magyar írókat központba egyesíti, akadémiát alkotva számukra, közéjök áll, könyveivel elragadja a közönséget, s egyszerre Magyarország legolvasottabb írójává emelkedik.
Csak ez utóbbi pontot akarom felvilágosítani és Széchenyiről csak mint íróról szólok. Egy rövid óra korlátai nem engedik, hogy részletekbe bocsátkozzam, de igyekezni fogok néhány fővonással jellemezni a viszonyokat, a melyek őt íróvá tették s kiemelni mindazt, a mi írói egyéniségében és hatásában lényegesebb.
Bizonyára Széchenyi nem készületlenűl lépett se a politikai, se az írói pályára. Csak a puszta látszatból indulnak ki azok, a kik az ellenkezőt állítják. Igaz ugyan, hogy neveltetése már tizenhat éves korában megszakadt, mert atyja 1809-ben a magyar nemesi fölkeléshez küldötte, honnan csakhamar mint főhadnagy a rendes hadseregbe lépett át; az is igaz, hogy a franczia háború izgalmai s a bécsi congressus ünnepélyei között nem sok ideje maradt a tanulásra és elmélkedésre, de a midőn 1815-ben a béke helyre állott s ő mint huszárkapitány leginkább falun vagy kisebb városban állomásozott, lassanként nagy átalakuláson ment át mind erkölcsi, mind szellemi tekintetben. A magány és unalom magábaszállásra kényszerítik. Fegyelmezni kezdi eszét és szívét, sokat olvas, sokat ír, gyakran kér hosszabb szabadságot, hogy utazhassék s beutazza a mívelt Európa nagy részét, sőt keletet is. De nincs még valamely kitüzött czélja s arra épen nem gondol, hogy a magyar közéletben szerepeljen. Nemzetét elsülyedtnek, haldoklónak hiszi s olvasva Herder munkáit, bár fájdalmasan, de megnyugszik azon állításában, hogy a magyar nemzet végnapjait éli. Azonban a faj- és hazaszeretet bizonyos önkénytelen, határozatlan érzését folyvást szívében hordja. Naplójába 1814-ben ezt jegyzi be: «Hogy nekem okvetlen a legősibb hun fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, hogy a helvét Álpok legszebb vidékein vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben soha sem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni s lelkesülni, mint hazám kopár pusztáin» Majd 1820-ban Debreczenben ezt írja: «Annyira elérzékenyülök, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy czimbalom, de még egy duda is elbájol és majdnem könnyekig megindít.» Wesselényivel 1821-ben megismerkedvén, kezd hazája ügyeivel tüzetesebben foglalkozni, magyarúl alaposabban megtanulni és írni. Együtt utazzák be Német-, Franczia- és Angolországot s együtt tanulva és tapasztalva, egymás hiányait pótolják. Széchenyi lassanként nemcsak gyógyul pessimismusából, de meg is gyógyul, s csakhamar nemzeti életünk két jelensége nagy elszánásra ösztönzi és tevékenységre ragadja.
E két jelenség egyike irodalmi, a másik politikai volt. Széchenyi magyar könyveket is olvasva, sőt tanulmányozva a magyar irodalmat, meglepetve tapasztalta, hogy néhány évtized alatt mily fejlődésnek indult irodalmunk. Nyelv és ízlés egyaránt megújult. Néhány homályban élő író minden támogatás nélkül, inkább egymásnak írva, mint a közönségnek s mégis közönséget teremtve, fejlődésbe indítja a nemzetiségi eszmét, a szép és igaz cultusát hazafi érzéssel párosítva, európai színvonal felé törekszik s kezdi megvetni a nemzeti míveltség alapjait. Ez nem a halál, hanem az élet jele s az irodalmi reform a társadalmi- és politikainak is anyja lehet. A másik jelenség az 1821–22-ben kibocsátott ujonczozási és adófelemelési rendeletek ellen megindult visszahatás volt. A megyék nagy erélylyel védték a megsértett alkotmányt s országgyűlést követeltek. Végre a kormány kifáradt s 1825 őszére országgyűlést hivott össze, igérve a sérelmek orvoslását. Széchenyi e felbuzdulásban, ez erélyben és győzelemben szintén az élet jelét látta, szerinte is meg kellett védeni az alkotmányt, de egyszersmind reformálni is, hogy tartós sikerrel védhető legyen s megérdemelje a védelmet. Megjelent az országgyűlésen, külsőleg, egész egyenruhájáig, még a régi ember, de belül egészen újjászületve. Eddigi kételyeit erős hit váltotta fel, szívét, melyet annyi hiú vágy után is üresnek talált, a hazafiság nagy érzése töltötte be, hivatása, élete czélja egész tisztaságában és fönségében tünt fel szemei előtt s mint maga mondja, egy nap megesküdött, hogy ha senki más, ő fogja megvetni nemzetünk jövendő fényének alapját, vagy legalább e czélnak szenteli véglihegéséig földi pályáját. Lelkében egy ujjászületési politika terve forrongott. E politika kiinduló pontja a nemzetiség alapján való fejlődés volt. Ezért október 12-én magyarúl szólalt fel a latinúl beszélő főrendiházban, november 3-án pedig a kerületi ülésben hatvanezer forintot ajánlott fel a magyar akadémia megalapítására. Ime, első föllépte gondolat, tett és példaadás egyszersmind, melyek oly magaslatra emelik, honnan hathatósabban hirdetheti reformeszméit.
Az ország bámuló lelkesedéssel tekintett az ifjú huszártisztre, de csak a nemzetiség és tudomány pártfogóját látta benne s nem egyszersmind a jövő államférfiát. A harczmezőn és laktanyákban hogy is tanulhatta volna meg a Corpus jurist, honnan is ismerhette volna a magyar közigazgatás, megyei élet s a sérelmi politika ezer tekervényeit? Valóban ebben felülmulta Széchenyit bármelyik táblabiró, de abban, a mit ő tudott, a magyar közélet vezérférfiai is meglehetős járatlanok voltak. Tíz évig tanulva, gondolkozva, utazásaiban sokat tapasztalva, jól ismerte az európai polgárosodás létföltételeit, az államfejlődés természetét, a nemzetgazdaság alapigazságait, a magánjog alakító hatását a közjogra, az állami és társadalmi összpontosítás szükségét, az egyesületi szellem fontosságát. De a mi legfőbb, a lángész szempillantásával fölfedezte a magyar nemzeti fejlődés hiányait, gátjait, s megjelölte az emelkedés lehetőségét, fokozatait és végczélját. Felfogása, iránya, politikájának tervrajza, taktikája, ha egyes kérdésekben módosult is, főpontjaiban egész életén át az maradt, a mint azt fölléptekor elgondolta. S e politika lényegében ellenkezett azzal, a melyet a század elején a legjobb hazafiak is hirdettek. A nemzet folyvást sérelmei orvoslását követelte, s valósítani akarta mindazt, a mi a törvénykönyvben önállásra vonatkozott. Széchenyi meddőnek találta a sérelmi politikát. Megóvni igyekezett ő is az alkotmányt minden újabb sérelemtől, de nem hitte, hogy Magyarország kivívhassa valódi önállását, a míg oly fejletlen és anyagilag, szellemileg szegény; csak a magánjogi és társadalmi reform emelheti ki a nemzetet sülyedtségéből s teheti képessé fejlődésre. A főczél «hazánknak minden ingadozás nélküli átvarázslása egy elkopott, félig-meddig feudalis, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez illő, minden álfényből kitisztult képviseleti rendszerre.» Csak egy így megerősödött nemzet egyenlítheti ki közjogi viszályait, s víhatja ki biztosan önállását. S minthogy e nagy átalakulás csak alkotmányos úton valósítható s így a nemesség beleegyezésétől függ, föl kell világosítani őt, hogy előjogai föláldozása nemcsak a hazára nézve hasznos, hanem ő reá nézve is; másfelől, hogy a kormány ne akadályozhassa a valósítás folyamát, kerülni kell minden kihivást vele szemben, s minden összeütközést a monarchia érdekeivel. Politikája még más pontban is ellenkezett az akkor uralkodott nézetekkel. A magyar közvélemény azt tartotta, hogy minden hátramaradásunknak a kormány az oka. Széchenyi megfordította a tételt: főleg mi vagyunk okai, mert tőlünk függ nemzetiségünk fejlesztése, magánjogunk reformja, tőlünk az egyesülési téren oly vállalatok megindítása, melyek szellemi és anyagi helyzetünket egyaránt emelik, tőlünk Budapestnek valódi fővárossá emelése, általában művelődésünk, munkásságunk a társadalom minden terén.
Azonban az eszméket hirdetni, fejtegetni, érlelni kellett. Mi módon? Az ország- és megyegyűlésen nem lehet mindaddig, míg bizonyos fogékonyság ki nem fejlődik irántok. Széchenyi tollat ragadott, röpiratokat, hirlapi czikkeket írt, mint a hogy az európai publicisták szoktak. S ezzel megalapította publicistikánkat, mely tulajdonkép vele s az ő nyomán keletkezett. Nem becsvágyból lett író, hanem pályája kényszerűségéből. «A tett mindenben oly nagyszerű és hatalmas – jegyzi meg naplójában – az üres, gyönge szóval összehasonlítva.» «A tett első, a szó második – kiált fel a Világban – s épen úgy az ember, a hazafi elől áll s csak azután jő az író.» E tenni vágyó s oly tevékeny férfiú mégis a szóra kénytelen szorulni egész életén át s csak akkor jut kormányra, midőn már tennie lehetetlen. De ha megtagadta tőle a sors az állam élére juthatást s a szóra kárhoztatta, korlátolt pályáján is párhuzamosan váltják fel egymást a szó és tett. Egész életén át könyveket írva és szónokolva, folyvást tesz: kaszinót és lóversenyt teremt, lánczhid-társaságot alapít, a Dunagőzhajózást létesíti, minden úton-módon emeli Budapestet, iparvállalatokat indít meg, vasutakat tervez és a Tisza-szabályozáshoz fog. A lelánczolt Prometheusz lánczai között is tenni bir s bár szivét saskeselyű marja, az elorzott égi lángot folyvást szórja ajkaival és kezével.
Az írói pályára sem készületlenűl lépett, a mint sokan hiszik. A ki megtekinti 1814-től kezdve rendszeresen vezetett naplóinak számos vastag kötetét, meggyőződhetik, hogy mily sokat írt írói föllépte előtt. E naplók nemcsak élményeket és eseményeket foglalnak magokban, hanem terjedelmes elmélkedéseket és értekezéseket is s egészen kidolgozott utirajzokat. A mint a nyilvánosság terére lép, kevesebb elmélkedést, értekezést írt naplóiba, leginkább csak élményeire szorítkozik és sokkal rövidebben. A mit azelőtt magának mondott el, most a közönségnek hirdeti, s inkább csak titkait rejti naplóiba. E naplók hol francziául, hol angolul, de leginkább németül vannak írva s magyarul akkor kezd írni, a mikor már részt vesz a közdolgokban. Mily fáradságába került egy pár év alatt úgy megtanulni az eddig elhanyagolt magyar nyelvet, hogy rajta biztosan kifejezhesse gondolatait! De buzgósága és erélye győzedelmeskedett az akadályokon. Iróbarátai csak némely szókötési hibákat javíthattak iratain, s némely finomságokra figyelmeztethették, stilje oly sajátságos és eredeti volt, hogy e tekintetben nem igen használhatta a mások tanácsát. A dunántúli tájszólás nem egy nyomára találhatni irataiban, következetesen rul rül, bul bült használt az irodalmilag elfogadott ról ről, tól től, ból ből helyett. Itt-ott sikerrel alkalmaz egy-egy népies szólamot, melyet gyermekkorában vagy a huszároktól hallott. Legkedvesebb magyar költői Berzsenyi és Vörösmarty, a kiket többször idéz, s kiktől kölcsönöz is egy pár kifejezést. Bizonyos küzdelmet a nyelvvel mindvégig észrevehetni prózáján, de ha a szenvedély heve, vagy a gúny keserűsége elragadja, nyelve merevségének bilincsei széttörnek. Épen akkor vált magyar íróvá, a midőn a nyelvújítás győzött, s mintegy előkészíté a társadalmi és politikai reformot. A vénülő Kazinczy ösztönszerűleg érzi, hogy pályája a Széchenyiével szoros kapcsolatban van és sírja szélén egy költeménynyel üdvözli őt. Azonban Széchenyi nem úszott az árral. Gondolkozott e jelenségen, nem mint nyelvész, hanem mint író. A Világban egy egész szakaszt szentelt a magyar nyelvnek. «Ha van saját szavunk – úgymond – ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs s nyelvünk bányáiból nem teremthető vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal (nuance) is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majdan összeforrandó szó iránt épen annyi hospitálitást, mint a mennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt.» Gúnyolja az orthologusok álláspontját, a neologusok túlságait, s azt hiszi, hogy egyik fél sem lehet bíró e nagy kérdésben, maga az akadémia sem, hanem csak a nagy közönség, úgy tudniillik, hogy mindaz, mit idő, szokás által sajátjává teend, magyar lesz, az ellenben idegen marad, a mit nem fogad el. Ő sem fogadott el minden új szót, válogatott köztök; a mellett maga is alkotott néhányat, nem mindig szerencsésen. Legtöbbször az akadémia nyelvész tagjait kérte föl egy-egy idegen szó jó magyar kifejezésére. Boszankodva tapasztalta, hogy a német Klugheitot nem lehet kifejezni jól magyarúl, talán azért, mert nemzetünkben nincs meg e tulajdonság. Fogarasi a régi nyelvből az ildom szót ajánlotta e fogalomra, Szemere Pál új szót alkotott, az eszélyt. Széchenyi az elsőt fogadta el s mindvégig egyik legkedvesebb szava maradt. Már a Világban panaszkodott, hogy a magyar társalgási nyelv nincs eléggé kifejlődve. Élénken érezte, hogy nincs szavunk, melyet a megszólításban czím helyett használhatnánk, minő az angol You, a franczia Vous, a német Sie. A Nagyságod, Kegyelmed, Kegyed inkább czímek, a Kend és Maga már lenéző értelműekké sülyedtek. Így alkotta e czélra az önnön és önmagából az Önt, a mely aztán közkeletűvé vált.
Széchenyi politikai és írói pályája első felében, mely egész 1841-ig tart, számos hirlapi czikket és kisebb röpiratot írt, de Hitel, Világ és Stádium czímű három főművével idézett elő legnagyobb hatást, bennök nyilatkozik leginkább írói egyénisége is, mely folyvást ugyanazon irányban fejlett. E könyveket balúl itélnők meg, ha akár tisztán tudományos, akár tisztán irodalmi szempontból birálnók. Széchenyi nem új igazságokat búvárlott a tudomány mélyén, hanem már Európaszerte ismert igazságokat hirdetett nemzetének s eredetisége abban állott, hogy ez igazságokat a hazai viszonyokra alkalmazta s a nemzeti újjászületés alapjává tette. Az irodalomban is nagy jártassága volt; midőn Wesselényivel utazott, ez nem győzte bámulni, mily behatóan és finom ízléssel magyarázza neki Byron Manfredjét. Kedvelt költői voltak Dante, Shakspere, Alfieri, Schiller és Byron. Sokszor olvasta Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, legtöbbször Montaigne-t, a kit leginkább kedvelt a franczia írók között. De e nagy írókban az érzés mélysége, a gondolatok ereje hatott reá, nem pedig a bel- vagy külforma szépsége. Könyveiben is a gondolat és érzés uralkodik a formán. Műalkat alig van bennök, a logikai kapcsolat alapjában erős, de csapongások és kitérések szaggatják meg a fejtegetést. A részek közt nincs arány, a kidolgozás egyenetlen, s a szikrázó szellem mintegy küzd a mondatok nehézkességével. Ez írásmódra nemcsak nyugtalan, ideges természete, gyors dolgozása szoktatták Széchenyit, hanem hosszas naplóírása is. Magának írva, semmi tekintet nem korlátolta, hogy eszmetársítás útján szabad röptet engedjen forrongó eszméinek s hullámzó érzéseinek, s erről a nyilvánosság előtt sem tudott leszokni. Másfelől, mint a Világ előszavában bevallja, e mód némileg taktikájához is tartozott. Azt hitte, hogy rendszeres könyvet nem igen olvasnak Magyarországon. A tudományt több adagban kell beadni, s a fejtegetést változatos tarka ruhába öltöztetni. E mellett fokozatosan kell eljárni s az ostromnak a végső rohamig számos fortélya van. Valóban, ha pályájának első és második felében közrebocsátott könyveit tekintjük, mindenütt e taktika alkalmazását látjuk. A Hitel, Világ és Stadium ugyanegy eszmekör fokozatos fejtegetései, mind bővebben és erélyesebben, míg az utolsó könyvben mintegy összegezve, formulázva vannak legfőbb reformeszméi. A Kelet népe, a Magyar Akadémia körül és Programmtöredék fokozatos ostroma a Kossuth és az ellenzék irányának. Ez egymással kapcsolatos könyvek a forrásból csermelyként indulnak ki, majd zuhataggá válva, rohanó folyóként árasztják el a vidéket.
Széchenyi szellemének és írói stiljének legjellemzőbb oldala a mély érzés és metsző gúny vegyülete, mely majd satirává élesül, majd humorrá lágyul. E hangulat új volt irodalmunkban, sőt költészetünkben is csak a negyvenes és ötvenes években észlelhető. Széchenyinél egyéniségéből folyt, melyet tápláltak benne Byron s angol humoristák. Az erős szeretet és gyűlölet volt forrása. Mint Arany mondja róla:
Az erős faj- és hazaszeretet Széchenyinek valóságos szenvedélye volt, mely uralkodott minden érzésén és túlélte másnemű hajlamait és szenvedélyeit. Szerette a magyar nemzetet, de tulajdonkép csak a jövőben szerette s érezte, hogy e jövővel földi pályája szoros kapcsolatban marad. A jövőbeli magyar nemzetért rajongott, szégyelte jelenét, de bizott fejlődésében. «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrízni, szeplőtelen mineműségeiben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem is ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni», saját szavaival kifejezve, ez volt élete czélja, mondhatni rögeszméje. E rajongó szeretetből folyt lángoló gyűlölete is. Gyűlölt mindent, a mi a magyar fejlődést gátolta, s az átalakulás sikerét koczkáztatta. Innen az a szenvedélyes támadás, melyet feudalis alkotmányunk ellen intézett, innen az a kiméletlen polemia, melyet az ellene föllépő gróf Dessewffy Józseffel folytatott, innen az élet-halál-párbaj, melyet Kossuthtal végig vívott. Annyira azonosította magát a nemzeti fejlődéssel, annyira egyedül helyesnek hitte politikáját, hogy mintegy egyéniségébe olvasztott mindent. Ezért ömlik el iratain bizonyos alanyiság, melyet némely kortársai a büszke önteltség és sértett hiúság kifakadásainak tartottak. Az emberi gyarlóság néha megejthette Széchenyi nagy lelkét is, de a mit így megbélyegeztek, nem volt egyéb, mint a mély meggyőződés erélye és türelmetlensége, mely benne küldetési hitté magasult, s őt folyvást remény és aggodalom, lelkesedés és gúny hangulatai között hánykódtatta. Pályája első felében inkább a lelkesedés emelte s gúnyába is a diadal érzete vegyült, később, 1841–1848 lelkesedése nem egyszer olvad fájdalomba, gúnya keserűbb, majdnem a kétségbeesés páthosza.
A Hitelben legtöbb a lelkesedés. Sajátságos könyv ez. Töredékek halmaza, melyet egy nagy eszme és érzés kapcsol össze. Tárgya nemzetgazdasági eszmék fejtegetése, de több és kevesebb annál. Ajánlata egy fenszárnyaló óda hazánk szebb lelkű asszonyaihoz, mert a hitelről szól s a mi belőle foly, a becsületről, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről, s az a nők előtt sem lehet idegen, a midőn annyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a nők műve. Főleg ahhoz a hölgyhöz volt ez intézve, a kit reménytelenül szeretett, a ki pályája nemtője volt, a kit később nőül is vett. Az eszményi szerelem ösztönzője volt hazaszeretetének és vigasza egyszersmind küzdelmeiben. Az ajánlat után a könyv bevezetése következik, melyben szertecsapongón elősorolja a magyar hívságos panaszait és óhajtásait s rajzolva az igaz hazafi eszményét, egyszersmind kijelenti, hogy most csak a pénz, kereskedés s gazdasági dolgokat akar fejtegetni, de talán egyebet is belekever, ez neki már szokása, vagy jobban mondva hibája. S valóban egyik eszméről a másikra szökelve, sok mindent elmond, a mi a hitellel csak legtávolabbi kapcsolatban is van. Leginkább azt fejtegeti, hogy mily szánandó állapotban van Magyarország, hol nem lévén valódi tulajdon, hitel sem lehet. Fejtegeti, hogy a fekvő birtok se el nem adható, se be nem ruházható s így értékben és jövedelemben való növekedése mintegy ki van zárva. Magyarázza, hogy pörrendszerünk a rossz fizetőknek és csalóknak kedvez; továbbá, hogy a robot és dézsma úgy a köz-, mint a magángazdaság fejlődését megbénítja. Kimutatja, hogy közlekedési eszközeink rosszasága mennyire gátolja a forgalmat és kereskedést, elitéli az utaknak jobbágy munkán nyugvó rendszerét, s az országos vonalok állami központosítását követeli. Mindezen segíteni kell. A szabad és biztos birtok s az ebből folyó hitel első lépcsője szellemi és anyagi haladásunknak. Oda kell törekednünk, hogy hazánkban mindenkinek, vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen üres. A haza javára s a magunk hasznáért az ország terhének egy részét vállainkra kell venni, a nép sorsát könnyíteni s méltóságát fölemelni.
A könyvnek rendkívüli hatása volt. A tetszés, a lelkesedés és harag zajából az ellenzék egyik vezérférfia emelkedett ki, az agg gr. Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s megírta ellene a Hitel taglalata czímű munkáját. Széchenyi, ki a Hitel után hasonló irányban még több művet szándékozott írni, félbehagyta tervét s Világ czímű könyvét bocsátotta közre, válaszúl Dessewffynek. Ez még sajátságosabb könyv, mint a Hitel. Csak részben polemia, bár ívszámra felülmulja a Hitelt. Széchenyi csak kiindulópontúl használja Dessewffy könyvét, s csak azokra a részekre szorítkozik, melyek alkalmat szolgáltatnak neki a Hitelben megpendített eszmék bővebb kifejtésére. Meg-megszakítja kegyetlen polemiáját, töredék elmélkedéseket, vallomásokat sző belé, bírálja a magyar társadalmat, egy angol valódi vagy költött leveleit közli Magyarországról, melyek többé-kevésbbé saját nézeteinek kifejezései. A Világ változatosabb, mint a Hitel, hangja merészebb és gúnya élesebb. Széchenyi itt is, mint a Hitelben, inkább csapongó és szellemes társalgó, mint rendszeres író, csakhogy szenvedélye lángolóbb, s eszmegazdagsága termékenyítőbb. Annyi mondanivalója van, hogy nem tudja kibeszélni magát, a harmincz ívre terjedő könyv nem látszik elégnek neki s csak azért végzi be, vagy jobban mondva szakítja félbe munkáját, mert ha még tovább terjedne, talán nem olvasnák el. Nem franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék dús növényzetére találunk; a lelkesedés zuhatagja harsog körülünk, majd egy tóra bukkanunk, melynek eget, napsugárt s a fák lombjait visszatükröző színpompája megragadja képzelmünket; mennél tovább haladunk, hegyszakadások, bokrok, kuszó növények indái állják el utunkat, a gúny tövisei vérzik arczunk és kezünk, de ha végre kifáradva felértünk a bérczoromra, fölséges kilátás nyilik meg előttünk: betekintünk Magyarország jövőjébe. Valóban a Világ majd minden kérdést fölvet, fejteget vagy érint, melyeket a szerző Magyarország nemzeti átalakulása vezéreszméinek hisz, s melyek azzá is váltak. A könyv főeszméi három pontban foglalhatók össze: hogy Magyarország mindenben hátra van, s míg ezt el nem ismerjük, mindaddig nem haladhatunk, vagy csak palliativákra fogunk szorítkozni; hogy a magyar erőtől pezsgő fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelkedhetik s minden lehet, ha közértelmességét és nemzetiségét kifejti; hogy végre fővárost, politikai, társadalmi, irodalmi és kereskedelmi központot kell teremtenünk, mely kiáraszsza fényét, melegét az egész országra.
Széchenyi harmadik főmunkája, a Stádium, rendszeresebb, mint társai. Szorosan tárgyánál marad, s kevésbbé áradozó. Mintegy összegezi és formulázza mindazt, a mi mellett szerzője eddig izgatott s a mi szorosan a törvényhozás elébe tartozik. Tizenkét törvényjavaslatot ajánl az országgyűlésnek, a melyek a következők: a hitel haszna és kára mindenkit egyaránt ér; az ősiségi jog örökre eltörültetik; a magszakadásból származó fiscalitások örökre megszünnek; Magyarországon mindenki bírhat ingó és ingatlan jószágot mint sajátot; mindenki egyenlően áll a törvény oltalma és súlya alatt; a nemtelenek is választhatnak magoknak megyei pártvédet; a házi pénztárba s országgyűlési költségekhez arány szerint mindenki fizet; a vizek, utak s belvám elrendelése mindenkit egyenlően ér és országgyűlési tárgyak; monopoliumok, czéhek, limitatiók s egyéb ilyes a közszorgalmat és versenyt akadályozó intézmények örökre eltörültetnek; Magyarországon csak magyar nyelven szóló törvény, parancs, itélet kötelez; minden törvényhatóság csak a helytartótanács közbenjárásával hallja a fejedelmi szót; itéletek, mint tanácskozások csak nyilvánosan tartatnak. Az egész könyv nem egyéb, mint e törvényjavaslatok indokolása erős logikával és ragyogó dialectikával. Széchenyi Bentham hasznossági elvéből indul ki, s mindazokat, a kiket előjogaiktól meg akar fosztani, igyekszik meggyőzni, hogy veszteségök tulajdonkép haszon, sőt nyereség mind magokra, mind az államra nézve. Inkább az észhez szól, mint a szívhez, mérsékli szenvedélyét és gúnyos hangulatát. Rábeszélő, behizelgő s fejtegetéseiben nagy sikerrel használja az élénk párbeszéd alakját is. Húsz íves könyvében még sem tudja elmondani mindazt, a mit óhajt, csak kilencz törvényjavaslatát indokolja s a még hátralevő hármat egy későbbi könyvére hagyja, a melyet nem ír ugyan meg, de hirlapi czikkeiben, beszédeiben vissza-visszatér rájok.
Széchenyinek e három könyve a reform útjára terelte a nemzetet. A kormány ugyan nem mozdult, de az 1832–36-ki országgyűlésen már érzett Széchenyi hatása s a gyorsan fejlődő közvélemény elfogadja eszméit. A hatást elősegítette sajátságos helyzete is. Nem vethették szemére, hogy egy vagyontalan demagog támadja a nemesi előjogokat, a feudalis alkotmány sarkköveit, hiszen gazdag főúr. Nem gúnyolhatták elméleteken csüngő ábrándozónak, hiszen minden vállalatát siker koronázta, melyeket a társadalmi téren megindított. Mindamellett reformeszméi nem terjedtek volna oly gyorsan, ha nem varázsolja át egyszersmind a nemzeti ujjászületés eszméivé. A magyar Széchenyi fölléptéig csak a mult dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt jövőjében. A nemzeti érzület leghűbb kifejezői is, a költők, csak a mult és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták. Berzsenyi, a Kisfaludyak és Kölcsey lanthúrjain a mélabú hangja rezdült meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, önbizalmat, hitet lehelt a nemzetbe. Meggyalázta a multat egy dicsőbb jövő kedveért, egy nagy elszánás díjában. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, mint az ajk, szív és tett jelszava hangzott mindenfelé. Széchenyi a költők ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjök és felharsant Vörösmarty Szózata, új Magyarország hymnuszaként. Valóban, Széchenyit nem egyszer ragadja el a költői ihlet. Ritka emberben egyesült oly sajátságos vegyületben a hideg számító ész, mély érzés és heves képzelem. Beható esze gyorsan mérlegeli a hatás és ellenhatás erejét, számításba veszi az emberek szenvedélyeit, egyesek önzését és hiúságát, megállapítja tervét, a kiindulópontot, az egymásutánt, a mikéntet; lelkiismerete sokáig töpreng rajtok, de ha végre megnyugodott bennök, szenvedélye egész erejével ragaszkodik hozzájok s a képzelem egész gazdagságával színez ki minden részletet. Első három főművében mily fényben látja a jövőt s reformeszméi fejtegetésében mennyire emeli a körvonalakat. De a midőn a hidegen számító ész megmutatja neki a láthatár fekete pontját, a melyet az országban senki sem vesz észre, midőn megérzi a veszélyt, mely nemzetét fenyegeti, heves képzelme szintúgy nagyítja az árnyat és rémes látományok hatása alatt ír.
Az 1832–36. országgyűlés bezárása után, Reviczky kanczellár bukásával, gr. Pálffy Fidél vette át a kormányt s hűtlenségi pörökkel és befogatásokkal igtatta be az új rendszert. Néhány országgyűlési ifjat elfogtak, mert Pozsonyban olvasókört szerveztek, melynek némi politikai szinezete volt; b. Vesselényi Miklóst bepörölték Szathmármegye közgyűlésén tartott beszédeért; Kossuth Lajost börtönre itélték, mert egy irott lapot szerkesztett. Az 1823-ki összeütközés kezdett ismétlődni s az ország provisorium szélén állott. Széchenyi, kinek reformterveit mindez megzavarta, mindent elkövetett a sérelem orvoslására s a viszály kiegyenlítésére nézve. Az 1839–40-ki országgyűlés megoldotta a kiegyenlítés nehéz feladatát, a folyamatban levő politikai pörök felfüggesztettek, az elitéltek szabadon bocsáttattak, sőt Kossuth engedélyt nyert egy politikai lap kiadására. Az új kormány kedvezni látszott a nemzetiségnek s hajlamot mutatott a reform iránt. Széchenyi boldog volt, meleg szíve érzelmei elnémították kételyeit. Hitte és hirdette, hogy az izgatásnak ideig-óráig meg kell szünni, s óvatosan hozzáfoghatunk a fokozatos reform munkájához. Azonban Kossuth Pesti Hirlap-ja csakhamar keserű csalódásra ébresztette.
Széchenyi döbbenve tapasztalta, hogy Kossuth lapja a reform és nemzeti fejlődés ugyanazon eszméit hirdeti, a melyeket ő, de azok mégsem az övéi, s egy varázskéz mindent politikája ellen fordít. Széchenyi meg akarta győzni az aristocratiát és a nemességet, hogy mindaz, a mit előjogaiból veszít, az reá és a hazára nézve nyereség: Kossuth mint a nép örök jogait követelte a reformokat s jelszóként hirdette: általatok és veletek, ha tetszik, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell. Széchenyi a democratiát bizonyos ponton túl veszélyesnek tartotta a még meg nem erősödött magyar nemzetiségre nézve: Kossuth hitt a szabadság olvasztó erejében. Széchenyi a reformok létesítésében bizonyos egymásutánra törekedett: Kossuth ezt kevésbbé vette figyelembe. Széchenyi a közjogi viszonyokat, ha nem történt újabb sérelem, nem szerette bolygatni s a reformkérdéseket tolta előtérbe: Kossuth mindkettőt szorosan összefűzte. Széchenyi sohasem tévesztette el szemei elől fennálló viszonyunkat Ausztriával s kimélte a monarchia képzelt vagy valódi érdekeit: Kossuth előtt csak a magyar állam érdekei lebegtek. Széchenyi a magyar nyelv terjesztésére nézve szükségeseknek tartott bizonyos törvényes intézkedéseket, de a többit anyagi és szellemi súlyunk fejlődésére bízta: Kossuth e tekintetben is erélyesebb rendszabályokat követelt. Széchenyi mindvégig hű maradt főelveihez, de az alkalmazásban hajlékony, alkudozó volt a körülmények szerint, különösen a közteher-viselés kérdésében: Kossuth merevsége elvvé emelte a módokat is. Ily és hasonló ellentétek választották el a két férfiút, a kik oly elhatározó befolyást gyakoroltak Magyarország sorsára. Széchenyi ismerte az izgatás természetét, mely nem szokott ott megállani, a honnan kiindult, de arra nem számított, hogy épen ily gyorsan fejlődjék s az utána következő új izgató annyi fogékonyságra találjon s oly könnyen magával ragadja a nemzetet. Csalódásába önvád is vegyült. Érezte, hogy három főkönyvével a reformok mellett izgatva, ő sem volt ment némely tévedéstől, melyek Kossuth fölléptével oly nagy arányban tárultak elébe. Ő is a reformoknak inkább csak fényoldalait mutatta föl nemzetének s kevésbbé fejtegette a kivitel nehézségeit, holott a siker titka épen e nehézségek ismeretében és legyőzésében rejlik. Még talán nem késő nemzetét felvilágosítani a nehézségekről, az egymásutánokról, a mikéntről, ellensúlyozni, meggyöngíteni Kossuth hatását s néhány hónappal a Pesti Hirlap megindulása után egy nagy könyvvel lépett föl Kossuth ellen.
A Kelet népe, mely a hazafi aggodalmak és bánat könyve, mindjárt elején némi örömérzést fejez ki. Élünk még, nem vagyunk holt nemzet rothadt tagjai, nem élőszobor leírhatatlan kínok között. Hazánk hajnala derűl s akármi légyen is sorsa a magyarnak, rút önfertőzéssel és lelki öngyilkolással nem végezheti többé életét. Azonban azért nagy veszély fenyegeti a magyart. Ő volt az, ki először hirdette, hogy álomkórságban dermedez nemzetünk, bár még van idő a felébredésre, most szintén ő hirdeti először: zavarnak vezettetik a nemzet, de még van idő a balirányoknak elejét venni, van idő, az itt-ott lappangó s még talán fékezhető tüzeket oltani, sok azonban már nincs. Erre azután kiönti aggodalma és fájdalma egész özönét. Az ész és szív, a modor és taktika ejtegetésén fordúl meg a könyv lényege. A publicistának, az államférfiúnak nem a képzelem és gerjedelmek után kell indulnia, hanem hideg számokkal dolgoznia. Minthogy az érzelemnek nincs határa s ebben fekszik oka, miért nem alkalmas a kormányzatra, és a képzelem nem ismeri az ennél ne továbbat: a tévedező szív mindinkább féket fog ragadni, míg elvégre a közvélemény szerint, melyet szül, a legkérlelhetetlenebb zsarnokká változik, mely előtt nincs könyörűlet. A szív, ha fanatismusra bőszül, még szánalmat sem ismer és az autodafének épen úgy lesz szerzője és felállítója, mint a guillotinenek. Széchenyi így elítélve a szív politikáját, a taktika és modor fejtegetéséhez fog, melyeket épen oly fontosaknak tart, mint magát az életbe ültetendő eszmét, mert tőlök függ a siker. Valamely politikai eszme leglelkesebb bajnokai hibás taktikájokkal inkább koczkáztatják a sikert, mint magok az eszmék ellenségei. S a mi sajátságos, kivételes viszonyaink között sokkal fontosabb a modor és taktika kérdése, mint más szerencsésebb nemzeteknél. Nem az a kérdés már, hogy haladjunk, hanem hogy miként haladjunk, melyek utaink, melyek a még bezártak, melyek a már kinyíltak, melyeken lehet haladni gyorsan, melyeken csak óvakodva, melyen végre csak úgy, a mint a fűszál nő. S e szempontokból elítéli Kossuth politikáját mint a sziv és rossz taktika politikáját s hirdeti, hogy forradalom felé vezeti a nemzetet.
A Kelet népe irodalmi szempontból felülmúlja Széchenyi régibb műveit. Itt is találkozunk ugyan árnyoldalaival: a műalkatra keveset ad, kedveli a kitéréseket, de az egész mű egyenletesebb, a kitérések szorosabb kapcsolatban vannak a főeszmével. Stílje fordulatosabb, élénkebb; lelkesedése nem oly lobogó, de érzése mélyebb s a búskomolyság, mely az egészen elömlik, a páthos, a humor és gúny oly hangulataiba ragadja, melyeket korábbi műveiben kevésbbé tapasztalunk. Sehol sem nyilatkozik vonzóbban Széchenyi irói egyéniségének fősajátsága: a mély érzés és metsző gúny vegyülete, mint e művében. Mily meghatók önéletrajzi emlékei, mily találók közéletünk gúnyos rajzai, mily sebző polemiája, mily megragadó páthosa, mely egész a jóslatig emeli. De a politikus és író szellemének egész gazdagságát hiába pazarolja. Könyvét olvasták, de nem helyeselték: csatáját elvesztette. Csodálkoztak, hogy a ki helyesli Kossuth elveit, némi külsőség, a modor és taktika miatt oly nagy zajt üt. Vádjait, aggodalmait a sértett hiúság vagy beteges képzelem nyilatkozatainak hitték. Az ellenzék, melyhez Széchenyi eddig is inkább csak egyes kérdésekben tartozott, egészen elvált tőle. E pillanattól kezdve egy tragikai hős benyomását teszi ránk, ki a bonyadalom forduló pontján annál erélyesebben és szenvedélyesebben küzd eszméiért, meggyőződéseért, mindenért, a mi szívének drága, mennél inkább fordulnak ellene a viszonyok jobbról-balról, míg végre a végkifejlésben megsemmisülve rogy össze.
A következő évben, 1842-ben, az akadémiában elmondott elnöki beszéde még nagyobb vihart idézett elő. E beszéd, mely Széchenyi beszédei közül talán az egyetlen kidolgozott és nem rögtönzött, a nyelv és irodalom művelésének a nemzeti életre való hatását tárgyazza ugyan, de leginkább a magyar nyelv terjesztésére nézve kifejtett túlbuzgalmat és eszélytelen eljárást veszi bírálat alá. Fél a veszélyes visszahatástól. Szellemi és anyagi felsőbbségünkben, szeretetreméltóságunkban van az olvasztó erő. Nem kevés számunk a baj, hanem az, hogy nincs elég súlyunk. Ennek növelésére kell törekednünk, a többi magától jő. Nincs drágább kincsünk, mint nyelvünk, nemzetiségünk, épen ez volt neki pályája kezdetén kiinduló pontja, midőn az akadémiát alapította s ezt soha sem bánta meg, mert mívelt nemzetiségben, nemzeti míveltségben rejlik életerőnk. De a fejlődést veszély fenyegeti, végveszély egész nemzetünket. «Ki tudja, óh nagy Isten – kiált fel balsejtelmei fájdalmában – távol van-e még tőlünk a gyászidő s a nemzeti életek mértéke szerint, nem borúl-e szaporábban reánk, mint gondolnók, mikor csak az akadémia fogja ereklye gyanánt vagy inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azt a nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti és függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétől hajtva, bálványaitól elszédítve, nemcsak őrizni nem bírt, hanem saját lábaival tiport le.» Széchenyi jóslata teljesült. Emlékszünk mindnyájan, midőn a nemzeti romok között egyedül az akadémia állott még, bágyadtan pislogó lámpaként őrizve nyelvünket, de Széchenyi abban sem csalódott, hogy nem bánta meg az akadémia alapítását, mert e szomorú korszakban innen áradt ki az a hév, mely oly lelkesedve karolta fel a nyelv, irodalom és nemzetiség érdekeit és ékesszóló ajkak innen hirdették a vigaszt s egy jobb jövő reményét.
Széchenyi hol beszédeiben, hol hirlapi czikkeiben mind erélyesebben támadta meg az ellenzéknek nem annyira eszméit, mint valósításuk módjait. Oly kevéssé tartozott a conservativekhez, mint az ellenzékiekhez, s az ő szokásos erős kifejezésével kinyilatkoztatta, hogy ha bármelyik párt köntösét öltené föl, oly torzalakká válnék, mint a ki nő létére férfi vagy férfi létére nőruhában jelennék meg. Ő progressista, reformer, de egy új középpárt alakítását nem tartja lehetőnek. Megy a maga útján s azt hiszi, hogy bírálatával, példájával, mindkét pártra hathat. Főiránya támogatni a kormányt reformtörekvéseiben, mert nem élünk Angolországban, hol a pártok egymást váltják föl a kormányon; az ellenzék tartsa meg ellenőrző szerepét, a kormány vezesse a nemzetet s álljon a reformok élére. Ő ez irányban kész követője s hivatalt is vállal az anyagi reformok terén. S csakugyan, 1845-ben elvállalta a helytartótanácsban a közlekedési ügyek vezetését minden díj nélkül. Midőn 1847-ben a közelgő országgyűlésre szervezkedtek a pártok és kiadták programmjokat, ő is föllépett Magyar programmtöredék czímű könyvével, mely utolsó magyar nyelven írt munkája.
E könyv folytatása a Kelet népének épen, mint a Világ a Hitelnek s a Stadium a Világnak. Kifejti benne és igazolja állásfoglalását a pártok között, tanácsot osztogatva jobbra-balra, sarkalja a kormányt reformokra, s megtámadja az ellenzéket és Kossuthot élesebben, mint valaha. A Kelet népe egy vastag könyv, ez alig tíz ívnyi röpirat, mely kevés kitéréssel sokkal egyenesebben siet czélja felé. Kelet népében a búskomolyság néha érzelmességbe csap át, vagy humorrá emelkedik; itt a kétségbeesés erélye nyilatkozik, a láthatár sötét, a remény, mely kék égként itt-ott felderül, hamar felhőkbe vesz s a feddés, vád, gúny omlik, mint a jég verése, villámok czikáznak s a mennydörgésben jósige hallatszik. Azok a lapok, melyekben Széchenyi oly határozottan megjósolja a forradalmat és Kossuthhoz fordulva kér, eseng, majd gúnyra fakadva vádol, s a legmélyebb fájdalom páthosában tör ki, a leghatásosabbak összes műveiben. Akkor nem hatottak, de igen később, a mikor átéltük a forradalmat s visszaemlékeztünk e szavakra. Csak két férfiú volt az egész országban, a kik előre megérezték, megjósolták a forradalmat: Petőfi, az ifjú költő, a szenvedély és vágy ösztönéből és Széchenyi, az agguló államférfi, a politikai belátás szülte aggodalomból. Petőfi egész lelkéből várja, óhajtja, üdvözli a vihart, Széchenyi aggódva nézi az események fejlődését s kétségbeesik a fordulat beálltán. Valóban az agguló államférfi Cassandra-jóslatával s kétségbeesésével a tébolyházban s az ifju költő erős hitével s tyrtæusi lantjával a csatában nyom nélkül eltünve, a magyar forradalom legmeghatóbb emlékei közé tartoznak. Azonban csalódnánk, ha azt hinnők, hogy Széchenyi azt a forradalmat jósolta meg, mely 1848-ban kitörve, 1849-ben szerencsétlenül bár, de nem dicstelenül végződött. Ezt, noha a gyulékony anyag nem hiányzott, az európai forrongás idézte elő, adta meg eszközeit és növelte erejét. E véletlen tényezőt Széchenyi épen oly kevéssé vehette számításba, mint Kossuth. Széchenyi a létező jelenségekből indult ki, kikerülhetetlennek látta az összeütközést s egy más forradalmat jósolt meg, mely rendes körülmények között tör ki, osztályharczczal vegyül s dicstelenül végződik.
Széchenyi legutolsó könyvét németül írta és névtelenül. Gyógyulása után is döblingi magányába temetkezve, mély hazafi bánatban töltötte napjait. Leigázott és szétdarabolt hazája mily éles ellentéte volt annak a képnek, mely pályája elején oly lelkesedésre ragadta. Magyarország csak volt s nincs többé. Kegyetlen fájdalmára enyhet egy könyv írásában keresett. Mintegy kihívta őt erre egy névtelen, Rückblick czímű félhivatalos röpirat, mely Magyarországnak a Bach-rendszer alatti haladását és megelégedését hirdette világgá. Így született az Ein Blick. Nem nemzetéhez akart szólani, ez eléggé érezte mély sebeit, hanem a bécsi körökhöz, külföldhöz, hogy megismertesse hazája állapotját, nevetségessé tegye a kormányrendszert és főképviselőjét s megboszulja hazája szenvedéseit. Széchenyi írói egyéniségének két fősajátsága, a mély érzés és metsző gúny vegyülete itt tetőpontra hág s folyvást tápot nyer beteg lelkétől. A névtelen röpirat minden sorát megczáfolja, összetöri, kigúnyolja, de nem a rendes polemia modorában. Rendszer nélkül csapong s egészen átengedi magát féktelen felindulásának, kegyetlen humorának. Összevegyíti a köznapit és fönségest, az érzelmest és démonit, a bohózatost és páthost. Mintha Lear király egy személylyé olvadt volna bohóczával, egyszerre halljuk a mély bölcseséget és illetlen tréfát, a síró ellágyulást és üvöltő átkot. Maga az egész mű még inkább töredékek halmaza mint Széchenyi bármelyik műve. Alig van műalkata, s néha fárasztó is, de néhány lapja vetekedik a legnagyobb humoristákéival.
Széchenyi munkái rég eltüntek a könyvpiaczról s inkább csak közkönyvtárakban találhatók. Régi óhajtása tisztelőinek: vajha együtt birhatnánk mindent, hozzá méltó kiadásban. Ez óhajtásnak az akadémia eleget kiván tenni. Közrebocsátotta már naplója kivonatait, levelezése egy részét, úti rajzait, országgyűlési beszédeit, most hirlapi czikkei vannak sajtó alatt, melyeket nagyobb művei fognak követni. Bizonyára most olvasva e munkákat, sok olyat találunk bennök, a mi már elavult, mert az életbe ment át s intézményekben hirdeti szerzőjök dicsőségét. De sok van bennök olyan is, a mi mindig új marad és folyvást termékenyítő. Az az erős hit Magyarország jövőjében, melyet ő lehelt belénk, munkái olvasásakor még inkább megerősödik bennünk. Az az aggodalom, melylyel kísérte fejlődésünket, mérsékelni fogja vérünk és vágyaink hevét. Az az eszély, mérséklet, melyet nyelvünk és nemzetiségünk terjesztésére nézve szivünkre köt, még most sem avult el. Az a tanács, hogy hagyjunk fel a közjogi viszályokkal s intézményeink reformján és belső erőnk kifejtésén munkálkodjunk, folyvást időszerű s mintha hozzánk szólana, midőn gunyolódik a tulipános szónoklattal s így kiált föl: «Nem a szónoklati babérokat szomjazó hév, nem az «éljen» hajhászata, hanem a mindennapi hangyamunka van a teendők során».
De pártállásunk szerint bárhogyan gondolkozzunk is, abban mindnyájan egyetértünk, hogy az a hazaszeretet, mely Széchenyi minden során elömlik, azok a honfiúi erények, melyeket összes munkái elénk rajzolnak, örök forrásai maradnak lelkesedésünknek. Nem hiába nevezte őt Kossuth a legnagyobb magyarnak. Fény nevére, áldás poraira!