SZÜL. 1759 OKT. 27-ÉN, MEGH. 1831 AUG. 22-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A KOLOZSVÁROTT 1859 OKTÓBER 27-ÉN TARTOTT KAZINCZY-ÜNNEPÉLYEN.
Habozva, sőt félve szólalok meg, tisztelt gyülekezet, s némi méla szomorúság fog el, a melyet nem vagyok képes elnyomni. Miért épen most, midőn egy nagy férfiú születésének százados évfordulóján a magyar irodalom és nemzeti önérzet újjászületésének emlékét ünnepeljük? Úgy látszik, mintha nem volna reá se ok, se alkalom. Mégis, a ki mélyebb figyelemmel vizsgálja Kazinczy pályáját, műveit, törekvése szent hagyományát, lehetetlen e hangulattól menekülnie. Mert az ő dicsősége őseink gyalázatával van kapcsolatban, az ő martyr kínjai nemzeti aljasodásunkat juttatják eszünkbe, a melytől csak egy lépés volt az öngyilkosságig. S vajon most, egy jobb korban, a nemzeti önérzet és hazafi munkásság napjaiban, levetkeztünk-e mindent, a mit a múltban szégyenlenünk kell? Lelkesűlünk-e úgy, mint jövőnk kívánja? Vajon megtalálta-e már nemzetiségünk egyik biztos alapját irodalmunkban? Vajon dolgozunk-e a nemzeti műveltség nagy munkáján annyi komolysággal, erőfeszítéssel, kitartással, áldozattal, a mennyi csaknem életföltételünk?
Mindezekre nem mernék igennel felelni. Viszonyainkban még most sem kevés az, mi elbúsíthatja a mélyebben érzőt és vizsgálót. A nemzetiség eszméje hitté erősödött ugyan bennünk, s a miért Kazinczy csak néhányad magával lelkesűlt, most már mindnyájunk érzése, de ez a lelkesűlés, bár mily nagy erőt fejtett is ki a politikai és társadalmi téren, még nem emelkedett a nemzeti irodalom cultusáig. Mi még most sem értjük és érezzük eléggé irodalmunk fontosságát, e zajtalan hatalomét, a mely azt is végrehajtja, a mire az erőszak képtelen s az erőszaknak erőszak nélkül képes ellenállani. Íróink, az igaz, nem egymásnak írnak többé, mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekszik, de a közönségnek az a része, a mely egyedűl hat belterjileg az irodalomra, melynek koszorújáért kell küzdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon csekély. Íróink száma tíz-húszannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de könyveink száma sem belértékökkel, sem szükségeinkkel nincs illő arányban. Irodalmunk egy pár ága kellően díszlik, de a legtöbb csaknem parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy hamar elenyésznek, mint Kazinczy Museuma és Orpheusa. Akadémiánk iránt a részvét újra ébredni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy intézetünk anyagi körűlményei lehetővé tesznek némi derekasabb munkásságot, nagyobb körű hatást? S hogy tovább ne menjek, a kit épen ünneplünk, a kit ezer ajak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai közt ma koszorúzza meg Akadémiánk – oh szégyen! – ime Kazinczynak összes munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban.
Keserű érzelmeket tolmácslok és keltek föl, tisztelt gyülekezet, de nem ok nélkül, nem helyen kívűl. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán lehetnek el a búskomolyság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkűl. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s megzendűlnek sírva vigadó dallamaink, egy-egy titkos könny szökken szemünkbe s egy-egy önkénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnók el e könnyet, e sóhajt épen csak most? Hiszen e hangulat a szégyen és büszkeség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel s mind kettő tettekre buzdít. Kiket illetne meg e hangulat inkább, mint a hű hazafiak e gyülekezetét, mely nemzeti ünnepet űl, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét akarom föleleveníteni?
Azonban épen azért, mert Kazinczy pályája nemzeti mély lelkesedést kelt bennem, ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet Kazinczyról, a költőről, a kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a stilistáról. Ő bizonyára jeles költő, dalaiban sok a szellem és csín, epigrammái majdnem a classikai példányokkal vetekednek, költői és kivált prózai levelei maig sincsenek felülmulva irodalmunkban, de Zrínyin kezdve Aranyig nem egy költőnk van, a ki nemcsak hasonló tiszteletet érdemel, hanem sokkal méltóbb dicsőítést is. Kazinczy mint költő és kritikus új iskolát alapított, a német irodalom arany kora ízlését igyekezett átültetni költészetünkbe, vagy a mint ő maga mondá, semmit sem óhajtott inkább, mint hogy lyrai zengedezéseket kapjunk nyugot ízlésében. Ez irány sokkép hatott jótékonyan, irodalomtörténeti nevezetes mozzanat, de költészetünk mai fejlődésében, midőn a művészivé emelt nemzeti formák mellett küzdünk s legalább a lyrában némi magyar ízlésről beszélhetünk, nem lehetünk föltétlen magasztalói. Ő mint műfordító, nyelvész és stilista az ízlés és nyelvújítás nagy mozgalmát idézte elő, de ha e mozgalmat csak nyelvészeti és stilistikai szempontból tekintjük, a leghódolóbb méltánylat mellett sem nyomhatunk el minden gáncsot. Kazinczy sokkal több szabadságot követelt és gyakorolt, mint a mennyi a leglángeszűbb nyelvészt és stilistát is megilletheti, sokkal inkább át volt hatva a nyugoti nyelvek szellemétől, az idegen irodalmak bájaitól, mintsem a magyar prózát egész szépségében megalkothatta volna. A tisztán széptani és nyelvészeti szempontok se az ő nagyságát, se a mi nemzeti lelkesülésünket nem képesek eléggé igazolni. Egy magasabb, úgy szólva történeti szempontra kell emelkednünk, a mely múltunkat a jelennel és jövővel köti össze. Akkor Kazinczy pályája szokatlan fényben ragyog, a lángész és hazafiúság kettős fényében; akkor elnémul minden gáncs, kibékűl minden ellenmondás s ő nemcsak nagy írónkká válik, hanem egyszersmind egy nagy eszmének, egy nagy tettnek bajnokává, nemzeti hőssé, ki mint Árpád Attila birodalmát, visszahódította nemzeti szellemünket, ki mint Hunyadi az izlám jármát, széttörte az idegen műveltség bilincseit s megalapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai újjászületésünknek is.
Évkönyveink a nemzeti nagy szerencsétlenségek egész sorát jegyezték föl. Nem a vesztett csatákat, a pártviszály dúlásait s egy-egy átkos egyéniség veszélyes benyomását értem. Ez minden nemzettel közös, a legszerencsésebb nemzet is nagy küzdelmek között fejlődik, nagy veszteségek, nagy áldozatok árán vívja ki szabadságát, dicsőségét, jóllétét s tesz szolgálatot az emberiségnek. A mi szerencsétlenségeink létünket fenyegették s mintegy ki akartak törűlni a nemzetek sorából. Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgy szólva tűzhelyeink előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország néhány megyéből állott, Budán a szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenűl, félig megalázva, nemzeti létünk utolsó védbástyája lőn. Minő sötét kép! A gonoszság és kegyetlenség, a könnyelműség és árulás, a tévedés és bűn minő jeleneteivel találkozunk. Mégis e korszakban sok a vigasztaló, sőt lelkesítő is. A bomladozás küzdelmében mennyi erő nyilatkozik és a bősz szenvedélyek között a hazafiság és hősiesség minő alakjai emelkednek ki! Egy Báthori István s a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor és a Rákócziak, és annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett várainkra, megalázott nemzetünkre, s mintha ez nem a hanyatló nap végsugara volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, mintha a veszély és pusztulás közepett rendkívüli tehetségeket, nagy eszméket és kiváló erényeket küldene közénk a gondviselés. A romokon új élet tenyész, a csatazajba a múzsák hangja vegyűl, s műveltségünk új lendületet vesz. A sajtó és szószék eszmék küzdőterévé válnak s nemzeti irodalmunk fejlésnek indul. A reformatio bajnokait a szintén ékesszóló Pázmán váltja fel; a történetírás és philosophia nemzeti nyelven szólal meg. Tinódinak, az utolsó magyar hegedősnek lantja élénk visszhangra talál kunyhóban és palotában, a haza romlását sirató Balassa, az istenes Rimai dalait érti, érzi, énekli a nép és Zrínyinek, a hősnek és költőnek fönséges megrázó szózatja minden hazafi szívet feldobogtat Zerinvártól a székely havasokig. A nemzet megrontva, de meg nem romolva, erejében fogyva, de ki nem merülve, képes minden jóra, nagyra, szépre és világtörténeti hívatása, ősi dicsősége s megőrzött méltósága érzetében még folyvást tettekre kész.
Mi más látványt mutat a XVIII. század, kivált harmadik tizedén kezdve egész vége feléig Még nem ismerjük eléggé e kort, mert nem akadt Tacitusa, de a mit ismerünk is, elég arra, hogy mély szégyent és fájdalmat érezzünk. A Berzsenyi rettentő ódája utolsó betűig illik e korra. A csapások legnagyobbika súlyosodott reánk, szellemünk haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg, elaljasodtunk. E kimerűlt és tehetetlen korban a kedély elvesztette emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafiság kötelességének nemcsak érzetét, hanem még fogalmát is. A közélet egy nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó eszmék mind megbénúlva vagy épen kiveszve. S a mikor a fölbomlás az alkotmány és társadalom körében kifejtette erejét, megtámadta a nemzetiséget is. Nyelvünk a fensőbb körökből lassanként kiszorult. A történeti nagy családok, majdnem az egész aristocratia, megtagadták múltjokat és kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom – oh az irodalom: – mintha meg lett volna halva. Az a nyelv, mely másfél századig nagy eszméket tolmácsolva, erőben és szépségben folyvást emelkedett, a hízelgés és korlátoltság nyelvévé törpűlt s mintha szégyelné magát e nemzedék ajkain, kivetkőzött bájaiból.
A nemzeti irodalom hanyatlásának oly kora ez, melyből egyetlen jeles író sem emelkedik ki, mert Mikes, Cserei, Amadé, Faludi, Orczy, kik e korban éltek, leginkább maguknak dolgoztak, s műveik csak az ébredés korában jutottak a közönség elé. Néhány imádságos könyv, egy pár alkalmi vers és naptár volt e kornak majd minden hozománya. A mi jobb volt, csak írásban forgott, vagy ha részben kinyomatott is, nem hathatott el az összes nemzetig. Mintha nemzetünk, mely addig az európai polgárosodás nagy eszméit lelkesűléssel fogadta és dolgozta föl, elvesztette volna minden fogékonyságát s a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is lemondott volna. Pedig a műveltség nagyobb körben kezdett terjedezni, mint azelőtt. Az ország koronként hosszas békét élvezett, városai és falvai épűltek és népesedtek, jólléte emelkedett; Mária Terézia rendezte a közoktatást és teljes egyetemmel ajándékozta meg hű magyarjait; a nagy urak jószágain épűlt új kastélyok az európai élet finomságait árasztották. Mi haszna! E műveltség egészen idegen volt. S minő veszély, midőn a szellem egész gazdagsága a szolgaság büszkeségévé válik s minden szép és nemes érzet mintegy az aljasodásért kénytelen lelkesűlni. Társadalmunk két részre oszlott: a műveltek osztályára, mely nyelvben és érzésben megszűnt magyar lenni s a kevésbbé műveltekére, mely elvesztve segédforrásait, elvadúltságba esett vissza, s egy enyészni kezdő nemzetiség régiségemlékévé készűlt válni. S e sűlyedés nem egészen ugyanazon forrásból eredt, mint az a nemzetiség iránti közöny, mely a XVIII. században Európa néhány államát jellemzi. Németország e század közepéig szintén idegen műveltség jármában nyögött, udvarai és aristocratiája elfrancziásodtak, de erős és vagyonos polgársága nagy részt még mind hű német volt. A mi néptelen városainkba idegenek telepedtek s mind inkább olvasztani kezdék erőtlen polgárrendünket. Németország, bár csonkítva és szétdarabolva, nem volt megalázva, kosmopolita ábrándjai mellett sem vesztette el önérzetét s védte önállóságát. Mi kétszázados sikertelen küzdelem után kimerűlve, kétségbeesve, aljasodva, csak névben éltünk s nem voltunk többé nemzet. Nagy Fridrik francziáúl beszélt és írt, de megverte a francziákat s a rossbachi csata a német nemzeti érzésnek épen oly lelkesítő forrása lőn, mint később a Goethe és Schiller irodalma. Mi szintén vitézül harczoltunk, a magyar vér soha sem tagadta meg magát, de diadalainkban ekkor már több volt a gladiator dicsősége, mint a hősé. A leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érhet, a végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála.
Ime, tisztelt gyülekezet, a kor, a melyben Kazinczy született, a körűlmények, a melyek között a tizenhat éves ifjú írónak lépett föl, az akadályok, a melyeket le kellett győznie, az örvény, a melyből kiragadta nemzetét.
Nem tagadhatni, hogy az ébredés és átalakulás jelenségei már Kazinczy föllépte előtt is mutatkoztak. Előzmény nélkűl soha sem állhat elő se nagy ember, se nagy esemény, sőt a legnagyobb ember is nagysága egy részét a viszonyoknak és kortársainak köszöni. Már jóval ezelőtt feldobogott egy-egy hű szív, elkeseredéssel érezve hanyatlásunkat. Megkezdődött a visszahatás, előbb a magán- és családélet szűk körében, majd a nyilvánosság országos terén. Különösen a közép-nemesség és alsó papság rejté magában ujjászületésünk elemeit. Mária Terézia maga köré gyűjtvén és átalakítván az aristocratiát, a közép-nemességre is hatni kívánt, nemcsak politikai, hanem társadalmi úton is. Megalapította a magyar testőrség intézményét, melyet az ország hálával fogadott. A közép-nemesség legtehetségesebb fiai tódúltak ide, de Bécsnek csak műveltségét szívták be s nem egyszersmind idegen szellemét. Húsz éves korukban hagyván oda hazájokat, magyarabb szelleműek voltak, mintsem idegenekké válhassanak, de nevelésök sokkal elhanyagoltabb volt, mintsem ne vágyjanak kipótolni a mulasztást. Megragadta őket az elmaradottság és szégyen érzete, s a min magok átestek, azt éreztetni akarták nemzetökkel is. Sejteni kezdették, hogy a nemzeti irodalom fölelevenítése újjá szülheti nemzetiségünket, s mint önérzetünk és szellemünk fölrázója alakítóan hathat viszonyainkra. Bessenyei és Báróczi nagy mozgalmat indítottak meg, egy egész irodalmi iskolát alapítottak Bécsben, a franczia irodalmat vévén példányúl, melynek hatása alatt állott nemcsak Bécs, hanem az egész európai szárazföld. Fölléptök visszhangra talált az országban, sőt itt nemsokára egy újabb mozgalom is keletkezett, kivált az alsó papság körében. Az alsó papság sokáig leginkább csak egyházi és történelmi tanúlmányoknak élt, latin nyelven írta munkáit s így nem tehetett nagyobb hatást a nemzetre, de megvetette kritikai történetírásunk alapját s a míveltebb körökben fentartotta a történeti Magyarország emlékét. Azonban néhány szerzetest classikai szellem lelkesít, classikai versformákban magyarúl kezdenek zengedezni, megalapítják prosodiánkat s tudományosan igyekeznek foglalkozni a nyelvészettel. Baróti, Szabó, Rájnis és Révai új kincsekkel gazdagítják a nemzeti szellemet, sőt Révai történeti alapon a magyar nyelvtan megírásához fog, hogy szabályozza az irodalmi nyelv használatát. A fiatal Kazinczyt már ott látjuk e mozgalom bajnokai közt, lassanként mintegy magába összpontosítva a magyar szellem összes törekvéseit. A mi társainál többé-kevésbbé homályos sejtelem volt, Kazinczynál tiszta öntudattá emelkedett, küldetési hitté szilárdúlt, a mihez azok csak tartózkodva, tapogatódzva, töredékesen kezdettek, ő egészszé olvasztva hajtotta végre; a míg többen kifáradva visszavonúltak, ő egy félszázadig küzdött, vissza nem ijedve semmitől, csüggedetlenűl utolsó perczéig s hetvenegy éves korában is oly égő lelkesedés közt húnyt el, mintha még egy félszázadig kellene küzdenie. A nagy czél tisztán lebegett szemei előtt. Ő egy új Magyarországról, egy új magyar nemzetről álmodozott, melynek jövőjét nem a történeti jogok biztosítják, hanem a szellem ereje. A nyelvben és a nyelv által fejteni ki a nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mind kettőt, az ízlés és tudomány európai színvonalára emelve – íme a nagy czél, melyért egész életén át küzdött és nagy sikerrel.
Valóban hozzá hasonló izgatót és úttörő vezért alig mutat föl a világirodalom. Nagy tehetségekkel volt felruházva, a legellenkezőbb tulajdonok egyesűltek benne, egymást mérsékelve és kiegészítve. Mindaz, a mi kora legkitünőbb embereit megkülönböztette, mintegy központosúlt jellemében. Révai nemzetiségi mély hite és szilaj hazafisága dobogtatta szívét, de egyszersmind világfi volt, mint Bessenyei s a közélet tapasztalt és alkuvó embere, mint Teleki; szabadon gondolkozott, lelkesűlve fogadta a franczia forradalom tanait, mint Bacsányi és Hajnóczy, de mindazért, a mi a magyar alkotmányban és nemességben szép volt, épen úgy hevűlt, mint Kisfaludy Sándor, s épen oly áhitatosan vallotta a keresztyénség nagy elveit, mint Kiss János. Mozgékony, élénk, elmés hírlapíró volt, mint Szacsvay s egy könyvbe mélyedt tudós szorgalmában és kitartásban csak egy Bél, egy Katona vetekedhetett vele. Szerette az ízlés fényűzését, a női köröket, a nagyvilági életet, mint Kármán s tudott elvonúlni, nélkülözni, éhezni, mint Virág. Szenvedélyes polemikus volt, mint Rájnis és Verseghy, alapos kritikus, mint Kölcsey, de önmérséklő és békűlékeny, mint senki. Tőle tanúlt ízlést Dayka, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Szemere; mint szaktudós felűlmúlt sokat, általános műveltségben mindenkit. Buzdító, termékenyítő szellemét távolról sem lehet senkihez hasonlítani. Lelkesűlve keresett fel mindenkit, kiben tehetséget vagy csak jóakaratot látott s az udvaroncz szellemes hízelgéseit a barát őszinte ragaszkodásával párosította. Gyermekkedélye, örök ifjú lelkesedése csak arra szolgáltak, hogy éleszszék a férfiú tevékenységét s valósítsák az agg próféta álmait. Érdekkel viseltetett minden iránt, érkezett mindenre, egyszerre volt költő, szónok, nyelvész, kritikus, műfordító, journalista, történetíró, epistolograph, hittudós, philosoph, régiségbúvár, szerkesztő, kiadó, pártfogó s mindenek fölött író szenvedélyből a rajongásig, a szép cultusából a legnemesebb dicsvágyig, szükségből a föláldozásig, hazafiságból a martyrságig, – egymaga volt egy egész irodalom, egész akkori irodalmunk. S épen ez, a mi más körűlmények között kapkodás, erőpazarlás lett volna, az ő egyik legfőbb érdeme. Csak ily sokoldalúság volt képes felkölteni az irodalom szunyadó erőit, csak ily minden irányban áldozó lelkesűlés győzhette le az akadályokat, csak ily nagy fogékonyság hathatott mindennemű osztályra, életkorra, jellemre, mert az ő feladata és kora szüksége mindenek előtt az volt, hogy fölébreszsze a nemzeti önérzetet, eszmévé emelje a nemzetiségi ösztönt, irodalommá a könyvírást s kitűzze törekvéseink távoli czélját vagy a mint ő maga mondá pályája végén: «Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta».
E hősies szellem egy perczig sem nyugodott, folyvást küzdött s mindig előbbre tört. Minden eszközt megragadott, mely nagy czéljával közel vagy távol összeköttetésben állott. Az irodalomban, az időszaki sajtó mellett, az egyesületi törekvéseknél, a nemzeti színészet körűl, mindenütt ott találjuk mint vezért, mint izgatót, mint közmunkást. A nemzetiség zászlóját lobogtatta s az európai szellemnek emelt oltárt; gátot vetett az idegen műveltségnek, mert nemzetivé tudta azt varázslani. Eredeti művei, műfordítmányai versben és prózában a nyelv széptani reformját eszközlötték, folyóiratai a Museum és Orpheus a kritikai eszméletet s a szép cultusát alapították meg. Hatása a köz- és magánéletben mind nagyobb gyűrűzetben kezdett hullámzani. Most nyelvünknek országos és tannyelvvé emelése mellett izgat, majd visszahozott koronánk őrszobájában Hamletet fordítva, a magyar szinészet megalapítását indítványozza. Színműtárt indít meg s hathatósan befoly a szinügy szervezésére. S midőn elfogják, idegen földre hurczolják, a börtön sötétében, az elhagyottság és szenvedés kőpárnáján csak elhanyatlott és tespedő hazájára gondol, még mélyebb gyökeret ver lelkében hite, még inkább megérleli nagy czélját s még több erőt merít a hosszú küzdelemre. Valóban, kiszabadúlva börtönéből, kettőzött hévvel lép föl az irodalmi és társadalmi téren egyaránt. A mit Bessenyei hiába indítványozott, Révai nem tudott kivinni, a mit ő maga mindig sürgetett, egy nyelvmívelő társaságot, egy akadémiát csaknem pótolni képes. Levelezésbe bocsátkozik a haza majd minden írójával s azon súrlódás és közrehatás alapját veti meg, mely mindeddig hiányzott irodalmunkban. A széphalmi szegényes udvarház a magyar irodalom Weimárává emelkedik s az egyszerű birtokos egy egész nemzeten kezd uralkodni. E nagy mester és pártfogó magához vonz mindenkit, egyiknek könyvét nyomatja saját költségén, a másiknak kéziratát javítja, a harmadiknak előszót ír művéhez, a negyediket buzdítja, az ötödiket akaratlanul is íróvá teszi. Nevével minden irodalmi kérdés össze van nőve, nincs egyetlen vállalat, mely keze vagy szelleme nyomát ne hordja magán s alig van egyetlen író egész Vörösmartyig, a ki nincs befolyása alatt. S az akkor tájt annyira elsánczolt Erdély írói is, Arankán kezdve Farkas Sándorig, az ő lelke sugaránál kapnak lángot. Mily jól esett neki, midőn 1816-ban Erdélyben útazva minden dermedtség mellett is legalább nem látta kiszorítva a nemzeti nyelvet szalonainkból. «Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom, a mit a szerelem ada, soha sem éltem», kiált fel és szomoruan gondol Magyarországra, hol nyelvünk még nem lelt útat a felsőbb társaságba. Azonban nem csüggedt, ide is átültette hatását. Szeretetreméltósága, fínom műveltsége, élénk társalgása keresetté tették a nagyúri körökben. A hatalom és élvezet fényes termeiben is csak eszméjének élt; minden csekély eredmény örömre gerjeszté és folyvást elégületlenűl tört nagyobbakra. Közönséget és írókat teremtve, félszázadnál tovább tartá vállain az irodalmat; lelkesűlt és küzdött, dolgozott és szenvedett, buzdított, követelt, rimánkodott, fenyegetett, hízelgett, kért, koldult, – oh nem magáért, bár vagyona pusztult, nejére és gyermekeire koldusbot várt, hanem érted, te megvetett nyelv, kigúnyolt irodalom és te hálátlan, de hála Istennek, ébredni kezdő nemzet!
Újjászületésünket sokan József császár 1784-ki rendeleteinek s a rájok következett visszahatásnak tulajdonítják. Valóban a látszat ez állítás mellett szól. E rendeletek, melyek nyílt harczot izentek nemzeti önállásunknak, egész forrongásba hozták a csendes és kihalt Magyarországot. A sok hízelgő ajk panaszolni tanúlt, a sok üres szív megtelt legalább haraggal s hamvadó büszkeségünk végmaradványa még egyszer egész erejében föllobogott. Mindez nagy esemény volt s igen elősegíté azt a czélt, hová irodalmunk törekedett, de nem hordta magában újjászületésünk csiráját. Előidézte a beteg válságát, de nem gyógyította meg, fölébresztette egy pár órára álmából, de reá ismét szender következett, halálossá válható. És e válság, ébredésünk előidézésében is nem kevés része van Bessenyei fölléptének és Kazinczy izgatásainak. Az irodalom már azelőtt évekkel hirdette a nemzetiség eszméit, melyek mellett a megyék csak 1784–90-ben buzogtak: a visszahatás csak zászlójára írta, politikai jelentőségre emelte, a mi addig néhány kigúnyolt író álmodozása volt. E mellett, ha mélyebben vizsgáljuk e mozgalom természetét, fejleményeit, döbbenve veszszük észre, hogy a nagy zajban aránylag mily csekély az erkölcsi erő, s nem egy fönséges látvány csak szinpadi díszítmény. Az országgyűlés visszaállította az alkotmányt, de inkább az előjogok, mint a szabadság biztosítékai érdekében, s épen oly részvétlen volt a nemzeti műveltség, mint ellenszenves a reformok iránt. Alig telt el tíz rövid év, és ismét csaknem ott valánk, a hol azelőtt. Alkotmányunk állott, de közéletünk elárvult, nemzetiségünket nyiltan nem bántotta többé senki, de már magunk sem gondoltunk vele, büszkeségünk ki volt elégítve s közönyösen néztünk a jövő elé. Miért? mert a pusztán politikai visszahatás nem teremthet társadalmi újjászületést, mert az irodalom nem készítette elő teljesen a kedélyeket s nem hathatott elég alakítóan az életre. S épen e korban, 1808–1830-ig fejté ki Kazinczy legmélyebben ható munkásságát, tűzte ki a nyelvújítás zászlóját s vívta e nagy eszme győzelmes csatáit.
Úgy van, tisztelt gyülekezet! a nyelvújítás nagy eszme volt, nagyobb társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi szempontból. Nem akarok félreértetni. Oly kevéssé tartozom a nyelvújítás régi ellenségeihez, mint új barátaihoz s ezelőtt ötven évvel épen oly lelkesűlve fogadtam volna e mozgalmat, mint a mily lelkesűlve óhajtok most visszahatást azon tévedések ellen, a melyeket elkövetett. Már Horatius megjegyezte s az összes világirodalom igazolja, hogy új szókra új eszmék kifejezése végett minden nyelvnek szüksége van s régi szók épen úgy elhalnak néha, mint fölelevenednek később. A mi nyelvujításunk kétszeres szükségesség volt oly hosszú hanyatlás után, midőn nyelvünk kiszorult az irodalomból, a míveltebb körökből s úgy szólva csak a nép ajkain élt még. Kazinczyt ösztönszerűleg ragadták e térre mind rendkívüli körűlményeink, a melyek rendkívüli eszközöket sürgettek, mind saját hajlamai, melyek őt a classikai és újabb irodalmaknak folyvást e szempontból való tanulmányozására ösztönözték. Nyelvünket meg kell tisztítani az idegen keveréktől s kifejezni azon eszméket, melyeket fejlődő műveltségünkkel nyertünk. Kazinczy régi szókat elevenített föl, tájszókat általánosított, új szókat alkotott részint a régiek analogiájára, részint gyökelvonás, összetétel és összehúzás útján. Költői nyelvünk és prózánk durva köznapiságba, szín és jellem nélkűli laposságba sülyedt, irodalmunkból kiveszett a stilérzék. Kazinczy az idegen példányokra mutatva, ízlést sürgetett, eredeti és fordított munkáiban példát adott a költői és prózai stil különböző, saját nemeire s új vagy szokatlan szókötési formákat hozott divatba. E két irány gazdag eredménye ma már nemzeti kincsünkké vált; nyelvünk megtisztúlt, megnemesedett s a költészet, szónoklat, társalgás és tudományos előadás legfínomabb árnyalatait is kifejezni képes; költői és prózai stilünk, saját nemei szerint, erőt, fenséget, színt, fordulatosságot, könnyedséget, kellemet nyert s a művészet európai színvonalára emelkedett. Azonban e két iránynak nagy tévedései és túlságai is voltak: a sok jó és szükséges szó mellett sok rosszat és szükségtelent is nyertünk, s a csín és fordulatosság örve alatt idegenszerűségek is csúsztak be szókötésünkbe s a művészi és magyaros nem mindig tudtak összeolvadni. E tévedések és túlságok ugyanazok, a melyek minden nagy mozgalommal együtt járnak s a melyeket épen úgy ki lehet magyarázni, mint menteni. De kimagyarázni és menteni valamit nem annyi, mint helyeselni és követni. Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn Kazinczy tévedéseiből elmélet, rendszer alakúl egész az elhirhedt szócsíntanig s minden idegenszerűséget az ő nevének varázsa fedez? És miért ne merjük kimondani, hogy bár egy bizonyos pontig irodalmunk folyvást Kazinczy befolyása alatt fog állani és nincs erő, mely szelleme nyomát többé kitörülje nyelvünkből, de egy s más, sőt sok, a mi az ő idejében szükségesség volt, most már nem az, s azon az úton, a melyen ő járt, a magyar költői nyelvet és prózát teljes szépségében ki nem fejthetni. Hiszen még Kazinczy életében, a nyelvujítás diadalakor, megindúlt bizonyos visszahatás. Az orthológia le volt győzve mind a költői, mind a prózai nyelv terén, de egy pár nagytehetségű író magok a nyelvujítók között már mérsékelni kezdte a mozgalom túlságait és belátni tévedéseit. Vörösmarty a nyelvujítók táborához tartozott, de költői nyelve többé nem volt a Kazinczyé. A régi és új nyelv különös bájban olvadt össze nála s a művészi és magyaros kibékűlt. Petőfi és Arany még tovább mentek s a népköltészet forrásaiból merítve, a régi, új és népnyelv összes bájait igyekeztek költői nyelvünkbe varázslani. Prózánkban is mutatkoztak ily jelenségek, de a siker nem ily fenső fokán, azonban mindinkább kezd közmeggyőződéssé válni, hogy prózánknak művésziebbé kell válnia idegenszerűség és magyarosabbá ízléstelenség nélkül.
De hová ragadt hevem? Bocsássatok meg, ha nem kevésbbé lelkesűlök irodalmunk és nyelvünk jövőjéért, mint tisztelem és dicsőítem Kazinczyt. Még egyszer ismétlem, hogy a nyelvujítás nagy eszme volt, nagyobb társadalmi és politikai következményeiben, mint tisztán irodalmi szempontból. Bukása nagy csapás lett volna összes fejlődésünkre nézve. Arról volt szó: akarunk, tudunk-e még nemzet lenni, ébredésünk az élet jele-e vagy a haldokló végvonaglása? Arról volt szó: le tudjuk-e vetni az ó embert és felvenni az újat, van-e erőnk az európai színvonalig emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy később társadalmunkat és államéletünket is odáig emeljük? Az a vágy, mely megúnta a múlt dicsőségén andalogni s a még alaktalan jövő sejtelmein ábrándozott, mely nem hitt a holt formákban, az írott betükben s öntudatlan érezte, hogy az európai új eszmék feldolgozása életkérdésünk, a mely nem elégedett meg az alkotmány és nemzetiség védelmével, hanem egyszersmind kifejtésökre is törekedett, mely rontani akart a múlton, hogy építsen a jövőnek, legelőször az irodalomban nyilatkozott, s Kazinczyt választá bajnokáúl. Kazinczy küzdött lelke egész erejéből s a legrendkívülibb forrongást idézte elő.
A reformatio korszakát kivéve, soha sem volt irodalmunkban annyi élénkség, zaj, pezsgő élet. Az írók két nagy táborra szakadtak: neológokra és orthológokra. Ezek épen úgy tagadták az új szók alkotási jogát, mint hibáztatták a régi szók fölelevenítését s a tájszók általánosítását; megelégedtek azzal a szókincscsel, melyet az ország minden része használt, megvetették a költői nyelv és műpróza ó és új classikai példányait s a hagyományos, színtelen és nyers magyarságot kedvelték. E táborban volt ó Magyarország előitéleteivel és tehetetlenségével, üres hiúságával és tespedő hajlamaival. Csak védte az ősi nyelvet, mint az ősi alkotmányt, de nem fejlesztette. Kazinczy zászlója alatt az ifjú Magyarország küzdött erőtől duzzadozva, reménynyel, hittel tele, s büszke önbizalommal törve előre egy álmodott nagy jövő felé. Az egykedvű nemzet figyelme egészen idefordúlt s apraja-nagyja besodortatott a szenvedélyes küzdelembe. Midőn új ízlés támad, új eszmék terjednek s az emberek más stilben társalognak és írnak, mint azelőtt, az mindig nagy társadalmi és állami változásoknak előjele. Kazinczy ízlés- és nyelvújítása egy nagy előcsatája volt társadalmi és politikai átalakulásunknak. Minden új szó egy-egy eszme, érzelem és tény tiltakozása volt a múlt ellen s a jövő megannyi győzelmi zálogáúl tűnt fel. Midőn Kazinczy kivívta a harczot s a megifjúlt irodalom élén hirdette, hogy a magyar nyelv és irodalom nem volt, hanem lesz, nem soká kellett várakoznia, hogy megjelenjen Széchenyi és visszhangozza: Magyarország nem volt, hanem lesz. Ime a két korszak érintkező pontjai, ime hogyan készítette elő az irodalom társadalmi és politikai átalakulásunkat, ime újjászületésünk két hőse, a kik egymás föltételei voltak, egymást egészítették ki. Kazinczy nyugodtan halhatott meg 1831-ben, küldetése be volt végezve: Mózes megmutatta az igéret földjét, Jósué megjelent.
Oh tisztelt gyülekezet! Kazinczynak nemzeti nagy hálával tartozunk. A mire irodalmunkban, társadalmi és politikai életünkben ötven év óta büszkék lehetünk, abban mind része van neki; hogy nem haltunk meg a gyalázat halálával s ha el kell vesznünk, nem nyomorúltan veszünk el, sokkép neki köszönhetjük. Elveszni – oh Istenem! – hogyan vesznénk el? Hisz szelleme lelkesít, példája buzdít, emlékét ünnepeljük. Az a lelkesűlés, mely e pillanatban minden magyar szivet feldobogtat, egy újabb nagy eskü, hogy utolsó csepp vérünkig védni fogjuk nemzetiségünket s mindent áldozunk a hazáért. Oh dicsőült szellem, nézz le reánk a magasból, áldj meg bennünket! Ime élünk, bár megfogyva, de nagy veszteségünk után is híven megőrizve azt a legdrágább kincset, melyet te visszaszereztél nekünk, a hű ragaszkodást nemzetiségünkhöz, az erős hitet önmagunkban. Mi bízunk a jövőben, mint te bíztál, készek vagyunk küzdeni, áldozni, szenvedni, mint te küzdöttél, áldoztál, szenvedtél. De ha valaha csak gondolatban is fajúlni kezdenénk, ha csak egy perczig is ingadoznánk, ha csak lankadni is mernénk, jelenj meg közöttünk éjfélenként, mint az ős apa veszélyben forgó unokáinak, ints, vádolj, kérj, követelj, buzdíts és vezess s mi újra lelkesűlni fogunk, mint te ezelőtt félszázaddal.