SZÜL. 1805 AUG. 10-ÉN, MEGH. 1875 DECZ. 10-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT A M. T. AKADÉMIA 1876 JUNIUS 11-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, egy félszázadot meghaladó írói pályát futott meg s utolsó bajnoka azon hős csapatnak, melynek irodalmunk ujjászületését köszönhetjük. Valóban Toldyval egy egész korszak szállott sírba. E korszak fénye egyszersmind az ő dicsősége, mert ha társai között voltak is nagyobb tehetségüek, de senki sem volt, a ki nála több lelkesedéssel, hűséggel és kitartással szolgálta volna az irodalom és tudomány érdekeit, senki, a ki több szeretettel csüggött volna irodalmunk múltján, örült volna jelenének, s hitt volna jövőjében. Élete a múlt és jelen között oszlott meg a jövő érdekében. A míg egyfelől a hazafi lelkesedésével s a búvár szorgalmával kutatta és hozta napfényre irodalmunk betemetett kincseit, addig másfelől az izgató erélyével vegyűlt a jelen küzdelmeibe, több irányban és téren, egész haláláig. Fogékonysága és buzgalma bámulatos volt, mintha örök ifjúsággal áldotta volna meg az ég, testben és lélekben egyaránt Fejlődésünk különböző áramlatai között, négy-öt írói nemzedéket élt át, velök vagy ellenök küzdve, de előbb-utóbb elismerve minden életre való irányt, minden valódi érdemet. Számos irodalmi és tudományos vállalatot indított meg és szerkesztett, újabb meg újabb tehetséget vezetve be, növelve, buzdítva. Munkát munkára írt, nem csak egy szakban; félszázadon át csaknem egyedűl volt régibb és újabb íróink kiadója, s úgy szólva, egy egészen új hazai tudományt igyekezett megállapítani: nemzeti irodalmunk történelmét.
E mellett ott találjuk őt majd minden irodalmi és tudományos társulat keletkezésénél, mint kezdeményezőt vagy alapítót, mint a nemzeti műveltség legbuzgóbb bajnokát. Akadémiánknak már alakúlásakor tagja, huszonöt éven át titkára, s folyvást egyik szellemi vezére. Élete és munkássága annyira összeforrott az Akadémiával, hogy egyiket a másik nélkül alig képzelhettük. S mintha most sem hihetnők halálát, hisz csak az imént vett részt ifjú hévvel munkásságunkban, csak a minap beszélt nekünk bevégzendő és megkezdendő munkáiról. Mintha lehetetlennek tartanók, hogy az, a ki negyvenöt év óta Akadémiánk minden ünnepélyes közülésén megjelent, a main hiányozhatnék. Mind hiába! A sír nem adja vissza halottját, s e helyen, a honnan ő annyiszor szólott hozzánk, most nekem kell az ő emlékét megújítanom. De vajon meg kell-e újítanunk emlékét, midőn halálát is oly nehezen tudjuk elhinni? S vajon, ha birná is erőm, elég-e egy rövid óra arra, hogy széles körű munkásságát híven rajzolhassam? Önök, uraim, mindnyájan közelről ismerték őt, barátjai vagy tisztelői voltak, önök közől többeket ő ösztönzött és vezetett az írói pályára, s alig van köztünk valaki, kit szíves részvétével ne buzdított volna. Önöknek bizonyára elég néhány vázlatos vonás, hogy ez ünnepélyes perczekben egész elevenséggel éledjen föl lelkökben az elhúnyt szellemi alakja, elég egy-két tiszta hang, egy pár accord, hogy visszhangozzék szívökben veszteségünk egész szomorú dallama.
Toldyban az irodalom és tudomány szeretete valóságos szenvedély volt, s egyszersmind a nemzetiség hő cultusa. E szenvedély olthatatlan lánggal lobogott lelkében, egészen betöltötte azt, s nemcsak fokozta tehetségét, hanem mintegy alkotta is. A jelen század elején születve, épen akkor élte gyermekéveit, midőn a nemzetiség eszméje kezdé átalakítani a magyar irodalmat, hogy általa társadalmi és politikai életünket is átalakítsa. Valóban az a nemzeti visszahatás, a mely a múlt században nálunk az irodalmi és politikai téren megindúlt, bár nevezetes mozzanat volt, nem rejté magában a nemzeti újjászületés csiráját. A magyar testőrök kezdeményezésére újra felzsendűlt ugyan irodalmunk, szemben Mária Terézia leplezett és II. József nyilt németesítő törekvéseivel, de minden nagyobb átalakító eszme nélkül. Az 1790-ki országgyűlés visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvényekkel erősítette meg, de nem fejlesztette. A nemesség inkább csak előjogait védte az alkotmányban, a reformtörekvések külső és belső okok miatt csakhamar elpárologtak s politikai életünk egész 1822-ig a régi tespedésbe látszott sülyedni. A nemzetiség eszméje még nem hatotta át a kedélyeket, a nemzeti fejlődés iránya még nem vált öntudatossá a nemzetben. A mozgalom nem is a politikai téren indúlt meg, hanem az irodalmin. Három férfiú vezette azt: Révai Miklós, Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly, a kiknek örök hálával tartozunk. Midőn Révai 1802-ben egyetemünkön a magyar nyelv tanszékét elfoglalva, hirdetni kezdte, hogy nem tudunk magyarúl, s korszakos nyelvtanában a philosophiai, történeti és összehasonlító nyelvészet segélyével földerítette nyelvünk rendszerét, nemcsak nyelvtudományunknak vetette meg alapját, nemcsak helyesirásunkat szabályozta, nemcsak prózánk és költői nyelvünk fejlődésére hatott, hanem egyszersmind erős támaszt nyujtott a nemzetiség eszméjének is, a mely a nyelvvel a legszorosabb kapcsolatban áll. Kazinczy tovább ment, nemcsak arra törekedett, hogy helyesen, hanem hogy szépen is írjunk, a próza és költészet saját nemei szerint, szem előtt tartva a classikai és új irodalmak remekeit, megújította a nyelvet, hogy új eszméket és ízlést fejezhessünk ki általa, hogy irodalomban, társalgásban, közéletben az újkori műveltség színvonaláig emelkedhessünk. Nyelvujítása, minden tévedései mellett is, a nemzeti életre kiható nagy és jótékony tény volt, a mely nemcsak nyelvészeti szempontból itélendő meg. Kazinczy a reform kovászát vetette a nemzetbe, hogy az megújulva testben és lélekben, mint a XVI. században, újra magába vehesse az új eszmék elemeit és szélesb, szilárdabb alapra rakhassa a nemzeti műveltség épületét. Kisfaludy Károly és Auróra-köre, különösen Vörösmarty, összeolvasztva az eddigi költői iskolák vívmányait, nemzetiesbbé s egyszersmind európaiabbá tették költészetünket, a nemzeti vágyak és új eszmék bátrabb szószólójává. Ez irodalmi mozgalmat mihamar követte a társadalmi és politikai. A nemzeti műveltség nyelvész és költő bajnokai nyomába a nemzeti politika államférfiai léptek. Révait Nagy Pál váltotta föl, a nemzetiség tüzes bajnoka; a nyelvújító Kazinczyt Széchenyi, a politikai reformer s Kisfaludyt és Vörösmartyt Deák, Kossuth és Eötvös, alkotmányunk és társadalmunk átalakítói.
Toldy már mint gyermekifjú ez irodalmi mozgalmak hatása alatt állott. Mozgékony heve korán, tizenhét éves korában ragadta az írói pályára. Mint egyetemi tanuló járatos volt Virág Benedekhez és Horvát Istvánhoz, levelezett Kazinczyval, megismerkedett Kisfaludy Károlylyal, Vitkovicscsal és Döbrenteivel. Bajzával, a ki tanulótársa volt, lelkesedve olvasta Révai nyelvészeti munkáit és Horvát Istvánnak Révai mellett Verseghy ellen írt könyvét és összetűzött egyetemi tanárával, a ki Révait ócsárolta. Általában Révai munkái nagy benyomást tettek reá. Alig volt a fiatal írók között lelkesebb híve a nagy nyelvésznek. Hévvel buzgott mellette minden téren. Később leginkább neki és Vörösmartynak lehet köszönni, hogy a megalakult Akadémia hosszas küzdelem után a Révai tanai után indúlt, a szerint szabályozta helyesirását, melyet aztán az egész irodalom, a hivatalos és iskolai körök is elfogadtak. Révai példája, ki először gyüjtötte és magyarázta nyelvemlékeinket, őt is hasonlóra buzdította. Már 1828-ban Költői régiségek czíme alatt néhány régi költeményt ad ki kéziratból, később átveszi Döbrenteitől az Akadémia Nyelvemlékei szerkesztését, s részint e gyüjteményben, részint önállóan számos nyelvemléket ad ki és magyaráz. Mily hosszú sora a munkáknak! Huszonöt éven át nyelvemlékeinknek csaknem egyedűl Toldy a kiadója és magyarázója. A nagy gonddal összegyűjtött és kiadott Corpus grammaticorum gyűjteményét a tizenkét kötetes Corpus poëtarum követte volna, a melyet nagy fáradsággal egész életén át gyűjtött, s a melynek első kötete már-már megjelenendő vala. E tanulmányok alapján igyekezett kifejteni a régi nyelv hang-, alaktani és szókötési változásait, sőt egy egész rendszeres történelmi nyelvtant is szándékozott írni, a melynek vázlatát halála után megtaláltuk iratai közt. E munkával akart áldozni Révai szellemének, de a mint ebben, úgy abban is megakadályozta a halál, hogy a nagy nyelvész emlékét megújítsa irodalmunkban, a mely róla már-már megfeledkezni látszik. Toldy ifjú korában egy rövid értekezést írt Révai életéről és munkáiról, s midőn nem rég az Akadémia ugyanezt pályakérdésűl tűzte ki, életében először pályázni akart s egy hozzá s Révaihoz méltóbb munkával kicserélni ifjúkori kisérletét. E munka közben iróasztalánál érte a halál. Hajlott kora utolsó órájában azon férfiú pályája- és munkáival foglalkozott, a ki először öntötte lelkébe a nemzetiség nagy eszméjét és hő érzését, a régi nyelv és irodalom szenvedélyes szeretetét.
Élete utolsó éveiben hasonló hévvel újult meg lelkében Kazinczy emléke is, a ki szintén oly nagy, sőt nagyobb befolyással volt rá, mint Révai. Toldy gyermekifjúsága egész tüzével, mondhatni könnyelműségével üdvözölte a nyelvújítás mindinkább erősbülő mozgalmát és polemiáit. Eleinte a tulzó nyelvújítók közé tartozott, lassanként mérsékelte hevét, de annál erősebb szenvedélylyel csüngött Kazinczy nagy hagyományán, a nemzeti műveltség eszméjén, a mely fölötte áll minden nyelvészeti vitának. Nem lévén költő, sem szorosb értelemben vett művészi prózaíró, nem annyira saját példájával segítette elő a nyelvújítás diadalát, mint buzgóságával, polemiáival, folyóirataival és befolyásával az Akadémiára. Ő szerkesztette Vörösmartyval az Akadémia német-magyar és magyar-német szótárát, a mely a megújított magyar nyelvnek egyszersmind első szótára volt, majd Bugáttal az orvosi szótárt, s később a tudományos műszótárt. Míg költő barátjai tovább fejlesztették Kazinczy törekvéseit s eldöntötték a nyelvújítás győzelmét, ő egy pár tudományos társával, különösen Bugáttal, a magyar műnyelv megalapításán fáradozott. E mező még meglehetős parlagon állott, s Dugonics, Pethe, Diószegi és Földi kezdeményeit folytatni kellett. E mozgalom nagy tévedéseit ismerjük, de vajon maga a föladat: a tudományok műszóinak és műneveinek teljes megmagyarosítása, nem volt-e olyan, a melyet nagy merészség és nagy önkény nélkül lehetetlen megoldani, hiszen maga a görög római műnyelv sem állja ki a szigorúbb bírálatot? Ma már nem akarjuk valósítani mindazt, a mit akkor czélba vettünk, megelégszünk a műszók magyarosításával, s a műnevekéről lemondottunk. De vajon magoknak a műszóknak magyarosításában is tudnánk-e annyi eredményt fölmutatni Toldy és Bugát bátor föllépte nélkül? Nem nyertünk-e jó műszókat is? S vajon a műszók alkotása nem jár-e több nehézséggel, nem fenyeget-e mélyebb örvénynyel, mint az oly szóké, a melyek csak a műveltebb társalgás, a közélet s a fensőbb költészet körébe tartoznak? Mégis lemondhatunk-e ma is műszótárunk gazdagításáról, körűlirásokhoz folyamodjunk-e vagy egészen föladjuk a tudományos műnyelv purismusát? Néhány évtized óta a nyelvújítás túlságai s a mindinkább terjedő szókötési idegenszerűség gondosabb íróinkat és az Akadémiát bizonyos visszahatásra, némi józan conservatismusra ébresztették. Toldy szívesen csatlakozott ez áramlathoz. Az Akadémiában ő maga szólalt föl Bugát újabb túlzásai ellen, sőt ő indítványozta azt az akadémiai pályakérdést is, a mely a nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólások bírálatát kivánta, tekintettel az újítás helyes módjaira. Azonban a midőn egy pár év óta az Akadémiában egy egész orthológ párt alakúlt, a mely a nyelvújítást mint elvet is kétségbe látszik vonni, s nemcsak egyes tévedéseket, hanem az újabb költészet és műpróza összes és valódi vívmányait is mintegy elítéli, Toldy még egyszer síkra szállott a neológia védelmére, oly szenvedélyes fölindulással, mint ezelőtt ötven évvel. Napjainkban a neológia és orthológia harczainak ily megújulása bizonyára nem kivánatos, sőt bizonyos tekintetben anachronismus is. Most a magyar nyelvésznek és írónak e tekintetben alig lehet más elve, mint a melyet Kazinczy mondott, bár magára nézve nem híven és jellemzőn, tudniillik, hogy ő épen oly tüzes orthológ, mint neológ. A régibb neológiától azt kellene legkevésbbé megtanúlnunk, a mit leginkább tudott: a merészséget, s azt elsajátítanunk, a mi leginkább hiányzott benne: az óvatosságot. A régi neológiának megvan a maga mentsége: alig vethetett egy pillantást régi nyelvemlékeinkbe, nem használhatta az újabb nyelvtudomány vívmányait, inkább csak az élő nyelvre támaszkodhatott, de a szükségtől kényszerítve, merészen tört elő ott is, a hol csak az ösztön vezette, vagy még az sem. De az új orthológiának nem lesz ily mentsége, ha a merészségben a régi neológia példáját követi. Néhány évtized óta számos nyelvemlék birtokába jutottunk, a népnyelv kincsei is kezdenek fölhalmozódni, de se ezek, se azok nincsenek még kellően átvizsgálva; a hasonlító nyelvészet nem egy nagy igazságot derített föl, de elárasztott bennünket kétes becsű ötletekkel is. Szóképzőink lényege még nincs minden oldalról annyira kiderítve, hogy minden egyes esetben oly dictatori hangon léphessünk föl, s nem annyira a nyelvtudomány, mint inkább merész elméletek nevében megfoszszuk az irodalmat és közéletet oly szóktól is, a melyeknek nyelvészeti életjoga talán homályos vagy épen kétes, de a melyeket elfogadott a nyelvérzék és szokás, s a melyeket másokkal pótolni nem oly könnyű, sőt majdnem lehetetlen. Toldy talán igen hevesen s minden pontban nem is elég alaposan támadta meg e mozgalmat, de lényegében többé-kevésbbé az irodalom közérzületét fejezte ki. Tiltakozása a sír széléről, még egyszer mestere zászlóját lobogtatva, intsen bennünket óvatosságra. Egy haldokló hagyománya az és oly ügyben, mely nem csak neki volt drága, hanem mindnyájunknak.
Kisfaludy Károly szintén elhatározó befolyással volt Toldyra; körében, az úgynevezett Auróra-körben, élte le ifjúsága legszebb napjait. Itt nyerte æsthetikai irányát és műveltségét is, itt szövődött közte, Vörösmarty és Bajza között az a szoros barátság, a mely az irodalomra nézve is oly nevezetessé vált. Eleinte maga is költészettel foglalkozott, de csakhamar fölhagyott vele, s a helyett ösztönzője, kritikusa lett költőbarátjainak, s az új irány æsthetikusa. A külföld irodalmi és tudományos mozgalmait több figyelemmel kisérvén, mint barátjai, ezek általa nyertek tudomást némely nevezetesb új munkáról. Feldolgozandó tárgyakat is szolgáltatott nekik, s kritikai megjegyzéseivel nem egyszer adott alkalmat mindnyájokra nézve jótékony eszmecserére. Magyar és német folyóiratokban folyvást ismertette műveiket, különösen a Kisfaludy- és Vörösmartyét, sőt az utóbbi Zalán futásáról egy egész nagy tanúlmányt írt. Hogy a külfölddel is megismertesse őket, műveik közűl néhány jobbat németre fordíttatott Handbuchja számára, a melyben először kisérlette meg a magyar költészet történetét is vázolni a legrégibb időktől fogva koráig. Költő barátjainak iránya és művei bámulattal töltötték el. Ime költészetünk kezd nemzetibbé válni és mégis európaibb, újkori eszmék hirdetője, és mégis magyarosb az eddiginél; e mellett Zrínyi óta csak a lyra nyújtott becsesebbet, most az eposz és dráma, sőt a regény és beszély terén is kitűnő műveket tudunk felmutatni. Különösen Vörösmarty költészete lelkesítette, kinél a nyelv szokatlan erőben, fényben és hangzatosságban jelent meg. Barátjai dicsősége, ifjúkori emlékei oly erős benyomást tettek reá, személyes és æsthetikai rokonszenvei annyira elragadták, hogy Kisfaludy és Vörösmarty után csak hanyatlást látott költészetünkben, sőt Petőfit és Aranyt is csak epigónoknak nevezte. Nem vette észre, hogy ez újabb költészet a nemzeti irány erősebb lüktetése, hogy Petőfi lyrájában, Arany balladái- és eposzaiban a nemzeti és művészi az eddiginél még fensőbb fokon egyesűl. Azonban utolsó éveiben, midőn költészeti kézikönyvét új és bővített kiadásban rendezte sajtó alá, még egyszer átolvasta az újabb költőket. Régi lelkesűlése új lelkesűlésbe olvadt, s könyve előszavában bevallja, hogy Petőfi és Arany új lendületet adtak a nemzeti költészetnek, s általában költészetünk «az élet reál s a művészet eszményi követeléseinek mind szerencsésebb kiegyeztetésével, a világirodalom remekeinek mind nagyobb számban jeles átültetésével, s a nemzetnek táguló világnézetével eddigi korlátait mindinkább küljebb tolja, s tartalomban és formában, lassan de biztosan, a kor, világ és művészet színvonala felé emelkedik; ez jelen korunknak még mindig levésben levő költészete». Ime végnapjaiban emlékei közé remények vegyűlnek, s aggodalmait eloszlatja a jövőbe vetett erős hit.
Kisfaludy és Kazinczy halálával Vörösmarty, Bajza és Toldy vették át a magyar irodalom vezérletét. E férfiak tehetség, jellem, sőt műveltség tekintetében is különböztek egymástól, de épen azért egymást kiegészítve, mintegy fokozták egymás hatását. Vörösmarty költői álmaiba merűlve, magába vonuló és méla volt, sőt az irodalmi ügyeknél olykor inkább érdekelték a politikai mozgalmak, a melyeknek eszméit, szenvedélyeit oly erős rokonszenvvel olvasztotta költészetébe. Azonban költői dicsősége fényt vetett e körre, s az újabb költők mind körűle csoportosúltak. Bajza nemcsak költő volt, hanem a kritika félelmes képviselője is, bár nem széleskörű; merev, lassú, de erélyesebb mindkettőnél, ha a küzdelem magával ragadta. Toldynak szélesb látköre, többoldalú műveltsége és fogékonysága volt társainál; mozgékonysága nem hagyta nyugodni, s újabb meg újabb irodalmi vállalatokba sodorta őt, míg szeretetreméltó simulékonysága kiegyenlítette az ellentéteket. Toldy bámulta és szerette Bajzát és Vörösmartyt, de valami ellenállhatatlan varázs vonzotta Kazinczyhoz még akkor is, midőn némi viszályban élt vele, s halála után e férfiú maradt legszentebb emléke s lelkesedésének kiapadhatatlan forrása. Sehol sem melegebb, mint a mikor Kazinczyról ír, és semmi sem fájt neki inkább, mintha valaki Kazinczy gyöngeségeit feszegette. Természete és vérmérsékének rokonsága vonzotta őt Kazinczyhoz, s félig öntudatosan, félig öntudatlanúl az ő pályája lebegett előtte eszményűl, a változott irodalmi viszonyok között.
Mindkettőben ugyanazon lelkesedés és fogékonyság, ugyanazon kegyelet és udvariasság, az irodalom és tudomány szeretetének ugyanazon szenvedélye, ugyanazon hosszú életkor és fiatal kedély, ugyanazon rokon- és ellenszenvek, a becsvágy és hiúság ugyanazon nyilatkozásai, sőt ugyanazon könnyelműség az élet anyagi oldala iránt. Kazinczy kedélyében a boldogságnak kimeríthetetlen forrása buzogott, senki sem tudta úgy élvezni az élet áldását: a természet, irodalom és művészet bájait, a családi kör és barátság örömeit. A sors csapásai, a szegénység, sőt a nyomor sem hagytak nyomot kedélyén; úgy szerencsétlen, mint szerencsés napjaiban ugyanazon derűltséggel olvasta és ültette át nyelvünkre az ó- és újkor remekeit, és simítgatta költeményeit, ugyanazon lelkesüléssel írta leveleit kis és nagy dolgokról, s oly irodalmi gonddal, mintha a közönségnek írna, ugyanazon elragadtatással örűlt a megújult irodalom minden, bármely csekély jelenségének is. Toldyban is megvolt e sajátság. Őt sem tudta semmi megzavarni szellemi élvezetében és munkásságában, az irodalom gondja neki is öröm volt, a mely mindent feledtetett, s hogy a Kazinczy és az ő kifejezésével éljek, nem egyszer sikoltott föl örömében, ha egy régi codexet vagy nyomtatványt födözhetett föl, vagy pedig valamely kitünő új magyar munka ragadta meg figyelmét. Mindkettő örömest levelezett barátjai- és nembarátjaival irodalmi ügyekben, s örömest üdvözölte és buzdította az új tehetségeket, csakhogy Kazinczy inkább a költőket és stilisztákat, Toldy pedig, kivált később, inkább a tudománynyal foglalkozókat. Mindkettő könnyen lelkesűlt s hajlandó volt túlbecsülni írót és munkát, ha hézagot látszott betölteni. Mindkettő, bár termékenyítőn, szétszórta erejét, sokba kezdett, nem mindent végzett, de folyvást lázas tevékenységben töltötte napjait. Mindketten kiváló tisztelettel viseltettek az aristokratia és főpapság iránt, hogy megnyerhessék őket a magyar irodalom és tudomány ügyeinek. Egyik sem volt határozott politikai jellem. Kazinczy mint fiatal ember hivatalt vállalt II. József alatt, de ugyanakkor munkáival és később nyelvújításával leginkább akadályozta a nyilt és leplezett németesítő törekvéseket; Toldy kerűlt minden nyilt összeütközést bárminő kormánynyal, de irodalmi buzgalmával, a múlton és jövőn csüngő lelkesedésével, hathatósabban gyöngítette az újabb németesítő rendszert sok zajos hazafinál. Mindketten nem politikai eszmék, hanem a nemzetiség és nemzeti műveltség bajnokai voltak, s azt hitték, hogy ez amazt inkább biztosítja a politikai intézményeknél is. Kazinczy egy félszázadnál tovább izgatott a magyar irodalom ügyében; nyelvújításával alakító fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, ízlésújításával pedig új lendűletet adott a költészetnek és műprózának. Toldy szintén egy félszázadig szolgálta ez ügyet Kazinczy nyomán, de Kazinczy törekvéseihez még egy új törekvést is csatolt: a magyar tudományosság melletti izgatást.
Valóban ez Toldy legfőbb érdeme, és jeles munkáinál is nagyobb dicsősége. Kazinczy és Kisfaludy Károly után, Vörösmarty fölléptével nyelv és irodalom derekas fejlésnek indúlt, kevésbbé a tudomány, sőt a megalakúlt akadémia is inkább a költészet és nyelv akadémiája, mint a tudományoké. Ily körűlmények között nagy szükség volt egy lelkes és fáradhatatlan izgatóra, a ki ismeri az európai tudomány állását s majd minden szak iránt érdeklődik. E helyet töltötte be Toldy részint mint magánember és író, részint pedig mint az Akadémia titkára; felköltötte és élesztette a szunyadó erőket, s ápolta a tudományos törekvéseket minden lehetséges úton és módon. Főtörekvése volt, hogy magyar nyelven a tudományszakok minden ága művelés alá vétessék, s mindenikben bírhassunk eredeti, átdolgozott vagy fordított munkát. Élénk részt vett ugyan Bajza és Vörösmarty irodalmi vállalataiban, az Auróra és Kritikai Lapokban, de egyszersmind már 1828-ban Bugáttal megindította az Orvosi Tárt, 1834-ben indítványozta s az Akadémia megbízásából szerkesztette a Tudománytárt, 1837-ben pedig megalapította Bajzával és Vörösmartyval az Athenaeumot és Figyelmezőt, s ez utóbbit maga szerkesztette. Míg amaz részben a megszűnt Aurórát folytatta, részint pedig a közönségnek a tudomány iránt fölébredt hajlamát élesztette, s a tudományos írókat gondosabb nyelvre és formaérzékre szoktatta, addig emez tért nyitott a hazai és külföldi tudományos könyvek bírálatának és ismertetésének. De különösen az Akadémiában fejtett ki Toldy nagy buzgóságot és tevékenységet a tudomány érdekében. Sürgette az Akadémia reformját, hogy az inkább megfelelhessen hivatásának; magán- és hivatalos levelezései-, esengései- és követeléseivel, példája- és buzgóságával majdnem úgy vezette az Akadémia titkári szobájából a tudományos mozgalmakat, mint hajdan Kazinczy széphalmi lakából a szépirodalmiakat.
Az Akadémia alapszabályai akkor a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a művelés és továbbfejlesztés helyett, az osztályokat az összes Akadémiában olvasztották föl, s így szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött, az értekezések nem olvastattak, csak beadattak, ha épen valaki írni talált, s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere jogát ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy 1836–1848-ig nem egy reformnak törte meg útját. Ügyrendi módosítások alakjában az osztályülések rendeztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a tudományos fölolvasás, eszmecsere divatba jött, a nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme előtérbe lépett. Toldy évtizedeken át fáradozott ez irány erősítésén. Figyelmeztette társait némely elhanyagolt térre vagy kérdésre, olykor maga adott nemcsak tárgyat, hanem eszmét is, s indítványaival nem egy oly vállalatnak vetette meg alapját, a melyek az Akadémia munkássága- és hatásának legszebb emlékei közé tartoznak. Hogy csak egy pár nevezetesebbet említsek, 1847-ben az ő indítványára indultak meg az archæologiai mozgalmak, az ebbeli közlemények első kötetét szerkesztette is; 1854-ben ő sürgette s kezdette szerkeszteni a Magyar történelmi tárt, s legújabban ő indítványozta az akadémia könyvkiadó-vállalatát, mely eredeti, átdolgozott és fordított munkákkal pótolni igyekszik tudományos irodalmunk hézagait. Az akadémián kívül az egyesületi téren is nem kevesebb buzgóságot és tevékenységet fejtett ki; 1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította, szerkesztette évkönyveit; a társaság megbízásából Erdélyivel æsthetikai folyóiratot indított meg, s indítványozta az ó- és újkor remekírói fordítását. Ott találjuk őt az orvosi, természettudományi és történelmi társulatok alapítói között is. A forradalom alatt egyedűl vezette az Akadémia ügyeit, s eszélyességével veszélyes compromissiótól óvta meg, majd a forradalom után a katonai önkény dühöngései közepett egy üldözött vallás apostolaként titokban gyűjtötte össze szállásán az Akadémia tagjait, hogy folytassák a megszakadt munkásságot, s mint Kazinczy hasonló körülmények között, megindította az Új magyar muzeumot, e sokat kifejező jelmondattal: «Peragit tranquilla potestas, quæ violenta nequit». Míg az Akadémia ügye függőben volt, bár szakülései eltűrettek, mindent elkövetett, hogy a mostoha körülmények között is föléledjenek a magyar tudományos törekvések; majd a midőn az Akadémia szabályai újra megerősíttettek, a Kazinczy születésének évszázados ünnepét indítványozta, a melyet nemcsak az Akadémia üllött meg nagy lelkesedéssel, hanem minden magyar város, minden magyar család, s a mely mint a nemzeti érzés és akarat első szabadabb nyilatkozata, mintegy visszakövetelte az eltiport nemzetiséget és alkotmányt, s alapjában megingatta Bach németesítő rendszerét.
E nagy buzgóságot folyvást nagy munkásság kísérte. Munkássága különösen bámulatos a régibb és újabb magyar írók kiadása terén. Nemcsak számos nyelvemléket, történeti kútfőt adott ki fölvilágosító jegyzetekkel és terjedelmes életrajzzal, hanem negyvenöt év óta majdnem egyedűl az ő kezéből vettünk minden jelesb elhúnyt magyar költőt és prózaírót. Erre alig van példa az irodalom történetében. Toldy e tekintetben egymaga teljesítette egy egész korszak föladatát. A kegyelet erős érzése, mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót testvérnek, rokonnak nézett s kötelességének tartotta, hogy emlékkővel jelölje meg sírját, és koszorút tűzzön reá. Kegyelettel szedett össze minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót hozzá méltó életrajzzal és méltánylattal vezethessen a közönség elébe. Számos chrestomathiát szerkesztett, melyekben irodalmunkat hol egészben, hol egyes korok vagy szakok szerint mind szélesb körben igyekezett megismertetni, s nyelvi, széptani, történeti bevezetésével, jegyzeteivel minél alaposabban megértetni. E mellett hány nem ismert vagy feledett írót, adatot hozott napfényre, s értekezéseivel irodalmunk történelmének hány homályos lapját derítette fel! A kegyelet kötelességének e teljesítése egyszersmind tanúlmány volt egy nagy munkához: a magyar irodalom történelméhez, a legrégibb időktől napjainkig, a melyre egész életén át készűlt, s melyet csak részben írhatott meg, egészben legalább nem úgy, mint tervezte.
Toldy már korán, huszonkét éves korában, midőn a magyar költészet történetének vázlatát írta, e czélt tűzte élete egyik fő feladatául. De az akadályok majdnem legyőzhetetlenek voltak. A codexek irodalma csak lassanként, a harminczas s negyvenes években kezdett napfényre jönni, a régi irodalom nyomtatványai pedig részint lappangottak, részint pedig a könyvtárak legtöbbjében majdnem hozzáférhetetlenek voltak. A forradalom előtt a nemzeti muzeum könyvtára is alig volt használható. Maga az irodalom sem nyújtott támaszt. A kik a XVIII. század folyamán s a XIX. elején az irodalomtörténet terén mozogtak, csak száraz, töredékes adatokat hagytak hátra, írók és könyvczímek lajstromát, s ha az újabb írókról volt is egy pár életrajzi monographia vagy irodalmi tanúlmány, a régiebbekkel, még egy Zrínyivel is, alig foglalkozott valaki behatóbban. E mellett a forradalom előtt a történelmi tanulmányok, a melyek oly szoros kapcsolatban vannak az irodalomtörténetiekkel, többé-kevésbbé elhanyagoltattak. A nemzet a jelennel küzdött, a jövőben élt s kevés gondja volt a múltra. Az irodalom ugyanazon jelszavakat hangoztatta, a melyeket a politika: «Magyarország nem volt, hanem lesz». Ily körűlmények között Toldy nem merte megírni munkáját. Az még hagyján, hogy a közönségnek csekély részvétére számíthatott, de még nem gyűlt össze elég, annál kevésbbé kritikával feldolgozott anyag, s még ő maga sem tett minden irányban elég beható tanúlmányt, hogy biztosan alakíthasson. Különben is az irodalomtörténet e században egészen új tudománynyá vált, épen oly oknyomozóvá, bölcselmivé és művésziessé, mint maga a történelem. Elvégre is a kor változott hangulata és a szükség kényszeríték Toldyt, hogy valósítsa ifjúkori álmait s férfikora oly forrón ápolt gondját. A forradalom bukásával a vágyak és remények korát legalább egy időre az emlékeké váltotta fel. A történelmi jogokat lábbal tapodó politikai rendszabályok erős történelmi érzéket költöttek fel a nemzetben, a mely a jelen és jövő sivársága elől örömest menekűlt a múltba. Újabb és régibb történetíróink a múlt alaposabb tanúlmányához fogtak, hogy vigaszt, reményt és hitet merítsenek belőle. Toldyt magával ragadta e hangulat. Meg akarta mutatni a németesítés bajnokainak, hogy nemzeti műveltségünk nem a múlt század végén kezdődik, már századok előtt voltak jeles költőink és prózaíróink, másfelől ki akarta tárni nemzetének régibb irodalmi kincseit, a melyekről már-már megfeledkezni látszott, emelni önérzetét, erősíteni önbizalmát és hitét és szivére kötni a nemzeti irodalom fontosságát, a mely hű tükre vallásos és politikai küzdelmeinek, megőrzője jellemének és sugalmazója eszméi- és reményeinek. E mellett mintegy a szükség is kényszeríté, hogy hozzá fogjon nem ok nélkül halogatott munkája megírásához, mert a magyar irodalom története fölvétetett az iskolai tantárgyak közé, s nem volt valamire való könyv, a melyet a tanárok és tanulók kezébe lehetett volna adni. Így írta meg irodalmunk történelmét a mohácsi vészig két kötetben, majd szintén két kötetben költészetünk történelmét egész Kisfaludy Sándorig. De irodalomtörténetét nem folytatta tovább, részint szétszórt munkássága, részint a még mind gyülő, de föl nem dolgozott anyag miatt. Azonban, hogy mégis valami bevégzettet nyújtson, mintegy kivonatban, vázlatosan kidolgozta egész korunkig, mely, mint maga mondá nekem, csak programmja egy nagyobb műnek, ha a sors is úgy akarja.
A sors máskép akarta. Nem írhatta meg nagy munkáját, de ha ideje maradt volna is rá, bajosan végezhette volna be, vagy ha bevégezte volna is, aligha teljes sikerrel. Már maga a terv nagy akadály volt. Toldy irodalomtörténetében többet akart felölelni, mint oly irodalmakban is szokás, hol a monographiák nagy gazdagsága áll az író rendelkezésére és a segédtudományok rendszeresen és terjedelmesen ki vannak dolgozva. Ő nagy munkájában nem csak a magyar irodalom történelmét akarta megírni, hanem egyszersmind a magyar nyelv, műveltség, művészet és tudomány történelmét is, teljes könyvészet kiséretében. A szorosb értelemben vett irodalomtörténet mindebből sokat olvaszt ugyan magába, de az ily terjedelemben és tüzetesen felölelt anyag mind eszmei, mind formai tekintetben bajosan alakítható, s inkább a tények, adatok és eszmék sorozatává fog válni, mint élő szervezetté és művészi alkotássá. Toldyt részint hazafi buzgósága, részint a segédtudományok elhanyagolt állapota ösztönözte erre. A mi az irodalomtörténettel rokon elem elszórva, de még nem rendszerezve csak megtalálható volt irodalmunkban, némi rendszerbe akarta összesíteni, az elhanyagolt részek művelését pedig mintegy megindítani. Azonban bárminő véleménynyel legyünk tervéről, azzal is, a mit nyújtott, megalapította e tudományt. Ő a magyar irodalomtörténet atyja, s vállain fog emelkedni mindenki, a ki e térre lép. Rendszere módosúlhat, de adatai csak gazdagodhatnak; az európai irodalomtörténetek példájára fölvett osztályozásai eleshetnek, de az európai irodalmak hatása a mienkre még inkább kiderűl; felfogását némely íróról más válthatja fel, de az általa kijelölt mozzanatok mindig jelentékenyek maradnak; sőt bővebb kifejtést várnak. Semmivel sem fejezhette volna be méltóbban pályáját, mint irodalomtörténeti munkásságával; a ki a nemzeti műveltség érdekeinek a jelenben oly lelkes bajnoka volt, az legtöbb érzékkel és rokonszenvvel írhatta meg a múlt ebbeli törekvéseit is.
De Toldy nemcsak mint búvár és irodalomtörténetíró feledhetetlen előttünk, hanem mint a magyar tudós példányképe is, a ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosította. Ezt eléggé meg nem tanúlhatjuk tőle, pedig erre mindig nagy szükségünk lesz, a szerencsés napokban még inkább, mint a szerencsétlenekben. Ha külső erőszak tiporja nemzetiségünket, a társadalom minden osztálya éberen őrködik fölötte, de jobb időben kevesebbet gondolunk vele, s mintha a tudomány képviselőit is olykor némi világpolgári hangulat lepné meg. Bizonyára a tudomány főczélja maga a tudomány s az nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál s nemzete nyelvén, a melyet jól kell tudnia. A nyelv nem különzi el a magyar tudóst Európától, a mi becses vagy épen nagyszerű, azt a nagy nemzetek a kisebb nemzetektől is átveszik, bárminő nyelven iratott. A magyar költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt megtette, a mit tehetett; teljesítette kötelességét és átalakítóan hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte a nemzetiség eszméjét, kiművelte a nyelvet, s hathatósan elősegítette a társadalmi és politikai fejlődést. Ezután is be kell töltenie hivatását, de oly nagy, mondhatni, kizáró befolyást többé nem gyakorolhat. Most leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar állam consolidálására. A történelmi, politikai és természeti tudományoknak egy új, erősb nemzedéket kell növelni, a mely képes legyen megoldani Magyarország nehéz és nagy feladatát. Ez óhajtást kifejezni, ez eszméért lelkesűlni alig lehet alkalmasabb pillanat, mint a midőn Toldy emlékét ünnepeljük, a ki mintegy átmeneti férfiú a már fejlett irodalom és a még csak fejlésnek indúlt tudomány között, s a ki mélyen, egész vallásossággal hitt a nemzeti műveltség államalkotó erejében. Vajha betelnének álmai, vajha valósúlhatna óhajtásunk és küzdelmeinket siker koronázná!