SZÜL. 1812 JUL. 28-ÁN, MEGH. 1875 MÁRCZ. 26-ÁN.
FÖLOLVASTATOTT A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1878 FEBRUÁR 10-ÉN TARTOTT KÖZÜLÉSÉBEN.
Ezelőtt mintegy negyven évvel irodalmunkban a fejlődés egy újabb stadiumának jelenségei mutatkoztak. Kisfaludy Károlynak és körének nemzeti iránya diadalt űlt; Vörösmarty a képzelem szabadságát hirdette, s lerázva a német költészet jármát, nemcsak nemzetiebbé tette költészetünket, hanem egyszersmind megnyitotta azt az összes európai irodalmak behatásainak. Az európai és nemzeti irány egymásba olvadva fejlődtek összes nemzeti életünkben. Reform és nemzetiség volt a kor jelszava, s míg az ősi alkotmány sánczait a democratia eszméi és vágyai kezdették ostromolni, a költészet mindinkább hajolt a népköltészethez, hogy újabb erőt merítsen belőle, s a távol körrajzában feltűnt Petőfi alakja.
E mozgalom zajába Erdélyből két lyrai költő hangja vegyűlt: a Szentiváni Mihályé és Kriza Jánosé. Mindkettő székely, s egy az üldözések miatt számban megfogyatkozott, de buzgóságban annál erősebb felekezet, az unitáriusok hitfelekezetének híve. Mindketten ugyanegy főiskola, a kolozsvári unitarium collegium, növendékei, s egyaránt szülöttei a kornak, a melynek irodalmi és politikai eszméin lelkesüléssel csüngenek. De születésök és sorsuk különböző. Kriza egy szegény székely pap fia, magába vonúlt, félénk, álmodozó természet, a ki inkább csak a természet ölén, könyvei között és a templomban találja magát otthon, s az egyházi pályára készűl; Szentiváni egy régi nemesház gyermeke, erélyesebb szellem, a kit körülményei és szenvedélyei a politikai pályára ragadnak, jeles ellenzéki szónok és hírlapíró, s kétségbeesve a külön vált Erdély jövőjén, a két haza egyesűlésének egyik legbuzgóbb bajnoka.
A két ifjú költő egyszerre s ugyanegy szépirodalmi vállalatban lépett fel s együtt üdvözölte őket az Athenaeum triumviratusa. Mindenik dalain a népköltészet fuvallata, a székely bérczek levegője érzett, s leginkább ezzel vonták magokra a figyelmet. Néhány év múlva költői pályájok is egyszerre szakadt meg. Szentiváni már 1842-ben meghalt, Krizát is ugyanez időtájt kezdették elvonni a költészettől a terhesedő tanári, papi teendők és családi gondok. Azonban húsz év múlva, 1863-ban újra megjelent az irodalom küzdő homokján, de nem saját költeményeivel, hanem a Vadrózsák czímű székely népköltési gyűjteménynyel. Első fölléptekor költeményeiért az Akadémia választotta tagjának, a Vadrózsák megjelenésekor a Kisfaludy-Társaság sietett felvenni kebelébe. Költői munkássága e két fő mozzanatát az évek hosszú sora választja el egymástól, de mindkettő ugyanazon egy szellem lelkesült nyilatkozata. Mint költő azon iránynak volt egyik előhírnöke, a mely a népköltészet alapján még nemzetibbé akarta varászolni költészetünket; mint a székely népdalok és balladák gyűjtője szintén ez iránynak tett szolgálatot. Ime Kriza költői munkásságának irodalomtörténeti érdeke és fontossága.
Már az iskola falai közt kezdett költeni. A harminczas évek elején a kolozsvári unitarium collegium ifjúsága is magyar olvasótársaságot alapított a magyar irodalom tanúlmányozása végett, a melyet az iskolai rendszer elhanyagolt. Kriza volt az olvasótársaság könyvtárnoka és írott lapjának egyik legbuzgóbb dolgozótársa. Midőn 1835-ben a berlini egyetemre ment, sem szakította meg az összeköttetést társaival, sőt mint kolozsvári pap is, midőn az olvasótársaság 1839-ben egy Remény czímű zsebkönyvet adott ki, régibb dolgozatai mellett újakkal is gazdagítá e vállalatot. A Remény 1840 és 1841-ben is megjelent, de már Szentiváni Mihály szerkesztése alatt, a ki körébe vonta az erdélyi szépirodalom valamennyi jobb erejét, sőt magyarországiakat is, mint Kuthyt és Tárkányit. E zsebkönyvben, az Athenaeumban s egy pár erdélyi lapban jelentek meg Kriza költeményei; még maig sincsenek összegyűjtve, bár nem egy dala él a nép ajkán.
Kriza költészete kettős jellemű. Mint szonett- és epigrammaíró a régibb költészet hatása alatt áll, mint műfordítón, óda- és dalköltőn az újabb szellem lengedezése érzik. Kazinczytól tanúlt szonettet írni, sőt epigrammát is, bár Vörösmarty lyrai epigrammái szintén hatással voltak reá. Epigrammaköltészete gazdag ötlet- és érzelemben; gúnyával találóan ostorozza a jelen ferdeségeit s lelkesűlve borong a múlt nagy emlékein, de nem közelíti meg se Kazinczy szellemességét és csínját, se Vörösmarty mély felindulását és formatökélyét. Mint műfordító épen nem taposott nyomokon jár, sőt mintegy tiltakozni látszik Kazinczy műfordítói elmélete és gyakorlata ellen. Nem azoknak fordít, a kik inkább csak összehasonlítás végett olvassák a fordítást, hogy vajon visszatükrözi-e az eredeti mindennemű sajátságait; hanem azoknak, kik az eredetivel nem gondolva, élvezni akarják a művet. Nem igyekszik idegen szólásmódokat, fordulatokat ültetni át nyelvünkbe, megelégszik azzal, ha egészen magyarúl, sőt magyarosan tolmácsolhatja az eredetit. A mit Hugo Viktor, Lamartine, Heine, Rückert műveiből fordított, mind igen jeles; de legszebben fordította Wordsworth és Burns egy pár dalát. Az Arató leány egyik legkitünőbb lyrai fordításunk; mintha a skót és székely költő szellemi rokonságban volnának egymással, mintha e két hegyi nép élete és költészete csak egymást másolná. Valóban senki sem volt inkább arra hivatva, hogy Wordsworth és Burns összes költeményeit nyelvünkre fordítsa, mint Kriza. De mint annyi mást, ezt is abbanhagyta. Élete alkonyán Milton Elveszett paradicsomát kezdte fordítani. Egy unitarius püspökhöz épen illett a puritán költő e remeke; de csak töredékeket hagyott hátra belőle, azokat is inkább hevenyészve, mint kidolgozva.
Ódát mindössze is keveset írt, de egy pár igen jelest. Az újabb óda felé látszott törni, mely egyéni élményeket vegyít általános eszmék és érzések közé s a föltétlen rúton kívűl mindenhez hozzá mer nyúlni, mert azt tartja, hogy nem a tárgyban rejlik a költészet, hanem a költő szívében. Inkább a meghatottságban kereste a fönségest, mint a fenszárnyalásban, s a képek gazdagságát bensőséggel igyekezett pótolni. A Székelykő alatt czíműben egy hegyi falut énekel meg; a természet szépségét dicsőíti, a nép jó erkölcsén és vallásosságán lelkesűl. A Vén körtefában a gyermekkor örömeinek emléke rezdűl meg a férfi bánatával vegyűlve; üdvözli a szülői ház öreg fáját, melynek ágai között egykor mint evet szökdelt, melynek kérgére nevét véste; megemlékezik a madárkáról, mely lombjai közt szerelemről dalolt és fészkét rakta, a méhecskéről, mely ágairól virágos lábakkal repűlt odább, s így sohajt föl:
De legsikerűltebbek dalai: a népélet- és költészetből merített ihletet s a specificus magyar dal lebegett előtte, mint eszmény. Szülőföldje, Háromszék, a székely határőrség egyik része, mély benyomást tett reá. A székely határőr sokban különbözött a magyarországitól. Kettős hatóság alatt élt, a polgári és katonai alatt. Ma földjét szántotta, holnap hadi szolgálatra indúlt, egyik héten katonai előjárói parancsát vette, a másikon választott tisztviselőinek engedelmeskedett. Minden szabad székely a magyar nemes jogait örökölvén, sérelmesnek tartotta ez intézményt, s gyászosan emlékezett Mádéfalvára, a hol 1764-ben egy véres összeütközés után a fegyvert föl kellett vennie. Kriza gyermekkorában a franczia háború emlékei még élénken éltek a határőrök között. A költői mozzanatokban gazdag határőrségi élet néhány szép dalra lelkesítette Krizát, s valóban e dalok a határőrség egyetlen emlékei költészetünkben. Egyik dalban a székely határőrök búcsúját rajzolja, midőn Ferencz császár a francziák ellen indítja őket. Mély felindulás ömlik el e dalon, a nélkűl, hogy a jellemző vonások elmosódnának. Egy másik dalában földjét szántva énekli a határőr:
Egy harmadik dal, a mely talán legkitűnőbb, egy vagdalt székely katona álmadozása, a mint idegen földön, egy fa árnyában hazájára gondol:
Szerelmi dalai már sokkal számosabbak, s a míg a katonadalok forrása bizonyos búsongó melancholia, emezeké bizonyos könnyed érzelmesség. Rhythmusuk nem változatos, de az tárgyuk és hangulatjok. A székely népélet s az egyszerű szívregények főbb mozzanatait tárgyazzák; kötődést, a mely gyöngédségből foly, bánatot, a mely nem emelkedik a kétségbeesésig, hiúságot, a melyet a szerelem megnemesít, gúnyt, a melyet fájó szív sugall, de önérzet mérsékel. Naiv érzelmesség és szelíd humor bájosan váltakoznak e dalokban, hanem a heves szenvedély sehol sem hallatja hangját. Mintha a költő kerűlné, vagy nem volna ereje hozzá. Azonban e helyett, mintegy kárpótlásúl, a kecses érzelmességnek néha meglepő szépségeit veszszük, mint példáúl:
Ily sokat igérőn kezdte Kriza költői pályáját, de már 1843-ban elhallgatott. Az élet gondjai elvonták a költészettől. A szerény jövedelmű egyház papjának tanárkodni is kelle és segédkedni a kolozsvári lapok szerkesztői mellett, hogy fentarthassa népesedő családját. Ő maga írta élete alkonyán egyik barátjához: «Annyira el volt foglalva egész életpályám papi, tanári s újságírói foglalkozással, hogy egészen oda hagytam volt a költészet tündérországát s most csak mint régi édes álom képeire emlékezem azon bűbájos világban töltött óráimra.» De azért mindvégig költő maradt, mert nemcsak az a költő, a ki költeményeket ír, hanem minden ember, a ki nemesen fogja fel és éli át az életet. A költészet az emberiség közkincse, s a költő csak teremtő tehetségben különbözik mástól, de nem egyszersmind érzésben és gondolatban. A költő csak azt fejezi ki művében, a mit az emberek éreznek, gondolnak és cselekesznek; s nem tudom, melyik több értékű: egy sikerűlt költői mű-e vagy egy nemesen átélt élet? A költészet örök forrásai a vallás, hazaszeretet, szerelem és családi élet: e források soha sem száradtak ki Kriza szívében. Szerette hazáját, átélte örömét, búját és korlátozott hatáskörében híven ápolta érdekeit. Szerette nejét, gyermekeit, boldog családéletet élt s a sors csapásai alatt a vallásban keresett vigaszt. Mint egyházának papja, később püspöke, mindig szívén viselte az egyházi és iskolai ügyeket. Összeköttetésbe hozta felekezetét az angol és amerikai hitrokonokkal s kivívta szellemi és anyagi támogatásukat. Megalapította a Keresztyén magvető czímű első unitarius egyházi és tudományos folyóiratot. És szűk anyagi körülményei között jótékonyságot is gyakorolt: házához vette koronkint a szegény papok és tanítók leányait nevelés végett s elhelyezte vagy férjhez adta őket. A keresztyén szellem és nemes családiasság költészete övezte egyszerű lakát: ime a hallgató költő költeményei.
Így olvadtak az életbe Kriza költői álmai, s midőn 1863-ban kiadta népköltési gyűjteményét, szintén csak ifjúkori vágyát valósítá. Ő elébb hirdette népköltészetünk maradványai összegyűjtésének fontosságát, mint a Kisfaludy-Társaság, s már kész gyűjteménye volt, midőn Erdélyi János Társaságunk megbízásából gyűjteni kezdett. Még 1843 elején előfizetési felhívást bocsátott ki a Vadrózsákra, de hijába. A részvétlenség miatt a vállalat abbamaradt s a buzgó gyűjtőt más ügyek másfelé vonták. Azonban a midőn 1859-ben az erdélyi muzeumegylet első ülésén néhány napfényre kerűlt ó-székely ballada olvastatott föl, s az értekező a még ki nem aknázott kincsbányára mutatott, Kriza lelke új lángra gyúlt. Megemlékezett régi gyűjteményéről s egyszersmind új gyűjtéshez fogott. Gróf Mikó Imre fölajánlotta a kiadás költségeinek fedezését. Kriza régi gyűjteményét új adalékokkal gazdagította, gyűjtésre ösztönözte székelyföldi barátait és paptársait, utasítást dolgozott ki számukra, a tanulókkal szintén gyűjtetett, sőt nyaranta maga is berándúlt a székelyföldre a székely tájszólás fínomabb árnyalatai tanúlmányozása végett. Így jelent meg egy pár év múlva a Vadrózsák első kötete.
E gyűjtemény mind tartalom, mind szerkesztés tekintetében haladást tanúsított. Erdélyi inkább csak dalokat, balladákat és népmeséket gyűjtött, Kriza a néphagyományok némely mellőzött fajait is felölelte, mint a táncz-szókat, gyermekdalokat, találós meséket, szólásmódokat s más népsajátságokat; Erdélyi a népmeséket csak tartalomra közölte híven s nem egyszersmind alakra nézve is, Kriza híven igyekezett visszaadni a népi elbeszélő mód sajátságait is; Erdélyi mellőzte a tájszólást, Kriza visszatükrözte azt a legfínomabb részletekig, sőt a székely tájszólásról egy egész értekezést és tájszótárt csatolt gyűjteményéhez. Egyaránt ki akarta elégíteni a költészet és nyelvészet barátait; nyelvészeink csakugyan nagy méltánylattal fogadták s örömmel használták fel biztos adatait s alapos fejtegetéseit. De bármily becses a gyűjtemény nyelvészeti tekintetben, költői becse még nagyobb. Az ó-székely balladák, a melyeket Kriza részint gyűjteményében, részint a különböző folyóiratokban közzé tett, őt egész magyar Percyvé emelik. Valóban az angol püspök balladagyűjteménye nem becsesebb az angoloknak, mint nekünk a magyar unitárius püspöké. Oly oldalról mutatta be népköltészetünket erősnek, a melyet leggyöngébbnek hittünk.
Hogy szép népdalaink vannak, azt régebben is tudtuk, s Erdélyi gyűjteménye megjelenése után még inkább meggyőződtünk róla, de népballadai szegénységünket nem tagadhattuk. Ismertünk ugyan Kriza előtt is néhány szép népballadát, de azok inkább csak az alföldi szegény legények tragikumát tárgyazták; az ó-székely balladák részint a mesék világába, részint a lovagkorba ragadtak bennünket, megérintve történelmi emlékeinket is. A törökkel vívott háromszázados küzdelmünk semmi nyomot nem látszott hagyni népköltészetünkben, s ime, egy pár ó-székely balladában e küzdelem olynemű költői mozzanatait veszszük, a melyek a spanyol románczokat, a mór küzdelmeket juttatják eszünkbe. Addig ismert balladáinkban hiányzott a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a kétségbeesés démonismusa, a subjectiv csodás, a balladaköltészet ez eleme, a mely oly rejtélyes költői színt kölcsönöz e műfajnak: az ó-székely balladák tragikai katastrophája nem egyszer jelen meg ily alakban, sőt a vallásos mysticismus is megrezdűl olykor bennök. E mellett legtöbbször nem oly lyrai levegő veszi körül őket, mint gyakran alföldi balladáinkat, a melyekben a körvonalak mintegy elmosódnak; a cselekmény gyors menete, élénk izgatottsága, a szenvedély erőszaka hangzik ki belőlük s a fenség bája ömlik el rajtok, a midőn pedig hosszabbra nyúlnak, epikai alakot kezdenek ölteni, mintha egy elveszett nagyobb epikai mű epizódjai volnának.
S a költői becsen kívül irodalomtörténeti becsök is van. Még inkább megerősítik azt a nézetet, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus báját ismerte s minden olyas, mint rím és mérték, csak esetlegesek voltak. A rím és versszak nélkűli nyolcz és tizenkét szótagú sorok, a melyekkel oly gyakran találkozunk az ó-székely balladákban, legrégibb epikai költeményeink versalakjai lehettek. Ilyenekben énekelhették hegedüseink elveszett eposzainkat, a melyekről történeíróink emlékeznek, s hogy azok sokkal költőiebbek lehettek, mint a hogy egy-egy epizódot belőlök rímes krónikáink fentartottak, mutatja a Szilágyi és Hajmási czimű ó-székely ballada, a mely mind æsthetikai, mind nyelvi tekintetben fölülmúlja a Szendrői Névtelen közlését, pedig ez a jelesebbek egyike. Az ó-székely balladák fölfedezése irodalmunkban egész mozgalmat idézett elő: nemcsak a székely gyűjtőket sarkalta nagyobb tevékenységre, hanem a magyarországiakat is. S íme, az elhagyatottabb vidékeken, itt is fedeztek föl néhány, az ó-székely balladákhoz hasonló költeményt. Egy pár év múlva a Kisfaludy-Társaság újabb gyűjteményében egy egész csoport ó-székely és ó-magyar balladát vehetett olvasó közönségünk.
Valóban Kriza semmivel sem folytathatta és fejezhette volna be méltóbban költői pályáját, mint népköltési gyűjteménye kiadásával. Mint költő és gyűjtő ugyanazon szellemnek áldozott: a magyar újabb költészet szellemének. De vajon e szellem, ez irány megérdemli-e azt a lelkesűlést, a melyet reá pazarlunk? Vajon az a törekvés, a mely a népköltészet alapján nemzetibb- és eredetibbé, természetesebb- és elevenebbé óhajtotta varázsolni költészetünket, nem volt-e inkább káros, mint hasznos? Negyven év óta foly a küzdelem a költők és kritikusok között; most talán nyugodtabban itélhetünk s az árnyoldalak mellett inkább láthatjuk a fényoldalakat is. Sokszor fölhozatott, hogy e törekvés elszakít bennünket az európai irányoktól s mintegy nemzetiségünkbe fulaszt. De vajon nem európai irány-e ez is? Vajon Burns a múlt század végén nem a skót népköltészet karjain lépett-e föl, és Scott Walter, Moore, sőt bizonyos tekintetben Byron is nem az ő vállain emelkednek-e? Vajon Herder nem hirdette-e, hogy csak a népköltészet az eredeti költészet? Nem mondá-e: figyeljetek az összes európai nemzetek népdalaira, ezek a ti mestereitek! Goethe nem a német népköltészet alapján teremtette-e meg a német dalt és balladát? A franczia romantikusok nem hajoltak-e szintén a népköltészethez, és Béranger nem az egyszerű chansont emelte-e ódává és elegiává? És nálunk Kölcsey nem hirdette-e ezelőtt ötven évvel, hogy «a nemzeti poezis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni»? Bajza nem örűlt-e ugyanez időtájt, hogy költőink figyelme a népdalok felé fordúl?
Elmúlt száz esztendeje, hogy költészetünk újra föléledt, s újabb fejlődésnek indúlt. Átéltük a franczia, a classikai és a német iskola küzdelmeit s a nemzeti irány felé kezdettünk hajolni. Ez iskolák sok új eszmét, műfajt ültettek át költészetünkbe, kifejtették prosodiánkat, meghonosították a classikai és nyugat-európai versalakokat, hajlékonyabbá tették nyelvünket és kiművelték æsthetikai érzésünket.
De ha méltánylatunk kiséri e vívmányokat, bizonyára azoktól a költőktől még kevésbbé tagadhatjuk meg ezt, a kik nemzeti versidomunkat elméletben és gyakorlatban megalapították és művészivé emelték. Ha bámuljuk Berzsenyit, a ki a classikai ódát oly magas fokra emelte, még inkább kell bámulnunk Petőfit, a ki a magyar dalt megteremté. Ha örűltünk, midőn Kölcsey a német költészetből átültette hozzánk a balladát, üdvözlenünk kell Aranyt, a ki a népköltészet alapján a magyar ballada megalkotója. Ha a nemzeti szellem fejlődését láttuk abban, hogy Vörösmarty a régi és megújított nyelvet összeolvasztva a nemzetit a művészivel összhangba hozta s eposzunkat visszavezette a nemzeti hagyományokhoz, vajon nézhetjük-e hanyatlásnak Arany költészetét, a ki alak- és tartalomban még nemzetibbé tette a magyar eposzt s a régi és népnyelvből újabb bájakat fejtett ki? Költészetünk fejlődni fog s újabb törekvések szorítják majd háttérbe a régieket, de a nemzeti szellem mély nyomait többé semmi ki nem törölheti belőle, s ha költőinket kifárasztja a philosophiai szemlélődés, megvénheszti a világpolgárias szellem, üdülés és ifjulás végett mindig vissza fognak térni a népköltészet forrásához.
Kriza egyik előharczosa s hű fegyverhordozója volt költészetünk nép-nemzeti irányának, egész a diadalig. Nem vívott koszorúért, de engedjék önök, hogy épen azért letehessem sírjára a hű és buzgó harczos koszorúját. E koszorúnak nem az ád becset, hogy én fontam, de a hely, honnan nyújtom, és az, hogy önök nevében nyújtom, a kik a magyar költészet és műbírálat legkiválóbb képviselői.