E mellett a színművészetnek megvan a maga nemzeti jelleme is, mely a nyelvből, vérmérsékletből s a történelmi hagyományokból foly s leginkább a nemzeti typusok ábrázolásában nyilatkozik. Minden nemzet színésze legjobban játszsza a saját nemzete multjából és jelenéből vett jellemzetes egyéneket, sőt az idegen nemzetek jellemrajzát is némikép a magáéhoz alkalmazza. E tekintetben régibb szinészeink épen oly dicséretes, mint sikeres törekvést tanusítottak. A törekvés most nem hiányzik, szinészeink most is sok gondot fordítanak az eredeti színművek előadására, de mintha szerencsésebbek volnának az egyszerű és kirivóbb, mint a bonyolult és finomabb jellemrajz megelevenítésében. A műsor sem igen támogatja törekvésöket, mely az élő drámaírónak kedvez, de a holtakról meg-megfeledkezik. Nekünk nincsenek, mint a nagyobb és régibb fejlődésű nemzeteknek, oly remek drámáink, melyek a műsorok díszei s a színésznemzedékeknek minden időben versenyszerepei lehetnének, de egy félszázad óta majd minden évtizedből van egy pár oly színművünk, a melyek nemcsak korukat fejezték ki, hanem a mai korhoz is szólanak. Miért ezeket mellőzni, midőn oly színművek is előadatnak, melyek nem érdemlik az előadást, oly színművek is fentartatnak, melyek már bizvást nyugalomba mehetnének? Egy-egy régibb drámaíró születése vagy halála napján látunk ugyan egy pár régibb színművet is, de ez obligát kegyeletet kelletlen és készületlen róvják le szinészeink s hasonló hangulatot keltenek a közönségben is: holott némely régibb jeles színművek többször játszva, nemcsak drámairodalmunk hű képét nyujtanák, nemcsak a hagyományt tartanák fenn, hanem több tért nyitnának szinészeinknek is a nemzetibb jellemű alakításokra, a mi bizonyára fölkeltené a közönség érdeklődését is.
De bármely szempontból tekintsük drámairodalmunk és színművészetünk multját és jelenét, szigorubban vagy enyhébben itéljünk, annyi bizonyos, hogy örömmel és önérzettel tekinthetünk vissza az egész század küzdelmére, vívmányaira s hálával és tisztelettel kell viseltetnünk mindazok iránt, a kik drámairodalmunkat és szinészetünket megalapították, fejlesztették és fejlesztik. Nekünk az irodalom és művészet több, mint más szerencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is egyszersmind. Volt idő, midőn lenézett írók és kóbor színészek ébresztgették nemzetünket lethargiájából; volt idő, midőn óriás küzdelmünk és büszke álmaink romjain csak az irodalom és művészet vala nyelvünk és nemzetiségünk palladiuma. Vajha ne érjünk többé ily éveket! Adja Isten, hogy a késő kor fia még nagyobb örömmel és önérzettel tekintsen vissza egy újabb század emlékeire.
S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLII. közülését.
Társaságunk a széptan és a szólóművészetek társasága s így a szónoklaté is. E téren is megtette azt, a mit tehetett. Átültette nyelvünkre Aristoteles és Anaximenes rhetorikáját és pályadíjakat tűzött ki a szónoklat köréből. Épen azért csak a Társaság hagyományaiból indulok ki, ha a magyar politikai szónoklatról elmélkedem, futó pillantást vetek közelmultjára s egy pár eszmét fejezek ki jelenére nézve. Erre némikép a kegyelet is serkent. Az újabb magyar politikai szónoklat kezdeményezésében élénk részt vett Társaságunk két tagja is: Szemere Pál, a kinek összes műveit nemrég adta ki társaságunk és Kölcsey Ferencz, a kinek születése százados évfordulóját a mult év augusztusában ünnepeltük meg.
Szemere Pál nem volt szónok, de folyvást érdeklődött a magyar irodalom és műveltség minden mozzanata iránt. Sajnosan tapasztalta, hogy a míg a megújult ízlés és nyelvművészet mind nagyobb hódításokat tesz költészetünk és műprózánk fejlődésében, addig az egyházi szószéket, az ország- és megyegyűlés termeit meglehetős érintetlenül hagyja. Midőn a huszas években megindította Élet és literatura folyóiratát, nem egyszer váltott levelet e tárgyban Kölcseyvel. Abban állapodtak meg, hogy a szónoklat irodalmi oldalára is figyelmeztetni kell a közönséget. De Kölcsey azt hitte, hogy a példaadás többet ér az elméletnél, s óhajtotta, hogy bár valaki előállana a polgári szónoklat valamelyik ágából irodalmi szempontból is méltányolható művel. Szemere erre őt magát kérte föl s így írt Kölcsey néhány el nem mondott beszédet, melyekből egypár az Élet és literaturá-ban meg is jelent. Különös, hogy Kölcsey ily későre jutott szónoki tehetsége öntudatára, hogy harminczkilencz éves koráig nem szónokolt nyilvánosan s mint ő maga mondja, hallgatókép is csak egyszer jelent meg Szatmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán. De az író szónok 1829-ben mint beszélő szónok is föllépett Szatmármegyében, majd az 1832–1836-iki országgyűlésen s nemcsak hallgatóit ragadta el, hanem döntőleg folyt be az újabb magyar politikai szónoklat fejlődésére.
E század első tizedeiben politikai szónoklatunk, kivált magyar irodalmi szempontból, nem állott magas fokon. A főrendek nagyrészt latinul szónokoltak, a karok és rendek nagyrészt magyarul, de nem a megifjúlt magyar nyelven s nem fejlődő műprózánk hatása alatt. Magában irodalmunkban is a szónoki próza volt legkevésbbé kiművelve. Faludi, Báróczy és Kazinczy választékos csint, fordulatos könnyedséget, szabatosságot és kellemet leheltek prózánkba, de a szónoki lendület még mindig hiányzott belőle. Ezt Kölcsey kisérlette meg sikeresen s az irodalomból egyszersmind átültette a megyei és országgyűlés termeibe. A megifjúlt magyar nyelv s a művészibb szónoklat egyszerre ülték diadalukat, midőn Kölcsey a pozsonyi országgyűlésen megjelent. Az ifjabb nemzedék lelkesedéssel fogadta az új szónoklati irányt. Deák, a ki szintén ez országgyűlésen jelent meg először s a megújult magyar irodalom sugalmai között növekedett fel, hozzá csatlakozott; gróf Széchenyi István, a ki előbb volt író, mint szónok, nem kerülhette el hatását; Kossuth, a ki ez országgyűlés alatt irott lapot szerkesztett, bámulója volt Kölcseynek s nyomain indult; gróf Dessewffy Aurél és báró Eötvös József, a kik irodalmi kisérleteik közepett épen ez időtájt voltak a politikai pályára lépendők, szintén ez újabb szónoklati irány hivei voltak. Alig telt el két évtized s a magyar politikai szónoklat épen úgy felvirult, mint költészetünk s egymással mintegy versenyeztek. A harminczas és negyvenes években, a mi becsest mutathatott fel irodalmunk, az leginkább költői és szónoki mű volt s az újabb szónoklat főképviselői ugyanazok maradtak, a kik kezdeményezték, bár újabb jeles tehetségek is csatlakoztak hozzájok. Kölcsey szemei előtt a classikai, kivált a görög szónoklat remekei lebegtek, de újkori eszméket és érzéseket fejezett ki s erős lelke és lágy szive mélyéből merítette a páthosz és gúny, a borongás és fölemelkedés elemeit, a melyek annyira jellemzik szónoklatát. Kitünőbb társai fölülmulták őt a politikai eszmék gazdagsága és parlamenti taktika tekintetében, de formaszépséget és nyelvművészetet mindnyájan tőle tanultak. Széchenyi némikép ellentéte volt Kölcseynek, keveset gondolt a formával, de nehézkes mondatain a lángész szikrái villantak meg s egy új elemet oltott szónoklatunkba. a humort. Dessewffy Aurél és Eötvös beszédeiben az angol és franczia parlamenti szónoklat hatása is megérzett. Dessewffy Aurél élénk világossága, fordulatos könnyedsége, finom dialektikája új oldalról gazdagította a magyar szónoklatot. Eötvös elmélkedő lelke és érző szive kincseit tárta elénk, európai eszméket olvasztva a magyar hazafiságba.
Azonban a kitünő szónokok csoportjából kimagaslott két alak, nemcsak mint szónoklatunk legfőbb képviselői, hanem idő szerint mint a nemzeti szellem megtestesülései is: Deák és Kossuth. Emez 1847–48-ban érte el hatása tetőpontját, amaz 1861–67-ben. Mindkettő szónoklatának nagy tettek voltak következményei, melyek még inkább kiemelték alakjokat, mint a szobrot a talapzat és háttér. Jellemök, szónoklatuk, politikájok egyaránt különbözött egymástól, de épen e különbségnél fogva váltak különböző időkben a nemzet vezéreivé. Deák szónoklatának egyik főeleme az erős itélet és logika, Kossuthénak az élénk képzelem és lángoló szenvedély. Deák stilje egyszerű, szabatos, de egyszersmind plastikai, Kossuth néha dagályba csap, de mindig hangzatos és ragyogó. Senki sem tudott jobban Deáknál fényt vetni valamely kérdés bonyodalmaira, fölvilágosítani és meggyőzni a hallgatókat; Kossuth művészete az izgatás és lelkesítés volt. Deák mintegy mellőzni látszott a szónoki művészetet, inkább csak az értelmet akarta fölvilágosítani, de akaratlan a szivet is melegítette, nemes méltósága, őszinte meghatottsága emelte gondolatait, hathatósabbakká tette kifejezéseit és az igazságot, melyből kiindúlt, vagy a melyet kifejtett, oly tökéletes alakban fejezte ki, mely az ó-kor nagy íróira emlékezteti az embert. Kossuth egészen szónok volt, az is akart maradni s igénybe vette a szónoki művészet minden eszközét. Mester volt az általános eszmék fejtegetésében, az újkori szabadság jelszavai hirdetésében s valamely tárgy, vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszinezésében, de még mesterebb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy páthoszos felkiáltásával, vagy éles gúnyjával a szenvedély viharát keltette föl. Ide járúlt még hangjának kelleme, nagy terjedelme, folyékony és változatos előadásának varázsa, a melyet választékos s mégis természetes taglejtés kisért. Mindez hiányzott Deákban. E mellett Deák csak parlamenti szónok volt, Kossuth pedig némi közép a parlamenti és népszónok között s e sajátsága mintegy kijelölte a forradalomra.
A forradalomban nem mutat újabb fejlődést szónoklatunk. A parlamentben alig küzdöttek a pártok s Kossuth szónoklata töltötte be az országot egész a katastropháig. Tizenkét évig be voltak zárva az ország és megyék termei s midőn újra megnyiltak, nagyrészt régibb szónokaikkal találkozunk, a kiknek nyomán indúltak az újabbak is. Csak alkotmányunk visszaállítása után, a mint lassankint régibb szónokaink meghaltak s egy egész új nemzedék állott elő, látunk némi szembetünőbb változást.
Valóban napjaink politikai szónoklata nem a régi többé. S ez nem is lehet máskép. A régi szónoklat két főforrásból merített: a sérelmek és a reformeszmék forrásából. Az alkotmány tényleges állapota éles ellentétben állott az irott törvényekkel s a reformokat, még a csekélyebbeket is, folyvást gátolták. Mindkét körülmény dús forrása volt a hazafiúi felindulásnak és szónoki ihletnek. Védeni az alkotmányt, átalakítani intézményeinket, újjászülni a nemzetet, volt a nagy feladat. A múlt nagy emlékei, a jövő merész reményei emelték a szellemeket s táplálták a lelkesedést. Most a tényleges állapot összhangban van a törvényekkel, a reform nagy elvei győztek s inkább csak a részletek alkalmazása, a kiépítés nehéz munkája van napi renden, mely sok szakismeretet kiván, de kevésbbé hat a képzelemre és kedélyre. Ezért szónoklatunk némikép hajlik az előadó, az értekező, a társalgó stilhez. Ez nemcsak nálunk van így, hanem Európa-szerte; Franczia- és Angolországban sincsenek most olynemű szónokok, mint századunk első felében. Ez több okra vezethető vissza: részint az ízlés változására, melynek kevésbbé eleme a páthos, részint némely elvek győzelmére, melyek nagy erőfeszítésre kényszerítették a szellemeket egész a kifáradásig, részint bizonyos eszmékben való csalódásra, a melyeket nagy szónokok oly fennen hirdettek. Sőt maga az ékesszólás is rossz hírbe jött. Külföldön, nálunk is elegen vannak, a kik a szónoklatot általában színpadi mesterségnek, irodalmi szellemeskedésnek tartják, mely nem méltó komoly politikushoz. Mind hiába, a szónoklat épen úgy nem fog kiveszni a világból, mint a költészet. Változtatja tárgyát, alakját, enged az ízlés hullámzásainak, sőt teremti azokat, de lényegében mindegyik ugyanaz marad. A köztanácskozásokban mindig az fog leginkább hatni s lesz valódi szónok, a ki világosan tudja rendezni az eszméket, csoportosítani a bizonyítékokat, egészszé arányosítani a részeket, megtalálni a természetes és jellemző kifejezést, elönteni tárgyán a szellem elevenségét, a kedély melegét, akár a magasabb szónoklat körébe emelkedjék, akár az értekező és társalgó előadáshoz szálljon alá. A költő mindig költő marad, akár ódát, akár elegiát, akár dalt vagy epigrammot ir. A prózában is, mint a költészetben, minden műfajnak, műformának meg van a maga szépsége, s ha tárgyából forr ki, egyéni bélyeget visel, fel tudja kelteni figyelmünket, érdeklődésünket s hatni bir reánk.
Nem sülyedése hát szónoklatunknak, ha a változott viszonyok között más formákat keres és talál, mint a régi. De vizsgálnunk kell sajátságait és kerülnünk örvényeit. Régi szónoklatunknak is meg volt a maga árnyoldala. Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket. Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, s néha a társalgó hang, a gondatlanul elpattanó élcz, inkább való bizalmas körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és páthosz feszességet szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Nem tagadhatni, hogy mai szónokainknak többnemű ismeretök van, mint a régieknek; a régiek leginkább a köz- és magánjog s az általános politikában voltak jártasak, most parlamentünk sokkal tágasabb köre, az állam és társadalom bonyolúltabb szervezete sokoldalú készültségre kényszerítik szónokainkat. De mintha a régiek elevenebben adták volna elő, a mit tudtak s kevésbbé estek volna szárazságba. Talán igen is sok úgynevezett nagy vagy nagyszabású beszédeket mondunk, a melyek nem egy esetben csak épen hosszúak. Ide járúl még a polemia túlságos divata. Bizonyára a parlament az eszmék, pártok, sőt politikai szenvedélyek harcztere s a személyes polemia sem kerülhető el, de egészen más valamely kérdés taglalásában vagy védelmében felhozott vagy felhozható ellenvetéseket csoportosítva, lényegökben czáfolni, mint részletesen, egész az aprólékosságig birálni az egyes szónokokat, a mi gyakran árt a főeszme kellő megvilágításának, a beszéd kerekdedségének s kitérésekre, felelgetésekre és kimagyarázásokra ad alkalmat. Azonban bárhogyan gondolkozzunk erről, annyi bizonyos, hogy mindaz, a mi elősegíti a fölösleges szószaporítást, nem forrása a valódi szónoklatnak.
Régibb és újabb szónoklatunk közt van még egy más különbség is, mely szintén figyelemreméltó. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitünőbb beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal! Bizonyára a jó író, sőt még a jó szónok-író sem jó beszélő szónok. Az írás és beszéd két különböző dolog, e mellett az író el lehet a beszélés művészete nélkül, de a szónok nem nélkülözheti az írás bizonyos művészetét. A tudományos könyv a szakértőkhöz fordúl, de a költészet, a szorosabb értelemben vett irodalom és a szónoklat a nagy közönséghez. Minél több könnyedséggel, világossággal, elevenséggel fejti ki a szónok eszméit, minél inkább bírja az előadás hathatósságát, a nyelv finomságait, annál inkább szolgálja azt az ügyet, a melyért küzd, annál inkább hat nemcsak hallgatóira, hanem a nagy közönségre is, mert napjainkban egy elmondott beszéd már másnap az ország minden részében olvasható. Mindezt a szónok leginkább a nagy költőkből és prózaírókból tanulhatja meg. Helyesen jegyzi meg egy franczia kritikus, hogy a költészet, mely az irodalmi művészet legmagasabb kifejezése, magával vonja a prózát is s emelkedésre kényszeríti; ha a próza nem lát maga előtt egy magasabb művészetet, melylyel versenyezni akarjon, ha nem érzi szünetlen magán a gyakorlott és finomúlt ízlés biráló szemeit, természetének enged s visszaesik a köznapiságba.
Azonban így megvonva a különbséget régibb és újabb szónoklatunk közt, a jellemzés inkább csak általában értendő s nem tagadhatni, hogy vannak viharos napjaink is, a midőn az értekező és társalgó stil felé hajló szónoklatunkban föléled a páthos. De az a baj, hogy az ritkán van arányban a tárgygyal és helyzettel, s nem egyszer igen hasonlít, mint Mirabeau szokta mondani, az opera villámlásaihoz és mennydörgéseihez. A szónoklat megtűr, sőt kedvel némi túlzást, erősebb rajzot és színezést, de ha a túlzást is túlozzuk, ha az erős vonást és színezést erőltetjük, könnyen a torzba tévedünk. Ha igen sokat emlegetjük a haza veszélyét, a nemzeti érdekek elárulását, a közerkölcsiség sülyedését; ha aránylag nem épen legfontosabb kérdésnél is meghúzzuk a vészharangot: megrontjuk szónoklatunkat, mert a felindulás és hang nem lévén összhangban a valósággal, többé-kevésbbé komikai ellentétet idéz elő, e mellett a közönség sokat hallva, annyira megszokja, hogy talán épen akkor nem találunk visszhangra, midőn csakugyan veszély közelget. Ha egy kedves állatunk elvesztésekor elsírjuk könyeinket és jajveszékelünk, mi marad akkorra, midőn legkedvesebb barátunk vagy gyermekünk hal meg? A szónoknak még más szempontból is szüksége van önuralomra a szenvedély felindulásai közepett is. Igaz, a parlament nem szalon s bizonyos fokig megtűri a gúnyt és az élességet, de euphemismussal szólva, nem a nyerseséget, legkevésbbé akkor, ha szándékos és kiszámított. A szóbeli dulakodás épen úgy megrontja a szónoklatot, mint megrontották Görögországban a circus véres látványai a drámai művészetet, midőn azokat a hódító rómaiak ott meghonosították. De attól, hogy ide fajúljunk, megóv bennünket pártvezéreink tekintélye, jeles szónokaink példája s a közvélemény ereje.
Immár elmult ötven éve, hogy újabbkori politikai szónoklatunk fejlődni kezdett s fejlődésében oly mély nyomokat hagyott közéletünk és irodalmunk történetében. Újjászületésünk, dicsőségünk és gyászunk, fölemelkedésünk és bölcseségünk nagy emlékei vannak hozzákötve. Adja Isten, hogy az újabb ötven év méltó legyen előzőjéhez s politikai szónoklatunk mindinkább szilárdítsa nemzeti létünket és gazdagítsa irodalmunkat.
S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIV. ünnepélyes közülését.
Azok a költők és prózaírók, a kik Társaságunkat megalapították, kiváló bajnokai voltak a magyar nyelv tisztaságának. Megtartva a kölcsönzött szókból mindazokat, melyek átalakulva egészen magyar hangzásúakká váltak, mellőzni igyekeztek, a mennyire lehetett, minden idegen szót s helyettök részint régi szókat elevenítettek föl, részint tájszókat általánosítottak, részint pedig új szókat alkalmaztak. E törekvésnek köszönhetjük, hogy nyelvünk megtisztult, megszabadulva az idegen keveréktől, mely különösen prózánkat annyira dísztelenné tette, s egyszersmind alkalmassá vált új eszmék és eszmeárnyalatok kifejezésére. Azonban nekem úgy tetszik, mintha e törekvés az újabb időben csökkent volna s a nyelv tisztasága ma már kevésbbé eszményünk, mint volt ezelőtt évtizedekkel. Épen azért legyen szabad ünnepélyes közülésünkön e kérdést fejtegetnem, ha röviden és töredékesen is. Egyaránt készt erre elődeink iránt érzett kegyeletem s magának a kérdésnek fontossága.
De vajon nem csalódom-e, vajon csakugyan csökkent-e az érzék nyelvünk tisztasága iránt? Minden esetre különböztetnünk kell, meg kell különböztetnünk a kötött beszédet a műprózától. Költői nyelvünk hű maradt a régi eszményhez s bárhogyan itéljük meg napjaink költészetét nyelvi tekintetben is, az a vád nem érheti, hogy nem gondol a nyelv tisztaságával. Régebben is, a XVI. és XVII. században, költői nyelvünk tisztább volt, mint prózánk, mert minden nemzetnél a költői nyelvben nyilatkozik legeredetibben és legtisztábban a nyelv összes bája. De másfelől Vörösmarty, Petőfi és Arany a régi népi és megújított nyelv kincsét oly erővel és ízléssel olvasztották össze, hogy nyelvtisztaság tekintetében majdnem lehetetlen a visszaesés. Költői nyelvünk immár csak a komikum és humor kedveért vagy jellemzés végett használ idegen szót; minden komolyabb költői mű tisztán és szabadon emelkedik a régi, népi és új szók szárnyain.
Szépirodalmi prózánkról ugyanezt nem mondhatni el. Oka az is lehet, hogy bár vannak jeles prózaíróink, de általában műprózánk nem áll a nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk s nincsenek olyan mélyen gyökerezett hagyományai. De a főok mégis másutt keresendő. Régibb szépirodalmi prózánk nem volt ment némi merevségtől és szónokiasságtól. Újabb regény- és beszélyíróink könnyedebbek és természetesebbek akartak lenni s a köznapi élettel a köznapi nyelvet is visszatükrözték. Minthogy a felsőbb körök szalonjaiban kevert nyelven foly a társalgás s a középosztály is könnyen vegyít idegen szót a magyar közé, elbeszélőink e nyelvből átvettek egyet-mást s mikor nem személyeik, hanem magok beszélnek is, többé-kevésbbé ily nyelven szólnak. A naturalismus nyilvánulása ez, mely a mellékest is lényegesnek tartja s a művészet körébe von sok olyan dolgot is, a mi nem oda való. A művészi könnyedséget és természetességet nem ily könnyű uton érhetni el. Részint a naturalismus, részint a gondat lanság el-elragadja elbeszélőinket. A nyelvtisztaság többé nem épen eszményök s ritka regény vagy beszély az, mely nem vét a nyelvtisztaság ellen. A legtöbben majd minden lapon találunk egy pár olyan szót, melyet jó magyar szóval lehetett volna fölcserélni.
A szépirodalmi prózaírók mégis tisztább nyelvűek, mint a szónokok, hirlapírók s az irodalom más ágainak mívelői. Minden nap mondják és írják: a mint én ezt kontemplálom, tudni fogom levonni a konsekventiákat, pedig mondhatnák és irhatnák: a mint én ezt elgondolom, tudni fogom levonni a következményeket. A szónokok és politikai írók azt hiszik, hogy tudósabb szinben tünnek föl, ha biztosíték, tényező, végleges, minősítés, tagadás, bonyolult helyett a garantia, factor, definitiv, negatio, qualificatio, complikált szókat használják. A theoria és praxis, elmélet és gyakorlat helyett közkeletűek. Ujabban a veszszen! le-vele! ki-vele! – felkiáltást a német abzug-gal cseréljük fel! A kiket pedig az orthologia szele érintett, a világért sem irnának tanár-t, eszmé-t, elv-et, professor, idea, principium helyett. De elég e kevés is a példákból, melyekkel lapokat lehetne betölteni. Még ha az ember e tekintetben türelmes is, néha megszakad türelme, a midőn bár szórványosan, oly dolgozatokat is olvas, melyekben csak úgy hemzseg az idegen szó s önkénytelenül ajkunkra röppennek Bajza gúnyos verssorai:
E jelenség okait könnyen feltalálhatjuk, ha keressük s fejtegetésük nincs minden tanulság nélkül. Első sorban hirlapirodalmunk melegágya a nem eléggé tiszta nyelvnek. Hirlapirodalmunk néhány évtized óta nagy változáson ment át. Nemcsak több lapunk van, mint régebben, hanem az olvasók száma is szembetünően megszaporodott. Ez örvendetes jelenségnek van árnyoldala is. Ha jól szemügyre veszszük viszonyainkat, meg kell győződnünk, hogy több lapunk és folyóiratunk van, mint hozzájok való írónk. A közönség most sokkal több hirlapot olvas, de könyvet aligha többet. Egy-egy jobb könyv ezer példányban rendesen most is tíz év alatt kel el s az sem mindig. Maga a szerkesztés megváltozott. Ennek is megvan jó és rossz oldala. A mai lapok sokkal változatosabban vannak szerkesztve, mint a régiek, de kevésbbé komolyan. Főszempontjok minden áron kielégíteni a kiváncsiságot s táplálni a pártszenvedélyt nem helyeselhető módon is. Régen első rangú államférfiak, mint Széchenyi, Eötvös nem resteltek hirlapi czikkeket irni, most a kisebb tehetségek is visszavonulnak. Régebben a hirlapok szorosabb kapcsolatban voltak az irodalommal, most bár az egész irodalmat magokba olvasztani igyekeznek, nem mindig tartják szem előtt az irodalom valódi érdekeit. Régebben a dolgozótársak mind olyanokból teltek ki, a kik az irodalom valamely ágában némi sikert tudtak kivívni, vagy legalább megkisérlették. Most a hirlapirók egy része csak pusztán tudósító, hirszerző, fordító, a kik az irodalommal tüzetesebben nem foglalkoztak, sőt a szerkesztők között is vannak olyanok, a kik inkább csak üzleti főnökök.
Ily körülmények között nem csoda, ha a nyelvtisztaságra kevés a gond, még a gondosabban szerkesztett lapokban is. Aztán gyorsan kell megírni, vagy fordítani oly czikkeket is, melyek lassúbb munkát kivánnak, minők a tárczák és birálatok. Az idegen szó könnyen tollunkhoz tapad és resteljük, vagy nincs időnk reá, hogy magyar szóval cseréljük fel s így akaratlanul is terjesztjük a kevert nyelvet. Ide járul még az is, hogy némely lap elvből vagy kényelemből magyarosan kezdi írni az idegen szókat. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ily könnyű úton az idegen szó magyarrá válik, nyelvünk gazdagul s megszabadulunk attól a gondtól, hogy idegen szó magyar kifejezésén törjük a fejünket. Balga hit. Kölcsönzött szóink nem így keletkeztek. A nép kiejtéséhez alkalmazva, átalakítva, magyar hangzásuvá tette, ugy hogy némelyikre alig lehet ráismerni. S erre a közbeszéd alkalmasabbnak is látszik, mint az irodalmi kezdemény. Nem tagadhatni, hogy vannak oly idegen szók, melyek nem mentek át változáson s mégis magyarosan írhatók; mert részint a megszokás, részint a nehézség csekélysége javasolják. E tekintetben bizonyára követelhetni némi szabadságot. De az idegen szók magyaros írását általános szabályként kimondani s helyesirásunk egyik főelvévé emelni, nem egyéb, mint nyelvérzékünk tompítása, s a kevert nyelv elősegítése.
Kétségtelen, hogy az idegen szókat nem kerülhetjük ki mindig, a velök való élés jogos, de csak azon föltétel alatt, ha az illető fogalom kifejezésére nincs használható magyar szó. Nincs európai nemzet, mely idegen szót ne használna átváltozás nélkül is s mi legkevésbbé tehetünk kivételt. Azonban e hasonlóság mellett van egy nagy különbség is. Azok a nemzetek nyelvi tekintetben rokonabbak egymással, mint mi velök. A mi nyelvünkben kirivóbb az idegen szó, mint az övékben s ez okból nekünk többet kell gondolni a nyelv tisztaságával, mint nekik. S ezt nem az idegen szó magyaros írása segíti elő, hanem magának a szónak kerülése, vagyis fölcserélése régi, népi vagy új magyar szóval.
De épen itt van a bökkenő. Azok az új szók! Minden nap halljuk, hogy a nyelvújítás nem volt egyéb, mint nyelvrontás. S ezt az írók közül többen el is hitték s inkább használnak idegen, mint rossznak bélyegzett új magyar szót. Ime napjaink orthologiája hogyan csökkentette, bár nem volt czélja – a nyelvtisztaság iránti érzéket. Hogy a nyelvújítás nyelvrontás volt, az csak olyan jelszó, a minőt a politikai és irodalmi pártok szoktak használni egymás ellen: van benne némi igaz is, de épen nem az egész igazság. Mit cselekedtek az újítók? Régi szókat elevenítettek föl, tájszókat általánosítottak. Nem teszik-e ezt az orthologok, bár csekélyebb sikerrel? Továbbá új szókat alkottak, melyeknek jó részét magok az orthologok is helyesen alkotottaknak ismerték el és széltében használják. Mindez bizonyára nem volt nyelvrontás még az orthologok szerint sem, szerintünk pedig oly nagy érdem, mely örök hálára méltó s késő utódaink is áldani fogják Kazinczy és társai hamvait.
De sok rossz új szót is alkottak s ezzel rontották meg nyelvünket. Ebben is van igaz, bár nem oly mértékben, a mint állítani szokták. Egy nagy mozgalomnak, legyen az politikai, társadalmi vagy irodalmi, mindig meg vannak a maga túlságai s annál inkább egy forradalomnak. S a nyelvújítás valóságos forradalom volt nyelvünk akkori állapotához képest. Túlságai, erőszakosságai ellen már magok a nyelvújítók között is megindult a visszahatás, előbb a költők, majd a prózaírók, végre a nyelvészek körében, de ezek azért nem alakúltak ortholog párttá. Ezelőtt húsz évvel ez a párt is megalakúlt és különös, épen akkor, midőn a túlságok már-már muló félben voltak. E párt képviselői jeles nyelvészek, de a kérdésben meglehetős egyoldalúak s azok a törvények, melyeket a szóalkotásra nézve megállapítottak, melyek szerint az új szókat megitélik, csak részben, vagy csak megszorítással helyesek. Például a gyökelvonás utján keletkezett új szókat egészen elitélik, pedig a szóalkotás e módját a népnyelv mindig gyakorolta s gyakorolja ma is. Ugyanez áll a hamis analogiára nézve is, mert erre is nem egy példát találunk a nép nyelvében. De tegyük föl, hogy az orthologok törvényei mind helyesek. Mit bizonyít ez? Legfölebb azt, hogy ne alkossunk többé hibás új szókat, de nem azt, hogy a már meglevőket ne használjuk, ha szükségünk van rájok, másokkal pótolni nem tudjuk és legjobb íróink is használták. A nyelv nemcsak természeti, hanem történelmi termék is, sőt a megszokásnak, közmegegyezésnek is része van benne. Az angoloknak, francziáknak, németeknek nem jut eszökbe, hogy kivessék nyelvökből a hibás szót, ha szükségök van reá s legjobb íróikban is megtalálják. A mint a törvénytelen szülöttnek megvan a maga létjoga a társadalomban, úgy megvan a nyelvben is. Valamint az egyház, társadalom és állam csak arra törekesznek, hogy a törvénytelen szülöttek száma ne szaporodjék, de nem arra, hogy megöljék őket: úgy a nyelvészeknek sincs joguk, szerencsére hatalmuk sincs, hogy kiszorítsák a törvénytelen szókat, ha élnek és életrevalóságuk kétségtelen.
A nyelvtisztaság iránti érzék csökkentésére befolyt az a mozgalom is, mely a tudományok, különösen a természettudományok körében keletkezett, szemben az összes műszók és műnevek megmagyarosításával. E mozgalom sok félreértésre adott alkalmat. Kazinczy és társai törekvése nem egy volt Bugát és társaiéval; Kazinczy és társai nem akarták megmagyarosítani az összes tudományos műszókat és műneveket, előttük csak a költői nyelv és műpróza megtisztítása lebegett. Hogy mind a mellett bizonyos tudományos műszókat meg kell magyarosítanunk s többeket sikerrel meg is magyarosítottunk és még fogunk ezután is, az minden kétségen felül áll, de műnevek magyarosításáról le kellett mondanunk és le is mondottunk. A tudomány szorosb értelemben vett műnyelve nemzetközi marad nálunk is, mint más nemzeteknél és nincs is erős kapcsolata a műprózával. De e mozgalom árja a tudomány szűkebb köréből kicsapott a műprózára is. Természetesnek találjuk, hogy természettudósaink, kik egykor a leghevesebb és legmerészebb újítók voltak, most a legrajongóbb és legkonokabb orthologok. Hagyján! Joguk van reá, ha valaki, csak ők mondhatják el jogosan: nyelvújítás nyelvrontás. Épen azért megfogható, hogy természettudósaink, ha a műpróza terén lépnek föl, gyakran ott is noha nem műszóval van bajok, nemzetközi szónak tartanak olyat is, a melyet magyarul jól ki lehetne fejezni.
Bár a nyelvtisztaság az újabb időben csökkenni látszik, de magáról az elvről senki sem mondott le. Mindenki valósítani törekszik a maga módja szerint egyik szűkebb, másik tágasabb körben, egyik a jelenben, másik a jövőben, egyik kevesebb, másik több eszközzel, de mindegyik folyvást törekszik. Az irodalmi pártok, a nyelvészeti vélemények, az egyéni vélemény-árnyalatok felett ott lebeg, mint eszmény, mely talán teljesen el nem érhető, de szem elől soha el nem tévesztendő. A hatás és ellenhatás mozgalmai között fejlődik az állami, társadalmi és irodalmi élet. Semminemű hatás és ellenhatás nem éri el soha teljesen czélját, de mindig nyomot hagy s a fejlődésbe olvad. Merev elméletek meg nem állhatnak, de a mi lehető, mindig kifejlődik. Minden eszme, melyet a dolgok természete s a fejlődés kényszerűsége szűl, változhatik külsőségeiben, csökkenhet koronként hatásában, de soha sem semmisülhet meg. A XVIII. század kevert nyelvéhez többé nem fogunk visszatérni és a XX. század újabb diadalait fogja ünnepelni nyelvünk tisztaságának.
Nekünk szépirodalmi íróknak kell leginkább fennen lobogtatni a nyelvtisztaság zászlóját, mert az leginkább a mi körünkben megvalósítható. Multunk nagy emlékei intenek erre s elődeinktől szent hagyományokat vettünk át. Őrizzük és fejleszszük e hagyományokat híven, buzgón, óvatosan, összeegyeztetve a tudomány és ízlés követeléseivel.
S ez óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLV. ünnepélyes közülését.
A ki a jelent vizsgálja s a jövőre gondol, vissza kell tekintenie a múltra is. E jó tanács nemcsak azoknak szól, a kik politikai vagy társadalmi föladatokat tűztek magok elé, hanem azoknak is, a kik irodalmi kérdésekkel foglalkoznak. Az Auróra-kör, melynek tagjai alapították társaságunkat, nem egyszer követte e jó tanácsot, s úgy hiszem, csak hagyományainkat követem, ha ünnepélyes ülésünkön egy oly tárgyról elmélkedem, mely élénken foglalkoztatta elődeinket, kiválóan érdekel bennünket is, tudniillik a történelmi elemről a költészetben.
Ha szépirodalmunkat csak fölületesen vizsgáljuk is, tüstént észre fogjuk venni azt a nagy ellentétet, melyet egy pontra nézve a régibb és újabb költői művek feltüntetnek. Hazafiúi érzésünkben nincs hiány, nemzeti buzgalmunk erősebb, mint valaha, sőt hajlandóbbak vagyunk a túlságra is, úgy, hogy Széchenyi feddő beszéde most sokkal jobban illik ránk, mint régebben; de a történelmi elem költői földolgozása iránt való érzék, a mely mindenha egyik főforrása volt a nemzeti öntudatnak és érzésnek, költőkben és olvasókban egyaránt csökkenni látszik. Ki ír ma eposzt vagy költői beszélyt mondai vagy történelmi alapon? Hisz már a balladákban is csak a jelenre szorítkozunk. A történelmi beszély, dráma, regény mindinkább kimegy a divatból. Inkább csak a jelennel foglalkozunk. Előszeretettel tárjuk föl fővárosunk rejtelmeit, utczai és kávéházi életét; rajzoljuk a vidéki különlegességeket; el-elvádoljuk a társadalmat és rosszabbnak tüntetjük föl, mint a minő; sokat adomázunk, elméskedünk, komázunk a közönséggel, de a múlt időkről alig emlékezünk meg, mintha a nemzeti dicsőség és gyász napjai többé nem érdekelnének bennünket.
Mi más képet tár föl költészetünk a húszas éveken kezdve, majdnem a hetvenes évekig. Az egész Auróra-kör úgy tekinti a történelmi elemet a költészetben, mint a nemzeti szellem egyik főtényezőjét. Kisfaludy Károly lyrai költeményben, balladában, beszélyben, drámában nem egyszer fordúl a történelemhez, pedig a mint vígjátékai és beszélyei tanúsítják, a jelen iránt is élénk érzéke volt. Vörösmarty a honalapítás nagy tényére fordította a nemzet figyelmét, oly időben, midőn azt mintegy újra meg kellett alapítani. Költői beszélyeiben, balladáiban örömest elevenítette föl a mondai vagy történelmi hagyományokat s epigrammjai nagyrészt emléksorok a magyar történelem legfőbb eseményeire vagy alakjaira. E mellett egész életén át írt történelmi drámát is. Bár e drámai mozgalom törekvéseit általában nem koszorúzta teljes siker, mégis ez időből maradt reánk a legjobb történelmi tragédia: Katona Bánk bánja. Szigligeti, a ki Kisfaludy Károly nyomába lépett, komoly drámáiban a magyar történelemnek több nevezetes mozzanatát dolgozta föl, sőt a történelmi vígjátékot is megkisérlette, bár más vígjátékaiban és népszinműveiben egész lélekkel fordult a jelen felé. A regényre még alakítóbban hatott a történelmi elem. Regényirodalmunk úgy szólva a történelmi regénynyel kezdődik. Jósika ugyan inkább külsőségeiben fogta föl a magyar történelmet, mint benső lényegében, de annyi érdekest tudott elbeszélni a régi magyar állam és társadalom életéből, kivált az erdélyi fejedelmek idejéből, melynek emlékét híven megőrizték az erdélyi régibb családok, hogy néhány évig a legnépszerűbb magyar íróvá emelkedett. Nemsokára Eötvös és Kemény fölléptével újabb lendületet nyert a magyar történelmi regény. E nagy tehetségű írók sokban különböztek ugyan egymástól, de abban megegyeztek, hogy a történelmi szellemet beoltani igyekeztek a magyar regénybe és összeolvasztani a történelmi igazságot a költői czéllal. A történelmi és mondai elem, mely a regényt így megtermékenyítette, megújította eposzunkat is s az eddiginél nemzetibb alapon. Petőfi, a lyrikus, útat tört Aranynak, az epikusnak. Petőfi ugyan egészen lyrai tehetség s kevés történelmi érzéke volt, de annál erősebben lüktetett benne a népnemzeti szellem. E szellem sugara ébreszté föl Arany költészetét, a kiben az epikai tárgyilagosság erős mondai és történelmi érzékkel párosúlt s így tartalomban és formában úgy újíthatta meg a magyar eposzt, mint nemzeti egyéniségünk kifejezését.
Mind e jelenségek okai könnyen észrevehetők, sőt szembeszökők. Mihelyt a nemzetiség eszméje fejlődésnek indúlt, mihelyt a nemzeti szellem ébredezni kezdett aléltságából, örömest fordúltunk a múlthoz, vigaszt keresni s erőt meríteni. A történelmi jog és történelmi emlék szoros kapcsolatban van egymással, sőt a midőn, részint belső szükségből, részint az európai eszmék hatása alatt, reformálni akartuk intézményeinket, állami önállóságunk fölélesztésének törekvése folyvást a történelmi jogra és emlékre hivatkozott s a múlt fényében látta a jövőt. Ide járúlt még a külföldi irodalmak hatása. E század első évtizedeiben a német, majd a franczia romantika élte virágkorát. Mindkettő a multból táplálkozott, mondai és történelmi elemet dolgozott föl s költőink rokonszenvvel üdvözölték. Mind a kettő hatását megérezhetni dráma- és regényíróinkon, bátorítást, hangulatot, irányt vettek tőlök, mindezt saját nemzeti törekvéseikbe olvasztva. S ha vizsgáljuk az okokat, hogy a jelenben miért csökkent a történelmi elem költői földolgozása iránt az érzék, szintén nem tagadhatni, hogy azok egy része a külföldi irodalmak hatásában keresendő. Az angol, franczia és német dráma- és regényirodalomban is szűkebb körre szorúlt a történelmi elem, bár távolról sem oly szűkre, mint nálunk s a mi fő, nincsenek oly nagy képviselői, a kik mélyebb hatást tehetnének, mint tett példáúl e század elején Scott Walter. S nemcsak a külföldi példák hatása vonja az elméket a jelenhez, hanem saját viszonyaink is. Szélesebb körű politikai életünk, élénkebb társadalmi mozgalmaink, fővárosunk emelkedése, mind a jelen rajzára utalják költőinket, s a kik néha a történelemből vesznek tárgyat, panaszkodnak, hogy a közönség immár nem igen tudja élvezni a történelmi regényt és drámát.
De vajon igaz-e ez? Bizonyára nem. Se egyes ember, se nemzet, bármennyire elfoglalja is a jelen, bármily erőfeszítéssel küzdjön is a jövőért, soha sem feledheti el multját, sőt többé-kevésbbé hatása alatt van. S ez kétszeresen áll a magyar nemzetre nézve, mely még most is folyvást nemzetisége- és léteért küzd, s most is a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire. Az általános emberi és a különleges nemzeti kisebb vagy nagyobb vegyületben olvadnak össze ez érzésben, e vágyban is, mint sok más szellemi mozzanatban. S ha mellőzzük a nemzeti szempontot, ha tisztán csak műveltségi szempontból indulunk is ki, hasonló eredményre jutunk. A történelmi tudományok az emberi műveltségnek fontos részei s épen úgy hatnak a kedélyre, mint a képzelemre. Vajon a művelt ember ne keresné-e a költészetben is e lelki szüksége kielégítését s ne áhítaná-e azt a gyönyört is, melyet a tiszta tudomány nem képes nyújtani, csak a művészet?
Kemény Zsigmond ezelőtt negyven évvel a drámáról és regényről elmélkedvén, fejtegette azon követeléseket, melyeket a közönség intéz a regényíróhoz mind a jelenre, mind a múltra nézve. Legyen szabad tanulmányából az utóbbit illető részt idéznem, legyen szabad egykori elnökünket megszólaltatni e székből, melyet fájdalmunkra oly korán el kellett hagynia.
«Körültünk romok vannak – úgymond Kemény – szokások, erkölcsök, világnézetek, élmények és szenvedések emlékei, melyek között mi könnyelműen, nevetve, fecsegve haladunk tovább; de néha a kéjek mámorában a szórakozás röpkedő, enyelgő perczeiben is, egy fájó vágy vagy szent elborulás vonz a múlt felé vissza. Óhajtanók látni a századok szellemét. A kihalt eszmék élettörténetét érdekkel hallgatnók meg. A letűnt szokások és erkölcsök légkörében kívánnánk lélekzeni, játszani, sírni. A rég eltemetett családtűzhely előtt akarnánk melegedni, a rég ledöntött oltároknál imádkozni, a rég elhangzott dalok mellett szeretni és csalódni. Aztán a rég eltört csillárok fényénél s divatból rég kiment öltözetekben vágynánk a rég leroskadt várak termében időzni, most társalogva a régi illem szabályai szerint, majd a régi viszonyok akadályai között küzdve a régi előitéletekkel; most a szenvedély régi féktelenségével támadva meg a régi társadalom szokásait, illemét, világrendjét, majd viszont legyőzetve kiállani régi társadalom és erkölcsi eszmék boszúját, végig szenvedni megvetését, kegyetlenségeit, nemesisét, börtöneit, pœnitentiáit, bakóit, tűz- és vízpróbáit. Mi mindezeket szeretnők, mondja a közönség. Szeretnők egy óriási képbe foglalva vagy külön rajzokban. Továbbá még vágynánk a régi kabinetek titkaiból, a régi zárdák némaságából, a régi charlatánok lármáiból, a régi tudatlanok büszke igényeiből, a régi bölcsek ábrándjaiból és a régi vértanúk lelkesedéséből a szépet és nevetségest meghallani. Vágynánk a nép primitiv állapotjából, életmódjából, bűneiből és erényeiből s azután ráadásul a régi országok, városok külalakjából, a régi testületek szelleméből, a régi jogi és állami fogalmakból, sok, igen sok, művészileg hű s történelmileg igaz sajátságokat ismerni, tényeket tudni meg s jellemző rajzokat bírni. Mindezt te, regényíró, könnyen megteheted. Támaszd föl nekünk a múltat s a múltban nemcsak az emberit, az általánost, hanem azt is, mi oly sajátságos, hogy csak a művészileg előállított részletek által válik századunknak egészen más szelleme miatt megfoghatóvá, érdekessé és lélektanilag igazzá. Erre a drámaíró a szűk forma bilincsei között nem ajánlkozik, de te, széles jogaidnál fogva, uralkodhatol a hajlíthatatlan s a művészet tégelyében nehezen olvasztható anyag fölött is. Teremtsd tehát vissza a múltat, a történetírónál hűbben, mert művészileg.»
Így jellemezte Kemény a közönség óhajtását, követeléseit szemben a történelmi dráma- és regényíróval. Vajon annyira megváltozott volna-e a világ, hogy most már mindebből senki semmit sem táplál keblében? Hátha a dolog megfordítva áll, hátha a közönség óhajtja most is mindezt, de a költők nem tudják kielégíteni s ezért van a történelmi elem költői földolgozásának oly kevés hatása? Nem a történelmi dráma és regény avúlt el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt formákba. S valóban hathat-e reánk mélyebben oly történelmi dráma vagy regény, melyből, habár költői tehetség nyilatkozik is benne, hiányzik a történelmi szellem, ha nincs benne semmi a kor eszméiből, szenvedélyeiből s a nevek megváltozásával akár a jelenkorban is játszhatnék? S ez még a jobb eset ahhoz képest, a midőn a tények, viszonyok, személyek egész másképen vannak feltüntetve, mint a hogy a történelemből tudjuk, s a költői szabadságnak semmi korlátja nincs. Mindez épen a történelmi tudományok fejlődése idejében, a mikor a közönség látköre tágabb, nemcsak a külföldön, hanem nálunk is. A magyar történelemből is immár több adatot, részletet ismerünk, mint régebben és tisztábban látjuk a történelmi alakok körvonalait. Ha a közönség mindinkább erősbödő történelmi öntudatával ellenkezésbe jő a költő, veszélyezteti a költői hatást is, a mely az illusión alapszik. A közönség nem azt várja a költőtől, hogy meghamisítsa a történelmet, hanem épen az ellenkezőt, hogy kiegészítse, pótolja hézagait s a megadott alapon azzal a szabadsággal, melylyel a történelemíró nem élhet, elevenebbé, teljesebbé, egységesebbé alakítsa át a viszonyok, személyek s az egész cselekvény rajzát. Ezért mondja Aristoteles, hogy a költészet bölcselmibb és eszményibb a történetírásnál.
Annyi bizonyos, hogy történelmi tanulmány nélkül senki sem írhat sikerült történelmi drámát vagy regényt, de maga a tanulmány még senkit sem tett költővé. A költői fölfogást, a költői tehetséget semmi sem pótolja. E nélkül csak történelmi tudományunkat fogjuk fitogtatni, pusztán ezzel csak a képzelem üres játékait űzzük. A kettő egymásra hatása szüli a sikert. Hiszen, ha a jelenkorból veszszük tárgyunkat, sem lehetünk el a társadalmi állapotok beható vizsgálata s az élet tapasztalatainak benyomásai nélkül, hogyan rajzolhatnók hát a múltat, ha nem használjuk a történelmi tanulmány közvetítését? Azonban a tanulmány aggodalmasságának épen úgy megvannak a maga örvényei, mint a tanulmány nélküli szárnyalás könnyelműségének. A történelmi aprólékosság, a régiségbúvári előszeretet, a jogos költői szabadság megvetése a túlságba vesző történelmi hűség nemcsak megbéníthatják a költői szárnyalást, hanem árthatnak a történeti szellem hathatós kifejezésének is. Itt is, mint a művészetben mindenütt, nem a külső, az esetleges, a mellékes a fő, hanem a lényeges és jellemző. A mellőzés épen oly kötelessége a művésznek, mint a továbbképzés. Neki a tényekből eszmékre, az eseményekből cselekvényekre kell emelkednie s a szétszórt elemeket összpontosítani. A történelem sohasem bevégzett egész, a költői műnek annak kell lennie; a történelem sokfelé ágazik, a költői műnek egységesnek kell lennie, a kisebb ágazatoknak is beolvadnia a főágazatba; a történelem néha homályos, az adatok elégtelensége miatt határozatlan, a költői műnek világosnak és határozottnak kell lennie. Mindez nem egy tekintetben szabadságra, az alakítás szabadságára jogosítja föl a költőt, a melyet csak azok tagadhatnak meg tőle, a kik csak történelemíróvá akarják tenni s nem egyszersmind költővé, s művészete megrontására ösztönzik. A költői szabadságnak minden esetre megvannak a maga határai, melyeket részletesen megállapítani ugyan nehéz, inkább egyes esetekben kimutathatók, de annyit általánosan mégis kimondhatni, hogy a költő csak az illető kor viszonyai, eszméi és szenvedélyei szellemében alakíthat szabadon és kerűlnie kell mindent, a mi azzal ellenkezésben van.
A dolog természetéből foly s a mindennapi tapasztalás is bizonyítja, hogy a történelmi anyag költői földolgozása általában nehezebb, mint a jelen életből vett tárgyé. Ez utóbbi esetben a lélektan törvényeinek, a viszonyok sajátságainak s a föladat követeléseinek korlátjai között szabadon szőhetjük a cselekvényt, rajzolhatjuk a jellemeket, mert nem vagyunk kötve határozott tényekhez, ismert nevű egyénekhez. E tekintetben a megtörtént és megtörténhető között különbség van s az anyag sajátságai szabják meg az alakítás módját is. Azonban a történelem is nyújt néha oly hálás, mondhatni kész anyagot, mely az alakítás elébe nem igen gördít akadályokat. Példáúl Brutus küzdelmében Cæsar ellen, Coriolan összeütközésében a néppel, oly mély tragikai eszme, annyi drámai mozzanat rejlik, hogy minden nehézség nélkül beszorítható drámai formába. De vannak esetek, a midőn a tárgy bár érdekes, nem ily könnyen alakítható akár drámává, akár regénynyé, sőt van elég oly eset is, mely mereven ellene áll a költői alakításnak, mert a hőst nem lehet valamely érdekes esemény központjává tenni, vagy az események annyira szétágaznak, hogy költőileg nem hozhatók egymással szoros kapcsolatba. A költő ekkor is segíthet magán. Egy oly eseményt tesz műve központjává, mely nem hatott ugyan a történelem fejlődésére, de költőileg érdekes s azt kapcsolatba hozza a történelemben szerepet játszó személyekkel és tényekkel. Sőt tovább mehet, egy költött történetet vehet központúl s abba szövi bele a történelmi személyeket és tényeket, e vegyületben rajzolva a kor eszméit és szenvedélyeit. Mindkettőre, a mi irodalmunkban is, kitünő példát adott Kemény Zsigmond. Az Özvegy és leánya czímű regény központja a Mikes és Tarnóczy család tragédiája, mely semmit sem hatott a történelem folyamára, de a költő azt oly szerves kapcsolatba hozza I. Rákóczy György udvarával, a vallásos és politikai villongásokkal, hogy egész korrajzzá emelkedik. A Zord időben egy egészen költött történet, a Deák-család tragédiája a központ, de annyira össze van szőve Izabella királyné, Verbőczy, Martinuzzi sorsával, Buda elestével, a török hódoltság megalakulásával és Erdély különszakadásának kezdetével, hogy az akkori Magyarország állami és társadalmi fölbomlását történelemíróinknál sem találjuk oly hűn és érthetően ecsetelve. Egy szóval, a költő mindig tud segíteni magán, ha valóban érdekli, meghatja valamely történelmi tárgy és nem szűkölködik lelemény nélkül.
Azonban, tisztelt gyülekezet, nem szándékozom a történelmi dráma és regény elméletét fejtegetni. Csak a történelmi elem földolgozása ellen nyilatkozó némely előítéletet igyekeztem megczáfolni vagy legalább gyöngíteni. Az sem czélom, hogy azt tanácsoljam költőinknek: forduljatok el a jelentől, meneküljetek a multba, ne érdekeljenek benneteket a jelen vágyai, törekvései, szenvedései, merüljetek a múltba s a letűnt századok eszméivel, vágyaival foglalkozzatok kizáróan. A világért sem. Hiszen a harminczas és negyvenes évek költői mozgalmai sem foglalkoztak kizáróan a múlttal; volt érzékök a jelen iránt s híven tolmácsolták koruk vágyait és törekvéseit. Vajon nem akkor jelent-e meg Eötvös Falu jegyzője, mely oly éles bírálat alá vette a magyar társadalmat? Vajon napjainkban jelent-e meg oly regény, mely ennyire bele merüljön társadalmunk rajzába? A mire czéloztam, az sem több, sem kevesebb, mint az, hogy őrizzük meg költészetünk Janus-arczát, jusson néha eszünkbe, a mire legrégibb költői maradványunk tanít: «Emlékezzünk régiekről» s ne feledjük el, a mit utolsó nagy epikusunk mondott: