Az idő rohan, az irodalmi és politikai világban új bajnokok és küzdelmek állanak elő, a régiek háttérbe szorulnak s néha még emlékök is elhomályosul. Épen azért köszönet és hála Hevesmegye lelkes fiainak, különösen az egri irodalmi körnek, hogy nem engedik elhomályosulni Bajza emlékét. Méltán büszkék földijökre, mert egy kitünő írót tisztelhetnek benne, a ki jelentékeny hatással volt a nemzeti élet fejlődésére, egy tiszta jellemű buzgó hazafit, a kit hazafi-bánata ölt meg.
Fény nevére, áldás emlékére!
Gyula, 1899 május 28-án.
Tisztelt közönség! A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság megbizásából jelentem itt meg Schuhmacher Sándor dán íróval, a Kisfaludy-Társaság külső tagjával, hogy üdvözöljem e megye, e város lelkes fiait és leányait, a kik jeles földijök, Pálffy Albertnek, az Akadémia és Kisfaludy-Társaság egykori tagjának, emlékét annyi kegyelettel őrzik.
Pálffy Albert mint kiváló publicista és regényiró szolgálta irodalmunkat. Az ő publicista pályája Magyarország újabb történetének oly fordulópontjaival találkozott, melyek elhatározó befolyással voltak nemzetünk sorsára. Értem az 1848–1849-iki eseményeket s az 1867-iki kiegyezést. Pálffy 1848-ban mindjárt a márcziusi mozgalmak elején indította meg Márczius tizenötödike czímű lapját, mely csakhamar a forradalmi szellem legelszántabb közlönyévé vált. Korán meggyőződött arról, hogy megújult alkotmányunkat előbb-utóbb fegyverrel kell védenünk, ezért erélyes rendszabályokat követelt a kormánytól s folyvást táplálta a forradalmi szellemet. Midőn a forradalom elviharzott s tizenhét évi szenvedés után jobb napok virradtak a magyarra s végre megtörtént a kiegyezkedés, Pálffy újra egy kis lapot indított meg, az Esti lap czíműt s épen oly erélylyel védte a kiegyezkedést, mint a milyen hévvel szította volt annak idején a forradalmat s mind a két nagy eseményt végzetesnek, történeti kényszerűségnek tartotta s azt hitte, hogy a forradalomban kifejtett erőnk utóhatása vívta vissza alkotmányunkat s a kiegyezkedés nem volt egyéb, mint a forradalom bevégzése mindkét részről, mert egyik fél sem tudta végkép legyőzni a másikat.
Hirlapi czikkei mind 1848-ban, mind 1867-ben nem csekély hatást tettek a közönségre. A gúny fegyverével küzdött s e fegyvert a magyar hirlapírók között senki sem forgatta több sebző erővel. Nem volt gondos szerkesztő, de a mit maga írt – s mindennap írt egy czikket – azt mindig kiemelte a többi közül a stil világossága, könnyedsége, a mit a francziáktól tanult, s a gúny elevensége, a mi, úgy látszik, természetében gyökerezett. S e gúny nem volt léha elmefuttatás, eszmék szolgálatában állott s jellemzőn tüntette föl a pártok, rendszabályok államférfiak árnyoldalait, bár olykor torzítva. Senkiben sem hiányzott annyira a páthosz, a szónoki emelkedettség, mint Pálffyban. Sohasem is kisérlette meg; az ő lelkesülése gúnyban nyilatkozott mindaz ellen, a mi eszményeivel ellenkezésben állott.
Hirlapírói sikerét jórészt szépirodalmi tehetségének és műveltségének köszönhette. Főkép a franczia irodalmat kedvelte s már mint kezdő író a franczia elbeszélő prózát tanulmányozta. Beszélyeiben csakhamar feltünt a stilnek egyszerűsége és könnyedsége, szemben az akkor divatos többé-kevésbbé szónoki előadással. A folyóiratokban szétszórt beszélyeit épen akkor gyűjtötte össze, a mikor fölvirradtak a márcziusi napok. Kiadója kinyomatta ugyan a gyűjteményt, de csak a forradalom után bocsátotta közre Egy földönfutó hátrahagyott novellái czímmel, névtelenül. Valóban, Pálffy hat évig üldözött földönfutó volt, de oly jól tudott rejtőzni, hogy el nem foghatták. Csak akkor hagyta el rejtekét, midőn kihirdettetett az általános amnestia. Többé el nem itélhették, de mint veszélyes egyént Csehországba internálták, honnan csak az ötvenes évek vége felé térhetett hazájába.
Mind bujdosása, mind száműzetése idejében számos beszélyt és regényt írt, de termékenysége mind számban, mind benső értékben, pályája utolsó évtizedeiben emelkedett magasabb fokra, midőn a politikától teljesen visszavonult s fiai halála után a munkában keresett enyhet. Jól elbeszélt és kellemes regényekkel gazdagította irodalmunkat. Pálffy nem annyira a szenvedélyek rajzában kereste a hatást, mint inkább a leleményes cselekvényben, a társadalmi viszonyok élénk és jellemző feltüntetésében. Legörömestebb és legsikerültebben e század régibb és újabb magyar társadalmát rajzolja és számos typikus alakját varázsolja elénk, s a kényes tárgyakban is folyvást megőrzi jó izlését és erkölcsi érzékét. Korrajzi tekintetben legsikerültebb regénye a Régi Magyarország utolsó éveiben, melynek cselekvénye a negyvenes évek elején kezdődik s a szolnoki csatával végződik. Az agguló költő ifjúkora legerősebb benyomásait eleveníti meg e műben, melyet az Akadémia koszorújával tüntetett ki.
És most engedjék meg uraim és hölgyeim, hogy az Akadémia e koszorújával az elhunyt szülőházát is feldiszítsem s melléje aggassam a Kisfaludy-Társaságét is, mely egy pár művének kiadója volt. És engedjék meg végre, hogy mindkét intézet köszönetét ismételjem Békésmegye és Gyula városa lelkes közönségének, Közművelődési Egyesületének e kegyeletes ünnepélyért. Valóban méltó rá, a mint a költő mondja:
Nagy-Szalonta, 1899 augusztus 27-én.
A Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt Kozma Andor társammal, hogy üdvözöljem Nagy-Szalonta városa közönségét, mely annyi kegyelettel csüng nagy szülötte, Arany János emlékén; hogy köszönetet fejezzek ki az emlékbizottságnak, mely annyi tapintattal épen ez épületben rendezte be az Arany-emlékszobát.
Valóban az úgynevezett Csonka-torony szoros kapcsolatban van Arany Jánossal és költészetével. Mondják, hogy ez Toldi Miklós vára köveiből épült s ím a költő emléke összevegyül a hősével, kit trilogiájával ő keltett örök életre. A tornyot az a háromszáz hajdú nemzetsége építette, a mely Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György zászlói alatt oly híven küzdött az alkotmány védelmében.
irja Arany s a Toldi szerelme végén s ősére mintegy büszkén kiált föl:
De nemcsak a magyar közép- és új-korra emlékeztet bennünket ez épület, hanem a legújabb korra is s a politikai események közé irodalomtörténeti emlékek vegyülnek. A Csonka-tornyot mind Petőfi, mind Arany megénekelték: Petőfi 1847-ben, Arany 1850-ben; Petőfi megemlékezvén a múlt idők szabadságharczáról, mintegy óhajtja az új időkét; Arany a legyőzött harcz után mélabúsan gondol e múltra s a kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán mereng. E két hangulat híven jellemzi a két költő hazafias költészetét. Petőfi lelkesítője nemzetének a harczban, Arany vigasztalója a harcz után. Petőfi költészetéből századokra hangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej s a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi könnyét, gyászát, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. S mily őszinte és erős barátság fűzte össze a két költőt. Mikor Arany föllépett az irodalomban, Petőfi egész lelkesedéssel üdvözölte:
S a mikor csak tehette, hányszor látogatta meg Aranyt s hány szép költeményt írt Szalontán. Arany hasonló érzelemmel viszonozta Petőfi rokonszenvét és szeretete egész melegét árasztotta reá s később mennyi bánattal gondolt a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára s nem egy költeményében siratta meg:
Ime, mily gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk a megifjúlt Csonka-torony s bizonyára hasonlókat fog ébreszteni a következő nemzedékekben is. Épen azért fogadja még egyszer Nagy-Szalonta városa és emlékbizottsága a Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét és hálás köszönetét.