Buda-Pest, 1876 april 20.
Kossuth Deák halálakor egy magánlevelet intézett Helfyhez, a melyben siratja és vádolja régi barátját, megbirálja és elitéli mint államférfiút s a halott ravatalára egy czipruságat küld. Helfy az Egyetértésben kiadta e levelet, a melyet aztán majd minden lap lenyomatott. Az úgynevezett magánlevél tulajdonkép egy szónoki mű a nagy közönség, az egész magyar nemzet számára. A szónok ugyan azt mondja, hogy nincs többé magyar nemzet, de mindamellett még élő nemzete tapsaiért küzd, játszva mindazon húrokon, a melyeknek dallamát egykor ellenállhatatlannak tapasztalta. Valóban a levél sok szónoki erővel van írva, bár nincs meg benne a valódi szónoklat egyik főtulajdonsága: az igazság komoly és őszinte szeretete. Itt-ott igenis kirí belőle a szenvelgés és színpadias pathos s a hol őszintébb az érzés, mintha a sebzett hiúság hangjait hallanók. A levél nem csekély hatást tett a közönségre, de nem mint politikai nyilatkozat, hanem mint szónoki mű. Kossuth Deák koporsója felett emlékbeszédet tartva s mint Antonius Brutust dicsérve, midőn Brutus ellen izgat, már magában egész drámai jelenet. Senki sem maradhatott felindulás nélkül, habár nem egyazon okbul. A lapokon is megérzett a hatás. A szabadelvű párt lapjai közűl a hajdani baloldali lapok hallgattak, a hajdani deákpártiak pedig, ha megczáfolni igyekeztek is a levél némely alaptalan állítását, egészben véve azt úgy tüntették fel, mint a kegyelet és tisztelet kifejezését, a melylyel Kossuth Deák tehetsége- és jellemének hódol. De senki sem fejtegette a levél erkölcsi értékét, holott e szempontból tekintve, az nem igen hangzik össze amaz állítólagos tisztelet- és kegyelettel, sem pedig azzal az őszinte mély fájdalommal, a melyet Kossuth annyira emleget. Leginkább ennek fejtegetését kisértjük meg itt lehető röviden s azt hiszszük, hogy alig teszünk egyebet, mint megírjuk azt, a mit Kossuth levele olvasásakor bizonyára nem egy ember gondolt és érzett, de senki sem bocsátott a nyilvánosság elébe.
Kossuth mint hirlapíró kezdette politikai pályáját, innen emelkedett pártvezérré, majd ministerré, s végre Magyarország kormányzójává. Nem csoda, hogy a ki megszokott törvényczikkeket, rendeleteket, kiáltványokat, manifestumokat, emlékiratokat fogalmazni, nem örömest ír többé egyszerű hírlapi czikket, bár abban democratiai szempontból nincs semmi megalázó. Ő most, ha a közönséghez akar szólani, levelet intéz valakihez, a ki azt aztán kinyomatja. Ez ellen még magában nincs kifogásunk. A levél csak alak, a hirlapi czikk bizonyos faja, a midőn közügyben nyilt vagy magán levelet intézünk valakihez, ez utóbbit azzal a felhatalmazással, hogy az illető azt, ha szükségét látja, közzé is teheti. De Kossuth nem ily leveleket ír. Az ő levelei tisztán magán levelek, sőt negédli, mintha nem is akarna a közönséghez szólani. Nem hatalmazza fel az illetőt a kiadásra, de elnézi, ha közlik levelét, mert már a fogalmazáskor arra számított, s nem az illető egyént, hanem a nagy közönséget tartotta szem előtt. A Deák halálakor Helfyhez írt levele kiválóan ilyen. Elmondja, hogy nem érez hivatást a pulyák, önzők és rövidlátók gyász cultusának lármájába az ő szívbánata tárogatójával belekiáltani s kiváncsiságuk kielégítése végett megtörni a hallgatást, mely, sauf l’imprévu, aligha haláláig nem fog tartani. Nem teszi. De Helfy Ignácznak, kit úgy látszik többre becsűl az egész magyar nemzetnél, örömest elmondja, hogy mit érez; vele szemben nem vonakodik in camera sinceritatis hosszasabban és fenhangon gondolkozni. De azonnal eltörpűl előtte Helfy alakja, feltűnnek szemei előtt a hallgatók és olvasók ezrei s írni, szólani kezd, mintha a hajdani Pesti Hirlap valamelyik vezérczikkét írná, vagy Pestmegye zöld asztala mellett állana vagy a pozsonyi, pesti, debreczeni országgyűlések szószékére lépne. S miután elsiratta, bevádolta, megbírálta és elitélte Deákot, ismét Helfyhez fordúl, a nagy közönség szeme előtt átnyújt neki titkon egy cupressus funebris ágacskát, hogy nevében egyedűl, zajtalanúl, szép csöndesen tegye le Deák sírkápolnájának küszöbére. A szél el fogja kapni, vagy a járókelők eltapossák, de ha van kapocs a két lét között, Deák meg fogja érteni, hogy tőle mit izen neki az a cziprus-ág. Helfy teljesítni is igyekszik Kossuth kérelmét; előbb megtudakozza ugyan, hogy a pesti főpolgármester mikor látogatja meg Deák sírkápolnáját, aztán titokban, zajtalanúl, szép csendesen elindúl s leteszi a küszöbre a czipruságat, hogy azt a polgármester nem épen egyedűl, nem is egészen zajtalanúl fölvehesse s a ravatalra helyezhesse. Van-e mind ebben méltóság és őszinte érzés? Nem szenvelgés és hiú alakoskodás-e ez, a mely épen úgy sérti az ízlést, mint erkölcsi érzésünket.
Ily hangulat ömlik el az egész levelen; nagy részt nem egyéb az, mint nem őszinte érzés és igazságtalan itélet vegyülete. Nem azt veszszük rossz néven Kossuthtól, hogy Deákot szigorúan megbírálni törekszik. Nem tartozunk azok közé, a kik azt hiszik, hogy a kitünő vagy épen nagy emberek csak bámulni és bálványozni valók. A bálványozás mindig gyönge elme jele s olykor nem is őszinte szívé. Jól tudjuk, hogy a legkitünőbb, legritkább emberi tulajdonok is majdnem kényszerű hiányok- és hibákkal vegyűlnek, többé-kevésbbé egy nagy ember sem vonhatja ki magát a körűlmények és szenvedélyek hatása alól, a melyek hol emelik, hol bénítják, s a legszebben bevégzett pálya sem ment minden tévedéstől. Azt is tudjuk, hogy a nemzetek nem igen szoktak mértéket tartani nagy embereik dicsőítésében vagy kárhoztatásában. Bizonyára a magyar nemzet nem tehetett kevesebbet Deákért, mint a mennyit tett halálakor, de hogy az országgyűlés törvényczikkbe foglalta érdemeit, legalább is fölösleges volt, nem csak azért, mert ha e szokás divatba jő, visszaéléseket szülhet, hanem leginkább azért, mert a törvényhozásnak nem feladata a történelem tisztébe avatkozni. Mi nem hibáztatjuk a szigorú birálatot bármely nagy ember irányában, sőt a kegyelet és tisztelettel is összeférhetőnek tartjuk, a mi pedig Deákot illeti, épen nincs okunk félteni őt a szigorú birálóktól. Azt, a mi benne valóban nagy és tiszteletre méltó, nem homályosíthatják el árnyoldalai. De mit tesz Kossuth? Nem elégszik meg a pártállásából folyó egyoldalúsággal, a mely még magában nem zárna ki bizonyos őszinteséget és igazságosságot, hanem összeegyezhetetlen dolgokat akar egyesíteni, s úgy látszik, czélzatosan: igaz fájdalmat és igazságtalan itéletet, mély megilletődést és ádáz haragot, könnyet és szidalmat, gyászt és bosszút. Kit fest ő Deákban? Egy rossz barátot, egy szeretet nélküli embert és mégis megsiratja; egy nagyeszű államférfiút, a ki részint öntudatosan, részint öntudatlanul öngyilkossá tette nemzetét és mégis megsiratja; egy becsületes embert, a kinek hazafi önzetlenségébe vetett vak bizalom diadalra juttatott egy oly politikát, a mely a depravatio Pandora szelenczéjét nyitotta a nemzetre és mégis megsiratja. Nem, mindezt nem lehet összeegyeztetni: vagy Deák nem volt olyan, a milyennek Kossuth festi, vagy ha olyan volt, Kossuth fájdalma nem őszinte. Úgy van; e rajz torzkép és Kossuth könnyei nem igaz könnyek.
A mit Kossuth Deákról, mint barátjáról ír, saját érdekében jobb lett volna mellőznie. Nincs emberi viszony, a mely az apró félreértések- és kellemetlenségektől ment lehetne, s az idő, távolság és körülmények, lassanként és észrevétlen, olykor a legőszintébb barátság kötelékeit is feloldják. De ha barátunk soha rosszakaratot nem tanusított irántunk, koporsójánál, midőn könnyet hullatunk érte, bizonyára nem apprehensióink jutnak eszünkbe vagy ha eszünkbe jutnak is, elnyomjuk mint a hiúság és önzés balsugalmait. Kossuth nem nyomja el, sőt szívbánata tárogatójával a világba harsogja, hogy annál élénkebb részvétet ébreszszen, nem a halott, hanem maga iránt. De vajon alaposak-e vádjai? Épen nem, sőt ha már vádról lehet szó, Deák inkább kétségbe vonhatta volna Kossuth őszinte barátságát, mint ez az övét.
Kossuth vádjai a következők: hajdani barátjai közűl épen Deák volt az, a ki 1849 óta iránta vagy övéi iránt a legkisebb érdeklődésnek, a legparányibb részvétnek sem adta jelét soha. Midőn kis gyermekei tömlöczben sínlődtek, idegenek, politikai ellenei szíves részvétben versenyeztek irántok, Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e. Két családi gyász súlya nehezedett rá idegen földön. Majd leroskadt a teher alatt. Részvét hangzott feléje öt világrészből, idegenektől. Deáknak nem volt számára egyetlen részvétszava; a hazának száműzöttje az ő szívéből is száműzött volt. E vádak után mentegetni is kezdi Deákot, de csak azért, hogy annál inkább bevádolhassa. Elmondja, hogy e közönyben része lehetett annak, hogy egykor párhuzamos útaik ellentétes szögbe fordúltak; hogy ő nem oly ember, a ki tartós rokonszenvet ébreszthet; s hogy végre Deák mindenkivel jól tudott lenni, a mi nagyon áldott sociális tulajdon, az értelmi felsőségnek nagyon hathatós segéde, de a kinek ily tulajdona van, a mint senkit sem gyűlöl, úgy senkit sem is szerethet s így Deák soha senkit sem szeretett, sem őt, sem másokat.
Kossuth nemcsak 1848 után, hanem azelőtt is barátjaitól bizonyos hódolatot kivánt, hogy politikai véleményének fegyverhordozói, vezéri palástjának uszályvivői legyenek. Mondanunk sem kell, hogy ily értelemben Deák soha sem volt Kossuth barátja s épen azért Kossuthnak Deák ellen most emelt vádjai nem egészen újak. Kitetszik az Deáknak egy 1844-ben Kossuthhoz intézett leveléből, a melyet nem rég Pulszky tett közzé.2) Kossuth akkor szemére vetette Deáknak, hogy már egy év óta nem írt neki, hogy lapját egyetlen czikkel sem segítette; hogy a Desewffy és Széchenyi ellen folytatott küzdelemben nem szólalt föl mellette; mindez barátságának elhidegülését tanusítja. Deák gyöngédségbe takart fínom iróniával utasította vissza e vádakat s a többek közt így felelt: «Én is mondhatnám, hogy te sem írtál nekem az egész hosszú év alatt». Mi is azzal felelünk az újabb vádakra: vajon Kossuth írt-e 1849 óta Deáknak? Mi úgy tudjuk, hogy nem. Deák bizonyára válaszolt volna Kossuth baráti levelére, mint válaszolt némely más száműzöttnek, kerűlve minden politikát. Hogy nem kezdette és kereste a levelezést Kossuthtal, az természetes. Azon állásnál fogva, a melyet Kossuth ott kinn, Deák itt benn elfoglalt, tisztán baráti levelezése is félreértésekre szolgáltathat okot, sőt maga Kossuth is könnyen félremagyarázhatja. Azonban a küzdelem hevében is kimélte régi barátja személyét, küzdött eszméi ellen, de tisztelettel szólott hazafi érdemeiről magában az országgyűlésben is. A mi azt illeti, hogy Deák Kossuth kis gyermekeiért, kik 1849-ben rövid ideig fogságot szenvedtek, nem tett semmit, szintén igen erőltetett vád. Kossuth csodálkozik, hogy míg idegenek, politikai ellenei mindent megtettek gyermekeiért, Deák nem tett semmit. Mi nagyon csodálkozunk e csodálkozáson. Bach és Haynau kormánya idejében Kossuth elleneinek volt befolyása, nem pedig barátjainak. Amazok mindent megtettek, mert megtehettek, emezek semmit sem tettek, mert nem tehettek. Egyébiránt Deák kehidai magányában, hol ezidőtájt elvonúlva és betegeskedve élt, alkalmasint egyszerre hallotta a rövid fogság és gyors szabadulás hírét.
Ime mily alaptalanok Kossuth vádjai, de ha alaposak volnának is: vajon abból, hogy Deák Kossuth iránt elhidegűlt, következik-e, hogy Deák senkit sem szeretett? S ha Kossuth barátság dolgában oly szigorú biró: vajon maga mindig oly figyelmes, gyöngéd volt-e Deák iránt, a mint azt Deáktól megkivánta? Fentebb elmondtuk, hogy 1849 óta ő épen úgy nem írt Deáknak, a mint ez nem írt neki, most hozzá tehetjük, hogy ezelőtt mintegy kilencz évvel Kossuth nem épen úgy bánt Deákkal, a mint barát baráttal szokott. Mindnyájan emlékszünk azon időre, midőn Deák a közjogi kiegyezés vezéreszméit megismertette az országgal, majd a tizenötös bizottságban kifejtette és formulázta s végre a hatvanhetesben védte és keresztülvitte. Mindebben egy félévnél hosszabb idő telt el. Kossuth hallgatott, nem szólalt meg se nyiltan, mint politikai ellenfél, se magánlevélben, mint régi jó barát. Elvárta, a míg a ministerium Deák tervét, mint törvényjavaslatot, terjeszti az országgyűlés elébe, midőn azt már visszavonni nem lehetett. Ekkor felszólalt, egy magánlevelet intézett Deákhoz, a melyben őt barátságuk szent nevében kéri, hogy fontolja meg a körülményeket, ne vigye a nemzetet azon pontra, a melyről jövőjének többé nem lehet mestere, ne adja fel jogait, ne ölje meg jövendőjét. Kossuth e levelet egyszerre küldötte el Deákhoz és a Magyar Ujság szerkesztőjéhez. A mit Deák délben kéziratban olvasott, azt másnap reggel nyomtatva olvashatta az egész közönség, mert Kossuthnak nem az volt czélja, hogy meggyőzze s óvja régi barátját, hanem hogy egész erejéből izgasson ellene, mint pártvezér ellen. Bizonyára Kossuthnak joga volt Deák ellen föllépni s izgatni bármely időben s bármely alakban, de az nem illett a jó baráthoz, hogy csak akkor akarja óvni barátját egy veszélyes lépéstől, midőn már késő, holott előbb is tehette volna, s oly módon óvja, a mely lehetetlenné teszi a visszalépést még akkor is, ha arra lehetőség és hajlam mutatkoznék. Kossuth a barát álarczában közeledett Deákhoz, midőn csapást mért reá, épen mint most a gyászruhát ölti fel, midőn emlékét eltorzítja. Mindkét levél erkölcsi értéke ugyanaz. Deák soha sem bánt így Kossuthtal.
Kossuth a Helfyhez írt levélben leginkább magasztalja Deák szeplőtlen becsületességét, önzetlen hazafiságát s nemes, független jellemét. E magasztalásban sem hiányzanak az antoniusi fordulatok, például: Deák ment volt az élet gondjaitól, soha sem kellett megküzdenie az inséggel (pedig ez a jellemesség igazi próbaköve), függetlenségi ösztönét mint polgár nem vitte át a hazára, becsületessége nem gyakorolt se vonzó, se visszatartó hatást pártjára. Mi mindezen nem ütköztünk meg, ez a levél szerkezetéből foly, melynek czélja úgy dicsérni Deákot, hogy alig maradjon rajta valami dicsérni való. De az megvalljuk, különösnek tetszett előttünk, a mint Kossuth a tettek erkölcsisége felől itél. Szerinte eladónak vagy a csábok bármi nemével elszédíthetőnek nem lenni szép dolog, de olyannak lenni, hogy még post factum sem merhessen valakit sem a nemzet, sem a király valami jutalommal életében megkínálni is, ez más, ez szebb dolog, ez az, a mit Kossuth leginkább bámúl Deákban. Mi azt hiszszük, hogy valamely tett erkölcsi értékére nézve, ha az illető csak meggyőződésből, csak tiszta honszeretetből cselekedett, tökéletesen mindegy, hogy mikor, a tett előtt vagy után, fogad vagy nem fogad el kitüntetést, jutalmat, akár királytól, akár nemzettől. A fődolog a tett indoka, az elfogadás vagy el nem fogadás lehet elv, ízlés dolga, sőt szenvelgés is, kapcsolatban állhat a tett erkölcsi értékével, de nem maga az erkölcsi érték. Deáknál az el nem fogadás elv és ízlés dolga volt, jól illett erkölcseihez, de jellemében nem ez a vonás az, a mi leginkább megérdemli tiszteletünket. Mi részünkről sokkal inkább tiszteljük jellemében azt, hogy a magánember becsületessége teljes összhangban volt az államférfiúéval; hogy bár nem hiányzott személyes bátorsága s kevés veszteni valója volt, soha sem űzött koczkáztató politikát; hogy inkább szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit; hogy eszélyt és szilárdságot, erélyt és nyugodtságot párosított; hogy a balsors nem tette csüggedővé s a siker elbizottá; hogy nem ringatta illusiókba nemzetét s mindig csak olyat igért, a minek helyességéről és kivihetőségéről meg volt győződve; hogy nem játszott szavával és kerülte a képmutatást; hogy ha szükségét látta, bátran kimondotta meggyőződését szemben a trónnal és nemzettel egyaránt; hogy panasz nélkül tűrt gyanúsítást és méltatlanságot; hogy éles szemügyre vette a körülményeket, s a mit kötelességének hitt, teljesítette a siker reménye nélkül is. Az emberi és hazafiui kötelességek ez őszinte cultusa és hű teljesítése minden esetre több lelki erőt kivánt, mint a rendjel, czím és jutalom el nem fogadása.
Nem kevésbbé bámulja Kossuth Deákban azt is, hogy az 1867-ki kiegyezést el tudta fogadtatni a nemzettel. E bámulat egészen antoniusi fogás. Szerinte, ha valaki követőkre talál, mint egykor ő, mert a nemzet történelmi fejleményű vágyainak, érzelmeinek mintegy képviselője, abban nincs semmi meglepő, ehhez nem kell nagy ész, nem kell értelmi túlsúly, csak egy kis erély, egy kis tevékenység s jó adag kötelességérzet. De hogy valaki népszerüvé tegyen egy oly eszmét, a mely ellentétben áll a nemzet minden érzelmével, ezredéves történelmi hagyományaival, nemzedékről nemzedékre szállott aspiratióival, hogy kárhozatot mint üdvöt fogadtasson el, ez oly óriási észerőnek bizonyítványa, a mely bámulatos s melyre nincs példa a történelemben. Valóban nincs, nem is lesz, ez sem az. Hogy az 1867-ki kiegyezést csak oly tehetségű és jellemű államférfiú hozhatta létre, mint a minő Deák volt, az igaz; de hogy azt a nemzet ne óhajtotta volna, hogy az ellentétben állana történelmi hagyományaival, az nem igaz. A mi a vágyat, érzelmet illeti, e tekintetben Deák épen oly képviselője volt a közvéleménynek, mint Kossuth 1848-ban. A nemzet nagy többsége önállása, alkotmánya, nemzetisége biztosításának föltétele mellett óhajtotta az osztrák tartományokkal való viszályok kiegyenlítését, mert ezt minden másnemű eshetőségnél előnyösebbnek tekintette. Deák nem kezdeményezte a vágyat és eszmét, csak a módokat és intézményeket. Hogy mindez ellentétben állana a történelmi hagyományokkal, azt épen nem bizonyítja a magyar történelem. Háromszáz év óta részint saját tévedéseink, részint az ország földirati fekvése, részint pedig az európai változások miatt oly politikát kelle követnünk, mely bajosan hasonlítható más nemzetekéhez. Kínos és nehéz politika ez, de legalább föntartotta alkotmányunkat és megvédte nemzeti létünket. Deák 1867-ben azt tette fegyvertelen kézzel, a mit Bocskay, Bethlen s a Rákócziak tettek fegyveres kézzel: a körülményekhez képest békét vívott ki és kötött az alkotmány és nemzetiség biztosítására. A tartósság és végeredmény most is, mint régen, nemcsak mástól, hanem a nemzettől is függ; de a mi eddig történt is, jótékonyabb hatásúnak bizonyult be, mint minden más politika, a melyet Kossuth ajánlhatott volna.
Kossuth úgy e levélben, mint más fölszólalásaiban, az ország minden baját, a kormány minden ballépését, az 1867-ki kiegyezésből származottnak hirdeti. Csoda, hogy a rossz termést és árvizeket ide nem számította. Ez épen olyan okoskodás, mintha Kossuth azon politikájából, mely szerint 1848-ban fegyverrel védte a megtámadott alkotmányt, származtatnánk mindennemű hibát, a melyek a hadviselésben, kinevezések- és más intézkedésekben elkövettettek. Jól tudjuk, hogy 1867 óta nem egy ballépés, nem egy hiba történt, de mindez nem a kiegyezésből folyt, bárha a kormány és a Deák-párt értök a felelős. Azonban azt sem tagadhatni, hogy minderre nem csekély mértékben folyt be a közjogi ellenzék ostroma. A Deák-párt gyakran jutott kényszerhelyzetbe; hogy megvédje az 1867-ki XII. törvényczikket, nem egyszer volt kénytelen akaratlan is követni a kormányt, mert különben a közjogi ellenzék győzelmét segítette volna elő. A bajok egy tetemes része az egészségtelen pártéletből folyt, melynek előidézésében Kossuth is részes. Mindjárt 1867 és 1868-ban az ő izgatásai taszították a balközépet arra a merev álláspontra, a honnan menekülni oly nehezen tudott; az ő izgatásai is befolytak arra, hogy a pártok a kiegyezés védelmében és ostromában meg-megfeledkeztek az ország igen fontos érdekeiről is.
Kossuth diadallal kiált föl Deák koporsójánál, hogy még az sem teljesült, a mit Deák jóhiszemüleg várt a kiegyezéstől: a fejlődő alkotmányosság és a jó barátság az osztrákokkal. Magyarország álarczozott absolutismust élvez s az osztrákok, a vám- és bankkérdés miatt, szenvedélyesebb, ellenségesebb indulatot tanúsítnak irántunk, mint valaha, s ő mindezt megjósolta. Deák 1849 végén nem mondotta Kossuthnak: meg akartad védeni a magyar alkotmányt s elvesztetted, biztosítani hitted a nemzetiséget s a germanisatiót hoztad nyakunkra, Magyarországnak teljes függetlenségét igérted s teljesen beolvasztottad az egységes birodalomba; nem mondta, mert tudta, hogy bukásunkat nemcsak Kossuth hibás politikája, hanem más tényezők is okozták, s az akkor kifejtett erő nem maradt következmények nélkül a későbbi időkre. Deák nem kedvelte az igazságtalan, bár hatásos vádakat, nem szeretett jósolgatni, s fukar volt az igéretekben. Nem igérte, hogy a kiegyezés megszűntet minden bajt és küzdelmet, a mi különben még jobb sorsú nemzetek életében is lehetetlenség, ő csak tért nyitott és intézményeket teremtett a kölcsönös barátság lehetőségére, a létező ellentétek kiengesztelésére, s a fejlődhető küzdelem szabályozására. Hogy jelen alkotmányos életünk álarczozott abszolutismus, azt talán Kossuth sem hiszi oly erős értelemben, mint a hogy mondja. Ez alkotmányos élet különb, mint a negyvenes éveké, melyben tevékeny részt venni Kossuth nem tartotta méltóságán alúlinak, különb, mint a melyet az 1847-ki ellenzék programmja létre hozott volna, s minden esetre van olyan, a minő az 1848-ki volt. Egyébiránt az álarcztalan absolutismusba akár Kossuth ösztönzéséből, akár ellenségeink kivánsága szerint, még mindig visszamehetünk, s így Deák semmit sem veszélyeztetett. Azonban Kossuth csak elitéli, átkozza a kiegyezést, de nem mondja meg, hogy tulajdonkép mit kellett volna tennünk akkor s mit kellene tennünk most. Nem ismerjük programmját. Az 1849-ki álláspontját, vagy a dunai confoederatio tervét vallja-e most is? A nemzet méltán megvárhatja, hogy a ki fölszólalásaival a közvéleményt vezetni akarja, ne csak az ország sebeit emlegesse, hanem gyógyszert is tanácsoljon.
A levélnek nem egy helyéből a sebzett hiúság keserűségét érezhetni ki. E helyeket mellőzzük. De nem számítjuk ide s nem mellőzzük azt a részt, midőn Kossuth elhagyottságát emlegeti, közel halálára gondol, mely családján kívül senkinek nem fog fájdalmat okozni. Ez őszinte hang, természetes fájdalom, a melyet tisztelnünk kell, mert szent előttünk a valódi fájdalom, s kétszeresen szent egy öreg férfiúé, a ki nagy szolgálatot tett hazájának. Egy nemzet élén állani egykor, s most attól elhagyatva örömtelen magányban élni le az öregség napjait, valóban mélyen elszomorító. De van benne vígasztaló is. Nem a nemzet van az egyesért, hanem az egyes a nemzetért. A történelem tanúsága szerint a nemzetek épen oly hálások, mint hálátlanok, és teljes joggal. Ösztönszerűleg követik kitűnő és nagy embereiket, a míg hasznukra vannak és ösztönszerűleg elhagyják és mások után indúlnak, ha más feladatok és szükségek állanak elő, melyeket amazok nem tudnak többé megoldani, kielégíteni. A hála irántok szívökben nem aludt ki, csak alszik és sirjoknál lerójják a tartozást s emléköket kegyelettel övezik körül. Csak nemzetünk legközelebbi történelmére hivatkozunk, hol e jelenségnek nem egyszer voltunk tanúi. Egy ideig Széchenyit követte a nemzet, majd hálátlanúl elhagyta és Kossuth után indúlt, mintha érezte volna a bekövetkező viharos napokat. Majd elhagyta Kossuthot is és Deákot választotta vezéreűl. De Széchenyi halálát őszintén megsiratta és emlékét kegyelettel őrzi. Kossuth érdemeit sem feledte el és halálakor még inkább meg fog emlékezni arra, hogy ő volt az, a ki a jobbágyság eltörlését diadalra juttatta, az 1848-ki törvényeket kivívta, s a vész napjaiban kétségbe nem esve, lelkesítette nemzetét, hogy védje múltja és jövője kincseit, mert ha gyáván veszt, mindenét veszti. Ez emléket, e hálát semmi sem írthatja ki a magyar nemzet szivéből, még maga Kossuth sem, bár, a mint e levele is tanúsítja, úgy látszik, mintha épen arra törekednék.