Bizonyára igazságtalanság volna azt állítani, hogy napjaink költészetéből hiányoznék minden őszinteség és komolyság s költőink nem az emberi szív rajzára törekednének. De vajon mondhatni-e, hogy általában véve az őszinteségnek és komolyságnak legmagasabb fokai felé törekszünk s az emberi szív rajzában gyakran meg nem zavarna bennünket szeszélyünk, sietségünk, a könnyű siker, a közönség kényeztetése s a kritika elvtelensége? Mondhatni-e, hogy műveinkben a mellékes csak ritkán vesz erőt a lényegen s mindig helyesen magyarázzuk a költészet legfőbb törvényeit? A költők egyéni egyoldalúsága, önkénye, a kritikusok puszta egyéni tetszése nem oly jelenségek-e, a melyek aggodalomra adhatnak okot? Nem szükséges-e minél többször emlegetnünk, hogy az egyéni hajlamok és nézetek felett van valami általános is? Nem szükséges-e ismételnünk, hogy a költészet czélját és természete törvényeit még a lángész sem változtathatja meg? S honnan hangozhatnék méltóbban e szó, mint a Kisfaludy-Társaság szószékéről? Ötven év óta Társaságunknak tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbiráló. Újabb költészetünk dicsősége Társaságunknak nevéhez van kötve. Nagy emlékek intenek felénk, hogy ne feledkezzünk meg hivatásunkról. De másfelől néhány év óta a közönség áldozatkészsége gyakrabban fölkeresi s támogatja Társaságunkat. Kötelességeink teljesítésével tartozunk meghálálni ez áldozatkészséget.
Épen azért legyen szabad a mult nagy emlékeire hivatkozva s a jövő szép reményeit táplálva, nyitnom meg a Kisfaludy-Társaság XXXVIII. közülését s üdvözölnöm a tisztelt közönséget.
Mai közülésünk fő tárgya Szemere Pál emlékének megujítása, születésének századik évfordulóján. Elnöktársam, Szász Károly fog emlékbeszédet tartani e kitünő íróról, a ki három-négy irói nemzedék küzdelmeiben vett részt s Társaságunknak legrégibb tagjai közé tartozott. De legyen nekem szabad mintegy bevezetésül, ha futólagosan is, arról elmélkednem, hogy egy század óta mily befolyással volt irodalmunk nemzeti fejlődésünkre s e szempontból mily feladatok várnak reá a jelenés jövőben.
Az emberiség és nemzetek életében minden tett, intézmény, változás, előbb mint érzés és eszme jelentkezik a költők lantján s a nagy gondolkozók könyveiben. Innen az a nagy befolyás, melyet az irodalom gyakorol az emberi és nemzeti fejlődésre. Az irodalom mindig hű tükre a jelen küzdelmeinek és jelzője a jövő átalakulásainak. Alig érhet nagyobb csapás valamely nemzetet, mintha irodalma kezdi veszteni hatását fejlődésére vagy egészen elnémul. A XVIII. század első felében ily csapás érte nemzetünket: irodalmunk elnémult. E jelenségnél semmi sem fejezte ki kiáltóbban a nemzeti szellem hanyatlását, a melyet politikai és társadalmi okok idéztek elő. Alkotmányunk holt formáiból kihalt az élet s az éledő műveltség akarva-akaratlan, idegen nyelv és érdek szolgálatába szegődött. Hanyatlásunk, sőt aljasodásunk szégyenét és fájdalmát egy pár költő kezdé érezni mélyebben s 1772-ben újra megszólalt irodalmunk, hogy többé soha el ne némuljon, hanem folyvást éleszsze, sőt újjá szülje társadalmi és politikai életünket. Bessenyey György szóval és tettel egyaránt hirdette, hogy egyesek kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével is, de egy egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén lehet művelt. Jelszava, példája követőkre talált. Iróink száma növekedett s a nemzeti műveltség köre szélesbült. A mozgalmat II. József rendszabályai is élesztették. Németesítő rendszere a nemzetiség eszméjének fejlődését segítette elő, szabadelvűsége az újkori eszmék terjedését. De a nemzetet a két áramlat egyike sem hatotta át mélyebben. Az 1790-iki országgyűlés visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvények sánczaival vette körül, de keveset tőn a nemzetiség fejlesztésére s inkább ragaszkodott az előjogokhoz, mintsem csak igen mérsékelt reformokat is létesíthetett volna. Nyelvünk a közigazgatás- és oktatásnak csak alsóbb köreiben foglalhatta el jogos helyét; Révai hiába járta be a befolyásosabb hazafiakat, hogy Bessenyey tervét egy felállítandó magyar Akadémia iránt megvalósíthassa; a megalakult magyar színtársulat hiába fordult az országgyűléshez pártolásért. A reformokra nézve sem jártak jobb idők, a már kifejlett politikai visszahatás lefejeztette vagy börtönbe záratta mindazon írókat, a kik társadalmi és politikai reformokról még csak álmodni is mertek.
A magyar közélet mindinkább elsatnyult, de annál élénkebbé vált az irodalmi mozgalom. Révai földerítette nyelvünk rendszerét, szabályozta nyelvtanunk- és helyesírásunkat; Kazinczy folytatta ízlésújítását és föllépett nyelvújításával. Ehhez járult a költők hazafi fájdalma, kétségbeesése, mely enyhet és hitet keresett és nem talált. A mult nagysága és a jelen sülyedtsége mélyen meghatotta szívöket. Kisfaludy Sándor dalai, Berzsenyi ódái, Kölcsey elegiái folyvást ébresztették a nemzetet és táplálták hazafiságát. Kisfaludy Károly és Vörösmarty még nemzetibb húrokat kezdettek pengetni s föleleveníték a mult dicsőségét, a magyar állam nagyszerű küzdelmeit. Nemzetiség, hazafiság és reform lőn az irodalom jelszava. A nemzetiség a nyelv művelésében és terjesztésében nyert kifejezést, a hazafiság a történelmi emlékek és jogok cultusában, a reform az izlés és nyelv megújításában. Mindez lassanként kihatott a társadalmi és politikai életre is. A megyék és országgyűlés termeiben visszhangra találtak az irodalom eszméi és jelszavai. A megsértett alkotmányt védelmezni kezdte a nemzet s az irodalmi reformeszméket nyomban követték a társadalmi- és politikaiak. Kazinczy és társainak félszázados küzdelme nélkül nem találtak volna fogékonyságra Széchenyi eszméi. Az irodalom és nyelv reformja nélkül lehetetlen lett volna az alkotmány reformja. Egymást szülték és egymást táplálták. Az irodalmi központtá vált Pest társadalmi és politikai központtá is lőn. Az irodalmi journalistika előkészítette a politikait; Bajza Kritikai lapját és Athenaeumát Kossuth Pesti Hirlapja követte. A mint irodalmunk köre tágult s a népköltészetből is kezdett meríteni: úgy hajlott politikai irányunk is mindinkább a democratia felé. Hogy az irodalmi, társadalmi és politikai eszmék mily szoros kapcsolatban vannak egymással, leginkább mutatja Petőfi példája, a ki a népnemzeti elemnek nemcsak æstheticai, hanem politikai oldalát is felfogta és fejlesztette. Költészetében épen úgy megzendítette a magyar népszellem eredeti naiv dalhangját, mint az európai democratia dithyrambjait s mintegy áhította, várta és hirdette a forradalmat, a mely valóban ki is tört.
Eszméink és törekvéseink sorsa többé nem az irodalomban és tanácskozó termekben dőlt el, hanem a csatatéren – és szerencsétlenül. A nemzetiség eltiporva, a hazafiság üldözve s minden reform ellenünk fordítva. A mély csendben először is az irodalom szólalt meg, hogy tájékozza magát és nemzetét. Óvatosan és szerényen szólt, de magát meg nem alázva. Többet gondolt és érzett, mint a mennyit kimondott, de a mit elhallgatott, azt sejtetni tudta. Szilárdan ragaszkodott törekvései jogfolytonosságához, de más hangulatban, mint ezelőtt egy évtizeddel. A büszke remények és vágyak lázát mélabús emlékezés váltotta fel s a tévedések is feltünedeztek. A nyelv, irodalom és alkotmány reformja nem ismert korlátokat s többé-kevésbbé a forradalomig emelkedett. Talán többet változtattunk nyelven, irodalmon és alkotmányon, mint kellett volna. A nyelvújításnak nem voltak-e meg oly túlságai, mint a politikai radicalismusnak s költészetünk népiességének olynemű kicsapongásai, mint a democratikai törekvéseknek? Először is az irodalomban mutatkoztak a visszahatás némi jelenségei. Korlátoztuk a nyelvújítást a nélkül, hogy valóságos vívmányait megtagadtuk volna; a költészetben tovább is a népnemzeti elemre támaszkodtunk, de több ízlésre és tisztább formákra törekedve. Tanultuk a régi nyelvet és írókat, a kiknek műveit új kiadások hozták forgalomba s kiváló előszeretettel fordultunk a magyar történelmi tanulmányokhoz, hogy enyhet, erőt merítsünk belőlük, hogy visszavarázsoljuk kedélyünkbe a nyugalmat apathia, a hitet rajongás, az önbizalmat vakmerőség, az erélyt elbizottság nélkül. A nemzetiség és hazafiság meg lévén fosztva minden állami segélyforrástól, nem maradt más tér, mint az irodalmi és társadalmi. A társadalmi erőnek irányt adni, az irodalmi munkásság útjait, vezéreszméit kijelölni a kor legfontosabb kérdésévé emelkedett s meg volt bizonyos politikai fontossága is, a mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő erőt is kölcsönzött. E két tér iránya, munkássága készítette elő és termékenyítette meg ébredni kezdő politikai mozgalmainkat is. A nagy küzdelem, a mely a politikai téren kifejlett, szintúgy össze akarta kötni a multat a jelennel, szintúgy a jog és reform folytonosságából indult ki, mint az irodalmi, szintúgy kibékíteni igyekezett az ebből folyó ellentéteket s Deák Ferencz, a ki e nagy küzdelmet győzelemre, kiegyenlítésre, alkotmányunk visszaállítására vezette, szintúgy kifejezése volt a magyar faj legnemesebb sajátságainak, mint Arany János az irodalomban.
Íme, néhány vonással egy egész század története. Mint minden léteért küzdő nemzeté, a mi irodalmunk is leginkább a nemzeti törekvések és küzdelmek kifejezése. Jól mondja Toldy, visszatekintve a multra, hogy «a magyar irókat legfőkép a hazafiság vezette, életük feladata a magyar nyelv művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyöngéket testvérekké s mint az első keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani, a míg eljő a politikai ébredés s üt a felszabadulás órája». Fény nevükre, áldás porukra s mi hű utódok, kövessük dicső elődeink nyomdokait. Ha ők egész lélekkel küzdöttek az elhanyatlott magyar állam fölelevenítéseért, nekünk is szintoly lelkesedéssel kell hatnunk a már fölelevenült magyar állam megerősítésére. Az állam főereje a polgárok erényében, műveltségében és vagyonosodásában áll e tulajdonok egymás szüleményei s mindig szoros kapcsolatban vannak azzal a szellemmel, a mely az irodalomban uralkodik. A régi magyar irodalom felköltötte a szunnyadó hazafiságot, a mult nagyságára s a jelen szégyenére hivatkozva. Ma már minden magyar szívben hazafiság dobog, de bonyolult viszonyaink között nem mindig biztos, tárgyaira és irányára nézve. Az idegen befolyás és önkény ellen megszoktuk az erélyes védelmet és ellenállást, de egy pár század óta csak szűkebb körben kormányozhatván magunkat, a nagyobb körű, az állami önkormányzatot még csak most tanuljuk s itt minden ballépés végzetes lehet. A válságos pillanatokban nem hiányzik lelkesedésünk egész a feláldozó hősiességig; de a modern polgár mindennapi erényeit, a munkát, szorgalmat, türelmet, kitartást és takarékosságot még kevéssé tudtuk elsajátítani. Államunk és társadalmunk még folyvást egy nagy átalakulás hullámai között hánykódik, alkotó elemei részben csak most mennek át azon a vegyi bomláson, a melyen Európa szerencsésebb nemzetei már régen átestek. A régi hazafiság nemzeties elemeinek ép úgy össze kell olvadniok a modern állami és társadalmi élet követelményeivel, mint az irodalomban a népnemzeti elemnek a szélesebb látkör európai eszméivel. S a nemzetiséggel sem vagyunk máskép. A régi magyar irodalom felköltötte a nemzetiség eszméjét, érzését, visszahódította az elnémetesedett aristocratiát, kiművelte a nyelvet, hogy az elfoglalhassa helyét a közigazgatás- és oktatásban. Ma már nem lehet panaszunk a felsőbb osztályokra, a mellett nyelvünk az állam nyelvévé vált, de az állami és társadalmi intézmények még magokban nem biztosíthatják eléggé a nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, a mi leginkább biztosít, hódít és fejleszt. S épen e körülmény, a jelen és jövő írói nemzedéke elé oly feladatot tűz, a melyet a régibb írók csak részben teljesíthettek.
Irodalmunk a mult század végén a nyelvművelésből indult ki s a jelen század első évtizedeiben is csak a költészetet s a műpróza oly fajait művelte, a melyek a nemzeti szellemre legközvetlenebbül hatnak; de a tudományt irodalmi formában kevésbbé dolgozta föl s kivéve a nyelvészetet, még kevésbbé művelte önállóan. Maga az Akadémia is megalakulásakor inkább csak a nyelv és irodalom akadémiája volt, mint a tudományoké. S ez nem lehetett máskép. A költészet és műpróza állami támogatás nélkül is felvirulhat, a tudomány kevésbbé: minden esetre pénzbe kerül. Mindenütt Európában az állami és társadalmi fensőbb tanintézetek, egyetemek a tudomány művelésének tüzhelyei. Nálunk az újabb időkig nem igen voltak ilyen intézetek, s a mik voltak, elhanyagolva, sőt megbénítva, csak tengődhettek. Azonban egy pár évtized óta egyesek s az Akadémia folyvást erősbödő tudományos törekvéseit mindinkább támogatják az állami fensőbb tanintézetek s a magyar tudományosság terén máris oly élénk mozgalmat tapasztalunk, a minő az irodalmi volt e század első évtizedeiben. Az irodalom mellett, a mely fényes multtal dicsekedhetik, a tudomány kezdi elfoglalni helyét, a mely szintén nagy jövőt igér. A mint az irodalom felköltötte a nemzeti szellemet, fölelevenítette az elhanyatlott magyar államot s hatott fejlődésére: úgy fogják a történelmi, politikai, társadalmi és természettudományok mindinkább erősíteni és szilárdítani államunkat és nemzetiségünket. A költészet és szoros értelemben vett irodalom azért nem szorul háttérbe, épen úgy táplálója lesz a nemzeti szellemnek, kifejezője a társadalom vágyainak és küzdelmeinek, mint eddig, sőt erőt merít a tudomány fejlődéséből s visszahat reá a nemzeti genius fuvallatával; mert bár a tudomány világszerte ugyanaz, de a különböző nemzetek tudósai nemzetük geniusa szerint, a szempontok és észlelés módja tekintetében egymás kiegészítői; e mellett a tudománynak nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is, a mely minden nemzet szelleméhez, szükségeihez és izléséhez alkalmazkodik. De talán mindez álmodozás? Bizonyára nem; e remények jogosultak. Nézzétek, volt-e hazánkban valaha annyi mozgalom az egyesületi téren a tudomány érdekében, művelése- és terjesztésére nézve, mint most? Hány tudományágnak van már társulata, közlönye a fővárosban és a vidéken s az irodalmi és tudományos felolvasások nem kezdenek-e a közönségnek majdnem oly szükségeivé válni, mint a szinház és hangverseny? S ott, a hol a tudomány a gyakorlati élettel legközvetlenebbül érintkezik, az ipar és gazdaság terén, nem látunk-e folyvást élénkülő mozgalmat s mult évi országos tárlatunk is nem erről tett-e fényes bizonyságot? S mindez nem örvendetes, nem vigasztaló-e?
Sokan a magyar közszellem hanyatlásáról s a közügyek iránt kifejlett közönyről panaszkodnak. E panasz nem egyéb, mint bizonyos jelenségnek balmagyarázata. Nemzetünk a hatvanas években, midőn alkotmányánál több, nemzeti léte forgott kérdésben, megfeszíté egész erejét a nagy küzdelemben. De erőfeszítése, mondhatni politikai láza, nem tarthatott örökké. Mihelyt alkotmányát kivívta, fejlődhetését biztosítva hitte, lassanként nyugodtabb lőn s a politikai tért nem tartá egyedül üdvözítőnek. A közéletet nem is meríti ki a politikai küzdelem s minél többoldalú valamely nemzet munkássága, fejlődése, annál összhangzatosabb. Sőt ha az egyes a magánéletben jól betölti helyét, melyet elfoglalt, már gazdagítja a közéletet s fokozza a politikai erőt. Semminemű alkotmány nem nyujthat mindent, nem gondoskodhatik mindenről; egyeseknek s a társadalomnak is be kell folyni saját sorsuk s a közállapotok javítására. Épen azért ne panaszolkodjunk a közszellem hanyatlásáról, midőn sokoldaluságát tapasztaljuk, sőt örvendjünk e jelenségnek. Bizonyára nem vagyunk bajok, nagy bajok nélkül; a hazafiui gond és aggodalom őseinktől szállott reánk s mi azt átszállítjuk utódainkra dús örökség gyanánt; mert Magyarország helyzete századok óta bonyolúlt s a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon. De teljességgel nincs ok arra a pessimismusra, arra a kétségbeesésre, a melyet nem kevesen, annyi hazafias követeléssel hangoztatnak. Hadd hivatkozzam e tekintetben Szemere Pálra, a kinek emlékét ünnepeljük s a kinek ünnepe gerjesztett elmélkedésre.
Emlékszem, oh jól emlékszem: 1849 ősze és 1850 tavasza volt. Itt éltem Pesten néhány írótársammal, vagy a mint Arany mondotta rólunk egyik levelében: «Ott lézeng Pesten egy-két író, az képviseli a nemzetiséget; ott teng, élődik egy-két lap az irodalom szalmáján». Olykor meglátogattuk Szemere Pált, mint irodalmunk Nestorát s kiöntöttük kebelébe hazafi-fájdalmunkat, kétségbeesésünket. Mintha most is előttem állana az öreg, jóságos nagy kék szemével s finom ajkai gúnymosolyával. Osztozott fájdalmunkban, de nem kétségbeesésünkben, sőt napról-napra derűltebb volt. «Fiaim – mondá nekünk – csak én tudom, mi volt ez a nemzet, midőn e század elején a világba léptem. Soha sem hittem, hogy ennyire fejlődjék s ily erőt tudjon kifejteni. Gyakran szégyeltem, hogy magyar vagyok; most kevély vagyok reá, bajuszomat sem beretválom többé, mert ezentúl pirulás nélkül viselhetem. Majd egy század óta, történelmünk csak egy-egy epigrammai villanatból állott, most legalább felvittük a tragikumig. Ez a hazafiság, ez a hősiesség, ez az erő, ez a kiomlott vér nem marad következmények nélkül. Munkálkodjatok; én hiszek és remélek.»
Legyen szabad nekem is, a ki átéltem az ötvenes évek fájdalmát, nyomorát, kétségbeesését, a mostani viszonyok között talán több joggal mondanom, mint a minővel mondotta egykor Szemere Pál: Munkálkodjunk; én hiszek és remélek.
S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXIX. közülését.
Legyen szabad ünnepélyes közülésünket megnyitó beszédemben egy oly kérdést fejtegetnem, a mely mindig foglalkoztatta az emberi elmét, mióta a művészetről gondolkozik, a mely többé-kevésbbé már sokszor eldöntöttnek látszott, de a mely mégis egy vagy más alakban majd mindennap megújul. Értem az erkölcsiség viszonyát a művészethez, különösen a költészethez. Bizonyára a kérdés sokkal bonyolultabb, mintsem egy negyedóra alatt kifejthető volna, de talán ennyi idő is elég egy pár eszme megvilágítására.
A moralisták akár a vallás, akár a philosophia alapján álljanak, többé-kevésbbé csak annyiban méltányolják a művészetet, a mennyiben czéljokat szolgálja, de függetlenségét nem igen hajlandók elismerni. Plato ellensége volt a költőknek s köztársaságában nem tűrt meg más költői művet, mint csak az istenek dicsőítésére írt hymnusokat s a nagy emberek emlékét ünneplő ódákat. A stoikusok puszta fényűzésnek, az epikureusok a bölcseség ellenségének tartották a művészetet. Az egyházi atyák hasonló szigort tanusítottak. A renaissance inkább gyakorlatban, mint elvben mérsékelte e merev nézeteket, de csakhamar erős visszahatás ébredt. A puritanismus épen oly ellensége volt Shaksperenek, mint a jesuitismus Molièrenek. A XVII. század, a mely annyi előitéletet tört össze, nem igen korlátozta a moralisták követeléseit, a melyek enyhébb alakban folyvást megújulnak a jelen században is. Most is sokan az erkölcsi eszmény cultusát követelik a művészettől. Különösen a költészetnek az erkölcsi eszmék megérzékítését teszik főkötelességévé s megvárják tőle, hogy épen úgy oktassa az embert jóra, mint a tudomány igazra.
Szemben e követelésekkel a költészet mindig megtartotta függetlenségét s ha sülyedt és erkölcsi tekintetben is megrovást érdemelt, ennek oka nem annyira az volt, hogy nem tett eleget a moralisták követeléseinek, hanem inkább az, hogy félre ismerte saját természetét, czélját és eszközeit. Valóban a költészetnek, s általában a művészetnek czélja sem több, sem kevesebb, mint az, hogy szép művet alkotva, gyönyörködtesse a lelket s a szívben fenséges, nemes és kedves érzéseket keltsen. Ha a szép helyett az erkölcsi jót fogadja el vezérelvül, veszti hatását, a nélkül, hogy az erkölcsiségnek valódi szolgálatot tehetne. Bizonyára a költészet és erkölcs között nincs ellenkezés, sőt egy bizonyos pontig egymás szövetségesei, de soha sem rabszolgái. A költészet még abban az esetben is használhat az erkölcsnek, a mikor semmi kapcsolatban nincs vele, de mint rabszolgája akkor sem támogathatja eléggé, ha a kapcsolat valóban szoros.
A moralisták követelései először is szűk körüvé tennék a költészetet. Nemcsak a költészet, hanem más művészet körében is hány oly mű van, a mely épen oly kevéssé erkölcsös, mint erkölcstelen. Egy táj- vagy arczképnek, egy vidám vagy szomorú zeneműnek, egy egyszerű dalnak, mely a szív naiv örömét vagy búját zengi, ugyan mi köze van az erkölcscsel? S mindezt mellőznünk kellene, ha a szép helyett az erkölcsi jót fogadnók el elvül. De ott is, hol az erkölcs szorosabban kapcsolatos a költészettel, mint a drámai és elbeszélő költészetben, lehetetlen a moralisták követeléseit elfogadni. Ők gyakran a szép eszménye helyett az erkölcsi eszményt követelik, nem az ember eszményi, azaz művészi rajzát, hanem az ember erkölcsi eszményét példaadásúl, követés végett. De vajon elég költői hatású ez, s épen e miatt elég erkölcsi is egyszersmind? Már Aristoteles megmondotta, hogy a tragédia nem választhatja hőseül se az egészen erényes, se az egészen gonosz embereket, mert nem kelthetik föl a félelem és szánalom vegyes érzelmeit. S többé-kevésbbé ugyanez áll az elbeszélő költészetre nézve is. Homér haragvó Achillese költőibb alak, mint Virgilius kegyes Aeneasa. Az erkölcsi eszmények hidegen hagyják vagy legföljebb bámulatba ejtik az emberi szivet, de a küzdő és szenvedő ember megindítja. A költészet nem az elvont erkölcs rajza, hanem az élő emberi szívé a szenvedély és viszonyok ezer változataiban. A valóban szép soha sem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép, s a szép mű az erkölcsiségre nézve is, nem tisztán erkölcsi irányával hat.
Az erkölcsi eszmék megérzékítése sem lehet a költészet egyenes czélja. Bizonyára az, hogy min sírunk vagy min nevetünk, jellemzi erkölcsi érzületünket, de a tragikum és komikum fogalmát ki nem merítik az erkölcsi eszmék. Az úgynevezett erkölcsi világrend, a melylyel összeütközve az egyén tragikai vagy komikai alakká válik, nemcsak tisztán erkölcsi eszmék összege, hanem általában az emberi élet törvényeié, a melyek a dolgok kényszerűségén alapszanak, s a melyek amazokat is magokban foglalják, sőt uralkodnak rajtok, mint a görög fatum még az isteneken is. Ha tragédiának és komédiának nem volna más czélja, mint elénkbe tárni, hogy bizonyos erkölcsi törvények megsértése gyászos vagy nevetséges következményeket von maga után, az nem volna se elég költői, se elég hatásos. A költő többet tár fel: az ember benső lényegét, a szenvedélyek fejlődését, a szív örvényeit, a viszonyok hatalmát. Az erkölcsiség még meg nem óv bennünket a tévedéstől, a tragikai vagy komikai katastrophától, ha egyszersmind nem vagyunk eléggé eszélyesek. S az erkölcs és eszély összeolvadása sem minden. Tetteinknek hatása van másokra és visszahatása reánk. E hatások ritkán kiszámíthatók, s legkevésbbé akkor, a midőn a cselekvés heve ragad bennünket. Többé nem magunk, hanem szenvedélyeink s a viszonyok döntik el sorsunkat. A jó szándékból rossz következhetik s a gonoszból jó. Az ész komoly törekvése nevetségessé válhatik s a szív egyszerű ösztöne valódi bölcseséggé. Egy ballépés és tévedésünk vétkesebbé tehet bennünket és szerencsétlenebbekké másokat, mint bűneink s bünhődésünk soha sincs arányban tévedéseinkkel. S az élet e tragikai és komikai rajzainak költői hatásában benne van ugyan az erkölcsi hatás is, hanem az egész hatás annál sokkal több vagy ha úgy tetszik, sokkal kevesebb. Bárminő legyen, nem lehet erkölcstelen s minden esetre erősíti szellemünket és szivünket emberiesebbé teszi s így fogékonyabbá az erényre.
A valódi költészet, midőn nem keresi is, összhangzik az erkölcsiséggel, de a moralisták túlbuzgalma nem elégszik meg ezzel. Ők öntudatosan vagy öntudatlanúl tanköltészetté akarják tenni az egész költészetet s irányművé a költői művet. S mit nyerne ezzel a költészet, mit az erkölcsiség? A költők kénytelenek volnának szorosan az erkölcsi eszmék megérzékítéséhez tartani magokat s ezek rámájára vonni az életet. Megfosztanák művöket az élet melegétől, a lélektan igazságától, a viszonyok változatosságától s elénkbe tárnák ugyan a bűnök és erények képviselőit, de nem magát az embert, az emberi természetet. Költői gyönyör helyett épületes oktatást nyujtanának s untatva az olvasót, ezt is veszélyeztetnék. Az emberi természet nem tűri az erőszakot s mindent a maga helyén szeret. A templomban szereti az erkölcsi oktatást, sőt otthon is, ha elmélkedni akar; de a szinházban mulatságot keres. Midőn szellemileg üdülni, szórakozni, élvezni akar, visszariad, ha valami egyébbel kinálják meg. Bizonyára az anyagi és erkölcsi jó főczélja, sőt léte föltétele, de a léleknek más szükségei, a szívnek más vágyai is vannak. Gyönyörködni akar a szépben s vonzalma nincs ellenkezésben se az erkölcsi, se anyagi jóval, sőt kölcsönös hatásban egymást táplálhatják. A kert és mező virágait nem gyümölcseikért szeretjük, hanem kellemökért s nemcsak a hasznos ajándéknak örülünk, hanem az olyannak is, melyet csak az emlék gyönyöre tesz becsessé. Ne követeljük a művészettől azt, a mit nem adhat s ne úgy, a mint nem adhatja, hanem gyönyörködjünk benne, mint az ég adományában, a melyet földerítésünkre, nemesítésünkre, vigasztalásunkra szánt. A moralisták meg akarnák változtatni a költészet czélját, de az meg nem változtatható, épen oly örök, mint magáé az erkölcsiségé. A szép műnek mindig legjobb szabálya marad, hogy gyönyörködtessen s tessék, minél inkább tessék, természetesen a tisztességes embereknek.
A művészet önmagának czélja. Ez elvet követték ösztönszerüen vagy öntudatosan a legnagyobb költők, ez elvet állapították meg, mint a széptudomány kiinduló pontját a legkiválóbb műbölcselők. Ez kétségtelen és helyes is, de nem helyes és elvetendő az, a mit belőle némely költők és kritikusok levonni igyekeznek. A költészet önmagának czélja, tehát semmi köze az erkölcscsel, sőt az eszme igazsága, a rajz szabatossága s a költői hatás teljessége kedvéért nem tartozik tekintettel lenni se az erkölcsi fogalmakra, se az erkölcsi érzületre. Ime a téves következtetés, a félszeg magyarázat, a melyen épen úgy meg kell botránkozni a moralistának, mint az æsthetikusnak. Hogyan? A költészetnek semmi köze az erkölcscsel, a költészetnek, a melynek – minden művészetek között – leginkább tárgya az erkölcsi ember? A lyrai költő nagyrészt nem azon eszméket és érzelmeket zengi-e, a melyek az embernek Istenhez, államhoz, társadalomhoz s legközelebbi embertársaihoz való viszonyából származnak? Az elbeszélő és drámai költészet nem azon összeütközéseket és bonyodalmakat rajzolja-e, a melyeken a világrend kényszerűsége uralkodik s melybe be vannak foglalva a szoros értelemben vett erkölcsi törvények is? Hogyan fogja a költő mindezt megvilágíthatni, ha az erkölcsiség iránt teljes közönynyel viseltetik? S ha tovább megyünk, vajon minő eszmék igazsága követeli az erkölcsi szempontok mellőzését, vagy épen megsértését, ha nem az, hogy az erkölcsiséget részben vagy egészen más alapra állítjuk? De a költészet hatását veszti, ha nincs összhangban az emberiség erkölcsi közérzületével s e tekintetben a művészeti és erkölcsi szempont teljesen összeolvad. Ha valamely költő erkölcsi paradoxonok közé ragad bennünket, megsérti erkölcsi fogalmainkat, akkor a szenvedélyek tisztulása, melyet Aristoteles a tragikum hatásának tart, a szenvedélyek felzavarásává alakulna át. S ha az anti-moralisták épen oly hévvel és türelmetlenül küzdenek elveikért a költészet terén is, mint a moralisták s műveik nem egyebek, mint bizonyos thesisek fejtegetései dráma vagy regény alakjában, egészen a moralisták egyoldaluságába esnek, a különbség köztük csak az, hogy míg ezek művein legfeljebb unatkozunk, az övéiket megbosszankodva dobjuk el magunktól.
A rajz szabatossága és költői hatás teljessége kérdésével sem vagyunk máskép. Ez tulajdonkép a realismus kérdése, mely, ha visszahatásként jelentkezik a művészetben, épen úgy nem tart mértéket, mint az idealismus. A realismus határait megvonni nagyon nehéz, de annyi bizonyos, hogy oly költői mű nem gyönyörködtető, mely untalan sérti erkölcsi érzületünket s mintegy ki akarja irtani szivünkből a gyöngédséget, melyet ápolni tartoznék, mint hatása egyik forrását. Az élet szabatos visszatükrözése a költészetben nem a valóság részletes rajza, hanem a lényeges, a jellemző vonások összpontosítása bizonyos eszme kifejezésére. Ezért a valódi költészet a lényegtelent mellőzi, a lényegest is czéljai szerint alakítja, emezt élesebben kiemeli, amazt kevésbbé s némelyt csak sejtet. S ha most a lényegtelent nem mellőzzük, a csak sejtethetőt élesen kiemeljük egész a brutalitás- és trágárságig: vajjon művészetileg szabatosabb lesz-e rajzunk s teljesebbé teszszük-e a költői hatást? Ellenkezőleg: művészietlenné válva, egyszersmind sértjük az erkölcsi érzületet is, melyet kimélni, sőt emelni a szép mű hatásának többé-kevésbbé teljességéhez tartozik. Az a nagy súly, melyet némely költő a physikai élet rútságaira helyez, mindinkább háttérbe szorítja a szellemi, az erkölcsi embert, a költészet tulajdonképi tárgyát. A physikai rúthoz való előszeretet önként a szellemi és erkölcsi rúthoz vezet, a mikor aztán a költő az ember aljasságához vonzódik, mintegy kikeresi, sőt költi nyomorultságait és undokságait, megalázza az emberi természetet, mely sülyedtségében is elárulja isteni eredete nyomait, magunk és embertársaink megvetéséhez szoktat, a mi teljes megtagadása az emberiesség érzelmének.
A költészet nem erkölcsi prédikáczió, de még kevésbbé az erkölcstelenség prédikálása. A költészetnek nem egyenes czélja az erkölcsi jó, de még kevésbbé az erkölcsi rossz. A költészet czélja mindig a szép marad, de a szépet épen úgy nem alkothatni meg erkölcsiség, mint igaz nélkül. Ez magyarázza meg legvilágosabban a költészet viszonyát az erkölcsiséghez. Ime az igaz sem czélja a költészetnek, hanem a tudománynak s mégis van-e költészet igazság nélkül? A lyrai költő nem indíthatja meg mélyebben szivünket, ha nem átérzett s igaz érzelmeket zeng. A drámai és elbeszélő költő szintén nem hathat reánk, ha nem ismeri eléggé az emberi szivet, ha tapasztalatok és tanúlmány útján nem vizsgálta a társadalmi és állami viszonyokat a multban és jelenben. Az igaz érzés, az ember bel- és külvilágának ismerete még nem tett ugyan senkit költővé, de a valódi költő el nem lehet nélküle. A költemény soha sem igaz a szó közönséges értelmében, csak látszat, de az igaz látszata; az események nem történtek meg, vagy nem úgy történtek, de a szív rajzának, a jellemek nyilatkozatának, a viszonyok természetének igazaknak kell lenni. Igy vagyunk az erkölcsiséggel is. Ez is épen oly eleme a költészetnek, mint az igaz. Ez sem tesz senkit költővé, de ha a költő nem érzi, hogy a társadalom az erkölcsiség alapján áll fenn s az ember csak általa nagy, nem fog érteni művészetéhez sem. A költészet tárgyai szerint nem szükségeskép erkölcsös, de nem lehet erkölcstelen s ott, a hol erkölcsi viszonyokat tárgyal, az erkölcsiség épen oly része a költői hatásnak, mint a lélektan igazsága. Magában még se kellem, se báj, se fenség, de mindenik erejéhez és teljességéhez hozzá tartozik.
Az igazság és erkölcsiség két főforrása a költészetnek; ebből merítve alkotja a képzelem a szép műveket. Kecses vagy fenséges formáinak ez tárgya és tartalma. Épen ezért nem fényűzés, mint a stoikusok mondották, hanem a műveltség virága, nem is a bölcseség ellensége, mint az epikureusok állították, hanem édes testvére. A legrégibb időben a költészet karján lépett föl a vallás, philosophia, történelem s most sem váltak el egymástól és sugalmazzák egymást. A tudomány mélysége most is keveseké, de a költészet bája mindnyájunké s oly eszméket és érzéseket táplál, a melyek az emberiség legfőbb kincsei. Két főforrása, az igazság és erkölcsiség, most sem apadt ki; ezekből merítettek a kiváló költők mindenha. Hadd buzogjon minél bővebben, hadd merítsenek belőlök költőink minél mélyebben, hogy szép műveket alkothassanak gyönyörünkre, vigasztalásunkra, nemesedésünkre és nemzeti szellemünk erősítésére:
S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XL. közülését s a társaság nevében üdvözlöm a tisztelt közönséget.
Ezelőtt száz évvel, 1788-ban, épen e napon, február 5-én, született Kisfaludy Károly. Az idő rohan s az újabb magyar irodalom immár régivé válik. Ime egyik vezérének születése óta száz év telt el, s majdnem hatvan éve, hogy a sírban nyugszik. Kortársai mind elhaltak, s mi is, a kik mint gyermekek szavaltuk költeményeit, gyönyörködtünk színműveiben és beszélyeiben, immár öreg emberek vagyunk. Társaságunk, mely emlékére alakult, ötvenkettedik évében jár, s azok közül, a kik az első gyűlésen tagjaivá választattak, többé senki sem él.
Társaságunk alapítói Kisfaludy Károly barátai és pályatársai voltak. Költők és kritikusok, a kik egyaránt szerették benne az embert és költőt s emlékét nemcsak márványban akarták megörökíteni, hanem egy élő, folyvást működő testületben is, a mely képviselője legyen szellemének és fejleszsze irányát. A kortársak ritkán itélik meg igazságosan a költőt, tudóst és államférfiút; vagy többre vagy kevesebbre becsülik s a legtöbb esetben az utókor itélete sokkal igazságosabb szokott lenni. Kisfaludy Károly és pályatársai is egyben-másban túlbecsülték mesterök műveit, de abban nem csalódtak, hogy a nemzeti szellem, a mely a költőt lelkesíté, folyvást hatni fog, s az irány, a melyet mint szerkesztő, Aurórájában kitűzött, fejlődve és erősödve meg fogja ifjítani költészetünket. Ime Vörösmarty az Auróra-körből emelkedik ki, hogy a nemzeti szellemnek még erőteljesebb kifejezést adjon; ime alig telik el egy pár évtized s Petőfiben és Aranyban tetőpontját éri el nemzeti költészetünk megifjodása. Tulajdonképen egy korszak ez a fejlődés különböző stádiumain s a látszó és valódi ellentétek alapjokban egymás föltételei, következményei, kiegészítői.
Költészetünkben s általában irodalmunkban azelőtt sem hiányzott bizonyos nemzeti irány. Hiszen mi volt egyéb irodalmunk mult századi föléledése, mint enyészetnek indult nyelvünk jajkiáltása, a nemzetiség eszméje fejlődésének első mozzanata? A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a nemzetiséget, az irodalomban és az irodalom által szilárdítani meg mindkettőt, volt az az eszme, a mely Bessenyeit és Révait lelkesítette; megújítani az ízlést és nyelvet s megvetni alapját a magyar újkori műveltségnek, volt Kazinczy főtörekvése. De a nemzeti irány e küzdelmében maga a nemzeti szellem még fejletlenebb volt, mintsem alakítólag hathatott volna költészetünkre. Ha saját szárnyain akart emelkedni, tehetetlennek mutatkozott s idegen költészetben keresett erőt. Valóban mindazon költők, a kik a XVIII. században a régi hagyományos költészetet folytatták, a hagyományt sem tudták megőrizni, nemhogy tovább fejleszthették volna; azok pedig, a kik az idegen költészethez fordultak, többé-kevésbbé szakítottak a hagyománynyal, mely mégis leginkább rejti magában a nemzeti költészet csiráit. A kik a franczia irodalomból merítették ihletöket, sok új eszmével gazdagították a magyar műveltséget, hatottak prózánk fejlesztésére is, de költészetünkben nem hagytak mélyebb nyomokat. A classicismusnak mélyebb hatása volt. Fordulatosabbá tette költői nyelvünket, felköltötte a műalkat s a szép formák iránti érzéket, de csak egy költőben, Berzsenyiben tudott összeolvadni a nemzeti szellemmel. A német iskola, melyet Kazinczy Goethe hatása alatt mintegy összeolvasztott a classicismussal, szintén nemesítette az ízlést, s nemcsak műformákkal, hanem jeles művekkel is gazdagította költészetünket, kivált a lyrában, de nemzeti egyéniségünket nem volt képes kifejezni. Két költő kisérlette azt meg, a kik eredetibbek voltak elődeiknél; Kisfaludy Sándor és Csokonai, de izlésök nem volt arányban tehetségökkel s nem annyira az egész nemzet, mint inkább egyes osztályok eszméit és érzelmeit fejezték ki. Az egész nemzet még csak alig ébredezett ájultságából. A magyar irodalomnak épen úgy hiányzott központja, mint a magyar társadalmi és politikai életnek. Az írók elszigetelve éltek egymástól s az ország kettős fővárosa: Buda és Pest épen nem volt egy szivnek, a nemzet szivének, két kamarája.
Ez időtájt, 1817-ben, egy még alig harmincz éves férfiú telepedett meg Pesten. Régi nemes család sarja, a ki viharos gyermekséget és ifjúságot élt át. Születése anyja halálát okozza, tanáraival összetűzve, a gymnasiumot kénytelen odahagyni, katonai iskolában növekedik, s mint gyalogezred hadnagya, majd főhadnagya részt vesz a franczia háborúban. Azonban néhány évi szolgálat után odahagyja a katonaságot, összetűz atyjával s egy szerencsétlen szerelem sebeit hordozva szivében, Bécsbe megy, hogy folytassa festészeti tanulmányait. Csakhamar eltékozolja anyai örökségét, néhány évig ecsetével keresi kenyerét részint Bécsben, részint Német- és Olaszország nagyobb városaiban. Végre kifáradva a nyomorral való küzdelemben, hazájába tér, hogy atyjával kibéküljön, de az tudni sem akar róla. Így jő Pestre s a Magyar-utczában egy becsületes csizmadiánál fogad szállást, ott tájképeket fest aquarellben, melyeket gazdája eladogat s ha rosszul megy az üzlet, mindketten nyomorognak. De a sorsüldözte vándor nemcsak festő, hanem költő is. Sokat olvas és néha verseket és drámát ír, bár nem mutatja senkinek. Tulajdonkép egy forrongó tehetség, a ki nem tudja megtalálni útját, s magával és környezetével meghasonolva, bolyong a világon. Könnyelműsége örvények felé vonja, de nemes természete megmenti; a csalódások sűrűn látogatják, de nem döntik le eszményeit, csak megélesítik szemét a maga és mások tévedései iránt; szenvedélyessége és makacssága el-elragadják, de büszkesége megtanítja tűrni és szenvedni; a magyar nemesből alig marad meg benne valami, hisz mintegy kitaszítva rendje köréből, a nép közé vegyűl és saját kezével keresi kenyerét, de híven emlékszik ősei s hazája hanyatlott dicsőségére s a magyar hazafiság fellengző álmai boronganak lelkén. Végre egy véletlen fordulat útba igazítja s megnyitja pályáját. 1819 tavaszán Székesfehérvárott előadják egy régebben írt szinművét nagy tetszés között. A szintársulat Pestre jő s a fényes német színpadon ismétli ugyanazt, még zajosabb tetszést aratva.
A festő felhagy ecsetével, egészen költő lesz s másfél év alatt mintegy hét szinművet ír, a melyek egyszerre híressé teszik nevét. 1822-ben az Aurórát alapítva, az újabb irodalom vezérévé emelkedik, a ki körül a legtehetségesebb ifjú írók csoportosulnak.
Kisfaludy Károly föllépte nemcsak irodalmi tekintetben volt nevezetes. A miért Széchenyi később annyi sikerrel küzdött, hogy Buda-Pest valósággal Magyarország fővárosa legyen, azt bizonyos tekintetben Kisfaludy Károly kezdeményezte, a mennyiben Aurórájával s naponkint növekedő társaival itt egy irodalmi központot tudott teremteni. Midőn Széchenyi megkezdette munkásságát, hogy a fővárost a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi élet központjává is tegye, fölkereste Kisfaludyt s mintegy szövetségét kérte. Reá vette, hogy egy politikai lapot alapítson, a mely épen úgy közlönye legyen az újabb politikai eszméknek, mint az Auróra az irodalmiaknak. Az Auróra-kör lelkesült Széchenyi eszméiért, Kisfaludy örömmel fogadta a tervet, meg is akarta indítani az új lapot Jelenkor czím alatt, de halála meggátolta benne s a megindítás barátaira maradt. Budapest az újabb időben rohamosan halad, de még mindenünnen Széchenyi nyomai intenek felénk, sőt maga a haladás is azt az irányt követi, a melyet ő kijelölt. Azonban Széchenyi halhatatlan emlékei között járva, ne feledkezzünk meg Kisfaludy Károlyról sem. Az az élénk művészeti, irodalmi és tudományos élet, a melynek központja Buda-Pest, szoros kapcsolatban áll az ő emlékével is. «A kisded makk merész sudarba szökkent»; a szűk Auróra-kört összes szellemi életünk intézményeinek és társulatainak tág köre váltotta fel.
A nagy hatás, melyet Kisfaludy Károly társaira s a közönségre tett, a nemzeti szellem hatása volt, mely benne élénkebben nyilatkozott, mint elődeiben. Költészete és Aurórája, az eddigi irányok vívmányait egy nemzetibb irányba igyekezett olvasztani. Nemzetibbé tenni az idegen hatást s a nemzetit fejleszteni volt főtörekvése. Költészetünkben a történelmi elem nála és körénél jelen meg először, mint a nemzeti szellem egyik főforrása. Gyermekkorától kezdve szerette a magyar történelmet, később tanulmányozta is. A külföld költészetében is kedveltebb olvasmányai voltak a romanticismus termékei, a mely a nemzeti szellemből táplálkozik, mint a classicismuséi, mely attól megválni szeret. Szinművei nagy részét a magyar történelemből merítette. Eleinte inkább csak külsőségeiben fogta fel ugyan történelmünket, de később behatolt szellemébe is. Még némely vigjátékának is tárgya történelmi. S a magyar szinpad, mely eddig a selejtes német lovagdrámák átdolgozásában tüntette fel őseinket, költőibb és nemzetibb irányt vett. A magyar történelmi beszélyt ő kezdeményezte. Örömest fordult a mondák felé is, hogy belőlök balladát irjon és lyráján nem egyszer zendítette meg az ősi dicsőség és gyász emlékeit. Aurórájában a hazai történelmet tárgyazó aczélmetszetű rajzokat hozott divatba, s két ifjú epikust: Vörösmartyt és Czuczort ő buzdította leginkább az ősi dicsőség megéneklésére s épen azokban az években, midőn a hazafiak a megyéken és országgyűlésen oly hévvel védték a megtámadott ősi alkotmányt. Kisfaludy Károly hatása alatt a történelmi elem fejlődése mind nagyobb arányokat vett költészetünkben s midőn Széchenyi 1830-ban elkiáltotta, hogy «Magyarország nem volt, hanem lesz, ne csüngjetek többé a múlton», a költők, bár szívből üdvözölték a nagy reformert, még sem fordultak el a multtól, sőt azt a jövő egyik zálogának tekintették. Azt hitték, hogy Magyarország volt is, lesz is. A mult dicsősége előttök épen olyan szent volt, mint a jövőé s egyik kézzel a multra, a másikkal a jövőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmeit. Ez volt a nemzet hangulata is, a melyet Vörösmarty Szózata fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesedéssé.
Azonban Kisfaludy Károly nem csak a mult, hanem a jelen tükrévé is igyekezett átváltoztatni költészetünket, a mely igen is elvonult az élet köznapi benyomásaitól, s nem igen rajzolta a magyar társadalom typusait. Valóban, költőink inkább csak a lyrai tért művelték s elhanyagolták a drámai és elbeszélő költészet oly fajait, a melyek a jelen élettel foglalkoznak. A vigjáték, beszély és regény majdnem parlagon hevertek s a magyar közönség csekély becsű művek fordításai vagy átdolgozásával táplálkozott. Ide járult még azon körülmény, hogy költőink távol éltek a nagy világ zajától, mint földbirtokosok, falun, vagy mint tanárok, kis városban. Kisfaludy Károlyt viharos ifjusága korán az életbe ragadta; hányódott a haza különböző vidékein és nyomorgott a külföld nagy városaiban, míg végre Pestre telepedett. Jobb napjaiban bejáratos volt a társadalom felsőbb köreibe, rossz napjaiban sűrűn érintkezett az alsó osztályokkal. Tapasztalatokkal gazdagodott, a melyeket könyvekből nem tanulhatni. Ismerni tanulta az embereket és a társadalmi viszonyokat. A szenvedések érzékenyebbé tették, de egyszersmind élesebb látóvá és bölcsebbé is. A könny és mosoly megtört fényében szemlélte a világot, saját és mások gyöngeségeit. Ily tapasztalatok birtokában, ily kedélyhangulattal senki sem volt alkalmasabb nála, hogy a magyar élet komikai rajzait tárja a közönség elé. S csakugyan vigjátékai és vig beszélyei becsben és hatásban felülmulták történelmi drámáit és beszélyeit. Túlzás nélkül mondhatni, hogy ő a magyar vigjáték megalapítója. Egy csoport magyar typust hozott a szinpadra és rajzolt beszélyeiben. Megnyiltak előttünk a magyar nagyúri kastélyok, nemesi curiák, polgárházak és kunyhók s az örök emberi gyöngeségek nemzeti sajátságaink jelmezében léptek fel. E nyomon a magyar vigjáték és regény társadalmunkat nemcsak visszatükrözte, hanem bírálta is. Kölcsönhatás támadt az élet és költészet között, inkább kezdtünk élményeinkből és az életből írni. Néhány évtized alatt számos jeles vagy épen kitünő mű jelölte ez irány hatását. Mindezt a kor rohamos fejlődése is elősegítette ugyan, de a fejlődés első mozzanatának Kisfaludy Károly volt képviselője.
A népi elem fejlesztésével is sokat tőn Kisfaludy Károly költészetünknek nemzeti szellemben való megifjítására. Követte Kölcsey azon tanácsát, hogy a valóban nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni.
Lyrája ugyan általában véve a német iskolától vett benyomásokat igyekezett nemzetibb szellemben kifejezni, de törekedett a tiszta magyar dal felé is. A Pipadal és Vigasztaló ily törekvés szülöttei. E mellett mintegy harminczhárom népdalt írt, a melyek köztetszésben részesültek s közülük több széltében énekeltetett is. A mit Csokonai kezdett, azt Kisfaludy Károly, ha kevesebb eredetiséggel is, de több izléssel folytatta, s a mi fő, beolvasztotta költői fejlődésünk műfolyamába. Ezóta a népi elem nemcsak mint feldolgozandó anyag jelen meg költészetünkben, hanem mint fejlesztő eszme is, érzés, felfogás, műalkat, nyelv és rhythmus tekintetében. Először lyránk érzi e hatást, majd elbeszélő és drámai költészetünk, sőt műprózánk is. Költőink a népit és művészit összeolvasztva, nemzeti egyéniségünk kifejezésére törekszenek. Vörösmarty, Kisfaludy Károly barátja, az Auróra-kör legnagyobb tehetsége, még nagyobb érvényre emeli ez irányt. Nála a népi elem már népnemzetivé kezd válni. Nemcsak a népdalhoz fordul, hanem a népmeséhez, népmondához s a régi költészet hagyományaihoz is. A magyar költészet újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében, lerázza a classikai és német iskolák jármát, de megnyilik az európai összes költészet behatásainak. S ekkor megjelennek Petőfi és Arany, amaz lyrai költészetünket varázsolja magyarrá, emez az epikait. Három évtized alatt megifjul költészetünk s a nemzeti irány teljes diadalra jut.
Ime a források, melyek költészetünket megifjították, ime a nyomok, melyek Kisfaludy Károlyhoz vezetnek, de egyszersmind elvezetnek azon nagy társadalmi és politikai mozgalomhoz is, a mely egypár évtized alatt a magyar társadalmat és államot újjá szülte, mert társadalmi és politikai mozgalmaink szoros kapcsolatban voltak az irodalmiakkal s egymásra hatva döntötték el nemzetünk sorsát s alkották meg a mai önálló Magyarországot. E nagy mozgalom eredményében ott ragyog Kisfaludy Károly munkássága, szelleme és dicsősége is és születése századik fordulójának ez ünnepélyes órájában, jogos kegyelettel tehetjük le sírjára a költő és hazafi kettős koszorúját.
De emléke, élő emléke vagyunk mi is: a Kisfaludy-Társaság, mely folytatta munkásságát, fejlesztette irányát. Hisz itt foglalt helyet az az írói nemzedék, a melyhez ő tartozott, valamint az arra következő is. Egy félszázad óta tagjai voltak Társaságunknak a magyar szépirodalom és széptan legkitünőbb képviselői. Fájdalom, nincsenek többé sorainkban a legnagyobbak, azok a dicső férfiak, a kik örök nyomokat hagytak költészetünkben. S mi, csekélyebb tehetségek, a kik helyöket elfoglalták, inkább csak hűségben és buzgóságban követhetjük őket. Nagynak lenni kevésnek adatott, de nemes és nagy czélokért küzdeni mindnyájunknak. A vezérek döntik el a csatát, de csak úgy, ha a sereg, a közvitézek hiven és lelkesedve teljesítik kötelességöket. Legyünk ebben méltók nagy elődeinkhez és Kisfaludy Károlyhoz, a kinek nevében egyesültünk.
Áldás Kisfaludy Károly emlékére! S ezzel megnyitom Társaságunk XLI. közülését.
A mult év őszén szinészek, irók, és egy nagy vidék közönsége ünnepelték Kelemen Lászlónak, az első magyar szinigazgatónak, emlékét. Társaságunk is részt vett ez ünnepélyben, mint oly irodalmi társaság, a mely egy korszakos drámai költő emlékére alakult s nem egy kiadványával igyekezett hatni a magyar dramaturgia fejlődésére. Egy év mulva épen száz esztendeje lesz, hogy Kelemen László szervezte az első magyar szintársulatot. Alig telt el néhány évtized s mind nagyobb arányokban kezdett fejlődni szinészetünk és drámai költészetünk egyaránt. E lendülethez csak a magyar képzőművészet fejlődése hasonlítható, a mely szemünk láttára harmincz-negyven év alatt oly szép virágzásnak indult. Bizonyára nem érdektelen s nincs minden tanúlság nélkül, ha egy futó pillantást vetünk drámánk és szinészetünk multjára s jelen fejlődéséről elmélkedünk.
A magyar drámát és szinészetet az a nemzeti visszahatás szülte, a mely a mult század végén az állami és társadalmi németesítés ellen oly zajosan nyilatkozott. A drámairókat nem annyira művészeti ösztön, mint inkább hazafias czél vezette. A nyelv művelését s a hazafias érzések ébresztését vallották legfőbb elvökül. S mi volt erre alkalmasabb, mint a nemzeti történelem feldolgozása a szinpad számára, mint az ősi dicsőség feltüntetése, szemben a sülyedő jelennel, mint a hazafiúi nagy tettek rajza, mintegy például a fajuló utódoknak? Dugonics és Szentjóbi emelkednek ki leginkább e drámaírók közül, a kik gyakran nem is irtak eredeti művet, hanem egy-egy német lovagdrámát dolgoztak át s öltöztettek magyar történelmi mezbe. A jelen század két első tizedében is folyvást ez irányban fejlett a magyar történelmi dráma, sőt eleinte Katona és Kisfaludy Károly is ez úton haladtak, csakhogy több eredetiséggel és nagyobb sikerrel. Azonban Katona utolsó művében a történelmi tragédiáig emelkedik, de zordon fönségében hatás és követők nélkül marad. Kisfaludy Károly is utolsó töredékművében már költőibb és művészibb lendületet vesz, elevenebb korrajzra s mélyebb jellemzésre törekedve, de megtéveszti a német romantika elmélete, a mely a történelmi drámát az epopœa ikertestvérének hirdeti. Vörösmarty szintén ez iránynak hódol, lyrai gazdagsággal és nyelvi bűbájjal fedezve a drámai élet hiányát. Valóban a történelmi drámának sokáig epikai jelleme volt. A franczia romantika hatása alatt Szigligeti kezdett drámaiságot lehelni bele. Hosszú és rendkívül termékeny pályáján folyvást előszeretettel fordult hazája történelméhez. Fölélesztette az Árpádok, a vegyesházak királyai s az erdélyi fejedelmek korának drámai és tragikai bonyodalmait. S habár műveiben több volt a leleményesség, mint a tragikai fönség, de drámaisága soha sem lankadott s a magyar történelmi dráma technikáját mindenesetre fensőbb fokra emelte. Hatása jelentékeny volt s ezt elősegítette a közönség fogékonysága is, melyet folyvást ébren tartott a magyar történelmi regény gyors fejlődése és fényes sikere.
Most mintha költészetünk el akarna fordulni a multtól. Ma már senki sem ír többé történelmi beszélyt vagy regényt s a történelmi dráma is kezd ritkábban feltűnni szinpadunkon. Mintha azon költőket is, a kik újabban meg-megkisérlik a történelmi drámát, inkább külső, mint belső ok ösztönözné, mintha nem annyira az elmult századok sugalmai- és bonyodalmaiból merítnének, mint inkább saját gondolataikat és leleményöket erőltetnék a múltra. De bár hogyan itéljük meg újabb történelmi drámánkat, bár egy s más szempontból méltányoljuk is, annyi bizonyosnak látszik, hogy a történelmi érzék gyöngűl, történelmi drámánk nem fejlődik, sőt kezd kimenni a divatból. Ez mindenesetre nem örvendetes jelenség, mert egyszersmind a tragédia hanyatlását is jelenti. Igaz ugyan, hogy a jelen életből is irhatni tragédiát, de főforrása mégis a monda és történelem marad. A mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalakat s a régi egyszerűbb állami és társadalmi élet szélesebb tért nyujt a nagy szenvedélyek és catastrophák rajzainak. De nálunk az æsthetikai szemponton kívül nemzeti szempontból is sajnálatos a történelmi dráma hanyatlása. Nemzeti öntudatunk a multban gyökerezik s onnan szívja táplálékát s a multnak nemcsak dicsőséges, hanem gyászeseményei is emelik a nemzeti érzést, mert a küzdő s elesett erő és nagyság emlékei. S mily sok ily emlékünk van, több mint más nemzeteknek. Lételünkért küzdöttünk századokig, most kelet, majd nyugat ellen s régibb állami és társadalmi életünkön gyászfonálként fűződik át a tragikum. A kezdetleges magyar dráma kedvelte a dicsőség képeit, hogy fölébreszsze az alvó nemzeti öntudatot. Nem a dráma szempontjából indult ki, hanem a hazafiságéból s ha a drámai művészetet nem fejleszthette is, meg volt bizonyos jótékony hatása a közérzületre. Később fölemelkedtünk a drámáig, sőt a tragédiáig. S most miért ne folytatnók a fejlődést? Vajon a jelent, midőn nemzetünk önállóbb s cselekvőbb életet él, mint ezelőtt régebben, nem sokkal inkább illeti-e meg a történelmi tragédia? Legyen szabad egykori elnökünk, b. Kemény Zsigmond szavait idéznem, a ki egy ünnepélyes alkalommal fennen hirdette, hogy a küzdő és cselekvő kornak legjogosultabb műfaja a tragédia. «A tragédia – úgymond Kemény – mely a nemes természetüeket az erkölcsi rendből kilépésökért a nemesis hatalmába ejti s a tévedésektől a megtorláshoz vezeti, bár a bukott iránt szánalmat érez, szivünket kibékíti a végzettel: a költészetnek e kegyetlen s mégis igazságos neme legjobban talál azon korhoz, mely küzdő, cselekvő, melynek a tevékenység mértéke szerint kell ébren tartania a felelősség érzetét, élesítenie a lelkiismeretet s meggyőzni arról azokat, a kik mernek és koczkáztatnak, hogy mint Dante írja, a pokol jó szándékkal van tömve, s a tévedés és bűn a kiváló egyéniségeket is oly válságokba sodorhatja, melyek áradatként ragadják magokkal az örvénybe, s midőn már az ellenállási erő megtört… az a tengerpartra veti halottjait.»
Sokkal vigasztalóbb képet nyujt drámairodalmunknak az a faja, mely a jelen élet rajzával foglalkozik, bár szerényebben indult meg, mint történelmi drámánk. Valóban a mult század végén alig irt valaki nálunk eredeti vigjátékot, s középfajú drámát; kénytelenségből a fordítás, a magyarosítás és átdolgozás volt divatjában. De maga a magyarosítás és átdolgozás nem volt egyéb, mint a magyar társadalmi élet rajzára való törekvés. Idegen művek cselekvénye hazai viszonyokhoz alkalmazkodott s fel-feltűnt nehány magyar genrealak. Kelemen a magyar népélet rajzát is megkisérlette egy vígjátékban, de csekély sikerrel. Legtöbb hatást tett Bessenyey Philosophusa, a melyet a magyar szinészet megalakulása előtt, 1777-ben írt még akkor, a midőn, mint maga mondja: «ha nálunk komédiát vagy tragédiát ír valaki, némelyek kinevetik, mert hiábavalóságnak tartják». E vigjáték egy művelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti szivünket, szépíti életünket, emeli boldogságunkat s az ellentéteket is csak azért rajzolja, hogy az alapeszmét inkább feltüntesse. A műnek nem leleménye hatott, mert alig van benne cselekvény, hanem Pontyi alakja, a parlagi magyar nemes ember rajza, melyhez később vissza-visszatér a magyar vigjáték. Gorove a kereskedő polgár fontosságát emelte ki egyik szinművében, de az csak nyomtatásban jelent meg s nem egyszersmind a szinpadon. Katona is fölléptetett egy pár komikai alakot, de a magyar vigjáték csak nem akart megszületni. Ekkor lépett föl Kisfaludy Károly s mintegy megállapította a magyar vigjátékot. Nem csak gazdag leleményével, vidám szellemével s jellemző párbeszédeivel hatott korára, hanem azzal is, hogy a vígjátékot a magyar társadalom rajzává igyekezett emelni. E nyomon fejlődött a magyar vigjáték egész napjainkig. Vörösmarty a fensőbb vigjátékot kisérlette meg, de csak a pathosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv édes báju rhythmusára adott példát. Egyenesen a Kisfaludy Károly nyomán indultak Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál és Nagy Ignácz. Gaál Peleskei nótáriusával és Nagy Ignácz Tisztujitásával rendkivüli hatást idéztek elő, mert szerencsés leleményöket a magyar társadalom rajzával párosították.
E sikerek a magyar társadalmi élet rajzához ragadták Szigligetit is, a ki addig csak történelmi vigjátékot irt. A negyvenes évek elején nehány népszinművel lépett fel, melyeket később számos vígjáték követett. A népszínmű Szigligeti legeredetibb alkotása, mintegy összhangzott költői tehetsége sajátságával, mely inkább érzékeny volt, mint pathetikus s inkább volt eleme az alsó, mint a fenső komikum. A régi tragikomédiát elevenítette föl s a dalműből is olvasztott bele valamit. Vegyítette a tragikai és komikai elemeket, hol ezt, hol amazt juttatva uralomra, néha el is választotta egymástól e két elemet s hol a népdrámáig emelkedett, hol pedig a bohózatig szállott alá. Szélesebb körben ölelte fel a magyar társadalmat, mint elődei s a különböző osztályok számos typusát rajzolta. Mint vígjátékíró már szűkebb körben mozgott, legörömestebb a közép-osztályt festette a családi élet komikai bonyodalmai között, de míg Kisfaludy főleg a magyar vidéki életből vette tárgyait, Szigligeti inkább választotta színterül a már magyarosodó fővárost. Tehetséges drámaírók versenyeztek mind a népszínmű, mind a vígjáték terén, de őt egyik sem multa felül. Szigligeti évtizedeken át uralkodott a magyar színpadon s folyvást diadalmasan megállta helyét. De végre kezdett kimerülni. A népszínmű hanyatlását feltartóztatta két korán elhalt tehetség, de azután annál mélyebbre sülyedett. A vígjáték terén egy újabb irány tűnt fel, a mely szakított a magyar társadalmi élet rajzával s az ó-kor mondái- s a spanyol romantika hagyományaiban kereste tárgyait, de csak ötletekben volt gazdag s föllengzésében legkevesebbet gondolt a cselekvény természetességével s a jellemrajz szabatosságával. Ezelőtt tizennégy évvel egy újabb költő állott elő, a ki szintén ez ösvényen indult, de csakhamar megfordulva, a hagyományos útra tért, vígjátékaiban és drámáiban az újabb magyar társadalmat kezdette rajzolni s egy pár művével oly diadalt aratott, mint Kisfaludy Károly és Szigligeti.
Azóta ismét a magyar társadalom rajzával foglalkoznak legörömestebb drámaíróink. Mindenesetre örvendetes fordulat, de vajjon a legtöbbször hű és költői képét nyujtják-e társadalmunknak? Erre bajos volna határozott igennel felelni. Minden költő, a ki a jelen életből veszi tárgyait, ki van téve azon örvénynek, hogy az idő szerinti vehet rajta erőt az általános emberi rovására. Ez okból avulhatnak el gyorsabban a vígjátékok és polgári drámák, mint a tragédiák, mert a társadalmi erkölcsök, szokások, divatok változnak s velök együtt a költői érdek is, ha nem támogatja eléggé az általános emberi. Falstaff nem a XIX. század szülötte, de humora a mi korunkhoz is szól, Alceste a XII. század szalonaiban él, de erkölcsi szigora és szívlágysága most is visszhangzik szivünkben. Az időszerintibe általános érdeket lehelni, az általános emberit a kor ruhájába öltöztetni, oly tanács, melynek az veheti legtöbb hasznát, a ki drámáit és vígjátékait a jelen életből irja. Mi talán igen is kapunk a ruhán, s annál inkább, mennél kirivóbb. A színpad kedveli az erős és éles vonásokat, de szükséges-e torzítani azt is, mi magában is elég torz? A jámbor és erényes emberek dolgaiból bajos komikai és drámai bonyodalmakat szőni, de költői-e előszeretettel fordulni a hitvány emberekhez és aljas bűnökhöz? Miért rosszabbnak festeni a magyar társadalmat, mint a minő? Miért a kivételt szabálylyá emelni s egész a hihetetlenségig túlozni a viszonyokat? Az őszinte pessimismusnak bizonyos határok között meg van a maga költői jogosultsága, de a hatást vadászó pessimismus csak szenvelgés, melyből nem igen fakadhat költészet.
E jellemzés bizonyára nem illik a sikerültebb művekre, de illik sokra s még a legjobbak sem mentek bizonyos kesernyésségtől. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az újabb vígjáték sokkal inkább hajlik a satirához, mintsem kellene s nem igen kedveli a tisztább komikai légkört. Inkább gunyolódni akar, mint nevettetni, inkább a hahotát vadászsza, mint a mosolyt s alig törekszik a fensőbb komikum felé. Mellőzi a nemesebb természetek, a míveltebb körök komikai bonyodalmait s oly körben legotthonosabb, melyben kevesebb a műveltség s durvább alakban nyilatkoznak az ember komikai tévedései. Ez aztán egyik oka annak is, hogy a vígjáték, különösen a társalgási nyelv, nem vett nagyobb fejlődést Kisfaludy és Szigligeti óta. Hallunk sikerült és jellemző párbeszédeket, hol a komikai erő vaskosabban nyilatkozik, de a finomabb árnyalatokban vígjátékunk nyelve még mindig többé-kevésbbé mesterkélt vagy köznapi. A napi sajtó nem egyszer vitatta azt a kérdést: vajjon a vers vagy a próza természetesebb nyelve-e a jelen életből vett drámának? Fölösleges vita: mindenik természetes lehet, ha a költő tud hozzá. A fődolog a könnyedség üresség nélkül, folyékonyság laposság nélkül, a komikai fordulatok éle erőltetés nélkül, a jellemző vonások összpontosítása túlzás nélkül, szellemesség az élcz hajhászata nélkül, az ész és szív olynemű összhatása, mely a hallgatóban is hasonló hangulatot ébreszt. A franczia vígjáték egyik ereje a társalgási nyelv finom drámaiságában rejlik. A franczia színpad több-kevesebb szerencsével féltékenyen őrzi napjainkban is e becses hagyományt. Igaz, hogy a tág körű, franczia szalonélet jelentékenyen hatott a fejlődésre, de az irodalom, különösen a vígjáték, szintén visszahatott reá. Tulajdonkép együtt teremtették meg a franczia társalgási nyelv finomságát, könnyedségét és változatosságát. A mi társalgó termeink kevésbbé hatottak az irodalomra, sőt inkább az irodalom hatott reájok. De nemzetibb fejlődésnek indult fővárosunk előmozdíthatja költőink törekvéseit. Együtt kell fejleszteniök nálunk is a jó izlés társalgási nyelvét. S miért ne remélhetnők ezt? A magyar társadalmi élet rajza, melylyel a színpad oly örvendetes előszeretettel foglalkozik, lassanként tágabb körűvé válik, újabb tárgyakat keres, melyek az emelkedés újabb csiráit hordhatják magokban.
Szinészetünk egyszerre fejlődött drámairodalmunkkal, tulajdonkép egymást táplálták. A magyar szinészet is német nyomokon indult, mint drámairodalmunk; a II. József idejében Magyarországon is terjedő német szinészetet, különösen a fővárosit vette mintául. Ha a drámaírók német színműveket magyarosítottak, a szegény szinészek sem tehettek egyebet, mint a német szavalati és játékmódot fordították magyarra. A pathetikus szavalatban többé-kevésbbé a német szóhangsúlyt alkalmazták a magyar nyelvre, föl-fölkapva, hol a közép-, hol a végszótagokat Az idegen nyelv sajátsága mintegy a páthosz művészi kifejezésének vétetett s így támadt az a sem eléggé természetes, sem eléggé magyaros szavalati modor, mely kisebb-nagyobb mértékben majdnem a harminczas évekig uralkodott színpadunkon, de a jól-rosszul megalkotott művészi stil korlátai nem nyomhatták el a valódi tehetséget. Már az első évtizedekben, mind a tragikai, mind a komikai szakban oly tehetségek fejlődtek, mint Kocsi, Jancsó, Kántorné és Déryné, a kik épen úgy elragadták a közönséget, mint új-új tehetségeket lelkesítettek és vonzottak a rögös pályára. Valóban, szinészetünk csakhamar újabb lendületet vett, épen mint drámairodalmunk: egymásra hatva emelték egymást, sőt a szinészet nem egy tekintetben felülmúlta drámairodalmunkat. E század második és harmadik évtizedében a kitünő tehetségek egész raja tünt fel szinpadunkon. Megyeri, Bartha, Egressy, Lendvay, Szentpétery, Szerdahelyi, Fáncsi, László, Lendvayné és Laborfalvy Róza egy tehetséges új nemzedék élén a fejlődés magas fokára küzdötték fel szinészetünket. A fővárosban nem találva otthont, a vidéken bolyongtak; a nyomor növelte őket, de a hazafiság és dicsőség vágya kitartásra és erőfeszítésre buzdította. Kassán és Kolozsvártt, a vidék e legmíveltebb központjaiban megerősödve, a harminczas évek elején elébb Budára, majd Pestre telepedtek s kivívták a nemzet részvétét s a pesti színháznak országossá emelését. Ez volt tulajdonkép a magyar szinészet végleges megalapítása s első virágzási korszaka.
E korszakot leginkább oly tehetségek csoportosulása jellemzi, a kik rendkívül meg voltak áldva a természettől. Művészetök inkább az egyéniség szabad versenye volt, mint valamely szorosabb műiskola meggyökereztetése, de mégis bizonyos irányt követtek, bizonyos visszahatás képviselői voltak szemben elődeikkel. A fejlődő irodalom hatása alatt érvényt szereztek a magyar hangsúlyozás jogainak, tájkiejtéstől ment színpadi nyelvet hoztak divatba, elvetve a kölcsönzött sablonokat, természetesebb játékra törekedtek s a szenvedélyek általánosságából kibontakozva, az elevenebb és jellemzőbb egyénítést tűzték ki czélul. Shakspere színművei gyakrabban kezdtek megfordulni színpadunkon s nem egy szerep vált a művészi vetélkedés forrásává. A bágyadt német színműveket a franczia romantika hatásos termékei váltották fel, a melyek új tért nyitottak az élénkebb ábrázolásnak. De kiváló előszeretettel fordultak szinészeink a magyar jellemek alakításához is. Kisfaludy Károly színművei ekkor nyertek valódi életet; Bánk bán ekkor került a könyvárusi raktárak porából a színpadra, hogy a magyar költői és színészi tragikai művészet legfensőbb kifejezését mutassa fel; Szigligeti műveit szintén nagy kedvvel és hatással játszták szinészeink, annyival inkább, mert a szerepek némikép egyéniségükhöz voltak alkalmazva. Azonban ez új lendületnek és iránynak árnyoldalai is kezdettek mutatkozni, kívált a forradalom után, a midőn a régibb nemzedék kidőlt vagy hanyatlott s egy egész új nemzedék állott elő. Az egyénítés mindinkább hajlott a genreképi felfogás felé s az eszményibb élet drámájában is lassanként tért foglalt az a stil, a mely inkább csak a köznapi élet drámáját illeti meg. Mindezt elősegítette a műsor is, melynek jó részét a népszínmű s a középfajú franczia drámák foglalták el.
Ha mai szinészetünket összehasonlítjuk a régivel, egyszerre feltűnnek a különbségek. A régiben több volt az egyéni ihlet, a maiban több az összjáték művészete; a régi kiválóbb tehetségét nem támogatta iskolázottabb környezet, míg mostani jeleseinket egyenletesebb személyzet veszi körül; a régi szinészet több műfajban jeleskedett, a mainak ereje leginkább a középfajú dráma és vígjáték; a régibb szinészet általában nagyobb sikerrel olvasztotta össze az idealismust és realismust, míg a mai némikép hajlik a naturalismus felé s mintegy hinni látszik, hogy a természet megfigyelése és hű visszatükrözése már magában véve is művészet. A természetlenség bizonyára nem művészet, de a puszta természetesség sem az. Vizsgálni és tanulni kell a természetet, de az ábrázolandó személy, a kifejezendő eszme szerint egyszersmind összpontosítani kell a jellemző vonásokat, mellőzve az esetlegest, háttérbe szorítva a mellékest. Az ábrázolás természetes eszközeit kell használni, de művészi czélra. Ha a természet hű visszatükrözése volna minden, akkor a szerelmes ifjú legjobban játszhatná Romeót, a féltékeny férj Othellót, a korhely Falstaffot, az elégedetlen hazafi Peturt s az éhező paraszt Tiborczot; de mindezekben valamivel több van a szerelmesnél, féltékenynél, korhelynél, elégedetlennél, éhezőnél s azt a szinésznek szerepéből s önmagából kell merítenie. Mi természetesebb, mint a beszéd? Hisz beszélni mindenki tud, mégis mily különbség van a közönséges és a művészi beszéd között, a mely szabatosan hangsúlyoz, kellő nyugpontokat tart, a hangemelkedés és esés változatosságára törekszik, jellemzőn színez és érezteti a vers rhythmusának s a próza numerusának rejtett bájait. A naturalismus bármely neme színművészetben sokkal kevésbbé alkalmazható, mint más művészetben. A költő és képíró szabadon választja tárgyát, a színész kevésbbé s habár a maga módja szerint teremt is, mégis korlátolja a költő, a kinek alakjait kell megtestesítenie és felfogását szolgálnia. Nem jöhet ellenkezésbe a költővel, mert különben meghamisítja: az eszményibb jellemrajzot nem húzhatja le a köznapi élet realismusába, s a köznapi élet rajzaiba nem vegyítheti az eszményibb szárnyalás felindulásait. Minden műfajnak, sőt minden jelentékenyebb műnek és szerepnek megvan a maga hangulata, sajátsága s az egyiké nem vihető át a másikba. Ez a színművészet legnagyobb nehézsége, de ha legyőzzük, legnagyobb diadala is.