«Ha azt meggondoljuk, mily sok hatalmunkon kívül fekvő körülmények határozzák el tetteinket és sorsunkat: nem lehet kimélőknek nem lennünk mások gyöngeségei iránt. Bíró, midőn halálos itéletet mondasz ki, ám borúljon a gonosztevő ellen haragba egyik szemed, de könybe szánakozástól a másik. Különb fogtál volna-e lenni te, ugyan azon okok során? ugyan azon körülmények látatlan homályos szövedékében?»

«Gyakori az nálunk, hogy inkább a természetet hagyjuk önmagával ellenkezni, mint sem gyermek-korunkban beszítt előitéletektől megváljunk.»

«Mosolyogjam-e, vagy nehezteljem azon kis lelkek önelégültségét, kik tunya veszteglésökben, hon és emberiség közjaváért fáradó nagy férfiakkal, lángelmékkel, buzgó emberbarátokkal kivánnak mérkőzni, sőt ezek feletti felsőbbséget követelni magoknak, csak azért, mert – nem botlottak soha, s gáncs-érdemlés nélkül, bírtak elvegyűlni a pórnép és folyó közvélemény között?»

«A boldogtalannak munkás kínzója a képzelet. Sebes madárként repűl be ez múltat és jövőt, hogy kínzó szereket gyűjtsön számára. Elkölcsönözi tűkrét ennek és amannak, s eltiltja azokkal ettől a reményt, amattól a feledést.»

«Mint bízza el az ember önerejében magát, míg gyöngéi szunnyadnak, míg boldog nem kisértetni! Sok rétege van az emberi szívnek; események és élet változó viszonyai fejtik ki ezeket. Előre sem önmagadat, sem mást megitélni nem bírhatsz: miként fognád, miként fogná kisértetben kiállani a próbát? Ember, te világnak, te sorsodnak ura, te óriás képzetedben, vigyázz: megne buktasson az első megkisértés!

«Magasztalt emberi bölcsességünk abból áll, hogy tudjuk másoknál, mit kelle vala tenniök? s magunk csak azt tesszük, mit mások tettek.»

«Többet megírhat emberi erő a sors csapásiból, mint előre vélné; gyakran a szükség majd nem hőssé alkotja őt ebben. De sértett előitéletei fájlalásában, rendszerint a csodálatig törpe és kishitű. Akként van ezzel, miként a szerfelett izgékony beteg inazat, mely kiállhatja a menydörgést; de a közel suttogást, az egér-porczogást nem szenvedheti.»

«Remény és emlékezet, sarkai az életnek. Köztök forog a gyarló emberi pálya, egy szúette ajtó; s egyedűl e két izmos sark tartogatja, hogy reánk ne szakadjon!»

Már lemenőben vala a társaság, a mint szemközt egy nőt láta felsietni, kit szorongó szétnézeglése, egyszerre az emlékkönyv vesztőjének gyaníttatott.

Tán vesztett ön valamit? kérdé Gyula.

Emlékkönyvemet, felele ez, a mint itt orvosfűveket szedegeték a hegyekben, s leginkább e tájra gyanítom károm esését; mert könyvem bírását idáig kisérheti emlékezetem.

Gyula átnyújtá a könyvet neki, nagyobb tisztelettel, melylyel jegyzeteiben tündöklő lelkének adózott, mint mely, szegényszerű köntöséből látszó rangját illetheté. A nap bíbora épen a nőnek arczára lángolt, s azon a hajdani szépség romjai közt, ritka vonzó méltóság mutatkozott, szemébe, az egykori már kialudt tűz helyébe, bizonyos szigorúság, és komoly bú honolta magát.

Hálával fogadta vissza tulajdonát, s észrevevén a beteges festésznét, azonnal gondosan kitudaklá baját, s egy kis üveget vevén ki zsebéből, a benne volt néhány cseppet kiitatá vele. Néhány percz múlva enyhűlni kezde a beteg, és nyugasztalódni Angelica.

Most, most! kiáltá ez egyszerre az ifjaknak, azonnal leáldozik a nap, már csak a bérczek kellő tetőin aranylik sugára. Ó be szép, be magasztos egy jelenet! Gyakran óhajtnám a művészt és főkép festészt ily helyekre. Ha már nagy csarnokok, szobrok, nagyszerű képzeteket adnak előnkbe, mennyivel nagyobb mérszereket nyújthatnak a természet nagyszerű tárgyai és jelenetei! Százados terebély fák, felhőt hasgató hegyek, nap költe, nyugta! Ó ha többször lehetne alkalmam ezekhez.

Én nem csak a művészt ohajtnám ily helyekre, mondá, mintegy maga eleibe meredezve az idegen nő, hanem büszke rangosainkat is. Magas hegybérczen, hol legfölebb egy két nyomott ösvény emlékeztet emberekre, s körűltünk minden az istenségre, közelébb látszunk állani ehhez, és messzebb a gyarló világtól. Büszkén dagadozott keblünk, lelohad szűk érzetében, ha szemünket a föld felé vetjük le, melyen hitvány hangyaként hemzseg, a maga semmiségével, az emberi faj! Látja, mily csekély a legbüszkébb csarnok is, azon hegy mellett, melyen áll, s érzi, hogy más hatalmasb kar rakott ormot oromra, más gyarlóbb kéz követ kőre. Visszarántatva önmagába, sejti mily kis része ő a nagy természetnek, melynek urául vetegeti magát, gyermekes puffaszkodásaiban!

Helyes! közbeszökék szavával Gyula, lelkeinknek bizonyosan nem fogna lenni ártalmas, többször meghágnunk a bérczek csúcsait. Jobbak, szabadabbak ezeken érzelmeink a magasztos magányban, a terjedelmes láthatárban. A bútól tépetett szív pedig, veté czélzással utána, mint nem enyhűl, látván maga alatt embert és életet, a magok kicsinységeiben, s a nagyot maga körűl és felett, a hatalmast: egy percznyi szavára meggyógyíthatni sebét!

A nő nem felele merűltében. Ön inazatja, a mint látom, gyönge, így szóla eltérve a festésznőhöz, még gyakran szenvedhet szívdobogásban; engedje meg hogy szolgálhassak csepjeimből.

A beteg hálásan köszöné ajánlását.

Velem nincsen több, de holnap szállására viendem mondá. Hol és miként tudakozzam azt?

Berky festészné vagyok, felele a beteg, s megnevezé lakását.

Berky? kiált hevenyen az idegen nő, s vonaglón ragadja meg a festésznő kezét. Ön Berkyné, s ez itt leánya?

Az én Angelicám, felele Berkyné.

Életben van férje? kérdé lassú, fojtott hangon az idegen.

Éve múlt, hogy elhalt.

Elhalt! – mondá az idegen nő, csendes szózattal utána.

Mindnyájan csodálták ennek részvételét. Tán ismeré ön férjemet? kérdé a festészné.

Ismertem, felele ez. Felkeresendem önt, mondá hevenyen, és leindúla s vele együtt a társaság.

Az ifjak beszélgetének Angelicával; Kálmán pedig karon vezeté ezt le a hegyről, s édelge körűlte.

Ez az úr tán mátkája, édes Angelicám? kérdé az idegen nő Kálmánra mutatva, s biztosságukról vonva következést.

Angelica nem szóla. Báró Regéczy ő nagysága? felelt helyette az anyja.

Báró? ismétlé vont hangon az idegen nő, és oly jelentő szemet szegze Kálmánra, hogy ezt egészen megzavará. Örűlt és könnyebbűlt ennek melle, a mint leérve a hegyről, az asszony eltért a társaságtól, és azt a maga foglyozó alkalmatlanságától megmentette.

Estve a vacsora felett, sejté Gyula a septemvírné példázgatásából, hogy Angelicánál szokott mulatozása, s mai kikocsizása el van előtte árúlva. A septemvírné igen elégedett vala eddig, Gyulának Póli körűli forgolódásával, s annál elégedetlenebb most, miként vélé, a festő leánykájáhozi félrecsapásával. Úgy lejté a beszélgetést, hogy alkalmat nyerhessen felhozhatni leczkéjét, melyet úgy Vinczéhez, mint Gyulához kivána intézni. Közönséges pór-lelket árul az el, így szóla, ki a rangot becsűlni nem tudja, és azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá. A jelesb madarak fenrepűlést és tetőni ülést kedvelnek; így a magát érző emberi kebel is fölfelé vágyik.

Az arab, folytatá a septemvír, gondosan jegyzi lovának apai és anyai őseit, s azt véli nagy igazán, hogy jeles ménnek, kanczának, jeles csikai és ezektől jeles unokái származnak. Gondosan válogatja a spanyol, ángol és szax, nyájának kossait, és a magyar, tenyészésre szánt barmait; s ez egyedűl az emberben lenne-e máskép? Ivadékokon át, mintegy nemesbbé szűrődik a vér, s míg egyfelől a nagy születés, nemes fék a szíven, alacsonykodások ellen; másfelől az ősök példái, tettei, szép rúgók előtte, s hathatós buzdítások és ingerek, hasonló jeles és kitűnő pályafutásra.

Gyulának annál inkább fájtak e czélzások, hogy egészen tisztára nem nyilatkozván azok, magát ellenök nem is védheté, s így magán kelle hagynia a gyanút, melyet Póliért igen átalla. Föltevé magában, hogy Angelica látogatásait abban hagyja. Ezen elhatározását elősegíté Kálmánnali elégedetlensége is, melyet az idegen nő megütközése még inkább fölébreszte nála.

Egy kies őszi napon, milyet nyájas búcsuzóul szokott nyújtani a haló esztendő, vidéki látogatásból kocsizának haza Gyula és Vincze. Dérzsugorodtan álltak immár a szőlők, sárgán a fák, csak a megy pirúlt még vidor éltet hazudva, s minden futó szelletke sűrüen sodorta le a haldokló falevelet. Némán ültek egymás mellett az ifjak, saját gondolataikba merűlve, s életvágy, és remény felváltva járták kebleiket.

Beérve Budára, haza hagyák üresen menni kocsijukat; magok a nyájas időtől csalogattatva, megmászák agg Gellért tisztes oldalát.

Mily kecses, mily nyájas a természet, még haldoklásában is! megszólalt Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek: tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel hazánknak nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő, s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!

Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki? miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza segélyére?

Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula. Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!

Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép büszkeség szállott szíveikbe.

Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet. Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni, legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása, gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása, kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.

Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő terv-szikráknak neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:

«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is, mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»

«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy makacsságot és rögzést ne okozzak nálok, halkkal, hogy ne riasszak. Azok a súlykoló, zajütő újítók és javítók, nyitás helyett szívet csuknak magok előtt. A honfiak nemes önérzelmeit lázítják magok ellen, s így rendszerint kiáltó szók leendnek a pusztában. Okni, értesíttetni óhajt az emberi nem, mert tökélyrei vágy és törekvés első tulajdona; de úgy, hogy az oktató ne éreztesse a maga felsőbbségét vele az által, hogy kiskorúnak tekinti őt.»

«Kitűrés legyen paizsa a gyom-irtónak, a javítónak. Az emberiség szép növényi közt, veszélyes folyó gyomok az előitéletek, mik körülfonván amazokat, vagy csak együtt velök, vagy csak vigyázó gonddal irtathatnak ki. Nem illő lebágyadnunk szép pályánkról csak azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk, nem annyit, mennyit óhajtanánk, nem annyit, mennyire szükségünk volna. Kis haladás is közelébb ejt a czélhoz. Kövenként rakák meg a királyi palotákat, és roppant városinkat; perczekből áll a század, fövény-szemekből a tenger partja, s cseppekből megmérhetetlen vize.»

«Ha művészetet elősegélni óhajtasz, mindenekelőtt az értő közönséget törj nevelni, s elérvén ezt, eléred azt is, hogy a művészt tisztelet és vagyon fogja jutalmazni. A művész tapasztalni fogja, hogy csupán kéz-ügyesség nem fog ezekhez vezethetni, az értő közönséget csak értő művész fogja kielégíthetni, s kölcsönös leend mind kettejöknél, az egymás iránti figyelem és becsülés. A művészeti értés, nyájas élelmet nyújtván a léleknek, szükséggé fog válni nagyjainknál, a művészi izlés kielégítése, s így alkotva leend művészeink szerencséje.»

«A művészet, ez az égnek hozzánk lenyúló bájöve, varázs fénnyel folyja el a halandó életet, s foszlanak előle árnyéklatai ennek. A mi isteni az életben és emberi az égben, összeköti és egy szép életet alkot belőle, melyben él maga s mások számára teremt. Földünk golyója csak pihenő zsámolya a művésznek, miként fa a madárnak, mely vígan repked hígabb levegőben. Miként nemesűl élet és emberiség, a művészet által! A földre szegzett tekintet felszokik sejtve ég felé, honnan a bájöv lenyúl, szép magasztos gondok és vágyak fogják el a lelket, alacsonyoknak és aggódtatóknak helyébe. S művészek ne volnának-e jótevői az emberiségnek? és ne azok, kik őket pártolják?»

Télre borúlt a természet, s az ifjak Káray tanácslásai után, minden iparral az előkészületek körűl valának. Olvasás, utazottakkali beszélgetés, földrajzok nyomozása, és utazási terv kidolgozása, voltak váltogatott foglalatosságaik. Azontúl ki-ki maga osztályában tökéletesítette magát. Vincze a politicai közintézményeket vette czélba, s megismerkedést a külvilág nagy embereivel. Gyula a szorgalom és művészet pályáiról szedett előismereteket magának. Ezen előkészületek annyira elfoglalák ifjainkat, hogy egész télen szobáikból is alig menének ki. Ezt most könnyebben ejtheté Vincze, mint tavaly, minthogy Klárcsijával úgy sem vala módja találkozhatni; egy két szemvill, egy futó kézszorítás, lehete csak minden szerelmi érintkezése. Azonban tett fogadásaikban nyugodtak valának, s annál hőbbek szíveikben, minél inkább visszaveré külső megköttetésök kebleikbe, forró lángjaikat.

Gyula az első alkalmat, melylyel Pólijával lehete, arra használá, hogy minden vád-esetre mentve legyen előtte Angelica iránt, s örűlt, hogy erre szükség sem látszék lenni, oly erős bizalommal volt lánykája iránta. Bánattal, de egyszersmind szép viszontlátás iránti nyájas reményekkel váltak meg egymástól.

Lenyílt a tavasz az égről, melyet ifjaink félszívvel előkivánának, féllel pedig hátratolni óhajtának, s elhozá az indúlás idejét. Káray bejött korán, segítni a rendeléseket, s ifjaival, áldások, könnyek és szüléi tanácslások között kiindúlt. Vincze egy levélkét vete le, alélt Klárcsija lábaihoz a lépcsőkön, a mint a többi kikísérések között, mellette a kocsihoz lemene. Ez vala a levélkében:

«Egyetlenem! Nincs távolság a szerelem előtt, nincs messzeség mely tőled elszakasszon! A hű pár végetlen tengeren át is kezet nyújt egymásnak. Örömnek és boldogságnak közepette is, messze világokról hozzád fog visszaepedni lelkem, hogy körűlted mulatozzék, hozzád fog epedni vissza Vinczéd, hogy egyedűl nálad lelje boldogságát. Hű légy, állandó és okos, s bármi sors- és szív-habzásban, bízó, tántoríthatatlan hűségéhez

Vinczédnek.»

Elmarjúlt szíve a lánykának, a mint a szekér elzörrent, borzasztón egyedűl maradtnak, elhagyatottnak érzé magát, s a mint magános szobájában a kis levélkét olvasá, eláradt fájdalmában, könnyet záporozva dőle a pamlagra. Elkietlenedett ház, emberek és élet körűlte, s az ebédnél kisírt szemekkel jelent meg. A septemvírné borús szemet vete a lánykára, s ez szíve mélyére rejté, forró tilalmas bánatát az emberek elől.

*

Mari, kedves fiának eltávozta után, naponként mindinkább hervadozék teste és lelke szenvedéseiben. Hervadozásával csökkent az irántai figyelem, cselédnél és Léninél, s ez utóbbi bízván az urak pártolásaiban, naponként inkább bitorlá a szabad kezet és asszonyságot a háznál. Mellőző kezde lenni az igazi háziasszony iránt. Marinak nem sokára alig marada egyébb híve Anna asszonynál, az öreg vadásznénál. Cseléd hűségének nagy részét szokta tenni a hírhordás, s hogy annál inkább bebizonyíthassa ez, ura vagy asszonya pártján-létét, ritkán üres ellenséges hírektől és kedvetlen besúgásoktól. Így vala Panna asszony hűsége is kelletinél hívebb, a szegény Marihoz. Megvive vala neki férjének minden szava, tette, Léninek minden méltatlan terjeszkedése, s az örök lélek-ostromoltatásban, elsínlett a rokonos testnek ereje.

De mi sem érdeklé őt annyira, mint férjének hideg változása. Matyi igen veszélyes útra tévede. Heves indúlatja, kora, kedélye, s nejének megúnt tartós betegeskedése, eleinte távolnak homályában, később mindinkább közelgő fényben, költögeték szíve mélyében azon óhajtást, hogy bár csak szabad nőtlen, vagy épen özvegy lehetne. Leguli segítni látszék ezen költögetést, s Léni csakhamar sejté, hogy ezen új szív-fordúlatban a főszerep az övé. Léninek szavában, mozdulatában és viseletében, sok amazoni vala. A férfiakat vadászatra kíséré, s míg azok hajtásaikat végzék, ő a tanyán csínosan és ingerlőn öltözve, övedzve, sütött, főzött, s az érkező vadászoknak, kedv-nevelő elevenséggel tálalta fel ízes étkeit; poharat koczczantott velek, s eredeti ötleteivel, mikben leleményes elméje meg nem fogyatkozék soha, kedves ingereket tudott kölcsönözni kedvteléseiknek. Többnyire önmaga is ügyesen betudott ezekbe simúlni. Körűlményesen kitudakolta: ki mit lőtt? hogy ugrott a vad? melyik kopó miként viselte magát? Nyájaskodott azon ebbel, mely leginkább dicsértetett a férfiak által, különösen kedvezett annak; valamint a többi vadászebnek sem lehete panasza, hogy koplalni hagyja. Ha kilovagolni készűlt Matyi, jó eleve megfutotta Léni az ólat, megtekintni: miként készítik fel a lovat? czukorral magához szoktatta a paripát, s gyakran maga vezette azt pajzánkodva urának elő. Érkező vendégnek, betölték Léni sziveskedései minden kivánatát, s rendesen elért czélja vala ennél, magasztaltatni ügyes és mindenre kiterjedő gondoskodásaért.

De ezen gondoskodás, leginkább forgott maga Matyi személye körűl. Sejtve és teljesítve valának ennek kivánati, már születésök előtt, s oly figyelem csüggött kedvtelésein, hogy Matyi majdnem ázsiai kényletekre puhúlt mellette. Ha útból érkezék haza, mint tevé törődött tagjait egyszerre otthoni kényletbe! ha útra készűlt, mint gondoskodék mindenről! S hátha még őt változás éré? Nem tágíta ekkor mellőle, s édes forgolódásival, maga a gyógyúlás elől is ellopá a nyavalya enyhűletét. A gazdasszonyságban, és háztartásban, Matyi udvara példánya volt a vidéknek. Rendre víve és szoktatva vala minden cseléd, s bőség mellett, takarékosság volt a házi rend mindennemű felemésztésben. Léni elhíresztelt gazdasszony vala messze földig, s ritka vendég nő jelent meg a háznál, ki egy vagy más ágában a háztartásnak, valamit ne tanúlt volna el tőle.

Mindezen tulajdonok, hová-inkább becsessé, s későbben kedvessé tevék Lénit Matyi előtt. Személyének és sziveskedésinek megszokása, előre borzasztá őt azon gondolattól, hogy tán el is veszthetné őt házától egykor. Ezen lehetőség képzete még inkább növelé nyájasságát iránta, minélfogva mit sem mulaszta el részéről, hogy udvarát s a lakást benne, kedvessé és kivánatossá tehesse a leánynak. Mindenben figyelmes vala iránta, s a cseléd csakhamar tapasztalá, hogy legbizonyosabb és súlyosabb lakolású bűn a háznál, Lénit megsérteni. Viszonlásúl, az ő kényleteire is gondja volt Matyinak, s az ajándékok és vásárfiak omlottak minden sáfrányos vagy szomszéd vásár érkeztével.

Ily különös és kölcsönös figyelem, nem maradhata sokáig az illedék és tartozás hideg korláti közt. Már korán érze Matyi némi haza-vágyást, ha elmene a háztól, kedvderűlést, ha Léni körűlte foglalatoskodott, nyájas kéjt, ha számára valamit vásárlott, vagy valamiben kedvét tehette a leánynak. Későbben, olykori magános pillanataiban sejteni kezdé, hogy Léni körűl szivesen rajzik képzete, sőt egy párszor feltolakodó sóhajtáson is lepé magát.

Léninek, ámbár Matyi egy vala a szebb férfiak közől, nem annyira ennek személye, mint rangja feküdt szívén. Miután Mari betegeskedésében, távolról némi kis remény-sugár csillogott elő, nem késett czélját éber ügyelettel venni munkálatba; mindazáltal oly rejtélyesen, oly józan kiszámolással simúla előre, oly kevés bíztosságot engede Matyinak, s ezeket is rendesen oly ügyesen rántá vissza, hogy Matyi Léninek szíveskedéseit, hiúskodás nélkül alig merheté az ő szíve rovására számolni. De annál buzgóbb vala Léni, a maga tervére és reményére nézve, titkon szívében és szobája rejtekében. A kártya-hányó asszonynak gyakran bekelle jőni a faluból, s ez a ravasz, csakhamar kilesvén a hányatóné óhajtásít, nem vala fösvény a kedvező jóslásokban; sőt a folytonos ajándékozások, igéretek arra is lágyíták szívét, hogy különbféle varázs-szereket javasoljon és szerezzen, mik az óhajtozó lánykát, szerencséje felé még biztosabban segítsék.

Egy este, néhány vendégével mulatozott Matyi. A nap vadászattal telt el, s szerencséje és fáradás víg forgást adtak a pohárnak. Egyik nőtlen pajkos vendég, kedvtől és bortól hevűlve, nyájaskodásival igen ostromló lőn Léninél, s ennek össze kellett szedni eszének minden fortélyait, majd büszke rátartását is, hogy féken tarthassa a tolakodót. A szintúgy bor-hevűlt Matyi, nehezen szívelé, miként Leguli előtt nyilatkozék, ezen méltatlan bánást, mely neheztelés azonban, már sebhett keblében, a féltés fészkelődése vala; minélfogva mord lőn és boszús. Léni, szobájába voná magát, s Matyi rendelés színe alatt csakhamar nála termett. Édes Lénim, így szóla enyelgve hozzá, a mint látom, ön búvik szerencséje elől. Ott bent tudakolja a nőtlen úr. – Ó, tértem már én nagyobb szerencséknek is ki! felele mintegy neheztelve Léni. – Az én Lénim, úgy látom embergyűlölő, s tán ez az egyetlen hibája. Súgja meg nekem, mondá Matyi pajzánkodva, s átölelé Léni derekát, miként kelljen önnek tetszeni? tán magam is megkísértem. – Fal áll köztünk! felele Léni, s abba még egy harmadiknak is szólója van. – E szavait oly pillantással követé az ármányos leány, mely Matyinál tolmács vala, hogy szerencséje nem fogna jeges szíven elsiklani.

Matyi nem bíra romlott szívvel, inkább vala az gyönge; minélfogva ennek, bár még csak homályban borongó óhajtásában, Maritól lehető szabadúlása iránt, mélyen érzé a méltatlanságot. Jobb óráiban férfiasan vítt ő ezzel, bement Marijához, ápoltatásai iránt szívesen tudakozódott, s ennek olykori fogyatkozásaiért, keresztűl zajgott a cselédségen. De ezek rövid, s mint egy vég fellobbanásai valának jobb szellemének. Hajlékony szíve, kedélye, s Léni fortélyos lépezései, visszasodrák őt eszméletlenül sorsa örvényébe.

Azonban Mari lebetegedett, s holt gyermeket szült. Orvosa a sír széléről hozta őt vissza, de csak pislogó életre hozhatá, erőre nem többé. Sínylés és folytonos szenvedések közt vonszolá napjait. Az orvos kiaszástól félté őt, s körűltei reményeit igen szűkekre méré. Matyi ütközten lelkében, elkövete körűlte minden gondoskodást; úgy látszék, hogy a közelgő elválás, visszavoná tévedezett indúlatit az ártatlan szenvedőnéhez.

Az alatt Leguli mindennapi volt Valkaynál, s naponként bíztosabb és óhajtottabb Kriskánál. Fortélyát oly ügyesen foná a két háznál, hogy a békét köztök teljesen kieszközlé. Kriska gyakran félnapokig üle Mari ágyánál, s a férfiak is látogaták egymást; ámbár a bíztos szivességet még mindig udvarias figyelem pótolgatá nálok.

Leguli megérve vélvén dolgát, jelenté magát Kriska végett Valkaynál. Ez megköszönve háza megtiszteltetését, lányához utasítá őt. Kriska csakhamar megajánlá magát, s jövendő ipa és vő az összekelés napjáról értekezének. Valkay, házához kíváná vejét, s ennek mi kifogása sem vala e kivánság ellen. A jegyváltáson jelen vala Matyi is, s a két ház közti új viszony, feloszlatá mindkettőnek eddigi idegenes tartalékját.

A kiházasítás, mondá a kézfogás ellakása felett, Legulihoz Valkay, legfölebb egy pár még szükséges bútorból, s Kriska számára fejkötőből fog állani. Én a vesztegető és gondolatlan kiházasításokat, majd minden ágai között a fényűzésnek, legboldogtalanabb következményűnek tartom, különösen a magyar nemes házakra nézve. Épen abban a pontban, melyben az ifjú párnak legszükségesebb a segély és ipar-serkentés, e helyett adósságba veri az magát, s legszebb korát és erejét, ennek letörlesztésére lesz kénytelen áldozni. S mit kap a most divatba jött kiházasításban szükségére valót? Egy rakás ruhabelit, mely idő és divat-változások folyamában, haszontalan ronggyá válik, némely drágaságokat, csillogó csecsebecséket, bútorokat, mik a későbbi valódi szükség beköszönésével, csak azon okból is fél vagy harmad áron vesztegettetnek el, hogy az azok fényének megfelelő szerepet, az új pár nem bírja.

Itt másként áll a dolog, megjegyzé Matyi, mert leány hozza a vőlegényt haza. De más esetekben, miként mellőzzék a szegény szülék, kínos megszólatás veszélye nélkül, a szokott kiházasítást?

Én megvallom, felele Valkay, még lélek-erőt sem látok erre szükségesnek. A háztartás kikerűlhetetlen első szükségein kívűl, tőke-pénzecskét adnék leányom kezébe, vagy tennék le számára; s ha rangom többet kívánna, legfölebb egy rakás ezüstneműt adnék mellé. S melyik okos szólhatná meg ezért józanságomat, mi szerint leányom boldogságát kívánom inkább eszközleni, mint saját hiúságomnak áldozván, boldogtalanságának hintni el magvait?

Helyes! mondá Matyi; erre csak néhány lelkes példaadás kellene előkelőbb házainktól, s hiszem, menni fogna a dolog.

És mennyi úri házat nem fogna megóvni romlástól, vagy legalább gyengűléstől! közbeszóla a kedvkereső Leguli. Most a pazar kiházasítások által a termesztő rendtől, mely különben is pénzetlen, a nagyvárosok lakósaihoz omlik a pénzbeli erő, mely különben is aránytalanúl nála volt már, a kereskedés és kézmívesség gazdag csatornáinál fogva.

Az összekelés vígalma, teljesen összegyalúlá a két házat. Leguli továbbra is használni kíváná Matyi házát; ez pedig maga részéről hasznosnak látá több ágában a gazdaságnak, példányul és tanácsadóúl használni Valkayt. Kriska mindig vonzalommal és tisztelettel vala Mari iránt; s így kölcsönös érdekek erősíték a békét, és simítgaták a folyásba jött társalgás surlódásait. Mind Valkay, mind Matyi, kénytelenek valának most megvallani, hogy nem ismerék egymást, s réműl ijedeztek egymástól. Öröm volt látni, hallani, mily kímélve jöve ki most Matyi a szigorú és nyers Valkayval, s ez viszont: mily kitérve, a heves és gondolatlan Matyival. Naponként egymással valának; Leguliné pedig egész áldás vala a beteges Marinak.

De ez szegény nem sokáig használhatá Kriska ápolásait. Ereje lassanként fogyott, és szemlátomást hervadt a sír felé. Matyi orvos-tanácsot tartatott felette, s ez legfölebb egy pár hétre szabta még világi mulatását. Egyszerre megváltozott a háznál minden.

A közel megválás, Mari felé hajtott minden szívet és gondot. – Szánakozás és hűség nedvesíték a szemeket, élesíték a körűltei figyelmet és igyekezetet. – Matyi, szíve vádolási között nem tágított ágyától, nem sajnált gondot, költséget, áldozatot, csakhogy betegének bár kissé is enyhűlést szerezhessen, s valódi fájdalmában egészen megvonakodott. De ki sem vala most áldozóbb Léninél. Jónak látá ez egész éjeket virrasztni a sínlődő mellett, békén tűrni beteges kikeléseit, pontoskodni mindenben, a mit az orvosok rendeltek, vagy a betegnek könnyebbséget okozhat, étkeit saját kezével elkészíteni és behozni, cseléddel zajlani, ha körűlte valamiben hibázott; s mindenesetre láttatni Matyival: miként kész mindent megtenni jó asszonyáért.

Egy éj rávoná Marinak szívére a halál hideg leplét. Miként kifogyott olajú lámpa, csöndesen szunnyadott el a kegyes. Matyit zajos bánat kapá meg e vesztésre. Együtt leélt boldog órái mellett, vádolva repkedtek elő azon bús pillanatok, mikben méltatlan vala jó nője iránt. Majd minden kegyét ez egyben látszatik kiadni a kegyetlen halál, hogy elvitt martalékának emlékezetét, a hátrahagyottaknál rendszerint kímélőnek, kedvezőnek, áldottnak hagyja. Marit igaz bánat és szánó könnyek kísérék ki a végnyugalom helyére.

Temetésre, haza hozatta Matyi a leányát a nevelésből. Biri ottan azon bimbóból fejlett ki, melyre itthon persent volt. Szeles, gondolatlan szavú, viseletű mindenben, s kivált férfiak irányában a merészségig szabad társalgású. A nevelőnénél gyakori társaság gyűle össze, s nem épen szoros válogatással. Mi előtt sejtené amaz, Biri egy pár ifjúval ismeretséget köte; zongora-mesterével pedig épen szerelembe szövetkezék. Néha játékszinbe vitetvén, ott név, játszás, de kivált testalak után, ismere minden színészt, s elemét találá megitélgetésökben. Különös ügyessége volt szós ifjúval fentartani az enyelgést, s bátortalant szavakra bátorítni, s ezeknek kedvelt tárgya mindenkor szerelmes bohóság vala. Rátartó büszkeség épen nem vala sajátja, sem gondos válogatás a társalgásban; óhajtott mulattatója vala minden férfi, ki őt figyelmére méltatá. Azokban, mik kedvtelésével összevágtak, szép ügyességre fejlett ki. Jól, ámbár kissé szabad mozdúlatokkal tánczolt, ügyesen, ámbár szeleskedve s ritkán érzéssel játszott a zongorán s énekelt mellé, jól öltözködött s szavallásokban és játékszíni mutatványokban, különösen hajlékony és ügyes vala. Legnagyobb ellensége volt mindnyájábani tökélyűlésének, mozgonyi türelmetlensége; minélfogva csak addig bírt egy tárgyon mulatni, míg e mulatás őt örömmel kínálta. Czélnál várni le az örömet és gyönyörűséget, s érte húzamosan munkálni, nem volt tulajdona. Egyébiránt tetszetes termete, eleven pírja arczainak, az egy kissé merészen pajzán szemekkel, sok férfiaknak veszélyesek lehetének.

Biri a temetés közbánatában, megbúsítá kissé magát, de azonnal gyászköntöse illesztgetéséhez foga. E részben sorba tanácsúl vevé a fehér cselédséget, s felkészűlvén, kitörő elégűléssel sejté a tükörben, hogy válla havával, s képe liliomjaival igéző ellenetben áll fekete gyásza. Ekkor a gyülekező férfi tor-vendégeket fogá szemléje alá, s Léninek, kihez különösen csatlá magát, az egész temetési szertartás alatt, sok tisztes vendég botránkoztatására sugdosa róluk.

Léni, Marinak halála után, sokban megváltoztatta eddigi viseletét. Az udvart, szabadabb kezet nyervén, szorosabb rendbe vette ugyan, s igyekezeteit megkettőztetvén, maga az írigység is kénytelen volt megismerni az ő gazdasszonyi talentumát, s Matyi háza körűli hasznos szorgalmait; de maga Matyi iránt tartózkodóbb lőn; engedett apróbb biztosságait visszavoná, szobája tisztogatását akkor lopá meg, mikor Matyi künn mulatott; szavában, tettében gondosabb és elvonakodóbb lőn – egy szóval: a szemérmes, s leánynézői szem alatt álló hajadont játszá előtte; oly kiszámítva azonban, hogy szigorúságai ingereljenek inkább, mint csüggesszenek.

Mindezekre a bánat első fásulásában nem igen eszméle Matyi; de enyhűlvén amaz, naponként nyomasztóbb lőn neki ezen idegenes viszony közte és azon személy között, kinek oly sokat köszönhetett házánál, s ki iránt oly meleg hálával telt el szíve. Kettőzteté tehát figyelmét a kettőztetett szorgalmú leány iránt, s idő, kor, alkalom, háztartás közös gondjai, és kölcsönös szíveskedések, megtörék végre a jeget köztök, melyet a fortély úgy is csak gyöngén fagyaszta vala meg. Apró visszatért bíztosságok levének a kelő s majd nagyobbak a növekedő szerelemnek jelenségei; ámbár hogy czél előtt ne untasson, mindenkor józan marada abban Léninek okossága, hogy csak fél birtokúl engedé Matyinak által nyájaskodásait.

Léni naponként közelébb látszék simúlni czéljához, mely is a vagyonos úrnak keze vala; de Matyi nem igen akara harapni a kivetett maszlagba. A lányka iránti szívességei egymást érék ugyan, s ezt szabad rendelkezésű asszonynak állítá be a háznál; de a házasság nem akara elméjébe ötleni, s Léninek olykori czélzásait nem látszék érteni, vagy érteni akarni. – S valóban nem is vala ez tervében Matyinak, kissé olcsónak becsűlvén önkezét, egy szegény sorsú vagyontalan lánykaért, kinek minden érdeme, sima arcz és házi ügyesség vala.

Léni azonban nem tágíta. Kártyás asszonya, s egy pár czigányné, neki úr-férjet jóslának, s ez oly közel látszik immár állani hozzá? Előszedé tehát varázs talismánjai mellé, minden szolgálatjára lehető fortélyait. Majd lobbantatá, majd kialvást fenyegetve hagyá pislogni Matyi iránti gerjedelmét, majd elkészűle a háztól, majd pedig betegen sinlődék. Matyi, mindezekben szíves, engesztelő, és vígasztaló vala; de a czélt mindenkor mellőzé, és kitére annak. Azonban maga sem gyanítá: mily mélyen vala már körűlhálózva a lányka ármányai által. Ő körűlte forga már minden figyelme, érzé: miképen unalmas özvegységének, egyedűl ő minden fűszere, hónapról hónapra nem távozék a háztól, sőt víg tanyái, és vadászatjai helyett is, ő vala a gazdag és kedves pótlék, s nem sejté, hogy mindezeket, némi kelő féltés sugallataiból teszi; mik immár veszélyes jelenségei szoktak lenni a szerelem rabságának.

Majd egész év folyt el Mari halála óta, s Léni még sem haladhata czéljához, s hihető nem is fogott volna haladhatni, ha a történet kedvező vizet nem hajt malmára. Egy grófnak ispánja megkéré kezét, s a szerencse nem megvetendőnek látszék. Derék fiatal volt a kérő, jó házból eredt, s hivatala eltartá emberét. Léni épen nem sietett kikosarazásával, nyájasan fogadta, eresztette, s kurta időt rendelt neki, mely alatt bátyjával értekezendik s válaszát kiadandja. Értekezett is Legulival, cseléd közt elégedettnek adta ki magát kérőjével és szerencséjével; s minden tevése arra mutatott, hogy azt elszalasztni nincsen szándékában.

Matyit bánat fojtogatá belül, s eddig nem érzett rágó aggodalom gyötré éjjel és nappal. Homályos kínjai a féltésnek, és közelgő megválásnak, kísérék őt minden lépteiben. Komor volt, s most először hideg és méltatlan Léni iránt. Fegyvert fogva befutotta vadászat örvével a határt, de úgy tére meg, hogy válláról le sem vevé fegyverét. Szomszédba lovaglott, de gépi merűlésben ült lován, s a társaságban; és bánatja korán hazahajtotta őt ismét oda, honnan forrása eredett. Léni, a gonosz, sejté, hogy horga pedzi, még egyszer oly szíves, és kedvkereső volt iránta, bánatos arczczal járt körűlte, lassú, mintegy szánó hangon szólt hozzá; s minden mozdúlatával kimutatni iparkodott, miként az elválás órája közelgett, s ez az ő szerető szívének fájdalom és gyötrelem.

Az ispán elérkezett a rendelt napra, s Matyi megdöbbent szívében, a mint a csinos ifjú udvarába behajtatott, s Lénitől nyájas szeméremmel fogadtatott. Csakhamar átjöve Leguli is, tisztába hozni a dolgot, és nevelni Matyi kínjait; mert amaz már úgy szóla a dologról, mint elhatározottról, s Matyinak nem vala szíve, valamit ejtni ellene. Az ispán kérői megadák neki a tiszteletet, s legelőbb is ő tőle kérék meg a leányt. Matyi nyájasságot erőltete, de szorúlt melléből alig ejtheté szavait; megigéré azonban a kérőknek, hogy szóland a leányzóval. Azoknak kifordúltával oldalszobájába mene, s itt mázsás teherkint nyomá el bánatja szívét. Pusztúló-félben látá maga előtt házát, udvarát, és kietlenre dőlve özvegyi életét. Ily érzelmek közt lepé meg őt a belépő Léni. Bús arczczal közelíte ez hozzá, s megcsókolá kezét.

Tekintetes úr! eddigi kegyességeit megköszönni jöttem – mondá, s itt elnémúla.

Léni! szóla lassú hangon Matyi, s el bír ön hagyni? Én azt reméltem, együtt öregszünk meg. – Tens úr! felele Léni, tudom halálom is lesz! tudom meg sem is lábolom; de a szegény leány sorsa – nem folytathatá tovább a zokogástól szavait.

Léni! kiáltá Matyi kitörő fájdalmában; válasszon köztem és kérője között. Öné kezem, ha tetszem.

Kétesen pillanta fel hozzá Léni, s nedves szemeibe szöktete minden ígézőt, mivel csak bír vala. Matyi eskűvel szorítá őt karjai közé, s Léni örömsírással, majd arczát, majd kezét csókolva, adá meg magát. Beszólíttaték ez ujságra Leguli, ki zajos örömmel ölelé meg leendő sógorát. Csinos kíméléssel utasíttattak el a kérők, nyájas kosárral az ispán, s néhány napra férj és feleség lőnek Matyi és Léni. Azonban ámbár Léninek férje iránti nyájas kedvkeresései, és előzgető szerelme, gyakran megnyugasztalák is Matyit, s amaz az által is különösen megnyeré ennek kedvét, hogy Biri iránt igen nyájas vala, s mostoha leányát, mintegy barátságába szövé; mindazáltal nem eszközölheté, hogy férje lelkében tett-áldozatja ne borongjon.

Az új szövetség és viszony, új kötelek valának a két ház között. Feledve volt minden hajdani viszály, egész napokat töltöttek egymással, s kivált Biri, kit főkép férfi-társaság hiányában, majd elölt az unalom, szorgalmasan használta a visszaállott egyértést. Minthogy Léni többnyire el vala foglalva, egyedűl járt által Kriskához, s falusi szűke a társalgásnak, szükség és unalom, némi barátságos hajlandóságot szőttek, a különben sokban elágazó kedélyű és kedvtelésű két személy között. Rendesen átvitte Biri munkáját is, de az szinte rendesen pihent; enyelgés vagy futosás a gazdasszonykodó Kriskával, inkább egyezvén kényesős véralkatával, mint ülő foglalatosság.

Az öreg Valkayt, a száraz kórság kiragadá az élők közől, s Leguli szabad kezet nyere házában és vagyonában, mert Kriska úgy tekintetheték e részben, mint semmi. Ez igazságos, s tán önmaga iránt kissé szigorú érzettel is bírt, megismerni haladt korának és test-alkatásának mostohaságait; elégűltebb volt azon szerencséjével, hogy tisztes főkötő s ótalom alá jöhete, mint hogy mellé még akaratot is követelt volna a háznál. Ezenfelül atyja mellett, ki nem volt tudományos ember, oly tanúlt jeles férfiúnak ismeré és tartá férjét, hogy annak akaratjában és végzeteiben, tekintély-tisztelésből előre is megnyugtaték. Rendelkezés, adás-vevés és pénz, csakhamar Legulin fordúltak meg mind, s Kriskánál egyedűl a gazdasszonyság terhe maradt meg.

De Leguli, ki Kriskáját nem szívvonzalmából, hanem mellék-tekintetekből jegyzé el, hamar únni kezdé azon tartalékot is, melylyel házassága őt megköté. Miként maga szerencsétlenségét másnak, úgy szerencséjét szívesen magának szokta tulajdonítgatni az emberi hiúság. Leguli is csakhamar súlyegyenbe állítá rangját, tudományát, a Kriska vagyonkájával; s ezenfelűl ő a csupa élet, vidor kedély, jól táplált test – és Kriska a félsinlésű, búsongó kedélyű, aszott testű nő, mily külömbségek! Nevelte elégületlenségét az is, hogy Kriskánál örököshöz kevés reménye lehete, s azon olykor eszében megvillant gondolat, hogy miután sógorságba lépett Matyival, tán Birit is megkaphatá vala.

Ezen önepesztések azonban, Legulinál kitörésre nem jövének; legfölebb néha czélzatlan apró méltatlanságokat vonának szegény nejére. De annál gyakrabban dúlának azok keblében, s most inkább, mióta Biri átjárdalt, mint másszor. A lángszemű, kedélyű, vérű, a virító korú és egészségű Biri, és fonnyadozó felesége, sokkal szembeszökőbb ellenetek voltak, mint sem azok Leguli lelkén eszméletlenűl bírtak volna elsimulni. Kénytelennek érzé magát hasonlítgatni, s szemét, lelkét a delibb tárgyon legeltetni. Leguli, eleven éldelet-vágy mellett, kifogyhatlan volt tréfáiban; Biri kézreadó, szíves szóváltó, s minden tréfát és enyelgést örömest felfogó. Kergeték egymást köztök az elménczkedések, víg tréfák, évődések, s magát Kriskát is gyakorta beránták azokba. Körűlmények és alkalom, szövik legtöbb fonalait éltünknek, legtöbb fonalait érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak álmodnának is róla.

Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn, nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés; így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel, installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés. Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint méltatlanságokkal párosúlának.

Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.

*

Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek; segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt haza.

«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak, csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl, s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de otthon! de otthon!