Nem tagadhatom, mondá Valkay, hogy gond mellett, határunk legelője is sokat tesz marháink gyarapodására. Bélteky-szomszédom szintúgy nem barátja a juhtartásnak, miként én nem vagyok, s a mely határt semmi, vagy kevés juh jár, sikeresb ott a marha-legelés.

Leguli csodálkozott e nyilatkozáson.

Véleményem az, így fejté ki magát Valkay, hogy a selyem birka, mely innettova Európa minden tartományait elönti, s így a vevési és gyártási csődülést megcsökkenti, nem fogja adhatni hazánknak azt a sikeres állandó hasznot, melyet az általa kiszorított, és sok lapályos legelőink miatt, hazánknak inkább saját marha-gulyáink adhatnának.

Most a lovakra került a sor. Leguli egyszerre fellelte szemével a büszke fakót.

A mint látom, paripákat is tetszik tartani? kérdé.

Egy párt, felele Valkay; igen is szokva vagyok a lovagláshoz, s ámbár nem nekem való immár, lóháton járom most is a határt. Ez a fekete kancza hordoz leginkább, minthogy nyugalmasabb; a tüzes fakó jobban megviseli meljemet, s ezért azt ma báró Regéczynek, a fia számára el is adtam.

Egy béke-pontja Legulinak, halomba dőlt ismét; azonban ügyesen titkolva zavarát, nyílt kedélylyel tudakozódott a lovak koráról és tulajdonairól, s Valkay szíves vala feleleteiben, melyek többnyire kedves állatjai magasztalásaiból állottak.

Leguli, hogy Kriskát is bevonja a beszélgetésbe, már előbb tárgyul vette a fejős teheneket, mik sajátjai voltak Kriskának; s most keresztül menvén az udvaron, a rajta elöntött számos baromfi iránt mutatott figyelmet. Hízelgéseket ejte a szorgalmas gazdasszonynak, pajkosan tudakozá tőle: melyik volna szánva a menyekzői sültnek? Tréfa, enyelgés űzé egymást, s alkalmas derült kedvvel tért be a kis társaság a szobába; mit az udvarias Leguli csaknem kéjig emele azzal, hogy vezetett Kriskája kezét, nyájas meghajtása mellett, csókra ajkához vivé.

Valkay bort rendele fel, mi nála a jó jelek közé tartozott. A férfiak melléje ültek, Kriska pedig egy ablakban álló asztalka mellé, munkájához. A gyakorlott Leguli megérve vélvén már az előkészületeket, sima nyelvvel és szóval, mely annyira sajátja vala, közelíte küldetése czéljához. Előre bocsátá általános megjegyzéseit az ifjúi kor gondatlan hevéről, mely gyakran a legjobb szívet is méltatlanságokra rántja. Kicsinyben vádolva, nagyban pedig mentve, szóla Matyiról, s a kecske és lövés történeteiről. Válogatott kifejezésekkel adta elő Matyinak megbánását, s kivált Marinak, ki iránt kedvezőbb szíveket remélt a háznál, béke óhajtását, s a békének, főkép szomszédok közti édes malasztjait. Egy szóval: Leguli fúlánkját vevé minden szónak, s oly kímélettel forgatá az egész kedvetlen tárgyat, hogy Valkay csekély köhögéssel beérve, hallgathatá végig szavait.

Azonban nem állhatá meg még is, hogy szemöldje komorabbra ne vonuljon. Egy kis hallgatása után: kedves úr! így felele, szokott dolog ifjainknál, sokat róni bakütések rovására. Viszketegből: emlegettetni valamiről, s víg zaj közt emlegethetni valamit, mi nem mindennapi bohóság, sok becsületes jámboron keresztül jártak ők már. Nekem nem barátom a viszálkodás; éltem hanyatlik s ezen szegény leánykára, nem örömest hagynék rosszakarókat. Azonban a szív akaratosabb mint a fő. Asszonyainkért megteszem azt, hogy megfizetvén Bélteky úr kecskeimet, elállok peremtől, s nem leszek idegen szomszédi szívességektől is iránta, ha viszont ő is megkímél bosszontásaival. Ez fegyver-nyugvásra elég, s tudja ön, hogy a békét rendesen fegyver-nyugvás előzi meg. Ezzel tölt poharát felvéve Valkay: éljen tens Béltekyné asszony, az áldott lélek! kiálta.

Férjével együtt kedves úr! esdekle Leguli s Kriska hozzászökék segítni őt atyjánál kéz-csókolásival.

Nem uram, mondá Valkay határozottan, s letevé poharát. Az évekig táplálgatott haragtartás, nem köntös, hogy tetszésünk szerint leöltsük; sebzett szíveknek idő kell a hegedésre. Előbb tudni akarom: nem a kisebb sorsút gázolta-e szomszédom? mert a dölyf sértése uram, mérges nyílnak sebe, mely nem gyógyul soha.

Leguli megelégedvén kivívott állásával, nem töré tovább Valkayt, nehogy visszaveszítse ezt is; s összekocczantván poharát kegy-asszonyáért, csakhamar újat köszönte el a házi urra és kisasszonyra, s tovább mene követségében. Halk szemességgel lépe fel Matyi kivánságaival, kihagyva mindazáltal a diófákat, s eleikbe bocsátva, az általa megajánlott kecske-váltást. Az üszők szívet nyitának Valkaynál, s még inkább Kriskánál, ki azonnal tehenei sorába számolá azokat, s Leguli reményadó mosolygást sejte terülni az öreg arczára.

Installatiót illető kívánságait Bélteky úrnak, így szóla, teljesítem a mennyiben lehet, főispánunkért is, kivel egyszer-másszor kedvező alkuim valának. Gyurim mehet, de vigyázást ajánlok reá, nehogy palaczkhoz férjen. A fakó nem enyém többé; azonban Bélteky urat jó lovasnak ismerem, s reménylem, nem tesz hibát benne, ha az installatio ünnepélyére átengedem.

Leguli nyájas köszönést monda a nyájas válaszért, s búcsuzóul ismét kezet csókolván Kriskánál, haza tére, kedvező véleményt hagyva maga felől a Valkay-háznál.

S mi tilt el engemet attól, így szóla magában, Valkay kapuját elhagyván Leguli, hogy mindezek, miket most láttam, szolgálván a szerencse, sajátimmá legyenek? A természet, mely egyfelől mostohácska vala Kriska iránt, nem volt-e édes anyja másfelől? s nem adott-e nekem elég erős kedélyt, tűrhetnem e mostohaságot s becsülnöm az édes anya ajándékait? Ily elmélkedés közt megért nála a szándék; mert minél erősebben óhajtjuk a czélt, annál inkább elgyengülnek fontolásunk előtt a kivitel akadályai.

Matyi habozás közt várta Legulit, s követsége alatt nyugtalanul járt folyosóján fel s alá. Én csak attól félek, szóla Mari hozzá, nem sejtve Leguli simulását, hogy Leguli a maga tüzes okváltásaival mindent el fog rontani.

Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.

Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt, annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával. Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun, úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése. Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni torzsonyomról.

Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.

Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is terjesztgeté Leguli.

Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával, emezen próba-lovaglást tőn Matyi.

Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala, látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar! Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga vitéz-társaival.

Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé. A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.

Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a kölcsönzöttel.

Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép tisztét.

A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének. A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések. Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott. Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.

Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök; azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust, korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne veszélyeztesse.

Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente kardjánál számba sem venni a pengét?

Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést. Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke, melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak üríttettek a béke-adó magyar királyért s nyugalom-szünetet szerzének a lángoló Matyinak. Az alatt megzendült a hanga, s Matyi már előbb kinyervén a főispántól bandájának az engedelmet, felváltva játszattak emez által nemzeti dalok, a vidékben fekvő ezred bandája által pedig operai darabok. Matyi engesztelődött, mert a nemzeti előszeretet, bandájának adta az elsőséget, s a számos áldozatokat ez zúgatta. Most érettnek gondolá Matyi magát és időt arra, hogy köszöntését megtegye. Felálla tehát teli pohárral kezében s csendet kére és nyere szavainak. Nem épen könnyű, néha akadozó, néha megszaladó nyelvvel, ejté ugyan azokat; de még is egész befejezésig tűrhetően haladva. Engedje meg méltóságos főispán úr, így rekeszté be sújtásos szónoklatát, hogy én, mint ugyan csekély része ezen nemes megyének, de méltóságod érdemeinek buzgó tisztelője, több számos tisztelői sorában ezt kiálthassam: a magyarok istene éltesse méltóságodat stentori időkre!

A szokatlan szónokságra szájt tátott vendégség hasító kaczajjal kiáltá ezen befejezésre «éljenét» s a Matyi bandája, mely tövében álla az asztalnak, éber figyelemmel ügyelvén urára, oly mohón zúdítá meg tussát, hogy Gyuri, ki már ködöske vala, a tüzesen neki rántott vonóval, néhány asszú-boros poharat zúdíta le egyszersmind, miket az inas a szoros közökön, töltve tányéron hordoza a vendégek között. Új zaj, új kaczaj harsogott erre a teremben, melynek végzetével: ez már igazi nestori kaczagás vala! kiálta Szögváry lihegve, s a hahota új élelemmel hangzék. Matyi csak most eszmélt szó-hibájára, s hozzájárulván Gyuri ügyetlensége és sógorának gúnya is, egyszerre lángba csapott s közel volt immár a kifakadáshoz, a midőn szomszédja, a mérsékes Káray, megszorítván kezét: Tens uram, így szólt, gúny ellen legsimább pajzs a nemügyelés, s legelőbb szünnek meg rovásunkra kaczagni, ha együtt kaczagunk mi is. Matyi jónak látá elfogadni a tanácsot s az elfogultlant erőteté viseletében. Leguli azzal mentegeté nyelv-botlását, miként Stentorról meg nem írták ugyan a történet-írók, hogy meddig élt? de erős szava lévén egykor, az erős hang pedig csak erős mellből jöhetvén, minthogy a mell legnemesebb részeit zárja az emberi testnek, és így az erős mell jelensége, sőt szükséges föltétele a hosszú életnek: szükségesképen következik, hogy Stentornak, hacsak baleset nem érte, soká kellett élnie, s így a Nestor- és Stentor-nevek, mint alkalmasint egyjelentésüek, bízvást fölcseréltethettek egymással. A mentség, új kaczagás közt elfogadtaték, s Matyi együtt kaczaga, bátor belül hámorként lángola, és Szögváry elleni idegenkedése, most csaknem gyűlölségig mérgesedék keblében. Azonban a főispán poharat fogott, keresett szavakkal, de egyszersmind nyájas szívességgel fogadta s köszönte Matyi jókívánását, s magát a Karoknak és Rendeknek ajánlva, ivott egészségökért, barátságokért. Ismét zengett az «éljen», mely az enyhült Matyit a további gúny elől elvonta, s a vendégség felosztott.

Matyinak nem oly víg vala haza- mint odautazása. Tapasztalá azt, mi gyakran megszokott esni a világi életben, hogy onnan, hová mint öröm-forrásra sietünk, gyakorta bút viszünk haza magunknak. Magyar leventai és publicistai kedvelt pályáin érék őt kudarczok, s azokat oly ember segíté szem elibe, kit rokonság köte hozzá, s oly úr előtt, kinél maga iránt kedvező figyelmet vágyott gerjesztni. Borús és néma kedvetlenségben ült szekerében, nem mert azon oldalra tekintni, melyen a csonka fülű fakó ment, s a faluknál ismét reá kezdő bandájának, szitok-dörögve parancsolt hallgatást. De kivált Szögváry iránti bosszús érzelmei tépdelték keblét. Nincs fájdalmasabb és nehezebb gyógyúlású seb, mint a melyet az üte rajtunk, ki köz nevetség tárgyaul használa bennünket; az összezúzott önérzelem ekkor, hű emlékeztetéssel kínoz untalan.

Leguli sejté: mi borong Matyiban? s ő a víg lakozások barátja, nem tűrheté kegyurának ily kedvhunyását. A ravasz jól tudá hogy baklövéseinkben, egy másikra kell lőnünk azon nyilat, mely keblünkben szégyen mérgébe mártva dúl, s azonnal könnyebben békülünk önmagunkkal.

Szögváry, Matyi barátom, így szóla Leguli, nem a legszebb atyafiságot bizonyítá irántad. Egy nyelvbotlásból oly szégyen-követ fúni fel! De ne bánd barátom, ellene folyó pörödben meg van már fölperességed itélet által állapítva, azt nyomni fogom, hogy eszén kívül simul majd a kereszthez! Eddig is befejeztem volna azt; de hitvesedtől nem tehetém.

Ezen utóbbi szó, melyet Leguli részint önmentségül, részint némi bosszú-vétből Mari idegenségeért ejte, homályos keserűséget támasztottak Matyi keblében. Oly formán tetszék neki, mintha neje, mintegy szövetkezésben állna ellene testvérével, és sajnosan szívelé, hogy érzékeny sérelmeiben, saját házában és családjában, még csak részvétet sem remélhette.

Kötött ember a házas! sóhajta Matyi s elforgatott érzelmekkel ére haza. Szokása ellen egyenesen maga, nem Mari szobájába mene. Egy jó testtel indult s eleven szemű, friss forgású lyánka, hozta könnyebb úti bútorát utána, s nyájasan üdvözlette őt. A mi Lénink, ki iránt írtunk volt, nevezé Leguli, ajánlom őt kegyeidbe. Matyi futólag meghajtá magát, s az asszonyról tudakozódék.

Gyöngélkedik, felele Léni, hol fenn van, hol fekszik. Mari bevánszorga bádgyattan férje szobájába: meg nem látogatnád a beteget, édes Matyim, szóla gyönge szemrehányással, s bágyadt üdvezlő csókot nyomván férje arczára. Hol jártál?

Ne kérdezd, felele Matyi nyers hangon; János bátyád, mint szokása, újra sógorára vicsorg.

A szelid asszony nem nyomozá a dolgot, mert úgy taníttatott egykor anyjától, hogy férfiak tetteibe, titkaiba hatni akarni, szegény nőhöz nem illő; de testvéri s egyszersmind közbenjárói tisztének tartá, egy pár szót ejtni bátyja mentségére. Előadá kérlelő hangon, hogy János ugyan szívesen kaczag s nem ritkán mások rovására, de inkább könnyű vérmérsékletből, mint szív hibájából teszi ezt. Lám pörödben is, mondá, nem ő nyújta-e előbb békekart neked? Valld meg édes Matyim, hogy ha ő hibázott is, de te valál előbb szeretetlen iránta!

Tüzes – majd mit mondok, kiálta Matyi; no csak a kellett még, hogy én legyek a hibás! Egy szót se asszony többé!

Mari zúzottan tére szobájába vissza. Matyi nem vala ugyan a legkedvkeresőbb, a legfinomabb bánású férj, annyival is inkább, hogy valódi szerelmes sem vala Mariba soha; de durva sem volt hozzá, sőt szelid erkölcse, nyílt esze iránt, bizonyos nemét érzette magában a tiszteletnek mindig, mely főkép jelenlétében, darabos szokásaiból is sokat letördelt. Engedni ugyan ritkán tudott, de sértés nélkül tagadott meg valamit, s fejeskedése melynek Mari korán aláadá magát, nem találván ellenzésre, kifakadó nem vala soha. Nem épen szokatlan példa volt az is, hogy neje szelid tanácsát, jó órában elfogadja. Így, ha nem kéj-adó volt is házas életök, de visszás sem vala az, s nyugalmas összeszokásban folyt le nap nap után nálok. Ugyan azért szivet járt Marinál, férjének ezen első durvasága. Női tisztjeit szenteknek tartá mindig, s a házas élet csendjét legőrzendőbb kincsnek, s most ennek szárnyra-költét remegé. Hevült képzete s gyöngélkedő in-rendszere, nagyításokkal kínzák szegényt, s álmatlan nyugtalanságban tölt el éje.

Azonban eszébe ötlék jó anyjának egykori mondása: ha csak egyik fél is igazán akarja fenntartani a házas élet csendjét, ritkán bomolhatik az végképen fel. Legyen ez áldozatra kész, s a béke fejér galambja nem reppenhet le a házról. Eltökélé magában, nem vegyülni a férfiak bajába s Matyit kedv-előzésekkel kötni le. Beszólítá Lénit, s körülményesen utasítá őt: mit kedvel férje, háztartásban, ételben, italban? s mi van ínye ellen?

Legulinak is a maga részéről, gond fúrta fejét, szívét. Számolásán gonosz átvonás vala a fakó fülvesztése. Mi kár-pótlékot kapjon Valkay? s mi módon tartassék meg nyíló engesztelődésben? ezek valának azon feladatok, miknek megfejtésein tanakodott. Kinézteivel meg nem férhetett az, hogy a két ház továbbra is vont lábon álljon egymás ellenében; sietett tehát a dolgot szóba hozni Matyinál.

Válasszon lovaim közöl a fakó helyébe! vala ennek válasza, s ha ezzel meg nem elégednék az öreg, igérj pótlást a mint jő: tudod: a fillérkedés nem volt sajátom soha.

Legelőbb is tehát Leguli javaslatából, Gyurinak gazdag borra-való adaték, nehogy otthoni elbeszéléseiben, rosszakaratot is tóldjon az igazság mellé.

Mari, lassadán nyugosztalódván lelke, arczczal is nyugodttal, bár halaványnyal jelent meg az ebédnél. Matyi komoly vala ugyan és elégedetlen, de Mari kedvkereső nyájassága s Léni jelenléte, apródonként annyira nyerék őt, hogy az asztal beszélgetéseibe vegyülve, szokott kedvére nyiladozék vissza. Meg van bennünk az a hiúság, hogy új vendég s főkép leendő háztag előtt, nem örömest óhajtnánk legelőbb is kedvetlen színben tünni elő, s balvéleményt támasztni benne magunk iránt. Matyi, bár szíve nem teljesen emészté még meg neje iránti kesernyét, előbb erőtetésből, majd önkényt közlő és víg lőn; azonban azzal magyar férfiúságának tartozni vélé magát, hogy Marinak csak futólag s nem egész megadó figyelemmel felelgessen, s tréfáit inkább Legulihoz, vagy az eleven kedélyű Lénihez intézgesse.

Már fölkelének s Mari, szobájába készüle vissza, a mint lovas érkezék levéllel, mely domború méhében látszólag valamit zára.

Mi lehet abban? tünődék Matyi, s kezdé bontani a levelet.

Bizonyosan lyányod küldi az igért zacskót, kiáltá váró örömmel Mari, s közelebb álla a bontóhoz.

Matyi lepattantá a pecsétet, s a levélből – egy szőrös fül-darab hulla ki! A papiron ily szavak álltak:

Édes sógorom!

Örülök, hogy neked, fakód boldogult fülével kedveskedhetem. Azon esetre is, ha fakód igaz sajátját el nem fogadná többé, tudom kedves leend előtted, vitézségednek ezen örök becsű ereklyéje.

szerető sógorod,

Szögváry János.

Dühös vala Matyinak első felindulása, színek kergetőztek arczain, szitkok, átkok omlottak ajkain, mikbe foglalva volt még ártatlan Marija is. Mari kulcsolt kezekkel tört kérlelni férjét; nem merte ugyan mentegetni az előtte ismeretlen dolgot, de azt, miként neki valóban tetszék, tréfának keresztelé, milyet János bátyja, vastagon ugyan, de sértés minden ingere nélkül szokott alkalmazni.

Rokkához asszony! rivalkodék Matyi; előbb gyermekeid ellen munkáltál, midőn a pört minden módon ellenzetted, most a magyar nő, gyönyörű hadával, férje ellen szövetkezik. Zajosan rendelé vasra tétetni a levél-hozó legényt, zajosan parancsola nyergeltetni. Pisztolyra vele! kiáltá szelet fúva, s a szegény Mari közel vala az összerogyáshoz.

Leguli, kinek minden esetre nem vala tervében, messze eresztni a dolgot, erősen hivé ugyan, hogy Matyi első lobbanása csak szalma-tűz s magában elhamvad; mindazáltal szokott fogása lévén, minden lengő szelecskét önvitorlájára használni, az alatt míg Matyi lármás rendeléseit tevé, nyugasztalni kezdé Marit, s hogy magát nála is érdembe helyezze, magára vállalá Matyi kiengesztelését, ebbeli iparkodásának épen nem kétkedvén foganatjában. Mari köszönve fogadá el az ajánlást, s szívesen esdekle a csalfának.

Leguli külön fogá Matyit: barátom, mit határoztál? kérdé. – Pisztolyra a gazzal! felele ez, a magyar nem hagy maga orra alatt piszkálni.

De a magyar szál-kardra szokta kihívni egymást.

Tán véled, hogy ettől is félek? felpattana Matyi.

Nem barátom, nincs kétségem, hogy helyén áll szived, ámbár Szögváryval, ki már nem egy-kettővel haraptatott a fűbe, megvívni nem tréfa dolog. De mondd meg nekem: nyerj bár, vagy veszíts, mi leend a következés? Hírbe akarsz-e jőni az egész megyében? s magadra élesítni a fül-gúnyt? Földi salakjához ragadt gyöngéje az az emberi nemnek, hogy gyakran, egymás rovásán is épülni vágyik, egymás kedvetlenségében is örömet halász. Temetésekre, baleseményekre, üres szívvel tódulunk sokszor, miként néző-színbe, és saját külön viszonyainkra számolgatunk azokon. Installátiói baleseményeid, miket eltemetve óhajtnál, még inkább életben maradnak, ha azokat neheztelésiddel ápolod, s minden víg társaságokban, mikben megjelenendesz, jelszavak leendnek azok kedv- s kaczajélesztő gúnyokra, minthogy sikeretlen bosszúiddal magad adsz fűszert azoknak. Én azt tanácslom barátom, vedd a dolgot annak, a minek árúltatik, tréfának, bárha annak faragatlan is; köszönd meg kaczagva a küldött fület, a pörben pedig bosszuld meg magadat, hol azt illően teheted.

Matyi, hogy ne láttassék magát könnyen megadni, tőn még egy pár könnyű czáfolású ellenvetést; de végre reáálla Leguli tanácsára, örvendve titkon magában, hogy vitéz szíve, mely, tagadni nem lehet, kissé dobogott a megvívásra, ily tisztességes palást alá búvhatott. Megvendéglé tehát a vasra kárhoztatott legényt, s enyelgve izene tőle köszönést Szögvárynak, a küldött ajándékért.

A szegény Mari, elvonulni látván a fergeteget, örvendő szivességgel hálálkodék Legulinak, egyedül kinek tulajdonítá a kedvező fordulatot; s miként rendesen vidámabb lélekkel szoktunk lenni, szerencsésen átvívott baleseményeink után, mint mi előtt azok értek bennünket: ő is vidám eszmélettel rendelgetett holmit közeledő lebetegedéséhez, intézgeté a háznak az alatti szükségeit, mikben őt a gyors Léni buzgón segítette.

*

Léni, mintegy huszonötéves, izmos, kissé testes termetű, vidám kedélyű és járású személy. Arczvonási nem érdeklők ugyan, de a pár nagy fekete szem, nyájasan közli elevenségét azokkal. Serény s úgynevezett tüzes gazdasszony, de ritka önfejűséggel párítva. Minden maga kívánt lenni mindenben, egyedűl rendelgetni, s alszerepet játszani a háznál nem esék kényére. Lármásan szokott végzeni mindent, s örök perben állani a cselédséggel. A gazdaasszonyság minden ágához értett, háztartásbani ügyessége hasonlíthatlan volt; de ezekre kevély is vala, s megkíváná, hogy ház lelkének ismertessék, s a határtalan önkény, bizalom és szabad kéz munkásságától el ne szoríttassék. Ellenkező esetben, hajló kárörömre, sőt apróbb bosszúkra is. Különös ügyessége vala, magát elkerülhetlenné tenni azoknál, kikhez őt haszon vagy más kinézés csatlá, s terveiben munkás, állhatatos, kivitelre termett és merő. Egyébiránt vak-buzgó és babonás, ki gyakori szokatlan óhajtásai számára, szívesen idézgete szokatlan főbb erőket is elő. Ily tulajdonokkal, nem fogott volna Léninek nehéz feladat lenni: kérőt nyerhetni: de nagyra-látása, szerfeletti önbecscsel hízelgvén képzeletének, csak rang után esenge, s Léni erősen hívé, hogy a neki szánt még nem jöve el, de nem fog elmaradni.

Leguli jól tudván azt, hogy alig lehet a világban kényesebb helyzet, mint az úri és cselédi közt ingó kétlaki állapot, a milyen Lénié vala a háznál: első gondjául vevé utasítni rokonát, s kijelölni új pályáján annak, úgy a folyó mentét, mint szirtjeit, hogy a lyányka a maga életsajkáját biztosan kormányozhassa azon.

«Az úr, mint nap körül forogjon fő gondod és ügyleted, mert viszont ő körülte forog az egész ház; s ki a mozgató kereket forgatja, bizonyosan forgatni fogja az egész gépet». Ez vala Leguli oktatásának kivonatja, s Léni nem vala buta tanítványné.

De most a legkínosabb járat állott még Leguli előtt. Valkayt kelle csonkított lova iránt megengesztelnie, s ez nehezebb feladat vala, mint még rettegé is. Valkay felzúdultát nem akará enyhítni semmi ajánlott kárpótlás. A ló nem volt enyém, mondá nyers hangon, s így nem csak károm forog fenn, hanem becsületem is koczkáztatik. Bal csillagzat látszik állni ellenségesen a két ház közt! Morogva ment ki szellőzni bosszújából.

Azonban a forgott Leguli nem azon ember vala, ki félpályáról lépjen le, melyre őt saját haszna lépteté fel. Nyájas tisztelettel csókolá meg kezét Kriskának, kivel most egyedül marada a szobában, sima hízelgéssel kérvén ki szelid közbenjárását felgerjedt atyjánál. Bánatos hanggal adá elő, miként lenne ő maga legtöbbet vesztendő, ha a két ház továbbra is meghasonlásban veszteglene, nyomasztatván látogatásaiban, melyek éltének a legkellemesebb órákat igérik. Kriska nem állhata ellent a csapodárnak, megigéré a közbenjárást, s Leguli ismét megigérkezvén más napra, ez úttal függőben hagyva a dolgot, tére vissza.

Valkay nem vala más napon az, ki tegnap. Kriska esdekei, annak meggondolása, hogy Matyi balságból inkább, mint hibából tevé a kárt, az eset nem-esetté többé nem tétethetik, ezekhez járulván Gyurinak is egy pár szóejtése Matyi jóságáról, meghajlíták szívét, s Legulival csakhamar megköté a kárpótlás alkuját, azon fenntartással azonban, ha azzal a báró megfog elégedni. Leguli hálás köszönetet tőn Kriskánál, s egyszersmind egy gyönge kézszorítást mere nála, mely miként a felelő pillantásból gyaníthatá, nem véteték rossz néven tőle.

Matyi naponként felejte bújából, miben híven segíté őt szerencsés kedélye, mely nem bíra sokáig mulatni egy tárgy felett. De neje iránt nem vala a régi szíves; homályos idegenség borongott keblében iránta, melyet még inkább nevelt annak későbbi megtudása, hogy Mari postát külde levéllel a bátyjához, miből szövetkezést, vagy legalább összeértést gyanított maga ellen. Ehhez járult az is, hogy eddigi belső háztartása iránt is, most nyílék ki szeme, mióta Léni átvevé annak kormányát. Tagadhatlanul izesebbek lőnek az étkek, alkalmasabbak az ágybeliek, rendezettebbek a fehérnemüek, gyorsabb a cseléd, rakottabb és rendezettebb az éléstár, egy szóval: élet szállt az udvarba, s mint mondani szokás, égett a munka mindenfelé.

Mari nem vala egyike a sörényebb gazdasszonyoknak. Kertet és fonást kivéve, majd mindent szenvedélyes figyelem nélkül végzett a háznál, s némi kis hanyagságot, nem minden ok nélkül lehetett vetni szemére. Kivált rendszeres elrendelés, átlátása az egésznek, épen nem valának sajátjai; egyes munkákat vett elő és végzett, miként azok jöttek, miként eszébe ötlöttek, vagy miként cseléd emlékezteté őt azokra. Hogy így sok fontosabb és sietősebb tárgy hátramaradt, a csekélyebb és maradhatóbb mellett, könnyen gondolhatni. De kivált egyik azon fő ágát nem bírta ő a gazdasszonykodásnak, mely folytonos és kitartó ügyeletnek kivonatja szokott lenni nőinknél; tudniillik: évenként sok megromlott keze alatt azokból, mik eltartani valók valának. Utánlátás, nézeglés, kiválogatás, a féltőbb czikkelyeknek soros fogyasztása, és szükséges megóvások, únott s többnyire felejtett foglalatosságai valának. A cseléd iránt különösen engedékeny volt, s nem mindennapi hibának kellett annak lenni, a miért kikelt. Ebben azonban része volt a szelid szívnek és jóságos kedélynek is, mik őt arra bírák, hogy gyakran még cselédsége örömeiről is önmaga gondoskodjék. Kegyetlenség, úgymond, kívánni, hogy a cseléd, ember miként urasága, szűk fizetésért, munkájával és szabadságával együtt, örömeiről is lemondjon. Ha bár mi csekély hálás kedv és vonzalom vegyül is annak kötelességei közé, kedves egésszé olvad a háznép össze, s annak tagjai az életnek nem csak szükségeit, hanem boldogságát is kölcsönösen segítik egymásnak elő. Így zajtalanul ment szokott útján a háztartás s utóbbi betegeskedéseiben Marinak, még nagyobb ereszkedéssel mint az előtt.

Lénit ellenben égette a vágy, minél előbb kitüntetni gazdasszonyi tulajdonait. Már rendesen is az új cseléd kettőztetni szokta szorgalmát, hogy feledtesse, vagy vesztes ellenetbe tegye magával a régit. De Lénit ezen kívül sürgette büszkesége, és nyomasztó körülményei is, miknélfogva szülétlen árvának, helyet, élelmet s pártfogást kelle magának kivívnia. Anyja s egy özvegy asszonyság, kinél amannak halála után tartózkodék, kiképezék gazdasszonyi hajlamát, melyet most a Bélteky-háznál, csakhamar egész fényben tündököltete. Első gondja vala: abban mindent saját rámájára vonni, korlátolni a szabadabb fogyasztást, elzárni az orozgatások forrásait, rendre, helyre, időre hozni minden gazdasági czikkelyt és munkát, s a megszokott ipartalan hanyagságból, serény forgolódásra költeni a cselédséget. Maga mindenfelé volt, s keze, lába, szája nem nyugvék soha. Gondolhatni, hogy mindezek zajlás nélkül meg nem eshettek; de Léni tartván a változásokkal elégedetlen cselédség árulásitól, okos vala korán értesítni Matyit és Legulit tett rendelései felől, kik rendszerint szívesek valának, ellátván hasznos, sikeres voltokat; javallást és erőt adni azoknak. Matyinak nem lehete nem látni a kedvező fordúlatot házánál, annyival is inkább, hogy Leguli sem mulasztá el, figyelmessé tenni őt, minden új rendezésre, haszonra és kényletre, mely Léninek vala köszönhető, s mintegy elvetve gyakori ellenetbe állítni Mari eddigi háztartását a mostanival. Így Matyi naponként mindinkább meggyőződék a felől, hogy Léniben áldásos nemtő szálla házához, hálaul figyelmes és nyájas lőn iránta, s kivált asztal felett, hogy inkább biztosítsa őt nemcselédi rangja iránt, víg enyelgéseket válta vele, miket Leguli szokott zajos vígságával segíte elő, Léni pedig eleven elménczséggel, s okos pajkossággal tuda folyamatban tartani.

Marinak különben is gyönge egészségét, igen megviselé a bátyja s férje közt történt viszály. Mihelyt magát annyira összeszedheté, levelet íra testvérének, melyben őt istenre kéré, játékból ne szerencséltesse házi nyugalmát. Most már naponként súlyosodék nyavalyája, mert teste bajához lélek homályos epekedése is járula. Nem lappanghata Mari előtt férjének elhidegülése, mely szembetünőleg növekedék. Ritkán jelene ő meg Mari szobájában, s ha megjelene is, alig erőtethete el magától egy pár perczenetnyi mulatást. Fagyos vala tudakozódása állapota felől, figyelme panaszára csekély, gondja enyhítéseire hideg. Később több ízben tapasztalá Mari, hogy elforgatva felel kérdéseire, s gondolatjai szórakozottak. Szintígy nem vala Lénivel is elégedett; csatázásait nehezen tűrheté, de főképen azt fájlalá legérzékenyebben, hogy vele bár most tehetetlennel, de még is ház asszonyával, mit sem közle, sem vele házi szokás és tanács iránt nem értekezék. A cselédség, bár szereti szelid asszonyát, bár szívesen önté is előtte Léni elleni panaszait: miként szokott, inkább hódolt az új parancsolónénak, inkább figyelt szavára, melytől immár függni látszott mind saját szerencséje, mind háznak ügye. Ezen általános mellőztetés mindinkább sebzé Mari szivét, és súlyosítá nyavalyáját.

Miként alkalmas idei eső a hervadozó növényt, úgy éleszté fel Marit, érkezett levele a főispánnak, melyben elhatározását jelenté, hogy Gyula-fiát előbb magához vegye gyakorlatra Pestre, később pedig ha tetszik, a maga fiával együtt utaztassa ki külföldre. Matyi több okokból szívesen elfogadá a kettős ajánlást, s megtiszteltetve érezvén magát a főispán ezen kegye által, nem gáncskodék a szükséges költségekben. Különben is csak egy pár hét lévén a Gyula oskolai folyamából még hátra, azonnal írt ennek, hogy hazajöttét siettesse.

Gyula a levél vételével kéjben úszék. El vala hát érve forró óhajtása keblének, láthatni a külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait, s hasznos növényként áthozhatni ezeket édes hazája főldjébe. Újra felzajlottak szívében és képzetében régi szép álmodozásai és eszméi, tapasztalásának jövendő használásai iránt, de tisztább és józanabb alakokban most. Az egykori gyermeki lobbanások, most szilárdabb lánggal égtek az ifjúi kebelben, mely önerőt érze magában. Különben is ő, kinek keblét művészet és szabadság szeszei dagaszták, nem gondolhata valami kecsesebbet az utazásnál; mit azonban eddig óhajtni sem mere, ismervén atyjának némi idegenségét ettől. Magyar földön kívül nincs élet! mond Matyi; mit láthatni a külföldön, mivel jó hazánk bővebb mértékben ne bírna? Annál meglepőbb vala Gyulának a váratlan öröm.

Utazni fogok: kiálta villogó szemmel Ongaynak. Gondold barátom magadnak a kéjt, láthatni az élet és szokások habzásait, a művészet elszórt remekeit, természet és emberi erő különféle alkotásait! Mily hasznos, mindenütt ugyanazon emberi bohóságokat látnunk, de különbféle alakokban; s így türelmet tanulni el honfiaink és leányaink számára! az emberi míveltség különbféle lépcsőzetein, jótékony szokásokat, intézményeket, találmányokat lesni el, hogy velek idővel itthon boldogítsunk!

Miként terjeng, viszonzá rokon lángtól hevülve Ongay, ismereteivel együtt a lélek! világ polgárjává lesz az ember, szűkebb keblű honfi helyett; nyílt elmével, szabad kebellel halad városról városra, nemzettől nemzetig; a hon szeretete és vágya, levonulnak kissé a szív rejtekébe, csak a szelid emlékezést hagyván fenn honunk számára, miként kedvesünkkére szoktunk fenhagyni, kit nem sokára ismét bizonyosan látni reménylünk. Óh, már csak azért is boldog a katona, hogy utazik!

Kedvesen érzelgett így sokáig a két ifjú, korának tündér világában; és sok szép terveket alkotott, miket tüzes képzetök bájosan színezett ki. Hon java volt a jelszó köztök, és kitűzött irány, utazásaikra és tapasztalásaikra nézve.

Csak az a kár, mondá Ongay búsan, a mint Gyula szekerét pakoltatni látá, hogy nem együtt utazunk!

Gyulát is elfogá ezen gondolat. Egy részről jobb, felele vigasztalást színlelve; külön úton, külön virágokat szaggatunk tapasztalásaink nyalábjaiba; s ha útaink egykor egybe folynak, mily bájos leend a kölcsönös kicserélés!

Meglehet, felele főt csóválva Józsi; de édes Gyulám, ím kereszt-úton vagyunk. Olyan az ember az iskola szűk falai közt, mint pénznemek az erszényben; ha kiadattak azok belőle, vagy kerülnek még valaha össze, vagy soha sem!

Rezgő könnyel némán ölelte meg a két barát, és sokáig tartá karja közt egymást. Végre Gyula kiragadá magát, kocsijába szökék, s elhajtata Béltek felé.

Égi kéj szállt Mari keblébe, a mint szép ifjúvá serdült fiát ölelheté. Eltolta kissé magától, hogy legelhessen egészség-ülte arczain; majd ismét meljére vonta őt, sírt, nevetett, özönlötte tudakolásait, de nem várta be reájuk a feleleteket, s majd gyermekké lőn zajos örömében. Feledve volt nyavalygása, s a viszontlátás öröme új életre ocsúdtaták őt. Matyi szintúgy meg vala lepetve, ámbár a tudós arczot és tartást rajta, miként nevezé, nem kedvellé. Leguli udvarias és figyelő volt iránta; s így Gyula igen meg vala elégedve fogadtatásával az atyai háznál.

Csak néhány napra lévén határozva otthoni mulatása, mindjárt másnap szabott, varrott számára a fehérnép, hogy oly illően kikészíthesse őt, miként új pályája kívánta. Maga Mari az erőtetésig varrt szeretett fiára, s éjfélekig égett világ kedves munkája felett; csak a mivel maga nem bírt, bízta Lénire, ki iránt most engeszteltebb lőn, látván: mily kedvkereső kedves vendége körül, mily ügyelő emlékeztetni az anyát mindenre, mire az ifjú úrnak szüksége leend, vagy lehet. Kényelmére is szívesen ügyelt Léni; neki vetteték a legjobb ágy a háznál, hajdan kedvelt étkei, miket az asszonytól kérdeze ki, kerültek fel asztalra, egy szóval: Gyula mindenben figyelmet tapasztalhatott maga iránt.

Elsőbb napji kéjként teltek el otthon. Keble édes vágyát: rajzban bírhatni szeretett anyját, sietett betölteni. Áthordá festő-szereit anyja szobájába, s szembe, oldalt, mell-képben, egész nagyságban, napokon át festegeté Marit, hogy több módja legyen biztosabban találhatni el vonásait, s lelki kifejezéseit. Elkészülvén festvényeivel, megitélésre szólíttatott fel minden háznál-lévő; mindegyike javallta, magasztalta dolgozásait, egyedül Gyula nem volt elégedett azokkal. A hasonlatosság fellelhető lehet, úgymond, a vonásokban, azon lehet homlok, orr, száj és szem állása; de nem anyám szelid, s nyájas szeretettel tölt lelke ül azokon, sugárzik ki azokból. Szívemben jó anyám képe más vonásokkal él! A lágyult anya forrón csókolta át fiát, s ez forrón csókolta anyja kezeit.

Gyulát a történet kedves ismeretségbe foná otthon. A mint egykor foglyázva a szőlőket járá, megpillantá Valkayt, ki az aljban egy darab földet forgattatott fel, melyet gyümölcsösnek szánt vala. A munka újság volt neki, s levonta őt a szomszédhoz. Köszöntés után tudakozódott iránta, s Valkay szokott kész volt a tolmácslatra. Vidoran ébred és éldel akkor lelkünk, mikor emberünkre akadtunk, ki nyájas táplálékot képes nyújtni kedvtelésünknek. Gyula mintegy leszögezve volt, mert egyik szó egyik eszme a másikat űzte Valkaynál, s bár éleseknek, sőt olykor darabosoknak tetszének is neki az öreg megjegyzései, de józanoknak is és vonzalmasoknak. Gyakori vala ezentúl Gyula Valkaynál, ki tiszteltetve érezvén magát a szép hevű és tudományos kiképzésű ifjúnak figyelme által, szíves nyájassággal tárogatá ki előtte, munkás élte folytában szedett tapasztalásait, s némely hazai fogyatkozások iránti fontolással tett észrevételeit. Mind megannyi terv-szikrák valának ezek Gyula hő keblének, s ha bár sokban nem egyezék is gondolkozása a Valkayéval; de eszméi legtöbbnyire vagy rokon újakat támasztottak elméjében, vagy ókat világosítottak fel. Hazatérve mindenkor feljegyzé azokat; mert tapasztalá, hogy a leírás által rendszerint tisztába jöttek gondolatjai, vagy rendszerbe alakultak eszméi, s miként Káraytól hallá vala, fő jelensége annak: sajátunk-é, s tisztán áll-e lelkünk előtt a gondolat? az, ha felbirjuk azt papirra tenni.

Gyula csakhamar keresztüllátott a ház mostani állásán. Szíve megszorult anyja sorsán, s egy két cselédet nyomósan igazított kötelességére. Ellátván azonban: mennyit függend Léni ápolásaitól anyja nyavalygásaiban, nyájas, kedvkereső volt iránta, és Léni viszont figyelőbb Mari iránt. Szinígy lekötelezé kis ajándékival Anna asszonyt is, ki különösen vala ennek szolgálatjára rendelve.

Elérkezék Gyula elindulásának ideje, s Matyi és Leguli titkon nem valának ellene. Gyula tisztelő vala ugyan atyja, és udvarias Leguli iránt, de mindkét részre hideg, s Matyi, fiának beavatkozását is a cseléd rendre-igazításába, nem a legjavallóbb szemmel tekinté s csak azért hagyá szó nélkül, mert úgy is kurtára volt szabva mulatása. Egyébiránt az ifjúnak komoly, ritkán mosolygó feszessége, részvétlen hidegsége, szótlansága, olykori jeleivel párítva az elégületlenségnek, némi lakat valának a két férfiú kedvteléseinek.

Lovagolni, vívni tanulj! mondá Matyi; ezek nélkül a magyar nemes, ki született katona, csak félember!

És törvényt úrfi! inté Leguli; e nélkül házából sem léphet ki a magyar nemes, hogy ne sértsen vagy ne sértessék. Társaságos életben, viszon-jogok és kötelességek tudása nélkül, bajos azzá lennünk, mit emberséges embernek nevezünk.

Már abban nem vagyunk egy értelemben barátom! kiálta Matyi: sok gazembert ismerek, ki soha törvénytelenséget nem követett el. Ebből vitatkozás nyílt, melyben Gyula, atyjának részére állott.

Hogy tetszik a fiam? kérdé Matyi, Gyula kifordultával Legulit.

Jól, felelt ez; de ezt a korai érettséget, azt az örömtelenséget, mit te tudós arcznak nevezgetsz, megvallom, nem szeretem benne. Ennek rendesen, vagy önmagábai vagy világbai bizodalmatlanság, szokott szülő oka lenni, s mindkettő sok szerencsétlenségnek kútfeje. Az ifjat örömért lihegve, sőt zajlakodva óhajtom inkább látni, mint szerfeletti kiszámolt józanságban. Amabból van mit veszteni, hogy vén korunkra is jusson egy kis hév melegítőnek, az idő telében. Ebben már nyarunkban télre dőlünk.

Jól mondod barátom Leguli! mondá Matyi; én azt tartom, azok az átkozott könyvek okozzák. Én nem voltam barátjok soha.

Mari már egy pár nappal fia indulása előtt, súlyosodék. Szemei ritkán valának szárazok; az elválás, s meggondolása annak, hogy Gyula idegen emberek közé, s majd idegen tartományokba vetődik, anyai féltés rémítő vázaival gyötrék gyenge szívét, éjjel és nappal. Bágyadt erővel karolá utóljára által gyermekét, a mint a nyugtalan kocsis ostorát pattantá; nem szólhata annak meljén, s erővel kelle őt elválasztani tőle.

Matyi teli erszényt, Leguli egy rakás levelet pesti ismerősihez, nyújtottak Gyulának által, Léni pedig kocsihoz ment, megtekintni: ha jól vannak-e pakolva úti bútor és eleség? Ezek csak magyar leány sütései, mondá enyelgve a felülő ifjúnak, tudom jobbat fognak sütni a külföldiek. Mari még kiizent fiának, hogy egészségére vigyázzon és gyakran írjon; s ez jókívánásokkal útjának eredt.

Pestre érve, kedvetlen érzet borongott Gyulában, a mint a főispán és septemvir laka előtt megállván szekere, nem fogadá őt senki, s bár újságvágyó cseléd állt a kapuban, nem nyúla butorához egy is; alig akada, ki szobát tuda mutatni, hosszas tudakozódásaira neki. A szeretet karjai közől, egyszerre idegenbe látá taszítottnak magát. Maga emelé le lomát, s épen fel akara czipekedni azzal, a mint egy csínos öltözetű ifjú vállára üte s lármásan üdvezlé őt. Az ifjú báró Regéczy vala ez. Isten hozott barátom Pesten! kiálta, hallám s lesém jöttödet. De mit akarsz? kérdé a lerakodót. Legény! hordja fel kend a kocsissal az úrfi holmiját! kiálta parancsolva egy cselédnek, s ez lekapva sapkáját, ugrék elő.

Gyula jártasnak vélé Regéczyt a házhoz, hogy parancsa oly készséggel fogadtaték. Igen ritka vagyok itt, felele ez, ámbár atyám baráti lábon áll a főispánnal, mert a ház szellemével nem igen férek öszve. De barátom, nekem szokásom parancsolni inkább, mint kérni, s a cseléd, hidd el, előbb engedelmeskedig ezen tónnak, mint vizsgálná: ha volt-e az embernek joga hozzá? – Ma, barátom, bál adatik a hét választóknál, oda jőnöd kell velem, csak azért is, hogy előismereteket közölhessek veled a főispán házáról. Ezt úgy is csak holnaputánra várják, s mit peshednél itthon? – Gyula megigérkezék.

A báró korán eljött Gyuláért. Szemlére vette ennek minden köntös-darabját s maga lett öltöztetője. Városon külsőnk az első, mondá, hol a tágas szétvegyülésben, keveset tudhatunk egymás belsejéről. De világszerte nagyobb szerepet játszik öltözködésünk, mint vélnők. Ha nem mindig biztos mérjegye is az körülményeinknek és ízlésinknek; de többnyire csakugyan az, s mindenesetre külső alakunkkal együtt, mely általa sokat nyer vagy veszt, első bemutatónk a társaságokban s így méltó figyelmünkre, bár mit mondjon is a mogorva szigorkodás. Mindenkor önünk iránti méltatlanság, a külsőnk körüli hanyagság. Felkészülvén Gyula: van-e becses gyürűd? órád? aranylánczod? kérdé Regéczy; rakd fel! Kalmárkodnunk kell a világban mindenünkkel; majd tapasztalandod, hogy nagy része az embereknek, kirakott mutatványaink után húz következtetést, a bolt belső becsére. Továbbá arra kérlek, szokj meg parancsolni; ritkán nem nyerünk azzal, ha úri tónt követelünk magunknak, s azt némi zajjal vívjuk ki számunkra. Ha félve parancsolsz, észre veszik, hogy a parancsolás nem sorsod, s ha zaj-ütés nélkül pénzt adsz ki, azt vélik: költesz, mer pénzed van, nem pedig; mert úr vagy. Gyula ma szabad kénye alá adta Regéczynek magát, s ez a szép virító ifjat, még kitünőbb alakba önté.

Ifjaink korán értek a bálba; s gyűlekezésig a kávéházban mulattak. Itt egy asztalka mellé telepedve, Regéczy így értesíté Gyulát a főispáni ház felől:

Maga a főispán, édes barátom, a mint veszed, jó ember; mert csaknem egyedül maga a tabularisták közt, ki nem kendezi ifjait, hanem a tisztelőbb «öcsém-uram» czímmel szólítja őket; de testestül lelkestül hivatalnok. Hivatal nála az egyedüli becsmérték; s ez után ad, ez után kíván tiszteletet. Innen felsőbbek iránt, miként rangjok hozza magával, vagy szerény, vagy szolgai tisztelő, alsóbbak iránt feszes rangtartó. Nála minden ember, rangja vagy hivatala mögött áll, s szerinte lelkének minden tehetségei csak ezekről sugározhatnak szét; ha hát rangja vagy hivatala nincs, hogy amazok csak bágyadt fényt adhatnak, önként következik. Történt, történendő, vagy történhető hivatali előmozdítások, kedves beszélgetései; azokat gyanítgatja, jósolgatja untalan. Már előre figyelmes a nagyon reményesek iránt, s ritkán előzheti meg valaki őt a megüdvezlésben, ha az előlépés megtörtént. Rangilledék és rang-rendszer, miknek egész sorozatát bírja, nagy része nála a világi rénynek, s azoknak megtörése, ha nem vétek, bizonyosan nagy hiba vagy bohóság neki. Annak biztos elhatározása: kit mennyi illet? sok vesződséget ad expeditorának, kinek lelkiismeretesen kell ügyelnie levél-borítékokon a czimzetekre, nehogy több vagy kevesebb adassék azokból az illetőségnél. Latolnia kell minden levél felett: kinek irattassék ki az egész czímzet? kinek vonattassék ez össze egy vagy több szavakban? «a tisztelettel» szó magában álljon-e vagy melyik epithetonjával? Szintígy az aláirási «szolgája» szó mellé, köteles, lekötelezett, kész, hivatalos, jóakaró, vagy alázatos ragasztassék-e? a levél külön borítékot kapjon-e, vagy magából adja azt ki? Szintily lépcsőzetben állnak nála a köszönések is. Különös jártassága van annak megszabásában: kinél van helye az elsőbb köszönésnek, kinél az elfogadásnak, s hol kell bicczenni egyedül a főnek és hol mozdulni mellnek is, vagy deréknek? Egyszer épen azt vitatta az atyámnál, hogy ázsiai okos szokás szerint, rang után kellene elhatározni nálunk is a ruházati rendszert, hogy a tisztelet-adásban eshető tévedések mellőztethessenek.

Mi hivatalra nem vezet, vagy azzal összeköttetésben nincs, csekély becsű előtte. Körülte minden feszes, s én azért járom házát gyéren, mert soha otthoni nála nem lehetek, és szertartó feszességet ad még házi örömeinek is. Azonban mind a mellett, hogy egész élte feszes alkalmatlanságokban telik el, elégedett, és abban fő örömét leli, ha ifjait s főkép rokonait hivatal-pályákra segítheti. Egyébiránt nevezetes törvénytudó, kitetsző szónok, s világ- s ember-ismeretben, mint tartják, nem járatlan.

Kegyasszonyod igazi mellék-darab a férjéhez. Anyja udvari mesterné lévén egykor, s maga is az udvarnál neveltetvén, udvari élet, szokás, összeköttetés, szívének minden vágya, beszédjének minden tárgya. Miként férje a hivatalos előmozdításoknál, szintoly munkás ő kisebb rokon vagy idegen házaknál, befolyást szerezni magának; mi végre főképen a házasság-szerzést választá eszközül. A házasság, mint tudod, elválasztó pont az életben, s így ez által kielégítheti abbeli büszkeségét, hogy sorsot alkosson a családokban. Erre ügyesen használván férje és saját tekintetét, sok szegény leánykát főkötő alá segíte már, s nem egy szegény legényt nyűg alá. Szokása minden házasulandó ifjat lányajánlásaival gyötreni. Én rendesen bujkálok előtte, hogy házasításait kikerüljem, mert nálam úgy is szerecsent mos.

S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?

Nem barátom, felele Regéczy; atyáink fél segítséget vettek, mi egész nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábra kapott hazánkban, s ez a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!

De a nős élet varázs örömei, sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula, s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.

Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vincze felől csak futólag emlékezett a báró.

Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arczon, éldelet csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba. Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez. Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg sokaság közt, s épen merülve volt szétbámultába, a mint Regéczy megkapva kezét, egy szép lyánykához ragadá őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla, Pesten, s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett fel s alá vele a sétáló sorokon.

Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.

Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arcz együtt, valóban kedves ámulatba ringatja a lelket.

Épen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, mondá Póli. Az az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek, otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékossait, ünnepi köntösben tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa boldogok közé van varázsolva. Épen úgy képzelem bálban az embereket, miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.

Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben, mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?

Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.

Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére. Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?

Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek hatásnak, mikben minden perczen, önszeretet zsurlódik önszeretethez, simábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly bíztos kebel, mely a békés és szelid természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyújthatnak elegendő kárpótlást, a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért. Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely városon bő köntösként áll el tőlünk.

Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban lánczok fognak körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! – A kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.

Nézd az érzelgő párt! így ébreszté őket eszméletre Regéczy, ki utánok tolakodott elő s hátra; városi bál-közepett a természet bájain legelni, ugyan eredeti egy éldelet ám!

Egy pajzán álarcz zajgott feléjök. Szekrénykébe pakolt üvegei, miket szerte áruba kínált, az opticust czímezték. Elmés tréfákat nyilazott mindenfelé, s vidám csoport tolult vele, ingerelni és felfogni azokat.

Mivel szolgáljak neked szép pár? így szóla nyájasan párunkhoz. Ti tán elég is vagytok egymásnak, s nem szűkölködtök semmiben. De még is fogjátok e látcsőt; egymás szerelmét, jó tulajdonit s örömeiteket e nagyító csőn tekintsétek; de kicsinyítőre fordítsátok azt, ha egymás gyöngéit, s az élet bajait nézitek.

Egy ázsiai kalifa, rabszolgáktól kísértetve, dölyfösen lépett elő, favorítnéja karján. Megállj! kiálta a látszerész, itt egy microskóp számodra, azon nézzd az embereket, hogy még is valamiknek tessenek előtted.

Egy magyar parasztnak caleidoscópot nyújtott; fogd úgymond, hogy te is láss olykor szép-képzetjátékokat, barátom!

Nekem is valamit! kiálta egy magyar gavallér, s kis tükröcskéhez nyúla.

Nem földi! felelt az opticus, tükröt nem adok, személyedet úgy is sokat nézegled; nesze inkább e teleskóp: nézz messze előre unokáidra vele, s ez úti szem-üveg, hogy a finom por meg ne vakítsa szemedet míg feléjök utazol. A tükröt ennek a jó anyókának adom, hogy ha kegyes könyvében olvas, maga eleibe tehesse, s láthassa: mit mível háta megett csintalan unoka-lyánykája, a még csintalanabb ifjúval.

Egy bűvös jött elő tisztes szakállal, varázs botját tartván kezében: hát számomra mit szántál barátom? kérdé dörgő gordon-hanggal.

Legbecsesb üvegemet, mond a látszerész, ha véghez viszed bű-erőddel, hogy az egész bálnép egyformán lásson, s azonnak tekintsen minden tárgyat.

Hatalmam ennyire nem hat, mondá a bűvös, de azt megcselekszem, hogy bálunkban minden férfi a legokosabbat lássa, s minden nő-személy a legszebbet.

No ugyan mester vagy! viszonzá kaczagva az opticus; azt én is megteszem. Egyik tükrömet tartom eleikbe, s látandja mindegyike a mit kíván.

Lator! elloptad varázs-botomat, szólt a bűvös, s elfordult.

Azonban megzendültek a hangszerek, s az ifjúság tánczos párért pattant szét, éltesbje tánczkört engedve szélekre vonult, s egyszerre maga maradt az opticus. Párunk is táncz-sorba állt s kényént lejtett a többivel. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek. Gyula óránként elbájoltabb lőn, Póli mívelt lelke, eleven elmés társalgása által, s titkon hízelgett hiúságának az, hogy a kellemes lyányka, számos ismerősi közt is, tetszőleg kijelelte őt nyájas figyelmével. Mi sem vonz bennünket inkább egymáshoz, mint gondolkozási és kedvtelési rokonság, minthogy más alakban mintegy önnünket tiszteljük, szeretjük; s Gyula előtt perczenként nyilvánabb lőn lélek-rokonsága Pólival. Innen meleg indulattal kére engedelmet arra, hogy tiszteletét tehesse nagyságok házánál, s Póli szint azzal adá azt, szint az feküdt ennek pillantatában is, midőn Gyula őt kocsijához kiséré, s nyájas jóéjszakát mondának egymásnak.