Gyula visszatérte után a frissitőbe mentek ifjaink. Gyula derült szívteléssel volt, Regéczy szintúgy elégedett estéjével, s vigan ürült egy két pohár köztök. Jöttek mentek többen a báró ismeretségéből. Ez egy két tréfát váltott velek; de Béltekynél maradt, s nyájas és becsülést mutató figyelme, ma sokat lerovott Gyulánál azon idegenségből, melyet amannak közelében mindenkor érezni szokott. Új csoport jöve elő s Gyulát mint ismeretlent, bemutatá annak Regéczy. Bélteky Gyula úgymond, Bélteky tanácsos egyetlen fia! s hajlongások estek mindkét részről. Gyulának vér szökött arczába; mert éretlen méltánytalan nagyralátásnak tartá, rangon felül kívánni tekintetni magát.

Barátom, hited még gyönge, a mint látom, mondá Regéczy kaczagva, a mint őt a csoport eltávoztával, Gyula ámításaért dorgálá. A nagyvilágban magunk szabunk árt magunknak, s ez attól függ: miként valánk szerencsések árverésre eresztni személyünket, tulajdoninkat, és körülményeinket. De az első igérőnek önmagunknak kell lenni, s minél merészebbek vagyunk e részben, rendesen, annál fentebb kél portékánk el. Örök maszkban járunk, s kölcsönös csalás és csalódás, rendje a világ folyásának. Hidd el barátom Gyula, hogy itt cselekvőleg kell inkább föllépnünk, mint szenvedőleg veszteglenünk. Tedd felsőbbségbe magadat és ámítsd a világot; különben ez fordul felül s te léssz a csalatott.

Álfénnyel, költött érdemmel csillogni, nem lehetne sajátom soha! mondá kedvetlenül Gyula.

Miért ne? ez érzelgés édes Gyulám, mely idővel gyógyúlni fog. A szép csinált virág, mely dámáink kalapján pompázik, mindig több előttem, mint a sövény aljában veszteglő ibolya. Ha van érdemed, mutogasd; ha nincs költs, s tóld elő való gyanánt; kéztől várni, kétes is bajos is, csak gyermeki hiedelem. Hidd el, én érdemes férfiakat ismerek, kik szeretnek többet mutatni, mint mivel bírnak, s ha bujkálnak is érdemeikkel, igen oly formán teszik azt, miként Virgil pásztor leánykája, mely almával dobálja kedvesét, fűzek mögé szalad rejtőzni, de előbb általa megpillantatni hagyja magát. S mit veszt a világ az ámulatokban? Nézzd barátom, most neszmélyit iddogálunk, s én a zamatjáról ismerem, hogy az atyám bánhegyi bora áll előttünk, melyet nem régen árulánk el a fogadósnak; s mi kárunk, ha neszmélyit ittunk benne? Hit nyugtat és boldogít.

Víg robajjal zajgott egy ifjú csapat elő, s asztalt keresett magának. Ide Halkó! ide fecske! hangzott többfelől a szobában, s a báró megkapva karját, erőtete egy ifjat asztalához, kiben Gyula csakhamar a pajzán opticusra ismere.

Somlyait ide! kiálta a báró.

Engedelmével nagysádnak, mondá Halkó, hazámfiát akkor szeretem inni, ha lelket akarok kapni, így iny-csiklandoztatóul egy kis külföldit instálok.

Náczi, champagneit a gonosznak! kiálta ismét Regéczy. Mondd el; hol nyaraltál fecske? örök idő, hogy nem láttalak. Így nevezék Halkót ismerősi, minthogy járó kelő vala, megjelenése örömtavasz volt, s egygyel több inger a vígasságra.

Tarczalyval voltam házasodni, felele Halkó, pipájával bajlódva, tudniillik neki, nem nekem. Víg járatunk volt, s megerősödtem azon régi óhajtásomban, hogy bár csak hazámban, hol többet adnak szivességre mint pénzre, mindig házasulandóval utazhatnám, külföldön pedig gazdaggal. A merre csak jártunk, mindenütt rokonsága voltam a magyarnak, öcsém uram az öregebbnek, bátyám uram az ifjabbnak. Ebédjeink felibe borultak a vacsorák, víg mulatozásainkat éjfelek oszlatgatták! s aztán egész nap az az áldott semmit nem tevés! Minden háznál csak a beköszöntésnél voltunk vendégek; egyszerre otthonivá lett úr, cseléd, fuvar. Csak gyomorral győzné az ember! Egyszer rám is ijesztett a nyavalya, veszélyesen voltam; de az ég azt a jó gondolatot adta belém, mindenben ellenkezőt tenni azzal, mit az orvos rendelt s szerencsésen felgyógyultam.

A champagniai megérkezék, s Halkó megtöltvén poharát: tartsa meg az ég hazánkban a vendég-szeretést! addig nem féltem a magyart! kiálta, s magamat! ezt súgá utána; s víg kocczantások között kiivá mindenki a szobában poharát.

Már ezen elköszöntésre csakugyan hazait kell vala innunk, mondá Gyula.

Nem kedves úr! az is eleven tanusága, a magyar kissé ugyan messzevitt vendégszeretetének, hogy finom borai közt helyt ad sok külföldi lőrének is!

Tréfa kergette a tréfát, elmés enyelgés űzte egymást, s nem volt a kaczajnak szünete a szobában. Gyültebb lőn ez perczenként, és Halkó száján, egészen csüggött minden szem; körülte mint tengely körül forgott a vígság kereke.

Gyula, ki eleinte tartott, hogy azon tréfaűző komák közöl egyre akadott, kik vendégletért, haszonért, mulattatók lenni erőködnek s emésztést segítnek az asztaloknál elő, csakhamar megkedvellé Halkót, látván, hogy itt természet szülte a maga boldogát. Halkót, egy középtermetű testeskés ifjat, már a természet arra rendelte, hogy lelke legyen a társaságoknak. Testállás, mely minden tréfákra hajlékony vala, szem és száj járásai, arczvonások, mik minden szavával együtt beszéltek, ömlő, kész és nem erőtetett elménczsége, híg vérmérsékletével párítva, oly tulajdonok voltak benne, miket más kegyleső tréfaűzők nem utánozhattak. Bár mi csekély történetecskét ada is elő, súlyt nyere az szájában, s ám próbálta utána azt előadni más! nem vala többé zamatja és fűszere annak. Kedvelt volt Halkó minden háznál és minden társaságban. Soknemű ügyességei, társasági tátos-nevet szerzének neki. Különös tapintatja volt kinézni: ki fő a háznál? kitől függ az nyilván, vagy titkon? s ahhoz intézé főképen figyelmes kedvkeresését; így úrhoz, asszonyhoz, gyermekekhez is, kiket legbiztosabb lépcsőknek tapasztalt, magyar házak szivességeihez. Egyébiránt nyájassága kiterjedt mindenkire a háznál, s hogy ne feszítse azt, figyelmes tisztelő volt ennek szokásai, sőt gyöngeségei iránt is. Mindezek oly tulajdonok valának benne, mik őt szerte hol megfordult, mindenütt egyszerre otthonivá tevék, s egyszerre mintegy ház tagjává fogadtaták.

Ez kiürült engedelmével nagysádnak, hozz mást vén jambus! kiálta Halkó a fogadósnak, kit, minthogy egyik kurtább lábára sántított, neveze így, s a báró nevetve parancsola két palaczkot.

Szeretném víg kedvedet Halkó! mondá egy a szomszéd asztaltól.

Nem szolgálhatok vele, felelt ez; nekem véremben fekszik boldogságom, ámbár kedvező körülményeim is segítnek. Semmim sincs, tehát min búsulnék? s ha járok kelek, oh be könnyűszerű vagyok, szinte az elrepülésig! Guitárom minden úti bútorom, s egy pár húr reá. Senkivel osztozni valóm nincs, tehát szivesen fogad rokonának mindenki; s kinek jó vér helyett jó kenyeret adott a sors, szivesen megosztja azt velem, mert sajtul vígkedvet teszek fel mellé.

Már szürkület kezdé bágyasztni a bál-világítást, a mint ifjaink víg mulatozásokból szétfejlének.

Másnap megérkezék Vincze. Hajadoni bátortalan szemérem foglyozá ezt, s küzde benne nyilt eszméletével, melylyel Gyula ölelésére rohanni óhajtott volna. Pillantati mintegy égtek Gyula felé; de nem mert nyilatkozni, kétkedve: miként fogna fogadtatni? Gyula szintúgy tartózkodék eleinte, minthogy könnyelműségnek tetszék neki, korán szőni barátságot; azonban még az nap lehántá szivéről a tartózkodás kérgeit. Vincze nem kéré, hanem egyenes nyilt szívével, melyet szüntelen száján hordoza, ragadá magához a bizalmat. Már estére érve, úgy vala a két ifjú együtt, mintha régóta látta volna egymást. Így képzeltelek magamnak, így óhajtottalak, miként látlak! mondá Vincze; Gyula eszmélődött magában: nem látta-e valaha Vinczét? oly rokonos vala lelkének, egész lénye.

Egy szobában fogunk lakni, mondá Vincze, s nyájasan rendelkeztek el ebben. Gyula elbeszélé új barátjának mult éji mulatozását. Vincze jó víg magyar háznak nevezé az öreg báróét; de Kálmánról hidegen szóla. Gondolkozásunk kelet és nyugot, mondá; ő világ embere, én magamé, ő zajlakodva vadássza, s emberektől zsarolja ki örömeit, én a természettől nyújtandókat, saját ölébe vonulva, vágynám leélni.

Külföldi utazásuk fordult elő, s Gyula ütközve sejté, hogy Vincze nem különös szenvedélyt mutata ez iránt. Megteszem, úgymond Vincze, csupán atyám iránti tetszésből, de mondd meg barátom: mire való a még ember-, világ- s hon-ismeretben tapasztalatlan ifjúnak, ezen még térebb tengerrebocsátkozás? Érett, állapodott gondolkozás, s honunknak, honfiainknak biztos ismerése, fognának lenni, véleményem szerint, szükségesek, ily utazások előzményeül, hogy mintegy mérszereket bírhatnánk, mik után szabogassuk tapasztalásinkat; különben egyedül azon hiúság rejtőzik a külföldi utazásokban, hogy ez vagy amaz várost láttuk, s az ángolt, olaszt a maga hazájában. Ha valamelyik fűvész, gyűjteni indulna ki a külföldre, mi előtt honja füveit ismerné, nem nevetnők-e ki? s nem történhetnék-e az meg, hogy oly füveket hozna gúnytárgyul haza, miket itthon lábával tapodott. Különben is, úgy látszik, mi magyarok könnyen tévedünk abban, hogy hazánk rovására imádjuk gyakran a külföldet, és viszont a külföld rovására hazánkat.

Jól beszélsz Vincze barátom, kiáltá ébredezve Gyula, tudnunk kell előre: mit hagyunk benn s mit fogunk találni künn? – Elintézék teendő készületeiket az utazáshoz. Eltökélék, előbb megismerkedni mind hazájokkal, mind a külfölddel, a mennyire ezt könyvek és utazók utasításai után tehetni.

Vincze nevelőjének, egy nyílt gondolkozású, de szoba-tudósnak, ez vala fő alapelve, a nevelésben «ha boldognak akarod nevelni a gyermeket, legelőbb szívét, kedélyét képezd; tedd sajátjává azon biztos tapintatot, minélfogva szíve könnyű önkénytességgel fogja fel a jót; s később képezd támaszul mellé az eszet. A szív makacs zsarnok, s ha elromlott egyszer, készebb mentegető ügyvédül szegődtetni az eszet, mint ennek gyönge tanácsára hajlani. A szív, bár kétes világú lámpájával, nehezebben tér el az igaz útról, ha egyszer erre szokott, mint az ész vakító fényű bolygó tüze, mely szolgai hízelgéssel rendesen a szív után futos. A jóra képzett szív, ha bukik, fölkél; de a rossz végképen sülyed, s nincs kiképzett ész, mely ki bírja őt ragadni sülyedtéből. Szív, nem pedig ész hajlítja az akaratot. Hány megtudja mutatni, hogy nincs kisértet, s éji sötétben, ettől remegtében, még sem mer egyedül maradni a szobában?»

Ezen alapelvnél fogva figyelmessé tevé a nevelő Vinczét, a természet szelid bájaira, csodás rendjére, ízlelteté vele ennek ártatlan örömeit, úgy hivén, hogy minél közelebb áll szivünk szövetsége a természethez, annál inkább megmarad eredeti ártatlan jóságában. Jó emberekkel hagyá őt társalogni, s gondja vala, hogy bosszú és ingerlések ne maszlagítsák a gyermek békes indulatját.

Szüléi csak házi nevelést óhajtván adni fioknak, könnyebb vala ennek körzetét úgy intézni el, hogy rontás ne férhessen hozzá. Későbben a gyermek köréből, az életből és históriából szemelt ki nemes tetteket számára, s kifejté azokban a követésrevalót. Utoljára, midőn már szívét elég erősnek vélé, horda elő dísztelen és aljas tetteket, kifejtvén azokból az utálatra-méltót, hogy így ész is mívelődjék az ember- és világ-ismeret által. A szüléknek felváltott lakásuk városokon és falun, kívánt alkalmat nyújtának, ezen nevelési terv sikeres kivitelére.

Legveszélyesebb szirt vala e részben a nevelőre nézve az, hogy Vincze ezen nevelés mellett, mint természet fia, korán vonakodék oly becset adni rangnak és szerencse javainak, miként szülei ezt titkon óhajták. E részben csaknem ellenlábuak szobája vala a nevelőjé és Vinczéjé, s a septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát; mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá, szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.

Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell. Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét leraktuk a jámbor természetnek.

Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak, áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva, ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.

Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban, mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.

Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek. Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság, társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély, ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve, ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki mutatványait.

Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai, bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő, ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép szeretetreméltó lőn.

A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat, minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.

Vinczének ezen nevelőjét, ki hivatalt nyere, egy másik váltá fel, szintoly szigorú erkölcsű ugyan, mint amaz; de a világ folyásában jóval járatlanabb. Mint bölcselkedés tanára, előitéletesen kedvelte a maga tudományát, s kedvteléses iparja vala, munkái által lenni egykor nevezetessé a maga osztályában. Az újabb philosophia elveinél, miket inkább kémlelődőknek tarta, felebb becsülé a régi görögök philosophiai pártjaikat, melyek tudományaikat átfolyaták az életbe is, s inkább gyakorlatiak valának. Ezek közt, minthogy saját sorsával, mi gyámoltalan szegénység vala, leginkább egyezék, különös előszeretettel volt az Antisthenes cynismusa iránt. Azonban birt még is annyi belátással, hogy ennek gyakorlatba-vételét, a mai világban, majd lehetetlennek ismerte. Annálfogva a stoához szegődött, melyet csak mérséklett cynismusnak tartott. Elfogadta ennek úgy erkölcsi szigorúságát, mint testi kényletek iránti sanyarúságát, s nevelő nézetei is azokhoz valának leginkább szabva. Most egy munkán dolgozott, melyben szinopéi Diogenesnek nevelési elveit igyekezett kifejtegetni, mik szerint nevelheté egykor Xeniades gyermekeit. Ezek közt főhelyre állítá a szigorúságot lélek, és szegénységet test körül; mert úgymond, sokkal könnyebb ezeknek idővel a körűlményekhez képest terjedezni, mint terjedett erkölcsű léleknek és kényletű testnek zsugorodniok amazok után. Nyájas eszme vala a nevelő lelke előtt, gyakorlatba venni ezen elveket Vinczénél; de csakhamar talapasztalá, hogy nagy részével nem boldogulhat, ennek szüléi miatt, kik közől főkép a főispánné, igen hajlott őt botornak, ha nem eszelősnek venni, minden elveivel együtt. Azonban annyi sikere csakugyan lőn iparjának, hogy a serdülő s már józanodó gyermek, némi idegenséget kapott szivében, a fényűzés puhító kényletei iránt s eltolódék minden haszontalan csillogástól. Asztalnál felét is elbocsátgatá maga mellett az étkeknek, s csemegét nem kóstola, ágyaul kemény szőr-derekalj, öltözeteül könnyű, sima és egyszerű köntösöket kívána, s maga körül nem hagyá a cselédséget szolgálatot tenni; sőt nem nyugvék atyja előtt, míg pomparuhájáról le nem esdeklé a csillogó paszomántot. Mert a nevelő ügyes vala elhitetni a fiúval azt, hogy a fényűzés kényelmei, vagy gyáva puhítások, vagy gyermeki csillogások; s melyik gyermek nem vágy örömest az érettebb koruak sorába? melyik nem követel szivesen önerejűséget?

Elvei mellett, nehezen fogta volna sokáig megállani helyét, a septemvirnél ezen nevelő, ha szerencsére nem olvassa Zenóról, a stoa alapítójáról, hogy ő Antigonus királynak, minden szigorúsága mellett is, ügyesen tudta csapni a levet, s ennek példája után, ő is a septemvirben és nejében a maga Antigonusát nem tekinti. Így képes volt egy pár évet tölteni ki a háznál, melyek alatt mindinkább meggyökereztette Vincze lelkében, elvetett magvát az egyszerűségnek, és minden álfénytőli idegenségnek.

Megérkeztével a főispánnak, bejelenteté magát Gyula. Néhány feszes tudakozódás után szüleiről és útjáról, eleresztetett. Előbb nőmnél fogja tenni öcsém uram üdvözletét, mondá a főispán, aztán ezt a pört fogja kivonni. – Gyulát bántá ezen parancsoló tón, mely a főispán magas termetével, feszes állásával, nyájasság nélküli arczvonásival párítva, reá nézve egészen visszatoló vala. Érzé, miként kímélőbb, udvariasb mód, szives készséget fogott volna nála kötni a kötelességhez. Nehezen szívelheté az ily tekintély-tartást; s ott, hol a kötelesség nyilvános, s a másik fél alóla magát vonogatni gondolatjában sem tartja, szükségtelennek, sőt idegenítőnek vélé azt.

Azonban sietett megtenni tiszteletét a főispánnénál is. Ez vizsga szemeket jártatott az ifjúnak arczán, termetén és öltözetén. Kegyesen hozá le előtte a házávali atyafiságot, s ajánlá fiát barátságába. Majd a felől tudakolá őt: mi házakkal lenne ismeretsége Pesten? – Egygyel sincs, felele Gyula; épen tegnap vala szerencsém a bálban báró Regéczy kisasszonyhoz és testvéréhez, kivel egy iskolát jártam egykor.

A főispánné arcza szembetünőleg derűre nyílt e szavakra. Ottan becses ismeretséget tőn öcsém uram, jeles az egész úri ház, s ajánlom használatát ezen becses megismerkedésnek. Kegye, mely eddig leereszkedés vala, inkább nyájasságra simula most, s Gyula tűrhető elégedéssel lépe ki ajtaján. Egy fiatal, nyíló korú lyánka, súgár, mint fiatal lenge fácska, készséggel kapa a gyertyához, s angyali szívességgel világítá ki neki a már biztalan alkonyban. Megálla Gyula a folyosón kétkedve: ha vajjon angyalt lát-e most, vagy halandó lyánkát? Abban azonban megegyeztek érzékei, hogy kedvesebb teremtést nem látott éltében soha.

Egy lyánkát láttam az anyádnál, mondá szobájába érve Vinczének, ki az?

Gyomay Klári, felele Vincze, rokonos az anyámhoz, s nevelőbe adva hozzá. Gyula áradozott dicséretében, szép ártatlan külsejéről, megfelelő belsejére vona következést, s boldognak mondá azt, kinek egykor jutand.

Jó gyermek, mondá futólag Vincze, kár hogy szegény.

Gyula átallá ezen szavát Vinczének, mely némi homályt látszék borítni, még új ismeretségű barátjára. Vékony gyanú ködlött lelkében, hogy a Vincze gyöngéje, tán vagyon-áhítozás lehet. Azonban magába fojtá megütközését, s e napon mindketten szótlanabbak levének, s biztosságok fonala kissé megszakadottnak látszék.

Másnap Klárcsi szellői könnyűséggel jára fel s alá a folyosón, gyakran megcsördülének kulcsai, mint gazdasszonyság czímjei, az élés-tárba jártában, az ifjak ablaka alatt; s nem mulasztá el, hol két hol fél szemmel nyájas pillanatokat vetni be rajta; vagy épen köszöntést is merni hozzájok. Gyula gyönyörrel fogada mind pillanatot, mind köszönést, s a lyánka sürgése forgása a ház körül, és tartózkodása benne, kies jövendőt deríte eleibe. Vincze csekély figyelmet látszék mutatni a lyánka nyájas tetszeskedésére, mely Gyulát, az ártatlan alakban egészen elbájolá.

Jó lyánka, mit érnek angyali kincseid? gondolá magában, te szegény vagy s elnémulnak a feléd dobogó szívek; de enyém nem! tevé gyönge távolas gondolattal utána.

Gyula egész erővel neki feküdt a kiadott pörnek. Tudván, hogy a septemvir urak pereket nem vonatnak ki, s így ez csak próba-munka nála, továbbá: hogy mennyi függ javunkra vagy kárunkra, az első benyomásoktól, a lehetőségig tökéletes munkát kívánt benyújtani a septemvirnek; a minthogy ez teljesen meg is vala elégedve azzal.

Öcsém uramból jó tisztviselő lehet, ha magát el nem hanyagolja. Mire szándékozik? kérdé.

Csak otthoni gazdálkodásra, vala Gyulának kissé tartózkodó felelete.

Hasznos kör a gazdai is, mondá vontatva a septemvir, alap- és törzsök-állapot a polgári állományokban; de a tudományos készületüt ki nem elégíti, kitől a haza is többet vár. Azt, hogy az egyszerű természettől elnyerhessük hasznainkat, tehetjük nyilt józan ésszel is; de előitéletes és fortélyos embertársainkkal bajlódni, azokat boldogítni, nagyobb feladat, s csak tudományos míveltséggel és készülettel vihetjük végbe, ha bár a tudomány sehol sem felesleges. De tekintsen öcsém uram a gazdai állapotra hazánkban: mi annak egyéb czélja, mint napok leélése, nagy fáradalommali kivitele annak, hogy legfelebb is a főbb szükölésektől megóvattassunk? Élnünk csak azért, hogy megéljünk, valóban igen szűk kör, s kevéssel terjedtebb azon baroménál, mely egész nap legel, hogy élelme lehessen.

Ez állhat, méltóságos úr, felelt szerény meghajtással Gyula, ha azon előitélet áll, miszerint az apa azon fiát szánja rendszerint gazdának, ki legcsekélyebb lelki tehetségű a többi között. Jelenleg: szántani tavaszszal és őszszel, miként ősatyáink tették, tudni minden földünkbe mennyi mag megyen, s ismerni a mezei munkák idejét, sorát, módját és közönséges fogásait, s a helyhez tanult időjárást – teszi nálunk a gazdaság egész tudományát. Az ilyen nyugodtan mondja, ha nem termett: nem adott az isten! s az ég rovására bizton reméli, hogy a jövő évben, a bő természet, mostani henyesége, mostani félmunkája, és szorgalma mellett is, kipótolandja az idei mostohaságot. A haza boldog földje, kedvező időjárás, pótolják is olykor ezen henyeséget, s mintegy megörökítik azt. Hogy ily gazdálkodás mellett, sem haza, sem gazda nem nyer, én is hiszem. De úgy vélem, másként fordulandna a dolog, ha mívelt tudományos férfiak választnák köröknek a gazdálkodást, kik saját magányos hasznaikkal párítni óhajtnák és tudnák az egészét, s ne csak szükségtőli menekvést, hanem honi érdeket, s kedvtelést is tűznének ki nemes czélul abban. Minden tudomány a természetből foly ki, de ismét abba, mint anya keblébe foly vissza. Ha hát a gazda ezeket használja, kétségen kívül nem csak magát helyezi kényletes állapotba, hanem nemzete gazdagságát is elősegíti; mi is hazánknak jelen, termesztői inkább mint kereskedői állásában, nem csekély tekintet fogna lenni. Hasznos példaadást is csak illy férfiaktól várhatunk, csak illyenek birhatják józan fontra vetni a külföld haladásait, s előitélet nélkül állapítni meg: mi való azokból hazánk körülményeihez? egyedül ezek bírnak új ösvényt törni; mert szorongó elme nem meri ki szabad térre magát. Folyvást sántít a biztos nyomon, melyen ha haladást nem remél is, de tévedéstől nem remeg.

A kép, melyet feste öcsém uram, nem épen rossz, csak még egyet teszek utó-tájúl hozzá. A köz dolgokat, és azokbani részvétet, ne hagyja ki köréből, miként rendesen gazdáink szokták, s ne temesse magát egészen falusi magányába. Ismerek rokonaim közt többeket, kik vármegyéik legérdekesebb gyűléseiből, sőt tisztválasztásaiból is elmaradoztak; mert szántni-valója volt a lónak, vagy magyar köntöst kellene tartaniok, melyben pénzök fogna heverni. Polgár és gazda, szépen megférhetnek együtt, s ezeknek egybeolvasztása, vaskos önzésre-hajlástól is megóv bennünket. Az a szerfeletti otthonozás, mintegy elveszteti magával az embert. Gyula felfogadá ezt, s készülést igére reá. A septemvir úgy látszék elégedett volt vele, s Gyulának úgy tetszék, mintha e nap óta figyelőbb lenne iránta, s mintha foszlott volna az a becset tagadó tekintély-tartás, melylyel az ifjakkal rendesen bánni szokott; legalább ebédnél, vacsoránál, gyakran különösen ő felé intézé beszédeit.

Ezen ebédek, vacsorák, a legboldogabb pillantatokat szülék Gyulának. A nagyságos asszony, Klárcsi mellé rendelé az ő ülését, s ellenébe Vinczéjét. Kölcsönös kínák, figyelmek, apró tréfák, kedv-derületek, mikre az asztal, mint öröm-ízlet helye, különben is kész alkalom szokott lenni, hamar megszövék az ismeretséget, mely naponként bizonyos neméig növekedék a biztosságnak. Klárcsi nem hagyott hibázni valami evő-szert, kenyeret, italt Gyula előtt, hamar kilesé kedves étkeit, s ezekből el nem mulasztá a másodszori megkínálást. Gyula viszont leüléskor és felkeléskor, tolá és vevé a széket Klárcsi alá és alól; s így a kölcsönös figyelem mindinkább kedvesebbé tevé a szomszédságot. Asztal felett a szót az öreg pár vitte; azonban ha vendég nem volt, közbeszólhatott az ifjúság is, oly tiszteléssel mindazáltal, mely a feszességnek tő szomszédja vala. Vitatkozások csak az úrnál valának, törvényes s ezekkel rokonos tárgyak felett megengedve; úgy mindazáltal, hogy a végszó és igazság-adás ő nála maradjon meg. Az asszony ellenmondást nem igen tűrhete, s itéletei kemény principálné szavai valának. Legszabadabb volt az ifjúság mulatozása akkor, mikor táblák adattak, mi gyakran történt; ilyenkor apró körökre oszlott a társalgás; felső végén hangosokra, alsón lépcsőnként suttogóbbakra. Ilyenkor leginkább szokta Gyula beszélgetésbe rántani a kedves lyánkát, s gyönyörködni ártatlan lelke és mételyetlen gondolkozása nyilatkozásaiban. Ilyenkor az étel ital és kedv hevűleteiben, gyakran arra bátorodék, hogy a lyánka nyugvó kezére nyomja kezét, s különös kéjt érze terjedezni magában, ha azt a lyánka kissé megszenvedé, s csak halkkal, vagy alkalommal vonakodék ki. Csak azt fájlalta örömeiben Gyula, hogy Vincze barátjával nem osztozhatott azokban. Kedvetlen és komor meredező volt ez már darab idő óta, ritkán fonódott az asztali beszélgetésekbe. Egytagúlag felelgetett, kerülni látszott barátját is, békes kedélye kifakadó lőn gyakran, szemeire bú, vagy betegség látszott homályt vonni, s minthogy a részvevők kérdéseire főfájásról panaszkodék, néhány nap-óta tartó súlyos állapotja, kínos aggódásba kezdé szüléit is ejteni. Gyula, baráti gonddal ápolódott körülte, s felvidámításán iparkodva, szétcsalogatta őt a városba, s ki mulatóiba; nem volt sikere semminek, s minél nyíltabb és sürgetőbb volt Gyula, annál zártabb és eltolóbb Vincze.

Klárcsi egy csinos emlék-könyvet kapott ajándékban, s czímlapjára ennek, valami czélszerű s ízletes festést óhajtott. Gyula kapott az alkalmon, szolgálhatni a kis kegyesnek, s mint festész ajánlá e munkára magát. Váltott vonakodása és sürgetőbb ajánlkozás után, átvevé Gyula a könyvet, s alig várá, hogy édes zsákmányával szobájába térjen. Ez már kedvesebb munka leend, Vincze pajtás! kiálta derülten, mint minden pör-kivonás a világon! – Vincze nem felelt, csak főfájása új jelenségeiről panaszkodott.

Égett Gyula keze alatt a munka, s az éjnek egy részével is pótolván azt, más nap alkonyat felé elkészűlt vele. Épen társaság volt híva a septemvirnéhez, ifjaink beparancsoltattak, s Gyula megjelent festésével. A nők nem fogytak ki magasztalásából annak, s Klárcsi szíves hálával tette köszönetét a festésznek. Báró Regéczy Póli is jelen volt a társaságban, s Gyulával nyájas kedvességgel újította meg báli ismeretségét. Táncz, hanga, ének, és játékok válogaták egymást. Gyula bájolón vala közölve Póli kifejlett kecsei s míveltsége, és Klárcsi gyermeki kedélye, és nyiladozó bájai között, s egy vala ez legboldogabb estéi közöl. Azonban némi búsongást sejtvén gyöngén ködleni Klárcsi arczain, mi azokat még vonzóbbakká bájolá, inkább feléje tolakodék, hogy kis bánatját leenyhítni segítse, melyet a főispánné szokott keménysége sebének gondola.

Vacsoránál Klárcsi az öreg báró Regéczy és Gyula közé esék, s Vinczére mint házi úrfira, Pólinak mulattatása bizaték. Derekas zajlással folyt a vígság, minthogy a báró esküdt ellensége volt minden feszességnek, s tréfáival alkalmasan tudta egygyé olvasztani a társaságot. A septemviren és nején, észrevehető volt hatalma az ő egyenességének és hímezetlen nyíltszivűségének. Klárcsi nem vala ugyan szokott kedvében, de nyájas még is, s a hozzá oly kitetszőleg figyelmes Gyula iránt, viszont szives, viszont figyelő. Leány! felkiáltott egyszerre a báró, ki különösen szeretett az ártatlan gyermekkel évődni s legelni zavarodásain; te látom éhen hagynál engem, a másik szomszédod mellett, ha nem volna eszem, nem igen várni be a kínálást. Klárcsi arczai egyszerre lángba borultak, s a báró hangos kaczajja és a többi vendég enyelgő mosolya, a lyánka zavarodását legfelsőbb fokig emelék. Színt kerese felugrani székéről s kisimulni a báró pajzánkodásai elől. Gyulában kelő szerelem nyájas érzete, homályos kedvetlenséggel párosúlt; érzé, hogy ezen szép érzelem, köz szem eleibe tolatva, szentségteleníttetik, s veszt azon bájos ingerből, melyet titok és lappangás fátylai kölcsönöznek annak.

De a mint szobájába tére, csodás érzelmek zajlottak Gyula keblében. Foszlani kezde előtte azon homály, mely lelke eddigi állapotát borítá, s utótájból derengett eleibe, kelő indulatja a kedves lélek iránt. Lejteni hagyá, miként varázs-lámpa alakjait, képzete előtt a mult napokat, s Klárcsival váltott viszonyait azokon; látá miként járdala el dolgot keresve ablaka alatt, hallá a szakács perlését, hogy nem kaphatja ki az éléstárból egyszerre szükségeit; előidézé e lyánkának, a juratéria ablakán, hacsak futólag is bevetett pillantásait – s mindinkább bizonyos lőn előtte, hogy érzelmei viszonoztatnak. Lelkének kéjes hangulatában, nem jöve álom szemére; nemügyelve Vincze emlékeztetéseire, karjába támasztott fővel ábrándozék; majd óntollat foga, s hogy kedves tárgyával közelebb foglalatoskodjék, hevült képzeletéből Klárcsi mell-képét kezdé rajzolni.

A mint elővonásaival kész lőn, ágyba mene, de nyugvása csak rövid lehete. Felriada kedves Vinczéje nyugtalanságára, kinél álmatlan hánykódások, nehéz sóhajok s lassú nyögdelések, nyilván veszélyre mutattak.

Nem alszol édes Vinczém? kérdé aggódva Gyula.

Nem, felele ez bágyadt hangon; rosszul vagyok! Felszökék Gyula, s ágyához riada. Fejét fogá, melyről panaszkodék, s lángban lelé azt.

Hajnallik, mondá Gyula búsan; jer barátom a szabadba velem, a friss levegő fel fog éleszteni. – Sebtében magára veték köntöseiket. Vincze az öltözés alatt rápillanta Gyula festésére, s felfogá azt; de bágyadt kezében reszkete a papir, s letevé azt ismét. Gyula gondosan bepólyázá barátját, s kiindulának egyik kapuján a városnak.

Néma borongásban, melyben, csak miként messze derű kék foltja, csillámlott meg Gyulánál új szerelme, haladt a két barát Pestnek még néptelen utczáin. Nyílóban állt a tavasz, enyhes volt a levegő, mell éledezett s a szorult szív éldeletre nyiladozott. Már elönté bíborát keleten a nap, a mint ifjaink szabadra érének. Ó be szép a természet! felkiálta Gyula! nézzd édes Vinczém a tavasz nyílása, mely az egész természetet életre költi, jelképe mintegy, részünkre is nyílandó örömöknek; a mell mintegy eleikbe dagadozik, s a szív bájos előérzetekben dereng feléjök.

Nálad úgy lehet, szóla merülten Vincze, s vonaglón szorítá kezét homlokára, s tán boldogabb vagy – de én –

Gyulának egyszerre fény lövellett elő. – Vincze! téged valami epeszt! kiálta aggódó hévvel, s barátod ne tudja azt, Vincze?

Vincze kelő füvet tépett fel a földről, nyíló falevelet le a fáról, szórta azokat, s újakat tépdelt; egyszerre köny-zápor eredt meg szeméből, s nem birva magával borult barátja meljére. Gyulám! titkom elöl, ki kell fogadnom vele! zokogá; én és Klárcsi – két év óta szeretjük egymást!

Néma szünet állt be ezen szóra mindkét részről. Lepő bánatja a vesztésnek, tépett csirái a kelő indulatnak, összeomlott nyájas remények, dúltak keresztül Gyula lelkén, s csodás érzelmek, zavarban küzdtek keblében; Vincze miként itéletes rab, várta ennek kimondását s nem volt szive fölemelni fejét bánatos leborulásából.

Ez dúlt hát benned jó ifjú? mondá végre fojtott hangon Gyula, s hevesen szorítá Vinczét magához. Értelek! felhőt vonék szép egedre, jámbor, de ború nem lesz belőle, fogadom barátságunk szentségére neked! Indulatom Klárcsidhoz csak kelőben vala még; jogaid hozzá régiebbek és megállóbbak. Én egyebet nem vesztek, mint egy szép ámulatot; de szivedett még közelebb nyerem érte szívemhez!

Miként nyári zápor után felszakadoznak a fellegek, s vidámabban kél a nap; úgy kele vidulva fel barátja melléről Vincze. Hála, barátság láng heve s boldog kéj érzelmei, olvadtak azon tekintetben össze, melyet Gyulájára vetett; nem szólhatott, de szavak helyett forró ölelés volt tolmácsa, belseje szép zajának.

A két barát az ifjú fűre terült le, s sziveik csillapodtával, megismerteté Gyulát Vincze, szerelme történetével.

Klárcsi atyja, az öreg Gyomay, hat százados agg magyar nemes nemzetségből származott, s nagyanyja együtt osztozott a septemvirné nagyanyjával. Atyja még nevezetes birtokos vala, de pörök által sokat elvesztett vagyonából, s fija átörökölvén atyjáról a pörlekedés szomorú szenvedélyét, sőt ezt még a biztalan bányászkodásival is nevelvén, lassadán lesülyede, s széles vagyonából, a harsagi kis résznél egyebe nem marada. Ebből szűken, s mindenkori kikerülhetésével a szükségnek, éldegéle annyival is inkább, hogy örök reményben pörei és bányája szerencséjik felől, ritka rossz gazda volt, s neje halála után, gazdasszonysága is, melyet Veronka, már koros hajadon leánya folytata, nem a legszűkebb markok közt vala.

Gyomay untalan a káptalanokat, conventeket, megyék és curia levéltárait járta; kutatta az okleveleket, pöröket, azokat másoltatta, s hogy jogot nyomozhasson ki más birtokaihoz, a magáéit lassanként olvasztgatta. Különös szenvedélye volt; nemzetségek czímereit, pecsétjeit, származás-fáit meggyűjtögetni, azokat kincs gyanánt tartogatni, azokból rokonságot, összeköttetést és jogokat nyomozgatni. A minthogy annyira is haladt a magyar családok genealogiáiban, hogy ritka ifjú fordulhatott meg előtte, kit, nevét hallva, egyszerre nemzetsége egész szövedékivel meg ne bírt volna ismertetni.

Számos pörei ugyan nagyjára jó lábon álltak; de minthogy a törvénykezés kereke világszerte kenve forog, elállott az övé gyakran, s járással keléssel és sürgetéssel tört azt megindítgatni s forgásban tartani. Így volt bányájával is. Kevés kezekre telvén költsége, csak haldoklott ez; a néha mutatkozott gazdagabb ér kifogyott siker nélkül, mi ha lett volna is, hűtlen felügyelője nyelte el azt. Azonban nem volt erő, mely Gyomayval kettős szenvedélyéről lebírt volna mondatni. Agg kora, a legjelesb magyar házakkali egybeköttetése s nemzetségének nevezetes birtok-jogai, miket a nagybirtoknak ellenébe ellensúlyúl tárogatott ki, s bizonyos makacs büszkeség, mely született tulajdona látszék lenni, nem engedték őt letérni káros pályáiról. Különösen kitünő volt kevélysége akkor, ha nagy urak által mellőztetett. Egy gazdag mágnástól, ki ellen fontos pört indított volt, minden szükség-látása mellett is, megveté az ajánlott tetemes egyességi összeget, csupán azért, hogy ez egy társaságban, a családjávali rokonságot tagadta, s ezt Gyomay becsületében járó dolognak tartotta, pör által is bebizonyítni. Ha azonban a főbbek simák valának iránta, hajlóbb bíra lenni a nyers vesszőnél.

Míg Gyomay járt kelt, az alatt külső belső gazdasága, Veronka lyánya gyönge vállain feküdt. Ez megturkáltatta sovány földjeit, levágatta füvét, mi a vakondok-túrástól levehető vala, munka nagyját megtéteté parlagos szőlejében, s betakaríta mindent, mit a jóakaró természet önkényt adott, s cseléd hűsége meghagyott.

Veronka a legjobb teremtés volt a világon, s áldás az egész falun. Egykor szép vala ő, de egy szerencsétlen meghülés tüdő-sínlésbe ejtette, mely halkkal hervasztotta őt a sír felé. Maga jól tudta kigyógyúlhatlanságát, miért is egy pár szerencsét, melylyel megkínáltaték, elutasíta magától. Minek megcsalni mást sanda önzésből? mondá a jó lélek, s holtan kötni magát öröm-váró élőhöz? Érzé lassú sülyedését teste alkatjának, s szokék úgy tekintni magát, mint csak féllakosát ennek a földnek s mint már félpolgárját a jövő szebb életnek. Szelid tökéllett lelkéhez, segédül vette a vallás boldogító vigasztalásit, s föltevé magában, hogy rövid földi pályáját, mintegy vetésül az égire, jótétekben s emberi nyomorok, szenvedések enyhítéseiben tölti el. Segítette a szegényt, miként telt a háztól, öntestétől elvona minden elvonható köntös-darabot, inyétől minden csemegét, hogy szükséget enyhítsen a helységben, szemétől meglopá az álmot, hogy köntösetlen gyermeknek ruhát szabogathasson, s nyugalmat sorvadó tagjaitól, hogy beteget ápolhasson. Áldó angyalként járt kelt a faluban maga vigasztalásival, és cselédje tápneműekkel; mert egy két bögre a falusi beteg vagy szegény számára, mindig téteték fel a Veronka tüzéhez.

Gyomay bánattal tekintett Veronkára, látván, hogy miként féreg nyílt virág kelyhében, akként dúl a halál jó leánya életében; s a különben heves, kímélő vala iránta. De vigasztalódott, ha mellette angyali szépségben és szelidségben, Klárcsi leányát fejledezni látta. Miként nap tiszta csendes folyam felett, úgy kelt az élet a gyermek szép ártatlansága felibe. A szem vidulva legelt a nyiladozó kecseken, mert mindegyike egyszersmind nyomatja vala szép lelkének. Nyájas mosoly lebegett a csiga szácska körül, hódító pillantások súgárzottak ki az égszín szemekből, melyek miként tiszta csörgeteg, leereszti feneke kövecseire a látást, úgy hagyták a nézőt lelátni szive fenekére; kedveltetés vala minden szava és mozdulata, kedves volt szives nyájassága, miként lengedező szellő a nyári hőségben. A minthogy kedveltje is volt ő az egész háznak, s derülten folyt a munka jobbágynál és cselédnél az udvarban, ha Klárcsi közte sürgött. Csakhamar megismerkedett ő mindegyiknek házi körülményeivel, s részvétes beszélgetést font azok iránt velek.

Komoly atyja majdnem gyermekké lőn gyakran vele. Térdére vevé, s torzomb bajuszával hagyá őt játszani, ijesztgeté azzal a kis bohót. Óra-számra elenyelgett vele bábjai körül, s ha sokáig nem látta, vagy Veronka elfoglalta őt, hiányzani látszott mindene. Nagyobbodván a gyermek, még bájolóbb, még kötelezőbb, még szükségesebb tuda lenni atyjának. Keresé az alkalmat, miként tehessen apró szolgálatokat körülte. Reggel atyus sipkájával küldé be őt Veronka, aztán pipáját vivé ágyához; este ő nyújtá az utolsó pohár-vizet és háló süveget neki, és tőn mindent körülte és a háznál, mit kis ereje megbírt, kész önkénytességgel, legkisebb ködöcskéje nélkül az unatkozásnak. Nem is vonhata bú vagy gond oly ránczot Gyomay homlokára; melyet Klárcsi gyermeki ártatlan kedélye ki ne bírt volna simítani.

De ha szeme fénye volt ő atyjának, Veronka nénjének épen lelke mássa vala, s gyűlpontja szerelmének, gondjának és kényeztetéseinek, miknek rontásaitól a lyánkát, csak szerencsés kedélye óvá meg. Miként őz-fiú az anyjával, úgy szaladozék Klárcsi Veronkával mindenfelé, hol segítvén munkáit, hol pedig akadékoskodván játékaival neki. Elszakadhatlan volt tőle; s Klárcsi éjjel is nénjével óhajtozott hálni; de ez félvén a maga nyavalyájának lehető káros befolyásától öccsére, nem engedte azt meg; sőt ezen gyöngéd aggódása annyira terjedt forró szerelmében iránta, hogy szív-küzdelmei ellenére is, csak ritkán, s csak arczfelen csókolta meg testvérét, kiért szíve lángolt.

Ezen örök együttlét Veronkával, még inkább kifejté született lágyságát Klárcsi kedélyének. Csöndes kegyes jótevői körbe szoktatva, szeretettel ölelte ő az egész világot; harag volt egyedül azon rossz oldal, melyet az emberekben, betegség és szükség, melyet az életben ismert; amaz ellen a kiengesztelést, ezek iránt pedig az ápoló kéznyújtást tanulta kötelességének. Mindenkinek örömét, mindenkinek búját magáénak fogadta, s ő mintegy mások érzelmeinek visszhangja látszott lenni; mások akaratját, ha bár áldozattal is elősegítni, s nem követelni saját akaratot, elégültnek látni mindenkit maga körül, s e látásban lelni saját elégedését, valának fővonásai jellemének. Ha Veronkát kór-jelenségei vevék elő, fél napokon át, játék és tágulás nélkül figyelt ágya szélén, s elég jutalomnak vevé, ha párszor kedves betege párnáját igazíthatá. Ha szunnyadott nénje, órákig ült szobori csendben a szobában. Ha atyját felindulva látá, bájolón szede elő mindent, mit kedvesnek tuda neki. Cseléd apró vétségeit magára vevé, s reg- vagy est-étjét, meg nem eheté úgy, hogy azt a cselédség éhes gyermekeivel meg ne osztotta volna. Ő, ki az égi-háborútól rettegett, és szemét dugta a villámlások elől, a csodálatig bátor tudott lenni, ha atyja otthon nem létében, egyedül maradt égi csattogásban Veronkával; csakhogy ezt, kinek szintúgy gyöngéje volt az attóli félelem, nyugtathassa.

A generálnak, ki a Gyomay-részen kívül egészen bírá a falut, egy évvel korosabb Máli lyánkája, barátnéja volt Klárcsinak; egy lelkes de lobbanó heves lyánka. Málinak különszakított virágkertecskéje volt az udvar kertjében, s a két lyánka egy estén, vígan öntözgette abban együtt a virágokat. Klárcsi enyelgve szökdel kis bádog öntözőjével, vigyázatlanul lép, s legkedvesebb virágját barátnéjának, letapodja. Ez haragra lobban a káron, mérgesen löki el a kis kártevőt, s ez hanyatt esve egy virág-kórón felhasítja karját. Eljajdul a lyánka fájdalmában; de látván maga felett ijedt-halványan állni barátnéját, a sírásra vonult száj egyszerre mosolyt hazud, felszökik s angyali kedvességgel követi meg Málit kártételeért. Máli, karjára pillantva, vérben látja azt, néma reszketésben áll kiskorig, majd hevesen szorítván magához Klárcsit: bocsáss meg, bocsáss meg! ez minden ejthető szava a zokogástól. Máli nyakkendőjével köti be a sebes kezet, s kölcsönös követések és hiba-elvállalások közt, még szorosabban forr a két lyánka szíve együvé. Ilyen vala Klárcsi mindenkihez; önkedveltetés, áldozatrai készség, s az egész emberiség iránti szelid jóakarat, valának szép tulajdonai.

De Gyomayt gond aggasztá gyakran, ha kedves Klárcsijára tekinte. Mind irántai gyöngéd atyai indulatja, mind büszkesége, keveslék számára azon szűk körű nevelést, melyet háza és Veronka adhatának vala neki; terjeszkedést pedig semmifelé nem engedének körülményei. Klárcsi utolsó sarjadéka vala a Gyomay- agg-nemzetségnek, s egy rangos vő, ki ezen vég szikrát még egyszer vidor lángra lobbantsa, nem vala utolsó az atya számos reményei között. Egykor e feletti szív-hánykódásában, eltökélé magában, hogy a generállal értekezzék a tárgy felől, s ha ez nevelőnét hozatna ki Málijának, engedné meg Klárcsit is részt venni annak oktatásiban. Gyomay különösen tisztelte a rangos, de e mellett minden büszkeség nélküli katonát, a nyájas emberbarátot, a nyílt eszű gazdát, és világtapasztalt embert benne, s egyedül ő vala, kinek szavára gyakorta hajlott. – Mint agg-szabású magyar, nem ízelé ugyan a generál sokféle újításait, idővel azonban ezeknek sok hasznossaival megbékéllett, s legalább annyiban halada türelmében, hogy a faluban nem ellenzé azokat. Magyar szokás szerint, bátor maga Gyomay is, a nagy genealogus, alig tudá a rokonságot nemzetségi tábláiból kierőtetni, atyafiságot tarta egymáshoz a két ház; a generál, uram bátyámnak szólítá Gyomayt, ez viszont, megadván a rangnak is a magáét, méltóságos uram öcsémnek a generált.

Kedves uram bátyám! így szóla a generál, a mint Gyomay a maga czélját, beszélgetésbe fonva előadá; én megvallom, sem fiúra sem lyánra nézve, nem vagyok barátja a házi nevelésnek. Két fő zára van minden tudnivalónak a világon. Egyiknek kulcsát a természet nyújtja kezünkbe, másikáét a világ és emberei. Ama tudomány szép, s kis körben, szerencsés körülmények közt, boldogíthat ugyan magában is, de bíztalan; a másik nem oly tiszta, de biztos fonalat nyújt az élet csalkertjében kezünkbe, azon pályával és azon szerepekkel ismertetvén meg bennünket, melyen és melyekben játszanunk, zajlanunk kell. Boldog ki a két tudományt szerencsésen páríthatja egymással, mint barátja a természetnek, és barátja az embereknek. Az itthoni nevelés, könyvekből tanít inkább; az iskolai, életből és emberekből. A könyvekből merített világismeretet holt tudománynak nézem, otthonról adott utasításnak hosszú útra, s másnak szabott köntösnek, mely testünkhöz ritkán simul oly teljesen, hogy itt el ne álljon tőle, ott ne szorítson. Ily győződéssel nincs czélom nevelőnét hozatni ki, inkább leányomat küldöm nevelésbe.

Úgy vélem, méltsás uram öcsém, mondá Gyomay, hogy fiú-gyermekre nézve áll ugyan ezen elv; de a lyán-gyermek minek bolyongjon a világban? Házi csend és háza népe, az ő köre és világa idővel is; s azt: miként kelljen élni és díszt tenni nemzetségének? megtanulhatja házi nevelés mellett is, s úgy tartnám épen ennél legjobban. Nagy világban nagy köröket tanul ismérni, s mi természetesebb mint az, hogy ezeknek csillogásit és alkalmait, a még tapasztalatlan gyermeki elme és szív, kívánságai közé szívja be, s idővel elégedetlenül kicsinyelje saját körét? Gyomay a régi magyar nőket hordá például elő, kik anyjaik körül neveltettek.

A generál nem tagadá azon gyakori hibát, melyet Gyomay feszegete; de azt legtöbb lyán-nevelő intézeteinknek, nem legczélszerűbb alkotásaiban és rendszereiben keresé. Kiterjeszkedék némely hiányaira ezen intézeteknek; de más részről előadta a házi nevelés káros befolyásait is életünkbe, nevezetesen azt: miként szűkíti össze isméreteinket, zsugorítja össze szíveinket, s miként teszi rabjául a leányt jövendő sorsának; míg a világban kimívelt nő, inkább asszonya annak, bár miként hányja vesse is az.

Gyomay hajlott meggyőződni a generál okoskodása által, mert önszíve óhajtásaival is egyezett az; de maga részéről reményt teljesedésökhöz nem látott, s még nehezebb szívvel tért haza a generáltól, mint hozzá ment volt.

Azonban a történet szerencsésen kisegíté őt aggodalmaiból. A septemvir ellen folytatott pere, igen kedvezőleg álla, s amaz kénytelennek látá magát, vagy alkut tenni, vagy nagy részét jószágának veszélyeztetni. Mint világ-okos jól tudá, hogy a szíveskedés selyem-szálacskái, inkább lekötik a makacs szívet, mint durva lánczok, nője egyezésével eltökélé, házához, mint rokonaihoz nevelőbe venni Gyomay lyánkáját, hogy így a kedvező alkuhoz közelebb simúlhasson.

A septemvirné különben is büszkeségét lelé az ily növelésekben; általok oly háznak kívánván ismertetni a magáét, mely fiatal nőszemélyeknek illő képzést nyújthat.

Gyomay meglepetett habzásban álla, a mint a levelet vevé. Nyájas udvarisággal vala ez írva, és oly kímélettel, hogy az ajánlás szerencséjét inkább maga részére látszék hajtani benne a septemvir, mint a Gyomayéra; ennek büszkeségének teljesen elég vala téve; de pört folytatni, sürgetni, nyomni oly jótevőnk ellen, ki kedves gyermekünk boldogságát munkálja, lelketlenségnek látszék előtte; felhagyni a pörrel háza rontásának, alkudozni pedig még korainak. Napokig hányódott a választások között; végre győzött az atyai szív, s elhatározá magát, hogy átadja leányát. Addig, úgymond, pihenjen inkább a pör; egy ügyes vő, ha nem élek befejezheti, vagy alkuval elölheti azt, miként neki tetszeni fog. A lyánkát tehát telésen felül is kikészíté, miként büszkesége kiváná, s egy reggel magához emelé a kocsiba. Nincs toll leírhatni a két testvér kínos búcsú-vétét. Gyomay csaknem erőszakkal ragadá ki Klárcsit Veronka karjai közől, s ez azután is még sokáig sínlé veszteségét. Gyomay a mint kedves magzatját átadá a septemvirnének, kijelenté akaratát, hogy lyányára sajátokból mit se költsenek. Kikészítve van a leány, úgymond, miként falun lehete, s ha ki nem kerülhető szükség adná elő magát, költséget küldeni, miként telik, kész leszek. Gyomay tudniillik, mintegy sejtve a csinos cselvetést, kikerülni kivánta, a mennyire lehet, mélyebb leköteleztetését a septemvir háza iránt.

Klárcsi csakhamar kedvelt lőn a háznál; néhány nap mulva nem vala annak egy tagja is, ki neki szivességgel ne lett volna adós. Magát a szigorú háziasszonyt is, ki tudá fegyverkeztetni haragjából, a maga kedveltető nyájassága s unatlan szolgálatrai készsége által, minélfogva nem sokára egész keze lőn a háztartásban.

Vinczét a deli lyánka, mely mint sugár őzfi, szellői könnyűséggel szökdelt előtte, az ifjúság szép hajnala bájaival mosolygott felé, s mételytelen szív és kedély ártatlanságával nyilatkozott szavaiban és tetteiben – egyszerre elbájolá. Különös kéjes jólét terjedezett lelkében, ha a lyánkát látta, vele szólt, körében mulatott; de azt még szerelemnek nevezni magában, nem fogta volna merni is, ha valaki érzetét számon kérné tőle. Hiszen még gyermek! ezzel ámítá magát, mulatok vele, miként kedves ártatlan gyermekkel. Egyébiránt is a tartózkodó szerény ifjú tartott a kinevettetéstől, hogy gyermek tudá őt bilincsre verni. Ezen ámulat csalása mellett, naponként mélyebbre gyökerezék meg szívében a szerelem. Szeme előtt lebegett untalan a kis leány angyali alakja, erősen dobogott szíve, ha lépteit hallá a folyosón, s általában közlőbbnek, elégedettebbnek, jobbnak érzé magát, mióta körébe simult a Klárcsi kedves alakja. Hasonlóan vala Klárcsi is. Nem tudá a kis ártatlan, mi derít el bájfénnyel körülte mindent, mire csak tekint? hol veszi azon kedves kéj magát, mely ereiben pizseg, ha Vincze bácsiját látja? mi vonja őt a folyosón, ennek ablaka mellett el az éléstár felé, mely néhány lépéssel hosszabb útja annak? mi rántja szemét és gondolatit ő felé, s mi nyugtalanítja őt, ha Vincze kimegy a háztól, vagy épen pár napra elutazik? Jó ember az a Vincze bácsi! s jóhoz ki ne tudna jó lenni? Ez vala az ő ámulatja, mi mellett gondtalanul ülteté el, és ápolgatá, az első szerelem bájillatú virágát szívében.

Azonban ezen zsenge indulat, mindkét részről igen lassan nyiladozék, Klárcsinak leányi és gyermeki tartalékja, Vinczének pedig sajátos bátortalansága miatt. Kéjes pillantások, kölcsönös apró kedveskedések, s legfölebb az asztalnál, ha a számos vendég miatt, magoktól a figyelmet elvontnak tapasztalák, gyönge kézszorítások, valának minden tápláléki annak. Rokonság alkalmas palástja alatt, lappangott az a ház tagjai, sőt maga Klárcsi előtt is, mert szavakba nem ömlött soha, s Vincze a maga félénkségét azzal bátorítgatta, hogy kedvese gyermek még s így korai fogna még lenni a nyilatkozás.

Egy estvén Vincze, anyja szobájában mulatott. A septemvirné, a paszomántosnak, kocsihoz hozott mustráit nézeglé, Klárcsi megette kötögete, Vincze pedig egy szék háta mögőtt állva, válta lopott pillantásokat vele. Tisztté vált szokása vala Klárcsinak, koppantni a gyertyát. Ezért mene most is az asztalhoz, de oly ügyetlen vala ma, hogy hamva helyett világát vevé a gyertyának. Vincze sebesen szökött az asztal felé, gyújtani vinni a gyertyát, de a melyet már kezében fogott Klárcsi, s egymásba ütközött a két szerelmes. A sötétség kedvezése szívet adott a bátortalan ifjúnak, s hevesen szorította kebléhez a kedves lyánkát. Ez átengedte magát a hevesnek, s pillanatig mellére borult, azután kipattant a gyertyával. Lángoló arczczal tért meg a világgal, mit a septemvirné, a maga egy pár keményen ejtett dorgáló szavának tulajdonított. De az ifjú pár lángolt belül is; az egymást-feltalálás és szív-váltás boldogsága özönlött el lelkeiken.

Azonban ezen jelenés után is, a régiben maradt nálok minden, kivévén, hogy az előbbeni gondatlan nyájaskodás helyébe némi tartózkodás lépe közikbe. Szemeik nyilvábban szólának ugyan, de szájaik még zártabbak levének; s kivált Klárcsinál hajadoni szemérem lépett az előbbi gyermeki kedély helyébe. Epedének egymást látni, oly sok mondanivalójok vala egymásnak, s ha szem ellenében álltak egymással, elhalt a szó nyelvekön; idegen nem fogta volna sejteni szobrai állásokból azt a kéjt, azt az egymásoni lélek-legelést, mely egész belsőjökön édeni boldogságot terjesztett el. Egymással volt munkás képzetök untalan, s az élet minden habzásaiban, gondjaik kölcsönösen egymáson csüggtek, bájderülettel forgottak egymás körül gondolatjaik, azon boldog biztossággal, hogy ők egymáséi. De tovább haladni bátortalan szerelmök még nem mere.