Szépek, nagyságos uram! felele Porubay; de engedelemmel szólván, görbék. Én inkább vagyok hajló szánni az embereket tévedéseikben, mint megerősítni ezekben őket, vagy czéljaimra görbe úton használni azokat. Az élet minden emberre nézve más más út. Soha sem voltam barátjok azon világi köröknek, mik az emberiséget vagy rosszabbnak vagy butábbnak tekintik, mint azt annak becse s önfelebarátiságunk megengedhetné. Én eleresztetésemért esedezem.

Ön komor oldaláról fogja fel a dolgot, mondá némi ütközéssel a báró. Mondja meg nekem legtöbb örömeinket nem inkább hit nyújtja-e nekünk, mint való? mi pedig csak hitet árulgatunk. Használ-e nőinknek legvalódibb hűsége is nekünk, ha mi ellenkezőt hiszünk és megfordítva? Elégedésünknek is nem egyedüli kútfeje-e a magunk és körülményeink felőli hit? Mit árt az, ha a vevő egy egypti ereklyét bír tőlünk, s csak mi tudjuk, hogy az nem Théba omladékinál ásatott? neki soha sem leend módja feleszmélnie csalódásából. Nem marad-e nála és maradékinál örök kincs az ereklye, melyhez kedves hit áll kötve? S mondja meg ön nekem: ily magunk forma segélyek nélkül is, nem fog-e soha az effélékben csalódni az emberiség? Én azt hiszem, hogy azok, kik szép ámulásokat, hiteket árulgatnak, az emberi nemnek nem utolsó jótevői. Boldogúl csalódni, sorsa sőt ohajtása ennek. Gyermekek maradunk mindig, s csak ártatlanságunkat nőjjük ki.

Ha ezt megengedném is korosító intézeteiről nagysádnak, mondá Porubay, de a ló-ifjító működés.

Épen nem eshetik gáncs alá, mondá nevetve a báró. Úgy látszik, titkos egyezmény az az egész világon, hogy leányt hibájával adunk férjhez, lovat hibájával adunk el. Tán azért, hogy mindkettőben igen ritka a hibátlan.

Porubay előtt, ki mindenkor nemesen tisztelé a szép nemet, kedvetlen vala ezen összeállítás. Személy és portéka, nagyságos uram.

Mindegy, kedves Porubaym, azon egy különbséggel, hogy amaz egész éltünk boldogságába, ez csak néhány forintunkba kerül. Nyíltszívűségnek kellene uralkodni mindkettő között, de ez örökre elérhetetlen tökélyéhez fog tartozni a világnak. Addig hajló vagyok a lovat úgy venni én is, miként közönségesen vétetik; jár az kézről kézre minden hibáival, miként nyomata elkopásaig a pénz, s csak az utolsó kéznél megy veszébe; mely kellemetlen csapás miként láthatni, csak keveset s ritkán érhet.

Kálmán az elhatározásra még néhány napot engede Porubaynak, mik alatt, a még hátra lévő számolásokat kelle bevégeznie. Emez erősen elvala tökélve magában, hogy a bárótól szabadúljon; mert lelke többé nem lehete nyugodt. Azt vélé bűn felett ül, s a mint Jusztinka és Angelica elkészűlését megérté, mi sem tartóztathatá őt többé. Nyilalásról panaszkodék az ügyelő előtt, mit a sok ülésben kapott, lovat kért maga alá, hogy megrázassa magát, s felkerekedvén reá, útnak indúlt asszonyai után. Ezen útban találta volt őt Gyula a fogadóban, a tisztújításról jött vendégekkel.

Porubay egy városkában utólérte asszonyait, kikkel már akkor együtt volt báró Felsen Edvárd is, vürtembergi rokona Jusztinkának, s egykori szem-betege. A hálás ifjú, most férfiú, folytonos szemrehányásokkal gyötrötte magát, hogy szerelmével világba űzte jótevőnéjét. Nősülése után azonnal Jusztinka fölkereséséhez fogott; de őt, ki nemzetségi nevét nem használta, föl nem lelhette, magyar földön létét pedig nem is gyaníthatta, több ízben hallván elhatározását, hogy arra lépni nem fog többé. Gyanakodott azonban, miután a német tartományokban tett nyomozásai sikeretlenek valának, hogy a honvágy, mit nála több alkalommal sejtett, őt a magyar honba voná, s kiindúlt ide: látni egyúttal rokonit, Jusztinkát pedig kényletes életre hozni be vürtembergi birtokába. Az ember akként van életével, miként kertalkotásával. Únás követi ezt, mihelyt a tulajdonos minden szakasszal készen van, s többé nincs reménye újhoz, és várás öröme nem izgatja őt. Csupa fentartás igen is nyugalmas, s már lankadozó éldelet. Így volt Edvárd is elérte házi boldogsága körében. A hála szivessége, új nyájas jövendőt igért neki Jusztinka sorsának könnyebbítéséből, s lelkes nője előre szerette a barátnét ismeretlen rokonában, és szeretett férje orvosnéjában, s kies napokat reménylt magának az új háztag ohajtott társaságában. Leirása, de főkép gyógyításai után, csakhamar nyomába akadt Edvárd Jusztinkának. Lelkes kifakadó volt öröme, mely kiskorig magának Jusztinkának is olvasztott le szíve jegéből valamit.

Azon fogadóba, melyben Edvárd az asszonyokkal és Porubayval szállva volt, érkezett egy ángol utazó is, ki a magyar föld számos ritkaságai közt, a magyar bányákat látni jött, s ezeknek beutazása után most legközelebb az aggtelki baradlát készűlt meglátogatni. Erről annyi jelest olvasott ő fel Edvárd előtt, Porubay pedig hírek után annyi csodást horda fel a barlang felől, hogy végre Edvárdot is elfogá a kivánság: látni ezen játékát a természetnek; s asszonyait is rábirá látogatására. Fölkerekedék az egész társaság, az ángol társul csatlá magát hozzá, s minthogy csak félnapi járóra valának Aggtelektől, másnap délre behajtatának ennek csárdájába.

A csárdás, a barlang egyedűli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közől, szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott, hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtékei közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala birható erre; de a férfiak, s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka érdektelen közönyösséggel indúla a barlang felé, Angelica pedig hallván a hely veszélyeit, mintegy örvendő ohajtozással. Az ő roncsolt szivével most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék. Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenűl halt el szívének – végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének a merre utazék, temetőkerteken bús tekintetei.

A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindúlván a barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok be a szoros nyiláson utána, de tágula keblök, a mint bent az üregek is tágúltak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti magas menyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között, zúgó denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a képzelet, – mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.

Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a vezető, a mint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására mutatott a barlangnak; de a melynek szövényeit rettegé a vezető.

De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.

Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítni, hogy egészen kitanúlta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is, vélvén hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász sorsa.

A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatlan vala történetecskékben, mikbe oly mélyen merűle, hogy feledvén tisztítni fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s vissza-indúlóban volt immár a társaság, a mint Jusztinka borzadással veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit; a vezető semmi igérettel nem vala birható arra, hogy járatlan s neki ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyiláson, mely felől állottnak tudá Angelicát, elindúl keresni azt, erősen elhatározva magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.

Angelicában már az úton szokatlanúl borongott az élet-unalom, a vezető elbeszéléseire pedig, egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá magában, tépő kínaitól, s azoktól is kik még szívének kedvesek, egyszerre szakadni fog, a halkas megválás gyötrelme nélkül. A fáklya kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson. Ez egy kis üregre nyílt, melyből csakhamar nagyobba ért, s innen egy tágas boltozat alá lépett. Ide már nem hatott a fáklya világa, éj sötéte vette a lánykát körül, tapogatódzott kezével a nedves falakon, de nyílásra nem akadt sehol. Egyszerre borzadállyal futotta őt végig azon gondolat, hogy már halál leánya. Az élet szeretete hatalmas kapcsaival kapott szivébe, bánta hevenyés tettét, tért volna, de hasztalan kereste a nyílást, melyen bejött: lázadt képzetében felfordúlt a világ s fekvése a barlangnak. Felzajlott kétség és szorúlás fogták el szívét, téboly zavarban kerengett kiskorig az üregben, s eliszonyodtában magán kívül rogyott össze. Így találta őt Porubay ájúltan a nedves földön. A társaság húzamosan hasztalanúl várva a pár megtérését, kisietett a barlangból, hogy jutalmakkal szólítsa fel a falu embereit a keresésre. Elhalt minden hang a barlangban, s Porubay mi reményt sem látott maga előtt, nem más sorsot, mint azzal megosztott kínos halált, kit oly kedvesen ohajtott visszaadni az életnek.

Angelikát hamar felocsúdtatta ő a barlang vizével. Heves lángba csapott ki az élet-vágy a lányka szemébe, a mint Porubayt megpillantotta, kiskorig szabadulását vélve. De borzasztóbb lett kétsége a mint megértette, hogy ő utána indúlt, s őt is, a hű lelkűt, magával együtt bizonyos halálba rántotta. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! kiálta kezeit tördelve, és Porubayra borula. A bús lelkű férfiú egyik kezével átkarolá a lánykát, másikát búsan emelé fölfelé: oramus, így könyörgött szive mélyéből, parce pio generi et propius res aspice nostras! – Nyájas nyugalommal, s emelkedett szívvel vigasztalá kedvesét, gondosan csöpögteté roncsolt lelkére az ég bizalmát, s a vallás szép malasztjait. Majd égő fáklyával keresé a nyilást visszafelé, de kétkedve akada fenn, mert az üregből három nyilás ágazott szét. Egymás után tőn kisérletet Porubay mindnyájával. Hogy tovább ne tévedjen szétforgácsolá fáklyáját, s az elhintett forgácsokkal biztosítá a visszautat magának. Két sikeretlen próba után, végre a harmadik nyiláson indulának, hol az Angelica elejtett zsebkendője, azonnal lelket öntve nyugtatá őket, hogy jó úton járnak; s így visszajutának oda, hol a vezető elbeszéléseit tartá. Ha szinte nem találák is ott többé a társaságot, de bizván fölkerestetéseikben, a remény nyájas sugára élesztve köszönt be lelkeikbe. Úgy tetszik jó Angelica, mondá Porubay, a gondviselés ismét emberi segély alá vezérlett bennünket. Innen ne távozzunk, hogy ne tévedjünk. – Leülének egymás mellé, egy csepegvényoszlop-darabra; Angelica lehajtá fejét barátja ölébe, a bágyadás álmot lengete szemhéjjaira, s darabig szunnyada.

Porubayt különösen hatá meg ezen fájdalmas boldogsága. Ölében bírni földi mennyét és még is oly távul esni tőle! karjai közt tartani az élet szép boldogságát, s borzasztó halállal állni szemközt! mily kínos ellenetek!

Angelica fölébredt, s mély sötétségtől látta körülövedzve magát. A fáklyák mind elégtek immár, s új nyugtalanság, új szorongás környezte szívét. Jő e segítség édes Porubaym? szólt lassudon, vagy iszonyú halál marad sorsunk? Engedjen meg jó barátom, hogy bűnhödésemmel önt gyász végzetembe vonám!

Kedves Angelica! felele enyhítve Porubay, nekem kevéssel van több veszteni-valóm az élettel, mint megszokása annak. Kor és bíztató remények nem kötnek oly erősen hozzá, mint téged jó lányka; de bízzunk – mieink mindent elkövetendnek érettünk. – Ismét szerencsés vala szelid nyugalmat lopni be a lányka szivébe, mi nélkül maga is szükölködék. Sejté, hogy Angelica diderg a nyirkos hidegben; levoná magáról saját köntösét s belé pólyázá a reszketőt. Biztosan simúla a lányka jótevő barátjához, ki most egyedűl álla az élő világból körűlte s oly lelkes, oly áldozó jó akarattal álla körűlte! Csupa hálává olvada Angelica szive iránta. – Ó ha még életet, s azt hosszút adnának az egek nekem, kiálta, hogy leróhatnám ha csak egy részét is Porubaym iránti nagy tartozásomnak! – Lelke hevével borúla jótevőjének mellére.

Porubay sejté, hogy a figyelemnek elfordítása legalkalmasabb ír most Angelica lelkének; ellenben csend és hallgatás, a halál rémítő képeit riasztják fel lázadt képzeletében. Ennélfogva előhordá a régiségekből azon hősöket, hősnéket, kik nagy lélekkel mentek a halállal szembe, s gondosan foglalatoskodtatá a lányka elméjét, hogy önmagától és sorsától elvonja azt. Ilyekkel, s főkép egy jobb élet bíztató reményével kivánta edzeni a lányka lelkét. S nekünk a régi bölcseknél egy fegyverünkkel többünk van a halál rettegése ellen, így szóla, nekünk, kik azt hisszük, hogy nem húnyunk el örökre, hogy éltünknek csak első felvonását zártuk be, s hátra vannak a szebb kifejtés scénái. Azon nyájas sejtemények, azon epedő vágy, azon édes szüksége lényünknek, miket egy jobb, egy szebb élet nyájas gondolatja, s bíztató reménye költnek keblünkben, csak azért adattak volna-e belénk, hogy kínozzanak? s teljesűletlenűl hamvadjanak el gyarló testünkkel? e számos isteni lángok, égi tehetségek bennünk, csak e földi salak életre nyújtattak volna-e örök szomjúl számunkra? A jó természet, mely bölcs gazdálkodással, csak annyi eszközt használ fel czéljaira, mennyit ezek kivánnak, egyedül bennünk vétette, csalva vétette volna-e el nagy rendjét? Nem Angelica! Saját magunkban hordozzuk annak kezességét, hogy élni fogunk, hogy szebb létben fogunk élni! Igy miért remegnénk megtapodni azon ösvényt, mely tisztább örömökre elköltözött kedveseinkhez vezet bennünket, s hátramaradottjainkat utánunk hozandja egykor?

Bágyadozó szemei immár az éjet jelenték. Porubay bíztatások közt altatá el Angelikáját, s később magát is elnyomá a jótevő álom. Erősödve ébredének fel; de most a lányka éhségről kezde panaszkodni. Növekedék nyugtalanságok, s az éhség halála előtűne lelkeiknek, minden borzasztásaival. Kétségök a szerint hága, miként a várt segély késék. Csüggedés és éhség gyötrék lelki és testi erejöket, s enyhítésül csak víz, és sikeretlen vigaszok valának hatalmukban. Az idő borzasztón hosszú vala szenvedéseiknek, a nap egybe olvadva az éjjel körűltök, s a halál óránként közelebb lépdele feléjök.

Az éhség kinzó kezdett lenni párunknál, s a testi erő fogytával fogyatkozni annak lelki ereje is. Angelica aléltan feküdt, s érzékenyen búcsuját nyögte barátjának. Porubay magáról feledkezve, ápolta a lányka roskadó erejét; de sűlyedni készültek saját reményei is. Egyszerre csengés s majd emberi hang ütött füleibe. Fölélesztette hírével Angelikát – zajosan dobogtak szíveik elfogott lélekzeteik alatt, míg hallgatóztak. Nem csalódtak – emberi zaj volt – az ő keresőik zajai!

A társaság leírhatlan réműléssel, s kínos nyugtalansággal szólított fel minden segélyt az eltévedt pár felkeresésére. Nagy összeget tett fel Edvárd és az ángol az ajánlkozónak. Nem akadt senki. A barlang évek óta mintegy saját országa s pénzbányája volt a csárdásnak, s ez csak harmadnapra váratott haza; nem volt hát más mód, mint lovasokat küldeni eleibe, s friss lovak megrendeltével hazajöttét siettetni. Mihelyt megérkezett a csárdás, kizajlott vele a társaság, s nagy része a helységnek, részvétből inkább, mint puszta újságvágyból; mert egyik szép tulajdona az az emberiségnek, hogy a szerencsétlent szivesen fogadja részvétével rokonának.

Halál-remegésből egyszerre élet örömére derűlni, halál gyötrő rémei helyett egyszerre szívrokonokat ölelni – súlyosabb változás, nyomasztóbb özöne a kéjnek, mintsem azt gyarló emberi szív és test elviselhetné. Angelikát mint nem eszmélőt vivék ki az örvendést zajgó nép közé, s átadák az orvosnak; Porubay pedig miként lábbadozó beteg vánszorga utána. Az élet, mint vesztett, de küzdéssel visszanyert vagyon, nyájasabban mosolyga most feléjök, s a feléledt Angelica kézszorítással sepegé barátjának: csak még is szép a világ, s az élet benne!

Szép, mondá Jusztinka, neheztelő gyöngédséggel, még az igazán szerencsétlenre nézve is! Szerencse, hogy gyöngék vagyunk elgázolhatni a természet örök törvényeit, mert bizony elég bohók volnánk ezt akarni néha!

Porubay önfeláldozása, még egyszer oly forró tisztelést szűle neki a társaságnál, mint milyet előbb bira; Angelica pedig nem lelé mértékét hálájának. Majdnem elszoktatá a sanyarú férfiút figyelmeivel, kényeztető gondoskodásival, s hálás szivének zajos ömledezésivel. Jusztinka, ki rég sejté vala Porubay érzeményeit, fülébe súga Angelicának. Fény derűl egyszerre Angelica arcza körül, örvendve, hogy saját éltének becset adhat boldogításával annak, kit oly forrón tisztel, kinek annyival tartozik; nemes tökélet villan meg azonnal lelkében. Feledve van saját szivének forró szerelme, úgy tekinti saját életét, mint Porubay tulajdonát, s győződve van, hogy a nemes lelkűvel boldogtalan nem lehet. Szerelem ugyan nem voná őt felé, de igen tisztelet és forró hála; s mi közeles a lépés ezektől amahhoz!

Porubay keblét soha nem érzett kéj dagasztá, a mint Jusztinka őt Angelica elhatározása felől tudósítá. Kiskorig utánereszté érzelmeit boldogságának, de majd eszmélvén lelkében: nem asszonyom, így szóla, s megfogá Jusztinka kezét, fogassa meg, esedezem, az angyali lánykával azt, hogy nekem áldozattal nem tartozik. A szívnek saját jogai vannak, mik kényeink alá nem esnek. Addig míg hivatalom akad, lesz módja a jó léleknek kiismerni saját szivét, s nekem sok gyöngéimet; s ha még mindezek mellett is eltökéli boldogságomat – akkor dicsőültek örömével ragadom meg ezt, mit most szívem elfogadni mind átall, mind nem mer!

Jusztinka becsülte a szerény férfiú nemes eszméletét. Többé mi czélzás sem került elő közte és Angelica között; de Angelica hova-tovább megerősödék föltétében, naponként új-új jeleit látván Porubay tiszta jellemének; valamint Porubayt is mindinkább forróbb vonzalom hajlította a kedves lányka felé.

Jusztinka ügyelése alatt, Angelikának egész lényében tetemes változások történtek. Az eddig csupán művésznő, kezdte magát házi nőnek képezni ki, előre úgy tekintvén sorsát, mint szegény módú Porubay nőjeét. Azok a szokatlan, csak lassudan jövő házi ügyességek, valamint egy részről új kecseket kölcsönöztek a deli lánykának, úgy más részről annak szíve nyugtatásait is igen elősegítették; mert simítnak, kötnek, szorítnak bennünket az élethez, ennek apró gondjai és foglalkozásai.

Edvárd nem bírhatá arra Jusztinkát, hogy vele együtt rokonit meglátogassa: mit keressen úgymond, boldogok között a boldogtalan? Bár mi alakban jelenjen is ez meg, mindenesetre háborít, s megvallom édes Edvárdom, elfordúlt szívem, nem fog a boldogokhoz simúlhatni soha; egyedűl a szerencsétlen szenvedő lehet annak barátja, enyhítő írja. Hagyj te édes Edvárdom engemet magamra!

Edvárd szép öszveget erőltetett Jusztinkára; maga elindúlt nejével, részint rokonit, részint a magyar hon több nevezetességeit látni; értekezvén előbb Jusztinkával: hol fogná őt ismét találni, hogy magával vigye Vürtembergbe. Jusztinka meg is igérkezék oda, de csak oly föltétel alatt, hogy őt továbbra is könnyű kényletek nélkül hagyja élnie a nyavalygó emberiség számára; mert csak ez az illő helyzet, örök borongásban álló szivéhez.

Jusztinkát immár mi sem érdeklé annyira a magyar földön, mint az, hogy bizonyost hallhasson fiáról, s ezt leginkább a generáltól reménylé. Azonban álszeméremből átalla egyenesen hozzáfolyamodni, habár a generál gondolkozása felől a legtisztelőbb képzete vala is. Fínom eszmélet s becsűletnek szerénysége gondolá magában, az, mi pecsét a levelen; gyönge őrzet, de még is bíztos. Jutok-e még eszébe? kárhoztat-e ő is? nem fogja-e folyamodásomat rejtett segély-koldulásnak venni? vagy ügyefogyottságom nem fogja e nemes szívét átallásom ellenére is, segélyre erőltetni? Ezek valának nyugtalan szívének gáncskodó kérdései, mik iránt előbb tisztában lenni kívánt.

Egy mívesnek házát a generál egyik falujában kibérlették Angelikával, s kisded elrendezésökhöz fogtak. Porubaynak hátul egy kamarát ürítettek a háznál, s nem sokára kész volt a kis gazdaság. A falubeli nép józan elégűltsége, csinossága, a mindenben kitündöklő jólét, a földes uraság köz dicsérete, nyájas kezességek voltak Jusztinka előtt kedves lakhatás felől, egy oly férfiú keze alatt, ki közönségesen tiszteltetett, s kihez őt édes emlékezések és hála kötötték. De a gyarló ember csak akar és remél; a teljesedés főbb hatalom dolga! Alig helyezte be magát a kis háznép, Jusztinka megbetegedett, s ágyát nyomni volt kénytelen. Minthogy ő azon összegecskét, melyet Edvárd hagyott volt számára, Porubaynak és Angelicának gazdasági zsengéjökre szánta, csakhamar aggódni kezdett ezen pár, a ház szüksége és Jusztinka ápolása felől. Angelica előkereste minden festményeit, miket szakaszonként eladásra szánt; de ki által, s hol váltsa pénzzé azokat? Porubay azonnal ajánlkozott a festmények árulására. Holt tudásaimmal, kedves Angelica, úgy sem tehetek most semmit, mondá búsan; mert csak az a tudomány ér, mely használ. De van ép kezem, lábam, s jóakaratom, ezt tevé hozzá vidorodva, s átvevé a festményeket.

Első útját is a generálhoz intézé. Ez ugyan sem értője, sem kedvelője nem vala ezeknek; de egy pár ejtett szava Porubaynak, sejteté a jelessel, hogy a megvásárlás könyörűlet leendene, az áruló kínos zavarja pedig, minthogy a zsebbe tett festményeket gondatlanúl megnyomta volt, még inkább megindítá érzékeny szívét, s általában megvásárlá azokat. Porubay egyszerre megnyeré a generál jóakaratját; tudománya, egyenessége, nyájas jelenetek valának előtte; némileg megismerkedvén körülményeivel, igéretet tőn neki, hogy állapotáról első alkalommal gondoskodni fog.

Igazán boldogabb érzelmek közt mint egy Persa király, tért Porubay pénzével, s kapott reményével haza. A mint a faluba ért, sok népet látott összegyűlve egy ház előtt. Búsongás űlt minden arczon és szánakozás. Szegény ifjú! boldogtalan szenvedő! sohajtottak a nőszemélyek, s aggódtak: mi tevők legyenek? Porubay előre fúrta magát a sokaság között, s egy ifjat látott betegen, iszonyú forróságban fekünni, egy alája vetett ponyván; körülte elszórt mezei virágok hevertek. Virágos vala ez, a szegény tébolyodott ifjú. Nem volt szív és szem a helységben, mely ne szánta, ne könnyezte volna a szeliden szenvedőt. A nők tejjel s más frissítőkkel, a gyermekek pedig szokott virágaikkal szíveskedtek körülte; de az ifjú eszméletlen volt fájdalmában mindenre, s fejét rázta a szíves kinálásokra. Vigyük nagyságához, jótevőjéhez, kiálta egyik, s felfogá saraglyára a beteget. Ne oda atyafiak! mondá Porubay; ennek gyógyítás, nem csupán ápolás kell. Hozzátok utánam! Beviteté a beteget a maga kamrájába, s a már lábbadozó Jusztinka gondja alá adá. Csodásan lepé, illeté meg Jusztinkát az ifjú vonzalmas arcza, csendes szenvedése; oly látottnak és ismeretesnek látszék ez neki, mint esemény, melyet megálmodánk egykor. Lelánczoltnak érzé szívét hozzá, s gondja, orvoslási szorgalma, és körűltei ápolása, fáradhatlanok valának. Telhetően igyekvék több-több kényletet alkotni számára; s végre Angelica kénytelen vala figyelmeztetni őt, hogy magát hagyandja kényletek nélkül, miktől aprónként, kedves betege számára lopogatá meg magát. Az ifjú forró lázban látszék szenvedni, s feje és agyveleje mintegy lángolni az iszonyú hőségben.

Virágos nyavalyája néhány nap alatt szűnt annyiban, hogy nyugodtabb lett, hagymáz-tépelődései csendesedtek, s virági után ismét esenkedni látszék. Fel-fel sietett volna fektéből: majd elkésem, úgymond; már várni fog reám és virágira! – Angelica nyugtatta őt, helyette maga fonogatta koszorúit s ajánlotta, hogy maga viendi azokat a kedves leánykának meg. Az ifjú nyájasan mosolyodott el Angelicára, s különösen hajlott szívével hozzá. Szaggatott panaszait gyakorta ő hozzá intézte, s érzékenyen bizonyította szívére tett kézzel előtte, hogy ő szerencsétlen, de nem rossz. Majd szokatlan bágyadások vették őt elő, s éjjeli álmatlanságok, mik Jusztinkát iránta mindinkább kezdék aggódtatni.

Porubay akkor vive másodszor festményeket a generálhoz, midőn Gyula és Vincze nála tartózkodának; s minthogy most a szükség több s nyomasztóbb kezde lenni, nem elégedék meg a lelkes tudós csak járásával segélni elő a keresetet. Emésztni segítsem-e a háznépet? így szóla magában, én ép erős férfi gyönge kezek szorgalmait? Csüggedve álljon-e ki a vándor azért, hogy lépett ösvényéből kifogyott, vagy gyáván térjen-e vissza? Nem; törjön új ösvényt! – Különféle ürűgy alatt kijárt korán napszámra kertekbe, szőlőkbe, s bevásárlásokkal tért este haza, olyakkal, mik a ház körül hiányzottak. Elsőbb estvéken roncsolt volt minden tagjaiban; de az áldott szokás és szilárd lélek, naponként könnyebbé és nyájasabbá tették durva szorgalmát neki.

Virágos nyavalyája súlyos fordúlatot vett, s Jusztinka a közel város gyógyszertárába sietett küldeni újabb gyógyszerekért. Hozzá nyúlt most Edvárd ajándékához, s Angelica azt vélve, hogy utólsó megsugorgatott pénze kél szárnyra, átadá Porubaynak minden festményeit, mik még birtokában valának. Vigye édes Porubaym a szép hűtlent is, atyám kedves darabját; de drágán adja a lelkes dolgozatot! – Porubay siete festményeivel a generálhoz. Most különös remeket hozok, nagyságos uram! mondá beléptével, s kitárá hozásait.

Boldog egek! mi ez? felkiáltott egyszerre a generál, s szemei lángoltak; zajosan kapta meg a professzor karját. Honnan jő ez a kép? s a szép hűtlenre mutatott. Az én Jusztinkám, a szerencsétlen Jusztinka! kiáltozott mintegy ábrándozva, s szemei könnyekkel teltek meg. Porubay nyilatkozott azzal, mit a festmény és háznépe történetéből tudott. A generál égő nyugtalansággal fogatni parancsolt, s egy óra mulva Porubayval Jusztinka szállásán termett. Ez épen betege kőrül ápolódék, s álomba nyugtatá azt, mi nélkül különösen szűkölködék. Lelkendve öröm és bánat között lépe be a generál, felváltva tekinte egyik és másik nőszemélyre, s alig eszméle az éltesebb és rogyottabb Jusztinkára, kit oly fiatalnak ismert volt egykor, mint most a virító Angelica vala.

Jusztinka! így szólt, tisztelve vivén ajkához kezét, ily későn kell e hálálnom a végzésnek, hogy láthatom ismét? – Szíves és tiszta volt mindkettőjöknél a baráti érzelem kéje, és viszonlátás éldelete. A generál alig hajolhatott bocsánatra Jusztinka iránt, hogy magát tőle oly idegen távolban tartotta.

Angelica az alatt Virágos koszorúit fonogatá, hogy a beteg ifjúnak ébredéskor örömet tegyen azokkal. A generál tudakozódék Jusztinkától a lányka felől: mit jelentnek körűlte a mezei virágok? Jusztinka betegére mutatott. Sejtő döbbenéssel lép ágyához ennek a generál, s reá ismervén, összecsapja feje felett kezét. – Boldogtalan anya! felkiált fájdalmában, így kell-e feltalálnod fiadat?

Reszkető sejtéssel meredt a generál szemébe Jusztinka. Halvány arczairól annak olvasta le a boldogtalan titkot, s némán szegzette szerencsétlen magzatjára szemét. – Hallgasson meg kedves Jusztinkám, mondá lassudan a generál, hallja történetét fiának. De Jusztinka csak némán intett, s mit sem akart hallani. Aprónként csak szaggatott feleletekben tudta meg a borzasztó esetet.

Uzory szíve titkon lángola vala a generál Málijáért. A lányka zajoskodó vígsága kedves ellenet vala saját kedélyéhez, mellyel ki-ki rántá az ifjat búsongó csendéből és szunnyasztó egyformaságából. Máli értett ingerkedni, folytonos haragban, békülésben, alkuban lenni vele, a nélkül, hogy őt sértené, untatná; s ha gondolatlan talált lenni iránta, kettőztetett iparu nyájassággal vonta őt ismét hálójába vissza. Az élet mely mindenütt másutt borongott Uzory sorsa felett, derengett neki Málika körül. Ennek különös kedve telt a virág-tenyésztésben. Uzory kéjes szorgalommal segített neki ültetni, öntözgetni, ápolni ezeket. Nem létezett immár jeles virág-faj a vidékben, melyből Uzory szétjártában betegeihez, töves példányt ne hozott volna Máli számára. Gyakran több mértföldeken keresztűl, a legkedvesebb vesződséggel hozta ő meg azt, ölében tartogatva a kényes virág-cserepeket. Máli világ-tábláinak szomszédságában alkotta saját orvosi kertecskéjét, hogy könnyebb ügyelettel lehessen amazokra is; rendesen ő vitt legelsőbben hírt, mutatványt Málikának, új nyílású virág-töveiről és hagymáiról, s hízelgve kedvtelésének, ritkán jelent meg virág nélkűl előtte.

Uzoryt remény nem ámítá. Elég józan vala ő átlátni a nagy hézagot, a lányka csillogó körülményei és saját árva sorsa között; de még is gyönge legyőzhetni akaratos szívét. Szeretnem szabad, gondolá magában, nem kel ki a titok szenvedő keblemből soha, s így nem sérthet hálát azon háznál, mely mindenemet adá. – Nem sejté indúlatát senki; maga Máli is csak későre gyanítá azt. A zárt ifjúnak titkos szenvedelme jóakaratra melegíté iránta keblét, de minden viszonindulat nélkül. Rejtekben, hosszú napokon, s még hosszabb éjeken át küzde szerelme kínaival a szegény ifjú; gyakorta meglepé őt ezek közt anyjának s magának sorsa és születése, nagy és fényes rokonságnak közepette saját elhagyatott állapota; mert a generál megérve vélvén az ifjat a titokhoz, fölfedezé vala neki születését. Ez utóbbi bánat még inkább gyötré őt, mióta Kisréten anyja szóba jöve, s a septemvirék oly kiméletlen rokonoknak bizonyíták iránta magokat. Titkos szerelme pedig kettős bánattal csapkodá azóta szívét, mióta Ongay elválasztott jegyese lőn kedvesének. Nem csalatott remény vala ez, mi őt kínzá, hanem egy kedves tárgy elvesztése, melyet naponként látnia, hallania, melylyel apró házi foglalatosságokban szövetkeznie, szegény szívének egyedűli élemény vala.

Uzory kedves volt a generálnál. Ennek háza iránti éber figyelme, betegek körüli csöndes szorgalma, kedvelt tulajdonok voltak előtte. Rendesen általa tétette adakozásait, mert e részben különös ügyessége volt Uzorynak. Kimélő lévén ő a szűkölködő iránt, nem fért közel soha gyöngéd eszméletéhez ennek. Nem javallotta azonban a generál Uzory orvosi gyakorlataiban azt, hogy szerfelett együttérzett betegeivel. Megkivánom ugyan minden orvosban az emberi részvevő szívet, mondá a generál; s borzadok a hideg rendszeres részvétlentől, ki nem bír beteg-ágynál nemesen melegűlni, s emberiség hevével örvendni, ha orvoslása sikerűl, ki hidegen fordúl más beteghez, ha az első keze alatt végsőt húnyt, s csak gépként volt keze alatt a beteg, miként elállott óra az órás kezében, hogy jártassa azt ismét; de a viasz lágyságú szív az orvosban, mely olvadozik minden emberi ínségre, mi közt naponként forog, czél-ellenes, s a sorsnak legboldogtalanabb osztály-része. Szintúgy nem vala elégűlt a generál, csüggedő komolyságával is Uzorynak, mely ellen főkép a titok felfedezése előtt, gyakoriak valának czélzásai. Míg az ifjú, úgymond, nagy dolgokat tenni, munkálkodásának nagy pályát, széles kört nyitni ohajt, zajlik és zsarolva követel az élettől, jele: hogy önerőben duzzadozik, s bízik ebben; de métely lappang vagy testében vagy szívében, ha már korán kis körbe lappangni siet, s még estve sincs, már elül. Azon keménység, melyre e részben őt atyai aggodalma fakasztá, első és utolsó vala nála az ifjú iránt.

Azonban Uzory gyöngédségét föllázíták a generál ezen szemrehányásai; ezekhez járulának később saját iszonyú tépetései, melyek dúló féregként gyötrék lelkét. Málika halálát egyedűl magának tulajdonítá ő; nem vala nyugta kínzó képzeletének éjjel és nappal, szűk lőn a világ neki, nem maradhata szobájában, nem az udvarban. Egy háznak, mely jótétivel őt elhalmozá, sőt mely sorsát alkotá, mely iránt csupa hálává vala átolvadva, saját mindenét, egy öröm-lihegő lyánkát, virúló korban, mosolygó szerencsében, kiért saját szíve forró szerelemben ége, kiért ön életét szívesen fogta volna adni – sírba taszítni, legiszonyúbb játéka egy halandó sorsának! Tépő bánat, önkínzás s mindig meredezőbb magába-vonulás volt most szomorú állapota Uzorynak. A mint a harangok Máli temetésére megzúdultak, kiriadva futott Uzory, mint fúriáktól űzetett, a közel dombra; onnan látta a temető felé mozgó sokaságot, látta a kedves lányra hányt utolsó rögöket, s elmarjúlt szíve, esze, fájdalmában. A nép eltakarodtával alkony felé sietett az új sírhoz. Itt még egyszer kínozva dúlt szívén keresztűl azon gondolat, hogy a jó teremtésnek ő a gyilkosa. Magán kívül borúlt a sír rögeire, s nem kelt fel arról ép elmével többé. Csendes tébolyodással tépett virágokat a temető hantjairól, s azon képzettel, hogy csak szunnyad kedvese, s tán homályos eszmélettel is annak végszavaira, sírdombjára hintegette azokat.

Nem volt neme a gyógyításnak, nem az ápolásnak, miket a generál el nem követett a szerencsétlen körül. Sikeretlenűl használtatott minden, s mit leginkább fájlalt jótevője, az volt, hogy nagy részben kényelmeiről sem gondoskodhatott. Nem volt tudniillik az ifjúnak nyugta egy helyen, szüntelen mennie kellett faluról falura, s virágait hintenie, temetőről temetőre. A generál kisérletei, mikkel egy helybe erőszakoltatá őt, mind búsan ütének ki. A legtépőbb kín s nyugtalanság gyötrék ekkor látszatólag Uzoryt, s könyörűlő szív nem tűrheté gyötrődését, mik szabad vándorlásaiban nyilván enyhűlének. Nem vala tehát más rése a generál jó szívének a boldogtalan iránt, mint hogy számára több falukban, mikben leginkább szerete előtűnni, rendeléseket tegyen ruházatáról s lehető ápolásáról. A generál lakhelyén és Málika sírján nem jelene meg Uzory többé; mert ezektől különös borzadály tiltá el őt; de messze sem hagyhatá azokat; a szomszéd ismeretes vidék falúi és temetői valának bús vándorlásainak tanyái.

Csodás vegyülete volt az az érzeményeknek, mely most Jusztinka szivét marczonglotta. Megtalálta fiát, ó de mily állapotban! Csak kínra ébredt fel az anyai érzelem, egy fájdalmas perczbe olvadt össze feltalálás és vesztés! Most orvosi gondhoz az anyai is járulván, egyétett Jusztinka napot és éjet, hogy fiát megmenthesse. Angelica, testvérét találván fel az ifjúban, vetélkedett ápolásában, s kedves nyájasságával különösen megnyerte ennek bizodalmát. Mosolygott a beteg, ha őt látta, nyugodtabb lett mellette kínaiban, s tőle örömestebb szedte az orvos-szereket, s fogadta el étkeit, mint anyjától, ki nem bírt szívével úgy ömleni előtte, miként Angelica. Tán visszaemlékezés is vonzotta ehhez, s némi ámulat; mert gyakori tévedéssel szólította őt Málikának. Az ifjú több hetek után lábbadozott, de csak csekély jeleivel elméje jobbúlásának. Előbbeni eszméletlen gondtalansága helyett most bús borongás fogta el lelkét és szótlan meredezés, olykori józanodásnak rövid perczeivel, és saját sorsának homályos sejtéseivel.

A generál mindennapi volt Jusztinkánál. Virágos eleinte nyugtalan rámeredéssel szemlélte jótevőjét, mintha emlékezni igyekeznék reá; aprónként nyugodtabban tűrhette jelenlétét. Rónapataky mindent elkövetett, hogy Jusztinkát és a háznépet maga körül megtarthassa. Ám legyen édes Jusztinkám úgy, miként önmaga kívánja, mondá; mi kényletet se fogadjon el tőlem, csak az elkerülhetlenről hagyjon gondoskodnom, ám rendelje állapotát úgy, miként saját lelke óhajtja; csak ne hagyja önt újra elvesztenem! Nyájas írjai vannak sebhedt szívek számára a barátságnak, s szelid ápolásával hány szívet nem gyógyított az meg már, kit zajos szerelem megzúzott vala? – Jusztinka nem hajlott: mit keressen száraz galy úgymond, kert zöldellő lombjai között, hogy szemet sértsen, vagy maga után száraszsza testvéreit is?

A generál siete kúlcsárságra tenni át az öreg jegyzőt, s Porubayt helyébe igtatni. A nagy lélek nem törpül el, édes barátom, így szóla a generál hozzá, a sors leszállításival. Én nem önnek, hanem inkább magamnak örvendek ezen nyerésemmel; mert bizonyos vagyok, hogy ily férfiú fogja értni, nemesítni a különben csekély állapotot. Egyébiránt a generál szép rést engede a maga nagylelkűségének, Porubay házi elrendelései körül. A jegyzői ház kicsinosíttaték, kertje és földjei tágulának, s a szűk élés-kamrácska megtölteték. Mosolyga a generál, a mint a tudós exprofessor, bírái előtt, fontos rátartással s hivatalos arczczal belépe a generál tiszteletére, s fél római, fél magyar nyelven, beköszöntő beszédét tartá. De ő maga boldog elégűléssel mosolyga kedves Angelicájára, a mint ezt, mint már nőjét, a szépen bútorozott notariális házba, s megtömött kamarába bevezeté. Csak az érezheti igazán a vagyon kényelmeit, ki egykor szűkölt, s küzdött a szegénységnek nyomasztásaival.

Uzoryn, vagy a mint őt a köznép nevezé, Virágoson, mindinkább szembetűnők valának a kínos nyugtalanság, és szívbeli szorongatások jelei, minél közelébb halada anyjával a generál lakához. Mintegy gyanakodva őgyelgének tekintetei az ismeretes vidékben; úgy látszék, emlékezete visszahoza némelyeket a hajdani képekből. A mint a faluba behajtottak, nyilvános lett, hogy jól tudja hol jár, szenvedései főpolczra hágtak ekkor. Vonaglóan kúlcsódtak össze kezei, lélekzeteit kapkodta, s homlokára hideg izzadás cseppjei ültek ki. A mint az udvarba fordúltak, egyszerre megeredtek könnyei, és zokogással sírt. Jusztinka jó változást várt ezen erőszakos jelenségek után, s hagyta kiömleni a rejtekben dúlt bánatot. Az ifjú mindjárt leszálltával, volt szobája felé indúlt. Kinyittatta ezt a generál, s őrt rendelt vigyázatára. De ő alkonyban meglopta őrjét; másnap reggel halva lelték a kiszenvedett ifjat, Málika sírja felett. Kezében hervadozott, arra szánt virágkoszorúja!

Jusztinkának, a tépett anyának, nem vala többé könnye számára. Vesztéshez szokott szíve, mintegy elfásultan vevé új vesztését. Magyar földön semmi dolgom többé! szóla Angelicához, én keresni megyek új rokonokat szenvedő szívemnek, hasonló szenvedőket; ti boldogok, maradjatok! – Kimene Edvárddal Vürtembergbe, s egy szenvedő lélek adá magát úti társúl melléje. Erzsike vala ez, az önmagával ki nem békűlhető juhászlányka.

Erzsike szívének nyugalma végképen veszve vala. Vallásossága azt hiteté el vele, hogy az ég malasztját, megszegett fogadásával hitetlenűl eljátszotta. Anyja gyöngédsége még inkább megerősítette őt ebben, ki aggodalmas buzgólkodással intette leányát, hogy bánó töredelmességgel és jóságos tettekkel törjön leróni vétkét. Magával hordozta őt templomokba, alkalmakat nyújtott ájtatosságának, s mintegy orvoslás alá fogta hányatott lelkét. Legkedvesebb helye Erzsike ájtatosságának azon feszűlet vala, mely a házfeletti dombon álla, s mely alatt megszegett esküjét tevé. Ide járdala reggel és este, töredelmes szívvel könyörögni bűne bocsánatáért. Egy borzasztó vészben, épen Erzsike születése éjjelén, a szent feszűletet az ég tüze által szétforgácsolva lelé. Elmarjúla gyöngéd szíve a lánykának, s elborzada az aggodalmas anya. Kiestél az ég kegyelméből boldogtalan! mondá ez Erzsikének, s ennek keblét ezentúl futotta minden öröm és nyugalom. Ugyan ekkor ért falujába a Pista elfogattatásának híre is. Új réműlés, új lélek-gáncs a szegény lánykára nézve! Azt is én űztem bűnbe! kiáltott; ki tudja: mennyi fekszik már szívén, s általa az enyémen? Nem lehete tartóztatni a fölriadtat; azt sem várhatta be, míg atyja befog; gyalog eredt útnak Pistához.

Azontúl nyugodtabb vala Erzsike; de nem mintha vidúlt volna szíve, hanem hogy erős föltétele megnyugtatá őt. Több illő szerencsék jelentgeték magokat a szép és vagyonos lányka körül; atyja többször hajlott – nem Erzsike, sem anyja. Az legyen ezentúl egyedüli szerelme szívemnek, ki iránt oly gonoszúl tudék bűnhödni, mondá a lányka, s szinte aggódék, miként tehetne még több töredelmes áldozatat? Több hónapot tölte Budán a gyógyító apáczáknál, s a legalsóbb szolgálatokat tevé a betegek körül; de még ezen állapot is kényletes, s még nem elég szigorú vala neki. Ezután történt az, hogy új földes úrnéja Klárcsi, az öreg juhász kérésére, keze alá vette a lánykát, enyhűlést és gyógyúlást reménylve számára, idő, szorgalom és szivesség gyógyításaiból. Eszközöltek is ezek annyit, hogy a lélek nyugtalan zajoskodása csillapúlt; de ki nem gyógyúlt egészen. Jusztinkának híre, de még inkább szigorúsága, kedves vonzalmak voltak a sebhedt szívű lánykának, s eltökélte vándorságát vele; remélvén, hogy szolgálati sanyarúságban, nyavalygók ápolásában, s mintegy hazájátóli s rokonitóli száműzettetéseiben, írt és bűn-bocsánatos nyugtot fog kivívhatni, hányatott lelkének. Jusztinka megkedvelte a rokon szenvedésűt.

Vincze és Klárcsi elkísérték Gyulát Várfokra, hol őt szerelem és barátság karjai fogadák. Nem elég-e három szerető pár, mondá ölelése közt Gyula, boldogsággal fűszerezhetni az életet, s külön szép világot alkotni egymásnak? Különben is nem lelkeinknek néhány rokoni teszik-e a tágvilágból kiszakított saját kis világunkat? s nem önnünknek közlései rokon lelkűekkel, képezik-e földi mennyünket? De édesim! folytatá Gyula hágó lelkesedéssel szavait, s boldog jövendőjének ihletése, mely gyermeksége óta feküdt lelkében, elterűlt most szaván, arczán, tekintetén; három lelkes jóakaratos pár, sok jót is áraszthat el a hazában. A csekély látja a fogyatkozásokat, de úszik a folyam mentében; a kebletlen beéri hideg tanácsokat és terveket osztogatni, de a szó tett nélkül röppen el nála miként pelyva, melyet drága magok nem terhelnek. Csupán a lelkes hő kebel nyújt munkás kezet, s kisebb s nagyobb sikerrel erőlködik ragadó ár ellenébe. Emlékezel-e még kötésünkre jó Vinczém, melyet utazásunk előtt tevénk?

Hű vagyok s leszek hozzá, édes Gyulám, felele Vincze; követőd leszek, a merre vezetendesz. Addig is a fényűzést fogom ostromlani hazánkban, a hol csak találkozom vele.

Lernai hydrát vevél elődbe édes Vinczém; mondá Gyula; de ha csak egy fejét vághatod is le a százfejű csodának, gyöngébb leend ártalma.

Hát én kimaradjak-e szövetségtekből? kérdé Ongay. Elmaradtam ugyan kedvesim, zajló pályámon tőletek; de hiszem, csak főben, szívben nem.

Jut neked is munka, édes Józsim, mondá Gyula; hidd el, a hazának nem kevésbé van szívre szüksége, mint főre, így saját boldogságunk, mely meg nem fér a szűk kebelben, szívesen fog kiáradozni magából, hasonló boldogokat ohajtva magunk körül; csak ne csüggedjünk, keveset tenni azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk!

A nők lelkes mosollyal néztek a szövetkező férfiakra, némán fogták meg egymás kezét, mintegy segélyekűl szövetkezve magok is, a szép czélra férjeik mellé.

Náni már főkötőben mutatá be magát Gyulának. Az ács, a mint a mulató tetejét föltevé, szalagocskát kére Nánitól, hogy azt áldomás-jelűl lobogtathassa a tető-élen. Nánika, a bőkezű, egyúttal szívecskéjét is átnyújtá az ifjú ácsnak a szalaggal; s már néhány nap óta férj és feleség valának. Mit tegyen az ember nagyságos uram! mondá a ledér nő nevetve, férfijának kell lenni a nőszemélynek, nehogy igen jó dolga találjon lenni a világban, s ki se vágyjék belőle. Gyötrenünk kell és gyötrettetnünk; úgy igazi az élet!

A férfiak mosollyal intének nejeiknek, s ezek vissza; azon biztos győződés élvén sziveikben, hogy nekik hatoknak lelkeikben, nyájasabb képe él a boldog nős életnek.