Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta. Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni, de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval: felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem lakhatik.

Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél úrfi.

Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy, nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.

Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.

Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével, tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.

Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott. Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának, Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is, kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez, miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának könnyű csalatkozását.

Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.

Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől, melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.

Vidáman haladtak a lovak, s derűlt Gyula is, hogy kihaladt kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt, minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá. Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!

Délután megfordúlt az idő, tömött fellegek verődtek össze a láthatáron, s már alkonyat felé oly sűrűen esett, mintha természetet és utazót el készűlne az ár borítani. Gyula egy állásba hajtatott be, mely csárdájával együtt, az útfélen, erdőség tövében állott. Csakhamar megtelt amaz, menedékre siető utazókkal és fuvarosokkal. Egy úri utazó érkezék még, s beküldé inasát helyet nézni szekerének az állásban; de ez tele volt már, s kedvet nem mutatott senki összébb szorúlni az ismeretlen végett. Egyedűl Gyula nem nyughatott. Különösen világ polgárának nézett ő minden utazót, ki a világ és emberiség jóakaratjára nem csak számot tarthat, de mintegy követelheti is azt. Félig tehát nógatva, félig parancsolva, szoríttatott össze néhány kocsit és lovat, s a hely csakhamar kész volt az idegennek számára. Behajtatott ez, kiszállva szekeréből hálás szivességgel fordúlt köszönetet tenni Gyulához, ki egy mécsnek bágyadt világánál, örömfakadással ismert kedves barátjára, Vinczéjére benne.

Zajos volt a viszontlátás öröme a barátok között, öleléseik forrók és lelkesek. Karöltve mentek be a csárdába. Vendégszobája ennek el vala foglalva, ivó-szobája teli vendéggel és lármával; nem vala tehát ifjainkra nézve egyéb hátra, mint a csárdás szobájába vonúlni, ki ezt maga ajánlá az uraknak. Gyula itt tekintett először figyelmesebben barátja szemei közé, s elijedt a rajta történt változáson. Vincze halvány arczát megvoná a soványkodás, szemei beesettek valának és tüzetlenek, s egész alakján kínos epekedés látszék dúlni. Egymás ellenében fogának ülést, s Vincze előadá barátjának a maga történetét.

*

Vincze bánatát csalogatá eleinte új szolgabírói hivatala. Lelkesen töre megfelelni hivatásának, s maga eleibe czélúl tűzé ki: felfogni ennek szellemét, körét, határait és behatásait az állomány és emberiség köz dolgaiba. Csakhamar örömmel sejté, hogy bár csekély fényű is hivatala, de épen nem csekély fontosságú, s jót tehetni, ha szív óhajtja ezt, enged, s alkalmat nyújt minden kis köröcske. Jó szíve, szelid kedélye, segíték őt korán ellesni hivatalának legszebb oldalát, melyet a bírói közbejárásban és békéltetésben talála fel, vagy feltalálni véle. Közbenjárni úr és jobbágy között, békéltetni gyűlölt ellenségeket, egyeztetni károsan perlőket, értesítni tévelygőket, utasítni egyűgyüket, általában mindenütt béketűréssel oldani előbb a csomót, mint erőszakosan ketté metszeni azt, a nyomott emberiséget inkább baráti nyájassággal segítni jogaiba vissza, mint zajoskodó bíráskodással, mely gyakran még messzebb ejt a czéltól, beerőltetni őt azokba – ezek valának Vincze tisztviselői szempontjai és irányai. Ezekhez járúlván kitartó szorgalma, nem sokára áldott atyja és kedveltje lőn Vincze a maga járásának, s az érett, lelkes és józan fiatal férfiút mindenki tisztelé.

Mindezek szunnyaszták eleinte Vincze hő szerelmét; de az érzékeny szív nem hagyja egykönnyen kisiklani a maga jogait. Vinczének egyik tisztviselő barátja házasodék, s őt hivá meg vőfélynek. Az új pár kéjes boldogsága, melynek tanúja vala, felkölté keblében Klárcsi utáni epedését, mely súlyos betegség gyanánt foglalá el szívét és eszét. Merűlt lőn puszta lakában, elszórakodott a társaságokban s unatkozó hivatalában. Nem tűrheté tovább kínos állapotát, s a mint egy társaságban Klárcsinak kérőt rebesgetének, kocsira szökék azonnal, szemrehányást téve önmagának, hogy eddig kedvesével mit sem tudata maga felől, s őt mintegy feledni látszék.

Gyomay nem vala otthon, Klárcsi pedig szokása szerint beteget látogata, a mint Vincze Harsagra érkezék. Fendobogó szívnek kéje villogott a lányka szép szemeiben, a mint hazajöttével kedves ifjára ismert. Heves öröm bájosan küzdött a szűz szeméremmel nála; amaz unszolá, ez tiltá, karjai közé rohanni. Vincze szintúgy habozva merede állásába; egy bizonytalan meghajlás vala minden mozdúlata. Veronka sejtve jelenlétének alkalmatlanságát, kifordúla, s Vincze forrón szorítá kebléhez a rég nem látott, de mindig epedve óhajtott kedvest. Új nyilatkozások, új fogadások pecsétlék régi szerelmöket, feledve vala kiskorig minden gát és viszontagság, feledve az egész világ; gond, aggodalom és jövendő, elfúladának nálok a jelen bírás bájos boldogságában.

De Veronka belépett, s foszlott a szép ámulat. Aggódva adá ez eleikbe, mi csekély remény-sugár világít szerelmökre. Busongó arcza, még többet hagya háttérben sejtni, mint mit előada, s Klárcsit ez annyival inkább aggódtatá, mert bizonyos vala abban, mennyire kedvelli őt jó nénje, s mily szives, mily boldog maga is, ha öccse örömeit valamiben elősegítheti; tapasztalá, hogy egyedűl neki él ez, hogy öccsét búsítni saját kín reá nézve, s innen méré azon gyászos kénytelenséget, mely azt még is tenni őt erőlteté.

Vincze szerelmétől hevűlve előterjeszté viszont a maga reményeit, és szándékát, hogy hazamentével azonnal ostrom alá fogja rimányaival szüléit. Ő kedves sikerrel biztatá magát, lelkesedése megkapta a szelíd lánykát is; de Veronka hallgatott, nehogy kétségeivel sértse a szerelmesek kurta örömét.

Vincze haza útjában meglátogatá Kárayt s dolgában őt kéré meg közbenjáróul. Teve a jó férfiú mindent, de szólamlása épen azon időpontban esék, melyben a septemvír háza legkevésbé vala szívezve elfogadására. A septemvírné ez alatt keresztes-dáma lőn, mi is a nemzetség reményeit jóval fölebb hangozá. E mellett fiok számára kicsinált szerencse vala a Kamara-elnök egyetlen leánya, s nagy tekintetű szüléknek és nemzetiségnek ivadéka.

Káray kérelme elutasíttatott, s Vincze a kétségbeeséssel küzdött. Elméjében nem egyszer fordúlt meg azon gondolat, hogy körűlményeiről lemondjon, s magát azoktól és szüléitől függetlenné tegye, és csak önszívét kövesse, mely egyedűl Klárcsi bírásával lehet boldog. Olykor elég erősnek is vélte magát erre: de ily föltételek nem bírtak megérni lágy szivén. Engedékeny kedélye csak szenvedni tudott, nem ellenállásra keménykedni. Ily küzdésben szemlátomást hervadt a deli ifjú, arczának rózsái hulladoztak, és szemeit sinlesztő bánat fátyolozta. Szüléi látták fioknak hervadását, s a septemvír nem minden aggodalom nélkül az egyetlen fiúnak vesztését; de az asszony mulékonynak és csak átmenőnek állítá a szerelem hagymázát, s oly nagynak a fiokra mosolygó szerencsét, hogy ezért némi kis tűrés és szenvedés, épen nem lehet nagy áldozat.

Gyomay sokáig nem tudta igaz okát leánya hazaküldetésének; a septemvír nyájas levele hálás ámulatban tartá őt. De Szögváry, ki a szomszédban lakozék, meghordá új nejét, Pólit, a rokonos házaknál, meg Gyomaynál is. Itt, miként gondatlan beszéd szokása vala, kiejté szájából a titkot, s Gyomay szemölde és szíve elborúla. Elzárá ugyan szem elől megsértett büszkeségét, de keblében annál mélyebben dúla az. Átereszté elméjén az ősöket, kik nemzetségéből fénylettek a hazában, keresztűl rokonságát a septemvírnével, s a fúlánk mindig mélyebben bocsátkozék szívébe. Lássuk mivel tartozunk egymásnak! szóla borúsan. Most kétszeres iparral láta osztályos peréhez a septemvírék ellen, melynek költségei nem erőlteték őt most annyira, minthogy egyik bányája, jól kezde valahára fizetni. A pört nyertesen vivé keresztűl a királyi táblán, s minden órán a hétszemélyesnek itéletét várhatá.

Ezen körülmény nem csekély aggodalmat szüle a septemvír házánál. Az úrnál inkább, mint az asszonynál; ezen utóbbi bizakodván férje befolyó tekintetében is. Édes szivem! így szóla a septemvírné, a mint őt férje ebbeli aggodalmaira figyelmezteté, öntől magától hallám, miként hazánkban a perlés, kétes tengereni hajózás; az, hogy jó időben eveztünk ki és kedvező szelekkel vitorláztunk, korán sem biztos kezesség arra, hogy jól fogunk kikötni. Bírák kezében van a hármas szigony, mely tengerek felett parancsol. Ha a törvény útján nyerni birtunk, csak azért, mert az igazság szempontját ügyesen tudtuk biráinknál magunk felé fordítni, úgy vélem, nem gázoltunk sem törvényt, sem igazságot.

Értelek szivem, felelt a septemvír, s míg hazánkban nem betűje áll a törvénynek, hanem szabadon áll peresre, ügyvédre és bíróra nézve, szellemet tolmácsolgatni ki annak szavaiból, nincs is egészen igazságtalanságod. Kivált a bírónak itélete előtt tág térmező áll, melyben minden emberi gyarlóságaival, ütődés nélkül bolyonghat. De Gyomay pörével más a dolog. Minden oklevél mellette harczol, míg mi a magunkéival legfölebb is csak időt nyerheténk, mely csiga-mászással bár, lejára valahára még is. Én egyezkedésen kívül más menedéket részünkre nem látok; ehhez pedig, a mennyire Gyomayt ismerem, csekély a remény!

Az asszonyt kedvetlenűl hangozá ezen előadás, de még érzékenyebbül sujtá őt egy más esemény. A kamarai-elnök érdemei és szép tulajdonai, kedvezőleg jegyzettek valának az udvar előtt. Segíték őt a birodalmi városbani egybeköttetései is, s ő az elhalt cancellár helyébe, Bécsbe szólíttaték fel. Újabb fényes körűlményei, s fejedelem előtti kedvessége, divatba hozák házát, s tárgyul tevék kisasszonyát, a legragyogóbb ifjak kivánatinak. Ezeknek egyike, ki már ifjúi korban egy európai udvarnál követünk vala, megkérte kezét. A szülék elégűltek voltak a nagyreményű házassággal, s a lányka sem habozott sokáig, mint a ki előtt nem volt titok Vinczének vonakodása és Klárcsihozi szenvedő szerelme. A septemvírnét, a mint ezen összekelést hallá, előfogák vapeurjei, mely rangos nyavalya még akkoriban igen divatozott, s ezen asszonyságnál is szokott vendég volt.

A septemvírt már idő óta nyomák aggodalmai, mint egyetlen fiának állapota iránt, mely felől az orvosok nem igen nyugtatólag jóslának, s melyet Káray is érzékenyen ada szivére, mint Gyomaynak pöre iránt, mely házát szinte végromlással fenyegeté. Tudá azt is, miként Gyomaynak gróf Bedegi elleni keresete, minden órán itélet alá menendő vala, melyből ismét alapos és nem megvetendő várása lehete neki. Mindezek lehangozák eddigi idegenkedését, fiának Klárcsivali egybekelésétől. Azonban a házi végszó rég által vala engedve hitesének, s a törvényszék szabad kényű ura szorongás közt vala: miként adja elő hajlását, háza szabad kéjű úrnéjának.

Szivem! így kezdé biztalan tónnal szavait hozzá; a régiek, magokat halhatatlan isteneiket is alávetették a hatalmasb sorsnak; mennyivel inkább alatta vagyunk mi gyarló halandók! Az okos hajós vész előtt köt ki. Vinczének dolga más színt öltött magára, a mint tudod, s vég elhatározást kíván. Mit gondolsz szivem?

Azt szívem, felele a septemvírné, hogy azon atyát, ki fiának egy kis sáppadását, és azon eseményt, hogy a neki szánt személyt elkapták előle, már hajthatatlan sorsnak tekinti, legalább is gyöngének kell neveznem; minthogy azt vélni sem tudnám, hogy háza sűlyedése iránt érzéketlen tudna lenni. Részemről ugyan, fiam uramnak nem vagyok hajló megengedni azt, hogy anyai nemzetségére ily tekintetlen nősüléssel szennyet vonjon.

Úgy gondolnám szívem, hogy ezen egybekelés, a Jusztinka siklásához képest –

Kérem szívem, közbeszökék szavával a septemvírné, s arczai lángolának, tudni mit nem hall örömest az ember, s mégis azt hordogatni elő, legalább is kiméletlenség. Nekem mint szerető anyának, egy szóval ez az érzetem: inkább házam emelkedjék az új szövetség által, mint mást emeljen saját sűlyesztésével fel, s inkább fiam mondassék mátkája után szerencsésnek, mint ez fiam után. Mondja meg szívem, mit kezdjünk körzeteinkben és társaságainkban, jó pusztai szegény menyünkkel? s mi nézend utána, a septemvír és keresztes dáma egyetlen fiára?

Kár-óvás szívem, kár-óvás! Jelentnem kell, hogy Gyomay pöre egészen megront bennünket.

Itt a septemvír fejtegetni kezdé hitvesének a pörnek fontosságát; de ez, bár ütődve vala, nem bíra még is Klárcsi felé hajlani. Nehezen szokhatunk másénak tekintni azt, mi még sajátunk, s mit még kezeink közt tartunk; s e mellett a septemvírnére nézve, még mindíg idegen vala azon kellemetlen gondolat: miként mutassa be társaságainak menyét, kit a haza egyik élő nagyjával sem hozhata szövetségbe, s kinek szíves szolgálatos kedélyét dicséré ugyan, mint idegennek tulajdonát; de saját nemzetségében átallá azt, úgymint a mely épen nem szolgál a világban arra, hogy tekintetet szerezzen annak. A világ, úgymond, könnyen hiszi, hogy a ki társaságokban nem követelő, annak nincs is követelni valója.

Rokonságunkat szívem, semmi esetre meg nem tagadhatjuk, mondá a septemvír.

Ezt hitvese sem tagadhatá; de férjét a Gyomay-ház egykori fényére emlékezteté, s mostani sűlyedését állítá annak ellenébe.

A septemvír jónak látá ez úttal felhagyni a további vitatással; azonban néhány napra, egy körűlmény, Vincze részére mindent kedvezőre fordított a háznál.

Az öreg báró Regéczy, ki nem férhetvén fia gondolkozásával össze, most leányánál tartózkodék, látogatóul jöve, s a kölcsönös köszöntések után előadá, miként tőle Kisrétet Gyomay vásárlá meg azon összegen, melyet gróf Bedegi, miután ez a rokonságot ünnepélyesen elismerte volna, egyességben fizetett neki. A septemvírnének elakadt csodáltában lélekzete, a septemvírnek pedig, örvendő mosolygás deríté föl arczait.

A szép Kisrétet? kiáltá kézen ragadva barátját, s egészen felvetted az árát?

Nem; én egy fillért sem kaptam belőle, felele a báró; tudod barátom, voltak jó embereim, kik ezen fáradságtól nagylelkűleg fölmentettek.

Úgy-e? de Gyomay eleget tett a jószágért?

Az utolsó garasig, s azt bírja is immár; mindazáltal sírboltomat, mint illik, felhagyám magamnak. Lásd: sokan keveset gondolnak sírontúli birtokjokkal, csakhogy itt birhassanak; én eredeti kivántam lenni, s megfordítám a dolgot.

A szép Kisrét szívem! mondá a septemvír, Regéczy eltávoztával.

S az az átkozott pör! felele hitese, s nyert vala egyszerre Vincze dolga. A septemvírné azonnal többekre emlékezék, kik új kelésű nemesek lévén, pénzök után agg fajuak fölött tiszteltettek; mennyivel inkább, vélé, fogja emelhetni e mindenható hévér az agg Gyomay nemzetséget!

Vincze számára néhány nap alatt, szüléihez és születéséhez illő fuvarzat állíttaték össze, útjára szüléi áldás adaték, Gyomaynak csinos levél iraték, Vincze, a boldog, az égileg boldog ifjú, repíte Klárcsijaért Harsag felé.

Szállt a hintó, tajtékzottak a lovak, de Vincze óhajtási mellett ólmosan késtek még is. Csak az bírja felfogni mostani érzelmeit, ki forrón szeretett, forrón szerettetett viszont, reménytelen kínt szenvedett, mindent vesztett, s mindent feltalált ismét!

Érted jöttem! ezt súgá Vincze Klárcsijának, kit kiszálltával a folyosón lelt, s a lányka arczain hajnali láng terűlt el.

Gyomayt épen az nap kettős kedvetlenség éré, mely borongóba hozá keblét. Halomban feküdt genealogiai tábláiról, egy gonosz egér néhány ivadékot lerága, s egy szomszédban elhalt mágnásnak, kihez Gyomay rokonságot tartott, búcsuztatójából a Gyomay-nemzetség kifelejteték. Már ezen idegzetében is Gyomay komolyan fogadá az ifjat; de a levél elolvasásával épen borús leve. Vincze vére, egyszerre szívébe szorúla vissza. – Tisztelje nevemmel uram öcsém szüléit, így szóla halkkal és húzott szemőlddel Gyomay az ifjúhoz, s mondja meg, hogy leányom nem labda, melyet eldobjanak s ismét megkapjanak. Uram öcsémet becsűlöm, s azért szívesen kivánom, hogy más érdemes lánykával boldog legyen; hogy leányomat megtisztelte, köszönöm, de feleségűl nem adom!

Vincze megmarkolá a széket, mely megett álla, megtámasztni reszkető tagjait, melyek e szókra roskadni készülének. Haló pillantatot vete kedvesére, kinek arczaitól búcsut vőn minden élet. Veronka zsebkendőjét marczangolá kezében, majd ömlő könnyeit törülgeté azzal. Vinczének nem jöve enyhítő köny meredező szemébe, néma fájdalommal omlék térdre Gyomay eleibe, felemelé hozzá kúlcsolt kezeit; de kérő szó nem bíra jőni nyelvére, Klárcsi gépileg borúla mellé atyja lábaihoz, s távolabb Veronka nyújta feléje esedező karokat. Mind hiába! szirt vala Gyomay; megfordúla s kimene a szobából.

Kétségnek zajával esék a boldogtalan pár egymás karjai közé. Ég szakada reá. Bírás és vesztés, érék és dúlák azon egy pillanatban keblét. Menj most édes Vinczém, súgá haldokló hangon az ifjúnak Klárcsi; én sírig híved leszek! Most menj, időtől várjunk! Jó atyám szeret s nem fogja megengedhetni halálomat!

Vincze nem tudta miként üle szekerébe fel, nem miként vett búcsut a háztól? már jól kihaladt Harsagból, a mint merevűltségéből kínja érzésére eszmélt. Hegyként feküdt az szívére, szétmeredeztek pillantatjai a természetbe, mintegy keresve reménysugárt, mintegy kérdezve: ha van-e tág keblében boldogtalanabb teremtés nála?

Testalkata nem birá meg lelkének dúlatását. Gonosz hideg fogá el Vinczét, fogait hallólag koczogtatá össze, majd forró láng önté el tagjait. Test és lélek egyaránt szenvedtek most nála. Szüléi elréműltek, a mint hozzájok belépett. Harag és bosszú önték el a septemvírnét, a mint Vincze, kosarát s az izenetet előadá.

Lássa az ember a pór gőgöt! így kiálta fel. Igazán, hogy a pénznek ha nem legveszélyesebb, de legelsőbb nyavalyája, gőg szokott lenni!

Szívem, gondolnám, tán előbb mi valánk kevélyek, megjegyzé a septemvír. Ezen ejtése az úrnak, melyben a szívem, a tán, a gondolnám, a többes szám, mind megannyi kiszámolt kímélések valának, egyszerre lángba kapá az asszonyságot.

Ha úgy is, így szóla ez hevesen, tán csak több jogunk volt hozzá, mint egy szerencse-kórásznak, ki csak imént jutott valamihez? Bár kevélyek maradtunk volna, úgy nem fogtunk volna megaláztatni, nem fogtuk volna feloldani a világ nyelvét ellenünk! Én, reménylem, nem okoztathatom.

Távol legyen szívem, kérlelé a septemvír; kosártól azonban semmi esetre sem vala okunk rettegni, annyival kevésbé, hogy világ szokott rendje szerint, a legény egy pár fokkal fölebb remélhet nőt magához.

A mint jő édes férjem uram! felelt a septemvírné, még nem hűlve ki gerjedéséből.

Vincze, szobájába térve, oly rosszúl érzé magát, hogy számára orvosért kelle küldeni. Ez bár miként pólyázá is szavait, nem meré tagadni, hogy az ifjú nincs veszélyen kivül, s a szülék aggodalma kínos rettegéssé vált. Az orvos legfontosabbnak lelvén a lélek szenvedését, társalgási elszóródást s barátságnak enyhitéseit javaslá szerei mellé betegének. A septemvír Kárayt kéré meg fiához s ez szives készséggel siete ifjú barátjához. Az ő nyájas vigaszai, baráti kimélései, távolas remények csillogtatásai, alkalmasint többel segíték elő Vincze felépűlését, mint gyógyszerek. Káray érzé, miként nem léteznek sikeretlenebb, sőt néha alkalmatlanabb vigasztalások a sebhedt szívre nézve, mint azok a mindennapiak, azok a szokásiak, miket az udvariaskodás leginkább azért szokott elszórni a bánatos háznál, mert azokkal tartozottnak véli iránta magát. Nekem, édes Vinczém, úgymond ő, nincs szenvedő sziveknél hatalmasabb gyógyszerem, mint azon emlékeztetés, hogy az élet rövid, s nem sokára elmúlunk minden bánatinkkal együtt. Ezen eszme, ha erőre kap bennünk, nyájas egybeköttetésben tartja velünk, vesztett kedveseinket. Hajlunk úgy tekintni őket, mint csak rövid útra távoztakat, kiket nem sokára ölelni fogunk ismét. Nyájas gondolat vala ez Vinczénkre nézve is, és sikeres enyhitésű. Édesen zsibongott ugyan szivében Klárcsi hűség-fogadása; de annyira még sem lehete vak, hogy ebből és körűlményeiből ez életben jót remélhessen; ámbár mily bánatos éj borítsa is keblünket, távolas háttérben mindig szokott pislogva fenmaradni némi remény-szikrácska számára.

Felépült Vincze, de jeleivel még a sinlésnek, s lelke borongó marada. Káray munkát tanácsla, hogy a lélek mintegy kiáradozhasson önmagából. Elkiséré barátját járásába, s bevezeté őt hivatalos munkálkodásiba; maga is segíte neki, és figyelmezteté sok új oldalaira tisztségének. Nevezetesen öntapasztalásai után kífejtegeté előtte: mennyi számos akadályokat háríthat el, mennyi dugúlt forrásokat nyithat fel egy megyei tisztviselő a szegény adózónépre nézve, mik boldogúlhatásának annálfogva legsajnosabb ellenségei, mert legközelebb feküsznek sorsához. Előterjeszté: miként könnyebbűl az egyarányosan felosztott teher? miként buzdúl a serkentett ipar? mi jótevőleg hat mindenfelé a felügyelő szem, mely üdvös fékűl szolgál visszaélések és kajánkodások ellen? s efféle kitárásokkal mintegy megszentelé szivének a hivatalt. Vincze valóban, ha nem lőn is nyugodt, de enyhűle mások boldogításában, s elszóródék folytonos munkálkodásiban. Szerencse, hogy az ember akként van éltének viszontagságaival, miként fonó leány a maga fonalával; megáll ugyan kissé ennek orsója, ha fonala szakad, de megakasztja ezt, s újra pereg amaz!

Szüléi örömmel kezdtek minden jót reményleni fiokról, s a septemvírné elővenni a maga jegyzékét, hogy abból illő szerencsét szemeljen ki számára. Immár czélozgata is egyik vagy másik lánykára Vincze előtt; de ez a czélozgatásokat úgy fogadá mindig, mint körén kivül fekvőket; mert keblében szilárdul álla határozata: nem nősülni soha.

Épen az asztal felett ülének, a mint az öreg báró Regéczytől levél érkezék. A septemvir olvasás után, átnyujtá azt hitesének, s ennek csodálkozó tekintete nagy fontosságot gyaníttata arról.

Úgy-e, ez vala hát a titok? kiáltá a septemvírné, a mint a levelet átfutja, s képén különös vegyűletei játszanak az indúlatoknak. Asztal után beszólíttatik Vincze, s átadatik neki a levél. Tanúld ismerni az embereket, így szóla hozzá a septemvírné, s gyógyúlj!

A báró azt jelenté a levélben, hogy Gyomay Klári, kijelentett mátkája Rónapataky generálnak, megírá egyszersmind napját is egybekelésöknek.

Vincze halvány arcza még halványabb lőn az olvasás után. Gyönge vonaglás látszék ajka körűl lebegni, mintha szólani akarna, de nem szóla, némán nyújtá a levelet vissza.

Most már világosságban vagyunk édes Vinczém, folytatá szavait az anyja; a gazdag generál motozott Gyomay fejében, s a rangos, jó Klárcsidéban!

Szívem, mondá a septemvír, mintegy sejtve fiának érzelmeit, a jó lánykát hagyjuk ki a játékból, könnyen méltatlanok lehetnénk iránta. Neki nálunk sem vala akaratja, otthon kemény atyja mellett még kevésbé lehet. Azonban édes fiam, bízom, nem csalatkozom benned, ha elég átlátást kivánok tőled, meggyőződnöd a felől, hogy a hol közelítéshez többé remény nincs, ott mellőzés ellen legjobb fegyver a viszonmellőzés; egyszersmind ne feledd, miként az emberi sors nem oly szomorú, hogy csak egy ösvényen nyilhassék számára boldogság.

Vinczét, a mint kimene szüléitől, ezer alakú bánatok nyilazák; csak az nem köztök, mire anyja számolt vala. Az ifjúnak lágy szíve nem vala boszúra képes, nem felfogni azon gondolatot, hogy Klárcsija hozzá hűtlen tudna lenni. Átereszté gondolatján ennek egész lényét, s mindinkább hihetetlenebb lőn ez előtte. Lám atyja is menté a lánykát, de még inkább menté őt saját szive. Úgy van! szülői önkény áldozatja ő is, miként én vagyok! így kiálta fel, s a szenvedés rokonsága még inkább vonzá őt felé. Azonban bár mint nem táplála is keblében immár idő-óta reményt birhatásához: türhetetlen vala most neki még is azon gondolat, hogy más birandja sajátját. Ezen új kín új alakban marczangolá lelkét. A féltés újonnan veszteté most vele, a már képzetéhez szoktatott vesztést.

Több napokig hordozá Vincze emésztő búját, s vele tére be Kárayhoz is. Engedd meg édes Vinczém, így szóla ez hozzá, hogy némi világot süthessek bánatodra. Létezhetik-e emberben gyarlóbb önzés, mint azt kivánnunk, hogy egy jó teremtés, mivel velünk nem lehet boldog, mással se lehessen az? A képzelet világa szegényebb, mintsem hogy a gazdag és mindennapi éldelettel kínálkozó valóért, illő pótlékot birjon nyújtani. Szokj vigasztalódni édesem azon gondolattal, hogy Klárcsidat, ha teljes boldog nem leend is, békés kikötő védendi további vészek ellen. A generál, kora után hűlt érzéseivel, bizonyosan kimélő leend, és józan: láng helyett, egyedűl barátságot kivánni nejétől; s ez egy derék, s érdem-aratott férfiú boldogításában, bizonyos erőt nyerend magában arra, hogy saját szíve kivánatait levívhassa. Hidd el kedves barátom, egyik neme a nemes szív boldogságának: boldogoknak tudni a rokonlelküeket.

Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is nyugodtnak tudjam a magáé alatt!

Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson Gyulájával össze.

Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek, gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni akarni.

Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a generálnál.

Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk, egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend vesztened soha.

Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy újra veszteni legyen kénytelen.

*

Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás, asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám. Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról, a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét. Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon, tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta ebét.

A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is, im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.

Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe, a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé: nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik, mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá töltött borát s e dalt éneklé:

Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.

Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat, reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.

*

Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök. Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt, mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora késlelteté.

Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá, vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály aggodalma.

Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala, szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde, térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül, körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben, s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.

Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.

Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának. Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak, sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle, elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede, mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.

Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg, miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.

Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.

Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.

Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?

Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.

Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak. Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját bizonyosan felfogja találni.

Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan, hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan tűnődve találá.

Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha. Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni. Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr, különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett, csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne, szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind, új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a beszélgetést és figyelmet.

Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és tisztesség; mert ezek szép jegyesét, még egyszer oly széppé tevék, s tekintélyt adának ipája házának.

Kornél el volt bájolva Erzsike által. Nincs ledér csapongó indúlatnak ösztönzőbb ingere, mint vele ellenetben álló ártatlan tiszta kedély, és szeplőtlen épségnek bájai. A lánykának ritka szépsége, arczán és tagjain az ifjúságnak kelleme, melyet természetnek ártatlansága leplezett, Kornélnak mint értőnek, ritka bájos jelenetek valának, s szíve gerjedelmeinek csakhamar hő vágy-tárgyai levének. Már előbb rokon kedvtelések némileg barátságba hozák őt Kálmán báróval; most mint ház fiscálisa, kinek mindíg akada dolga künn, örömmel ajánlkozék ki vele nyiretésre.

A mi két városi uracskánk, miként efféle esetekben lenni szokott, gondosan titkolá egymás előtt külön saját kinézteit.

Remélem barátom, mondá útközben a báró, a szép paraszt leányka iránti czélzásaid, nem fognak gázolni annak szerencséjén?

Kornél hajlott neheztelni a kérdést. Szeretés és szerettetés, úgymond, oly szükséges játéka a szívnek, miként testnek a mozgás, s oly nyájas, és boldogító önmagában, hogy abból minden czélzás biztosan kimaradhat. Kölcsönös becsadás, kiválasztatás a tág teremtésből, léleknek egymáson csüggése – már magokban is kedves gyönyörök! összehangzani érzetben, gondolatban, kölcsönösön példány-képűl szolgálni egymásnak – magokban is nyájas büszke érzelmek! Szabad jószág a hajadon egész az oltárig, s a velei mulatozás, nyert idő és nyert birtok mind a két részről; sőt bár kié legyen is idővel a leány, azon órák öröme az enyém, miket jelenben vele töltök. Nem nyomorúlt szűk keblű önzés-e, csak kirekesztőleg akarni gyönyörködni birtokunkban, s nem silány portékává válik-e a szerelem, ha ekként birattatik? Nyájas tűzhely a lányka szerelme, mely ha egynek lobog is, többeket melegíthet. Kálmán báró mosolygá a lelkével rokon elveket. Szabad-e nagysád tett kérdését önmagához intéznem vissza, Angelica iránt? kérdé csalfa mosolylyal Kornél.

Bizvást, felele Kálmán, én neki mindenek előtt férjet nézek ki embereim között.

Jámbor név-viselőt! kaczaga Kornél; a terv nem rossz, sőt némi színét is viseli a nagylelkűségnek; sajnálom, hogy hasonlót nem tehetek magam is. Ezért becsűlöm én a pénzt és vagyont; még lelkünknek háborgó hullámzását is, tükör-simává birja az kiegyengetni.

Uracskáink jól érték egymást. Mindketten olyannak képzelék csábos kedvtelésöket, melynek fonalát biztosan vélék tartani kezökben, s akkor szakíthatni azt meg, mikor tetszeni fog. Eredeti gondolatnak nevezgeték magok közt, az ön becses személyeik ügyelete alatt esendő nyíretést, s puszta mulatozási vágy ürügye alá rejték külön kilátásaikat. – Folyt a nyíretés, miként különben is fogott volna folyni, ha a méltóságos uraság otthon marad is; mert a két uracska hűs szobában enyelge a szép báránykával, a csinos Erzsikével, ki váltig fárasztá magát körűltei sziveskedéseivel; majd zsindiczét hoza tiszta tálban fel, a varrott szélű abroszszal terített asztalra, majd friss nyomású gomolyát tőn vendégi eleibe, majd a környéket mutogatá meg nekik, tele gonddal, ne hogy unatkozzanak, s nem sejtve, hogy kis személyével mi jól mulatják ők magokat! Tréfa és pajkosság özönlék az ifjak ajkairól; Erzsike híven viszonzá a viszonozhatókat, s igézőn pirúlva mellőzé a szabadabbakat. Szárnyon röppent el neki azon pár óra, melyet leereszkedő urasága a majorban töltött; de nehéz ólom terhelte az időt szegény Pistára nézve, ki hűs forrásnál, a két fánál, lesben ült kínos féltés között, s hegyen tengeren túl óhajtotta a nyájas uraságot, s főkép Kornélt, kivel nyájasabbaknak lelé Erzsike szemváltásait.

Készűltek az udvarban, Pólinak Szögváryvali egybekeléséhez. Kornél, a színészet barátja, megpendíté, hogy színdarabot kellene előadni, mi nem is vala a háznál szokatlan dolog. Szívesen felkapatott az eszme, s kiválasztatott a játék-darab. Kornél kiosztotta a szerepeket, mikből Szögvárynak is jutott. Személyzetbe vétettek a szobaleányok is; de egy leány-szerepre nem akadt személy. Ide czélzott Kornél, s Erzsikét javasolta erre.

Épen hűs forrásnál borongtak a szerelmesek, a mint Póli Erzsikeért küldött; borongtak, mert Pista elégűletlen volt lányának az úrfiak körűl elvesztegetett nyájasságaival, s kitört szemrehányásaival, mik nem igen szivesen vétettek. Most egészen elborúla Pista tekintete, sötét lőn arcza, megrázá subáját – s mene nem ügyelve Erzsike hivásira.

Habozott ez: menjen-e, nem-e? Tartá még élő szerelme, vonzá már csapkodó hiúsága. Nyert még is amaz, s eltökélve volt nem menni. De újabb követ jött érte, atyja illetlennek látta megvetni az uraság parancsolatját, mit eddig nem tőn; Erzsike felöltözött legdiszesbb ruhájába, s a kastély felé indúlt. Utcza-szegleten állt Pista, komor pillantattal felelt Erzsike nyájas intésére, és szembe vágott kalappal csapott be előle a közön. Erzsike, mintha súly vonná vissza lépteit, nehéz szívvel tette útját. Gyakran történik életünkben, hogy előérzetnek borongási járják lelkünket akkor, mikor baleset csügg sorsunk felett. Erzsike is szívszorongással tért be az udvarba.

De csakhamar felvidúla itten. Póli értesíté őt hivatása czéljáról, s mind ő, mind a szobaleányok oly ártatlan, oly kedves időtöltésnek, oly nemes mulatozásnak festék előtte a színi előadást, hogy Erzsike megkönnyűle érzetében, s majd neheztelni vala hajló Pistára, ki elég bohó bír lenni gyanakodhatni, ily gyermekség miatt, tiszta erkölcse és hűsége iránt. Kornél, mint rendező, azonnal leczkéi alá vevé őt; felfogatá előbb vele a darab szellemét, majd a külön szerepek jellemzéseit, eleibe adá a mimikának azon előrajzait, mik szerepébe vágtak, próbáltata vele hangot, állást, mozdúlatokat, s tanítá kiadni ezekben az indúlatokat. Erzsike a bámulásig fogékony vala, sokat adván neki az anyai-természet, s titkos kéj is munkálkodván mind tanításban, mind tanulásban. A játékszínnek regényes ingere, varázs hatalommal kapá meg a lányka éber képzeletét.

A nőnem körűl gyakorlott Kornél, kiszámolt fortélykodással használá a keresett alkalmat. Erzsike betanítása nem esheték meg apró biztosságok, tréfák és enyelgések nélkűl. Kornél csak gyöngén halada ezekben, ne hogy elriassza a félénk galambkát. Első gondja vala bizalmát nyerni meg, mintha csak nemes mulatozás volna minden czél; majd hiúságát vonni játékba, hogy emelve, becsűlve érezze magát általa. Eléré mindkettőben czélját; a lányka csakhamar bizalmas sőt hálás kezde lenni azon ifjú iránt, ki ismeretlen pályán oly biztosan, oly szíves fáradozással vezérlé őt, s nem sajnála bajlakodni vele, egyedűl azért, hogy nélküle örökre szunnyadni fogott tehetségeit kifejtegesse. Szintígy részint Kornél biztató dicséretei, részint játék-próbákon a többieknek magasztalásai, szédítve hízelgének a lányka hiú kedélyének. Becsültetve, inkább kezdé becsülni önmagát és nyájas önelégűlés dagasztni keblét. Horgon vala jó Erzsike, hiúságnak és csábításnak veszélyes horgain!

Ma vala ő először este a forrásnál boszús, Pistája és ennek szemrehányásai iránt. Neheztele, hogy őt rabúl kivánja tartni szerelmével, s elvonni a legártatlanabb kedvteléstől, sőt magától az illendőségtől is.

A próbák naponként tartatának, s mindegyikével növekedék a közelítés Erzsike és Kornél között. Szerepeik egymásba folyának, s ezeknek biztosságait, Kornél csakhamar áttudá vinni életi társalgásába is a leánykával. Epedő pillantatok, édes nevezetek, átkarolás, elkerűlhetetlenek voltak előbb a szerepben, később eltürettek azon kivül is, s végre szokottak és óhajtottak lőnek párunknál, hol szolgált az alkalom.

Eljátszatott a darab, s közelégedéssel fogadtatott az a nézők által; egyedűl Pista, ki a cselédséggel és szülőivel köztök vala, mene ki dúlottan a nézőhelyről. Egyszerre idegen lőn Erzsike neki, az új pálya, melyen föllépe, a színi képzetes köntös, kifejtett új tulajdonok, rangos test-állás, szavak, mozdúlatok, mind borúsan érezteték vele, hogy leánya felibe szökék neki és paraszti sorsának. De még inkább dúlta őt, látása a Kornél és Erzsike szerepei kölcsönös biztosságainak. Kínosan gyűrte e látásra össze, kezében tartott kalapját, s az e mellé Erzsike által tűzött virág, tépetten volt elszórva körűlte a nézőhelyen. Annál élénkebb öröm zajgott Erzsike atyja keblében. A sok magasztalás, mely leányára, a sok örvendezés, mely magára, úri rendek által halmoztatott, megszédíték a hiú öreget, s kiskorig magát az aggódó anyát is. Ezen utóbbinak az urakkali tartás nem vala inyére soha, s játékszíni szabadságok pedig, mint igen szigorú erkölcsű, s a babonáig vallásos egyszerű személynek, csaknem botrányok valának. De ő igen szokva vala, a háznál nem ügyeltetni akaratjaival.

Ágnes, az Erzsike anyja, szelid, kegyes lélek volt, ki békében élt az egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál. Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz, hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz. Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább, hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak minden körűlménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró körűlményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert, melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel, égjelek, természeti tünemények, világi események – mind kisebb vagy nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.

A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb, győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez, s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama, örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen, mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek, csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak, kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s pontos áhítatosság – valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örűlt az előforduló szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit, tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike, anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem vala elégedett áhitatosságával – mert egyébb súly mégnem nyomá ártatlan lelkét – elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.

Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól. Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek! Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.

Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme – hatalmas ellenetek valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb, borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások, daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és szerelem arany boldogsága!

A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét; de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt magával a feszűlet alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszűletre s lassú hangon mondta: szeretlek!

Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e? Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindíg, s tett fogadásához. Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most, templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni megszentelt fogadásának.

A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak. Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven fúlánkja szakad!

Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt eljátszatni.

Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet, mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az elsietett udvari követet.

Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint illik! – Az anyja kifogásokat mere férje előtt. – Ej mit? dörge ez, vagy látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el fülét az urak is! – Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be titkos kivánata.

Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve, s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének, s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását. Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel, tarták aggtalan ámulatban eszméletét.

Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett – egyedűl Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben: maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél, Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala. Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez sok tünődés után arra birá magát, hogy tánczra felkérje kedvesét. Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.

Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának tevéseit.

Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség. Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-, gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített, foglalatos volt Erzsike is, galyjat kötözött öszve, hol ritkább vala az árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg s eltaszíták a lánytól.

Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető lánykára tekintett. – Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a cseléd is közelíte. – Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.