A generál javallást mosolyga, s a köz örömben, de főkép az új pár boldogságában feledé, hogy csak egyedűl ő veszte. Gyomay óránként elégűltebb vala, s másnap egy feljegyzést tőn be a familia levéltárába, hogy Klára leányát, uralkodó háznak herczege, Gyomay-háznak falai között násznagyként kéré vala meg.

Rendszerint úgy esik, hogy felköltetik szunnyadtából szenvedésünk, ha ugyan azon pályán látunk boldogot, melyen magunk szerencsétlenek vagyunk. Nem mindenkor irígység ez, hanem előrobbant ellenet a két sors között, mely példalátás által azon bús eszméletre riasztja fel lelkünket, hogy mi is boldogok lehettünk volna. Ezen búsongás lepé meg a baráti örömnek közepette Gyulát és Ongayt. Kölcsönösen nyújták vígaszaikat egymásnak; azonban kevés hajlandósággal elfogadni azokat egymástól.

Másnapra nagy hajtó-vadászat vala rendelve. Hivatalos lőn erre a vidékből mindenki, kiről feltehető vala, hogy lőcsövét elsütni tudja. Megjelenék Szögváry is mint szenvedélyes vadász, és Porubay, kit már a szőlő alatt meghívott vala a generál.

Lőtt-e már valaha vadat domine clarissime? kérdé ez az exprofessort.

Egy pézsma-kacsát az udvaron, domine illustrissime! a mint egyik tanítványom atyjának puskái a folyosón tisztíttatván, egyik fegyvernek régi töltése kezemben véletlenűl kisült. Azóta, valamint az előtt sem, öldöklő fegyver kezemben nem volt.

A generál egy stutzot ada vállára, s ennek párját Halkónak nyújtá, ámbár az utóbbinak rábeszélés kelle; mert csak guitarrjával óhajta menni a vadászatra.

A szerencse azt járja, ki nem keresi, mondá Szögváry nevetve, sajnálnám, ha a vad, mint fegyverteleneket, meggázolná önöket.

Víg robajjal indúlt meg a vadász-társaság. Szögváry egész úton Porubayn és Halkón nevetgetett, mint rítt le mindkettőnek válláról a fegyver. Majd meglátom, úgymond, hogyan vadásznak a músák? Kikéré magának, hogy állását Porubay mellé vehesse.

Tűzzel foly a vadászat, s türhető szerencsével. Délfelé csoportozott a vadász-sereg, hogy tanyára siessen, s Szögváryhoz jutván, ezt kaczaj közt egy fának dőlve találta. Alig bírá ez a nevetéstől előadni, hogy Porubay, a hajtás alatt, egy dőlt fára ülepedve, könyvet ránta ki zsebéből, s elmerűlten olvasa abból. Jő a róka, s felette hallgatózva megáll. Én úgymond, Porubaytól nem lőhettem, rákiáltok tehát: clarissime, ott a róka! Az én professorom fölriad, kapkod maga körűl, s ekkor eszmél, hogy vállán a fegyver. Ügygyel-bajjal lebontakozik vele, az alatt a róka jól elhalad, én utána lövök de nevettemben elhibázom, Porubay is czéloz, rángatja a kakast, s csak akkor veszi észre, midőn már a róka elvesz szemeink elől, hogy nincs felhúzva puskája sárkánya.

Nevetett a társaság, s maga Porubay is mosolygotta nimródságát.

Halkó majd utóljára érkezék a tanyára. Kezében papír vala és ólomtoll. A hajtás alatt dalt költöttem; így szóla Vinczéhez, boldog szerelmedre.

Hát a puska hol van? kérdi a generál.

Kapkod válla felé Halkó, tekintget maga körül – s nincs a fegyver!

Azt biz egy fához támasztottam állásomon, mondá, hogy az írásban ne gátoljon.

Új kaczagás ered a vadász-sereg között. Porubay örvend, a malorum sociusnak, és hogy új vadászbak feledteti az övét; de kivált Szögváry szinte pukkadoz: már tudom úgymond, miként vadásznak a músák! – Igen bántá Szögváryt azon viszketeg, hogy vadász-táskát, vagy már meglőtt vadat lövessen meg Porubayval; de erről, bár nem munka nélkül, leverék őt az ifjak, kik az efféle tréfát, mind a herczeg tekintetéhez, mind a professor tisztes jelleméhez illetlennek állíták.

Nem tágult a jó kedv, sőt növekedett; mert a herczeg egész mezei egyűgyüséggel mulatott, s feszesség nélküli vidám vadász volt. Nyájasan, de kímélve évődött Porubayval és Halkóval, ki épen felkeresett puskájával tére vissza, s új löktet ada a vígságnak.

Az nap megérkezett a septemvírné is, s más nap végbe ment a Vincze és Klárcsi menyekzőjök. Boldogságuk, mint valami súly, szinte ellankasztá az első napokban lelkeiket, míg megszokának egymást bírni, ők, kik oly sokszor veszték vala egymást. A szülék öröme józan vala ugyan, de elégűlt, s főkép a septemvírné nem győze a herczeg kegyével betelni, s édesen álmadozék arról, hogy fia egykor általa az udvarnál jöhet hivatalba és menye az udvar dámái közé.

Másnap indúlt a herczeg, s vele és utána a harsagi társaság. Minél lelkesebb és bájosabb volt az együttmulatás, annál sajnosabb az elválás mindenfelől. Víg perczek, órák és napok, csak fűszerűl nyújtatnak az életben, szokott napfolyam és küzdés közé, a halandó számára. Legbánatosabb volt az ifjak szakadása egymástól. Gyula egy darabon elkisérte Ongayt, ki igéretet tőn barátjának, hogy mihelyt teheti, meglátogatja őt Várfokon.

*

Az alatt itt sok változék az Uzay-háznál. Laura érté becsülni sorsát, s férje iránt hálát és becsűlést érze szívében. Csakhamar ellesé ennek megszokott kényelmeit, s azok iránt figyelemmel, sőt előzgetéssel vala. Visszatérének Uzaynak kedves étkei és nyugalmai, Bodnár megbecsülteték a háznál, hogy mulató társa legyen; Laura, bár gyakran fennakadának is ujjai és ízlése, megszenvedé, hogy zongorázása közben Uzay, miként első nejénél tevé, bassusát dörmögje; megszenvedé bojtos kaparó ebét a szobában, sőt erőlteté magát, hogy vele pipafüst közt is, mit nem igen türhete, mulathasson. Egy szóval Laura, azon nemes büszke föltétében, hogy suttogó kajánság ellenére is megmutassa azt, miként lehet, sőt van különböző koruak közt is boldog házasság, úgy vivé dolgát, hogy ha Uzay fonákságaival nem rongálja, a boldogság bizonyosan tanyául fogja házát. De Uzay azon aggályból, hogy fiatal nejének oka ne legyen megbánni tett határozatát, s hogy ez korának örömét élhesse, tovább mene kedv-kereséseiben, mint üdvös vala önnyugalmának és házi boldogságának. Ő, nyílt egyenesség helyett, mely legbíztosb kezese amannak, szeretői áldozó hizelgéssel és kedv-előzéssel bána hitvesével; titkolá, nehogy méltatlannak tessék az, mi neki fájt és mi nem volt inyére; szívesen hozá, sőt reá tolá áldozatait, s ha nyájasan szorgalmaztaték Laura által, hogy irántai bizalmát jelentse ki, olykor helybe nem hagyásival is, üres hizelgésekkel nyugtatgatá emezt. Így fosztá meg önmagát számos kényleteitől, s csakhamar korlátolt lőn minden vágyaiban. Műszeres szobáját a szobaleánynak engedé által; kedves ebét, minthogy egyszer pipája tüzét bojtjaira ejté, s a pers-bűz kedvetlen vala Laurának, száműzé a szobákból; a pipázásban pedig, minthogy Laura szenvedő erőlködésit sejté, arra határozá magát, hogy nyárban a folyosón, télben a nevelő szobájában szivogassa ki rátkaiját. Így Laura nem vélhetett egyebet, mint hogy a legjobb úton jár, hogy férje nyugodtan boldog, s Kornél testvére nem azok közől való volt, kik szemet nyithatának nála.

Azonban Uzay nem vala nyugodt, annál kevésbé boldog. Annak aggodalmas érzete, hogy miként nejének korától, úgy kedvteléseitől is távol áll, továbbá a különbféle és folytonos mulató csoportozás házánál, Laurának olykori látogatásai a szomszédságban, a kedvetlen érzésnek egy bizonyos nemét támasztották keblében, mely nem épen féltés vala, hanem inkább önmagávali elégületlenség. Nagy ellenetet látott maga és Laura társalgási míveltség-fokai között. Laura mindennemű jeles tulajdonokkal fel vala ruházva, mik társaságban csilloghatnak, s ellenében ő a maga remetei és szigorú kedélyével, a maga félszázados elmaradásával! Nem leend-e Laura végre is kénytelen átlátni és érezni azt, mit ő önmaga jól érez, hogy feláldozá magát, hogy zöldellő korát száradó ágra futtatá? Borzada ezen gondolattól, mely Laurának minden újabb társaságbani megjelenésénél mélyebben evé be magát szívében. Nincs csüggesztőbb bánat és emésztőbb fájdalom, mint önmagunkbóli vesztés, és sűlyedés saját szemeink előtt! Uzay önbizodalmatlanságában majdnem gyermekes tartózkodó lőn a társaságokban, többnyire szótlan és szorúlt keblű, s nyugtalansága némileg csak otthoni magányában enyhűle.

Mennyi része lett légyen Uzaynál ebben, a féltés olykori fészkelődésének, bajos meghatározni; mert bátor Laura ovakodék is alkalmat nyújtni erre, nem vala mindazáltal oly erős, hogy tetszeni ne vágynék azoknál, kiket becsűle s a társaságokban érdemeiknél fogva kiemele. Ezen hiúság józanabb vala ugyan nála, mint éretlen lépező hiúság szokott lenni, s abban botrányt a legszigorúbb erkölcs sem lelhete; de igen a szertelen önbizalmatlanság, mely Uzaynak munkás kínzója lőn. Annyi bizonyos, hogy kivált egy levél vétele óta Uzay komorsága növekedék.

Bő forrása gyötrelmeinknek az álszemérem, s gyakran sűlyedünk csak azért, hogy szégyenlők megvallani gyöngeségünket. Uzaynak nem vala többre szüksége, mint sejtetni nejével azt, hogy ritkábbaknak óhajtja a társaságokat, hogy otthoni kis házi kör, s elvonódás csendje, neki kedvesebb és nyugtatóbb a nagy világ zajainál, s Laura minden áldozat nélkül kész fogott volna lenni lemondásaira. De Uzay átalla nyilatkozni, s gyöngének, féltőnek, vagy épen sanyarú aggnak látszatni, ki netalán korához kivánja lelánczolni az öröm-lihegő ifjúságot. Innen gyakran még maga hívá meg a társaságokat, s félerőltetve fogata nejének, hogy unalmait látogatásokkal enyhítse. Laura valóban szórakozott és elkapott lőn, házi gondjaiban unatkozott, s gondtalanúl ereszté magát kedvtelései s főkép hangászati szenvedélye után.

Úgy látszék, a hanga tölté most be nála azon szív-ürt, melyet netalán egyenetlen házassága okoza. Majdnem egyedűli éleménye vala ez most lelkének, miként lelkes kedvtöltése volt egykor. Laura első művésznő vala zongoráján a vidékben, ritka énekesnő a hazában, s minden bármi osztályú tökély, valamint szenvedély által készül, úgy szenvedélyt nevel maga. Hosszú napokon, hosszú estvéken át zengett a hanga az Uzay-házban, s minthogy ez több hangszerek kíséreteit kíváná, de halló közönség nélkül sem igen esheték meg: természetes, hogy társaság, olykor népes társaság nélkül is, ritkán lehete az Uzay-udvar. Majd új darabok érkezének a városból, majd új hangművész tére be, majd Laura szerze új hanga-darabokat; mindezeket hallatni kelle a hanga-kedvellő vidékkel, s így meghivaték ez. Laura a maga szenvedélyét a legártatlanabbnak tudá e világon, férje állapotát ismeré, hogy vagyonságát illendő vendég-látások nem fogják megrongálni – így gondtalanúl űzé könnyű életét, a maga hangászati kedvtöltéseiben és társaságaiban.

Azonban Laura szerény vala mind kivánataiban, mind mulatozásaiban, s nem zsarolá ki férjétől ezeket soha. Férje mindenkori jelenléte miatt nem féltvén maga hírét, aggódás nélkül gyűjté maga körül a környékből össze azokat, kik egy vagy más hangszert játszának, vagy hanga-kedvelők valának. Ezek közt volt gróf Rákosy is. Gyakori vala ez a háznál, gyakoriak Uzayék is az övénél; Laura a mívelt ízlésű férfiúval kecses órákat tölte el. Azonban Laura bájai csakhamar szenvedelmes benyomást tőnek, a nem legszilárdabb jellemű gróf szívében; ki szerelmes nyilatkozást mere Laura előtt. Ezen nap óta nem vala többé bírható Bőkutra, sem arra, hogy a gróf látogatásait Várfokon elfogadja.

Nem ily szerény vala testvére Kornél. Ez a gazdag sógort szívesen kiváná használni, s kifogyhatlan vala váltogatott mulatozások rendezgetésében. Ezekben neki, a mellett hogy maga is mulasson, más fő czélja is vala. Jól érzé ő, miképen az ő fő ereje társalgási erényekben áll, melyek azokban kedvezőleg csillognak; de házi egyszerű csendben és rendben nem kelő pénzek, vagy legalább hamar elárúlják hamis nyomatjokat. Tudá azt is, hogy épen társalgási ügyességek azon férfi tulajdonok, mik a szépnem kegyébe legbiztosabban szoktak besimúlni; minthogy ez nem ismer epesztőbb szorongást, mint azt, ha társaságok érdekeiben és mulatságaiban szerepet nem játszhatik, vagy legalább azokban illő részt nem vehet; mikbe az ügyes társalgó férfi, kiszámolt figyelmeivel őt mintegy beavatja. Türey Kornél jó korán szemet vete Cilire, őt mindenben magához illő szerencsének nézé ki, s így ennek szíve ellen hasznos segédekűl reménylé a társaságokat, mikben a leánykát, csapodár figyelmeivel árnyként lebegé körül.

Cili különös vonzalommal hajlott mostohájához. A két különböző, de nyájasan egyező véralkat, naponként szorosb barátnékká szövé őket. Ezen tekintetből kiterjeszté Cili a maga nyájasságát és szíveskedését Kornélra is, szeretett Laurája testvérére, semmi irányzatot nem sejtve figyelmeiben ennek. Gyula levélkéje vala az első alkalom, mely őt eszméletre hozá, s lelke eleibe dobá azon lehetőséget, hogy Kornélnak komoly czélja is lehet szivére és kezére. Ezen fölfedezés igen kedvetlen vala gyöngéd érzelmének, mellyel Laurához viselteték. Minden leányi szív fenekén, tisztán vagy homályban, közelben vagy távolban, előrajzban vagy kifestve, fekszik lesengve azon férfiideál, kit sejt, óhajt, ki után epedez. A komoly kedélyű Cilinél, nem Kornél vala ezen ideál; azon könnyű léhaságot, melyet mind szaván, mind viseletén sejtni véle, nem ízelheté benne soha. Nem lengő ágat, mely minden szellőcskére hajlongjon, hanem ízmos csert, mely daczoljon vésszel és idővel, s ótalma és támasza bírjon lenni, a reá felfutott gyönge növénynek, óhajta Cili maga mellé. Gyermeknek tekinté azt, ki játéknak az életet, bábnak a nőt és időtöltésnek a szép szerelmet. Nem vala Kornél könnyű kedélyének szíve előtt semmi kezessége. Így szíve nyugodt vala ugyan, de elméje nyugtalan, remegvén azon pillanattól, melyben Kornél eltolásával Laura barátságát sértni leend kénytelen.

Gyula haza-útjában, egy falu fogadójában hált meg. A ház előtt nép-csoportot talált, és enyelgő gyermekeket. Köztök, a ház előtt elnyúlt falpadon egy ifjat látott, körűlrakva mezei virágokkal, merűlt gondban koszorúkba fonogatni azokat. Azonnal ráismert azon ifjúra, kivel az atyai háztóli kiindúltakor a temetőn találkozék. A gyermekek, ki szívességből, ki dévajkodásból, csomókkal hordták számára a virágot, miket mindenkor tetsző örömmel fogadott. A nők tejet nyújtottak nekik; elvette ezt is, de minden köszönet vagy óhajtás jele nélkül. A zaj s nagyobb robaj tűrhetlen volt neki; kérve csillapítgatta ezeket, s maga csak súgva beszélt. Csitt! úgymond, ne robogjatok, még alszik, föl ne költsétek! Különben virágaival úgy el vala foglalva, hogy a körülte ácsorgó népre eszmélni sem látszaték, mígnem új robaj ismét aggódásba ejté, hogy kedves alvója fel talál ébredni rája. Gyula szorúlt szívvel tudakozódott a fogadóstól iránta. Ki legyen az ifjú? felele ez, senki sem tudja helységünkben. Ha valamelyikünk kérdést tesz ez iránt neki, azt feleli gépileg: szerencsétlen, de nem rossz! Olykor megfordúl falunkban és a szomszédokban; ilyenkor mindig gyermek-csoport kísérgeti, melynek egész mulatsága kerti és mezei virágot hordani össze számára, mit ő kedvteléses örömmel illesztget kénye szerint össze. Mindnyájan szánjuk és szeretjük őt, mert a legártatlanabb tébolyodott a földön, senkit és semmit nem bánt, vagy kér; csupán tej és kenyér az, mit szivességünktől elfogad. A hol az éj meglepi, ott meghál; de már első szürkületkor megyen virágival a temetőbe, hogy a legújabb hányású sírt meghinthesse azokkal.

Gyula szóba kívána eredni vele, s közelebb simúlni bajához. De az ifjú gondos figyelemmel jártatá meg rajta szemeit, mintha személyét kitalálni igyekeznék, s szokott szavain kívül kérdéseire mit sem felele. Virágai valának egész világa; innen, mint a fogadós mondá, Virágosnak nevezi őt az egész vidék. Gyula minél tovább tekinté őt, annál ismerősebbeknek látszatának előtte vonásai.

Várfokra érve, egyedűl Cili volt az, ki Gyulát szívesen fogadta. Ez a tornáczra állott ki eleibe, melléje simúlt a jövőnek: köszönöm a levélkét, ezt súgta neki; ámbár veszély nem vala nálam, Kornél nem az én emberem. Ez kedvesen nyugtatá Gyulát; de nem így egyéb körűlmények, mik között a házat találá. Egyéb fogadtatása igen olyas vala, mint mellyel fölösleges személyt szoktunk fogadni; de kivált növendékét dévajabbnak, makacsabbnak s munkától idegenebbnek lelé. – A gyermek, Kornél által részt vőn a háznak minden mulatságaiban, s ezek magok, készület előttök, és mámor utánok, elvonák a fiút minden komoly munkálattól. Napok, sőt hetek kellettek arra, hogy Gyula őt szokott sorába vihesse vissza. E végett első gondja volt ennek az, hogy Károlyt a ház mulatságaitól elvonja, s üres óráiban, őt inkább szokott gyermeki játékaival mulattassa. Ez kedvetlen zsurlódásokra adott alkalmat a háznál. Kornél már szokva volt mulatságot lelni a gyermek eleven dévajságaiban, s a társaságokban is egyik kedves tárgya volt enyelgéseinek, s most fájlalta, majd élesen panaszolta testvérének azt, hogy a nevelő oly kevés bizalommal van iránta, s tőle mint valami veszélyes erkölcsütől, megtagadja a fiút, kin méltatlan zsarnokságot követ el. Laura nem fogta volna ezt nagyra venni, ha férje a panaszt különös közönyösséggel nem veszi. Uzay tudniillik elég józan volt átlátni Gyulának okait és javalni azokat. Laura nem szólt; de testvérének, s benne önmagának, ezen első, bár homályos mellőztetése, kedvetlen érzést szült szívében. A fiú elfogása, Gyula iránt is, Laurában ugyan csak homályos, de Kornélban nyilvános neheztelést támasztott. Mindketten már előbb nem legnyájasabb hangulatban valának iránta, mint olyan iránt, ki mételye a ház nyugalmának.

Náni tudniillik, a szobaleány, épen a Kornél mellfodrát vasalá a cseléd-szobában, a mint Vincze legénye Gyula levélkéjével betoppana. Náni azonnal körülte vala a maga szokott avatkozásival; tudakozódék: kicsoda? honnan jő? hová megy? mit hoz? A legény eleinte jól viselé magát, s híven őrzé a reá parancsolt titkot; de Náni csakhamar úgy körül tudá hálózni az ifjat nyájas szövedékeivel, hogy ez szivében titkával meg nem férhete többé. Megsúgá a leánynak, titoktartási fogadás mellett, hogy Cili kisasszonynak hoz Gyulától levelet, melyet csak magának nyújthat által. Náni megjártatá elmécskéjét, az eddig Gyula és Cili körül történt dolgokon, számba vőn minden szócskát, pillantatocskát; ezekhez adá Cili gondoskodásait is Gyula úti készületei körül, s kivoná öszvegül azon fölfedezést, hogy Gyula és Cili jól értik egymást, s valószinüleg ez vala az ok, mely miatt az ő hatalmas kecsei, Gyula elfoglalt szivéről lesiklának. Siete gyanúját, mi neki tudás vala, besúgni asszonyának és Kornélnak. Ütközék e híren mindkettő; amaz rokonát és barátnéját félté a csapongó hitegetőtől, mint vélé, ez pedig saját szerencséjét. Náni fölfedezése nagy hihetőséget nyere az által is, hogy Cili a levél vétele-óta, szembetünőleg vonódék vissza Kornéltől, s iránta minden tekintetben igen kimért viseletű leve.

Kornél kifakada Gyula ellen, sötét cselszövésnek nevezé ennek oda czélzó csábítgatásait, hogy magát rangba és vagyonba helyeztesse, s arra kiváná bírni Laurát, hogy férjénél Gyula eleresztését munkálja ki. Kornél tudniillik sokkal becsülőbb vala önmaga iránt, mintsem más akadályt vélhetett volna Cilinél, mint Gyuláhozi hajlamát. Laura másként vala meggyőződve, közelebbről ismervén barátnéját, s átalla is egyenesen avatkozni a dologba. Gyulát azzal menté testvére előtt, hogy tanítói hivatalának pontosan megfelel, hogy férjétől és Bodnártól becsültetik; Cilit pedig azzal, hogy Gyula, tagadni nem lehet, egy a legszebb ifjak közől, s a lányka, ki Gyula álkodását nem ismerheti, menthető irántai szerelmében. Annyit azonban igére, hogy kikémlelendi Cili szívét, s ha lehet kigyógyítandja őt.

Ártatlan szív nem képes titkolni szerelmét, s még kevésbé oly barátné előtt, ki szemügygyel tartja őt. Laura csakhamar bizonyos lőn Cilinél iránta, s a barátság aggodalmával és hevével foga ostromlásához. Előbb csak a világi illedékre tevé a lyánkát figyelmessé, majd aprónként Gyula jelleme ellen szöve megjegyzéseket intései közé. De Cili ezen utóbbi oldalról, magához férhetetlen volt; szíve nem tudott Gyulában kétkedni, tüzesen vívott vádoltatásai ellen. Szép és szilárd ideálja volt lelkének, Gyula és irántai szerelme, hitének biztos kezességei, az ő lelkes tanításai, s tanítványnéja iránti nyájas tisztelő viselete. Cili tüzesen védte Gyulát, s oly jeles vonásokat hordott elő lelke jelleméből, oly bizonyossággal öntötte ki irántai hiedelmét, hogy Laura, ismervén Nánija hiúságát, végre maga is kétkedni kezde: ha nem csalatkozik-e az ifjúban? Azonban Cilit minden esetre gyógyítás alá veendőnek tekinté. Ha mindent megadok is tanítódnak, a mit vitatsz édes Cilim, így szóla, azt még sem javalhatom benne, hogy oly háznak rangjába, mely őt jótétekkel halmozá el, feltolakodni igyekszik. Nekem úgy látszik, hogy az ifjú veled Abelárdot akarja játszani.

Erre Cili nem felele: Abelárd története ismeretlen vala előtte. Gyula a szinte annyi gyöngeségekkel, mint jeles tulajdonokkal fénylett férfiút, s különben is Cili körébe nem tartozót, előadásaiból kihagyá.

Cilinél azon öröm és elégülés, mellyel Gyula tanításait hallgatá, nem vala eleinte egyéb, mint tudományok iránti vonzalom, s a tanítója iránti jóakarat nem egyéb, mint a tudományos ifjú tisztelése. Érzé, mivel tartozik ennek azon érdemének, hogy a homályos és pusztán gépi tanulásnak nála nyilt pályát és életet ada. Azonban a falu magánya, naponkénti együttlét, Gyulának köztiszteltetése, főkép azon nemes láng, mellyel a historia erényes tetteit, eseményeit tanításaiban festé, ezekből kivont azon lelkes oktatások, mikkel egyszersmind amazokat életre vonni tudá, nyájas férfiusága arczban, termetben és viseletben lassadán fölébreszték, majd növelék szívében azon indúlatot, melyet sem sejte, sem ismere. Most még egyszer oly kedvesek valának neki a tanítás órái, még egyszer oly vonzók, oly hatók a tanítások. Egész napokon át hallani óhajtá őt. De Gyulának nem vala ideálja a tanúlt nőszemély, ő pedig ideálja vágyék lenni, miként Gyula az övé vala. Ennélfogva miután a lánykának édes gondja egyedül a körül forgott, hogy magát Gyula eszméi és elvei után, miket aprónként kikémlele tőle, képezhesse: több rászorítással, erőltetéssel láta most a ház gondja után, visszaszaggatá magát kémlődő világából a valódiba, s egyedüli iparja lőn, megnyerni a szeretett ifjú javallását.

Gyula nem sejté tanítványnéja érzeményeit, minthogy ezek szívbe vonúlva tenyészének, legfelebb pillantásokba szökének néha; de ezeknek lángolásait sem vélé az ifjú egyebeknek, mint hevült örömnek és lélek gyönyörének, miket a lánykának tudományok iránti szenvedélye, s minden jó és szép iránti tüze lobogtattak fel lelkében. Cili komoly kedélye, szótlansága, inkább csöndes benlegelései az érzelmeken, mint ezeknek kiadásai szóban, tettben vagy mozdulatban, lehetetlenné tették Gyula előtt a fölfedezést. Így folyvást ment tovább iránta kezdett viseletében. Nyájas vonzalommal és tisztelő figyelemmel társalgott vele, s szívesen viszonozta azon bizalmat, melyet a kedves lányka iránta minden alkalommal bizonyított.

Egy délután azon nyüzsgött Károly Gyulán, hogy vakmacskát játszodjanak, mely gyermek-játék különösen kedvelt vala a pajkos Károly előtt. Gyula engedett a fiúnak, miként szokása vala, ha ez jól végzé dolgát; az idő esős volt, s nem engedett mulatást a szabadban. Laura férje körül ápolódott, kinek gyönge változása történt, Kornél még délelőtt látogatóúl kocsizott, Cili pedig és Gyula bevonattak, Károly esdekeire a játékba. Most Cili kerüle arra, hogy beköttessék szeme; ezt Gyula tevé, s épen a kendő csomóját szorítá, a mint a visszatért Kornél belép, láb hegyen Cili eleibe simúl, gyönge csókot nyom szép ajkaira, s kisimúl ismét a szobából. Cili nem vélhete egyebet, mint hogy Gyula a kötözés alkalmát használva, vevé magának ezen szabadságot. Egyszerre szokatlan bájos zsibbanat fut erein keresztül, ismeretlen varázs gyönyör terjed el egész lényén; lángba borúl arcza, szíve, léte. A komoly lyánka egyszerre majdnem gyermekes víg lesz, s a mint szemköteléke leoldatik, Károly-testvérével pajzánkodik, hogy ne legyen kénytelen Gyulával akadni szembe, s elárúlni boldog érzelmeit.

Gyula szemmel tartá a lyánkát, s gyanúba hozá ezt, hogy már alkalmasint Kornél horgán veczkend szíve; különben miért lenne oly dicsőült érzelemben? s Kornél miként merhetne ily merést? Feledé Gyula, hogy sokaknál csak játék az, mi másoknál lelki élemény.

Ez bírta volt őt arra, hogy megintést tegyen levélkéjében. Cili azonban egész különböző érzelemmel vette azt, mint a mellyel iratott. Titkos levélke a kedves ifjútól, mely nyájas aggodalmat lehel, bizalmas intést tart, nem szülhetett nála egyebet, mint azon kedves gondolatot, hogy féltetik. Kedves ereklye volt neki a levélke, szavainak betűi vésve állottak szivébe.

Első alkalommal sietett Cili tudakozódni Gyulánál Abelárd története felől. A kérdést úgy intézte, hogy Gyula mit sem sejthete. Előadta tehát tanítványnéjának, Abelárd és Heloiz boldogtalan szerelmöket, s úgy festé le amazt, mint maga jobb eszméletéről és világi bevett rendéről megfeledkezett férfiút, ki az indúlat árjában elfúlasztá ön lelki erejét, és szerelme tárgyát, az ártatlan gyermek Heloizét, saját éretlensége büntetésébe rántá; s mind ezt oly életkorában tevé már, melyben az indúlatok tüzének szilajúl lobogni, kettős vétek.

Mohó figyelemmel hallgatá őt a leány, hogy egy szócskát se veszítsen a történetből, s szó nélkül hagyá el a szobát.

Kornél nem türheté tovább azon bizonytalanságot, melyben Cilivel álla, s megkéré maga testvérét: szólna barátnéjával. Laura megtevé ezt, s Cili kimélve, de határozottan nyilatkozék, hogy szivében semmi nem szól Kornél mellett; tehát sajátja nem lehet.

Édes Cilim, felele Laura neki, mindig vétkeltem azokat, kik mintegy rokonsági tartozásnál fogva, egyoldalulag, egymáshoz nem illő szíveket kötnek össze, vagy illőket szaggatnak el egymástól, azért is óvakodom ettől; de szíved állapotját ismerem, s miatta aggódni vagyok kénytelen. Szólj, reménylheted-e: hogy a tanítóval egybekelhess egykor? mert ily kilátás nélkül, vétkes előttem egy tisztességes leányka indúlata; s bizonyos vagy-é a felől, hogy viszonszerettetel?

Az első kérdésre nem tuda felelni Cili. Azon még soha sem jártatá gondolatit, hogy Gyula és tulajdon viszonyait fontolgassa; szivének mi sem látszék lehetlennek. A másodikra biztosan felele, s bár okaival szemérem tiltá is őt barátnéja előtt nyilatkozni, nem titkolá el teljes győződését a felől, hogy szerettetik.

Laura, ki eddig kétkedett, kedvetlen bizonyosságot látott most maga előtt, s Gyula jelleme sötét színben tűnt elő neki. Lelketlen csábítónak vala kénytelen őt tekintni, ki a teljes bizalommal gondja alá adott lánykának őrzetlen szívét, álkodva hajlítá magához, s szivtelenűl hálátlan lőn azon ház iránt, mely őt szép bizodalmával megtisztelé, s jótétekkel elhalmozá.

Kornél nevelé hugának ezen Gyula elleni keserű érzetét. Náni kezére játszá ennek azon levélkét, melyet Gyula írt volt Cilinek, melyel az őszinte eszméletű leányka nem zárkozék eléggé. Türeyben boszú zajlék fel a levél olvasására, átnyújtá azt testvérének, s ez megosztá bátyja érzelmeit; mert ámbár sokban különbözék is tőle mind gondolkozásban, mind érzelemben; most még is hajló vala igaznak találni Kornél azon gyanúját, hogy Gyula mételye a háznak, s álkodó büszkesége titkos ellenkezésben dolgozik ennek minden későbbi tagja ellen.

Ha valamely gyanú tanyát üt a szívben, maga élelmére ránt az minden körülményt, minden eseménykét maga körül. Így volt ez Lauránál is. Kornél és Náni munkás sugdosói voltak a kapott gyanúnak, s a fulánk naponként mindinkább mélyedt be a szívbe.

Uzay naponként lejjebb szállott mind testében, mind lelke vidámságában. Reményeit nem adta meg nőszülése, mindig nagyobb lett közelítés helyett közte és Laura közt a távozás, melyet egymásnak boldogtalan nemértései okozának. Laura nem sejté azon erőszakot, melybe Uzaynak kényleteirőli lemondása került; unatkozását, búsongó hangúlatait, egészségi gyöngélkedéseknek vevé. Megkettőzteté ugyan szorgalmait körülte, s nem távozék a háztól; de majd folyvást nép zajga otthon, mely közt Uzay egyáltalában föl nem lelheté magát. De kivált sógora Kornél oly megúnott lőn örök zajongásival neki, hogy őt csak Laurája kedveért türheté, s titkon örvende szivében, midőn hallá, hogy őt dolgai be késztetik Pestre. Könnyebbűlve érzé magát, mikor kocsija a kapun kizördűlt.

Bodnár vala ismét az első, ki Uzay baját sejté. Ennek szótlansága, gyakori merűltsége, még hajdani kedvtelései, sőt szenvedélyes játéka a sakk felett is, az örök zaj elleni lassú kifakadásai, figyelmessé tevé a hű házi-barátot. Ő, ki szívfenékből ismeré Uzayt és eddigi életét, csakhamar okára akadt a bajnak. Aggódó szíve és elméje minden utat módot meghányt, mellyel rajta segíthetne. Jó véleményt ápolt ő Laura felől, s győződve volt, miként ezt csak értesítni szükség, hogy minden másként legyen. De hogy tegye ezt? saját félénk tartózkodása remegett attól, hogy ő maga nyisson szemet Lauránál. Hátha csalatkozik, vagy Uzay kikémlésében, vagy Laura gondolkozásában? s orvoslás helyett nyavalyát nevel?

A pap becsülő bizalommal vala Gyula iránt, s közlé vele fölfedezését. Gyula figyelmes lőn, s úgy találá, hogy Bodnárnak igaza lehet. A nagyságos asszonyt figyelmeztetnünk kell, mondá Gyula; mert csak egyedül nála áll a bajnak orvoslása. Azonban e tárgy kényes, egyikünknek helyzete sem ad jogot, idegen házasok dolgaiba lehető szabadabb beavatkozásokra. Én szólni fogok Cilivel, s ő nyisson szemet barátné-mostohájánál.

Cili megtette ezt. Laura elsáppadt, de csakhamar összeszedkőzött, s gyanítva az új hír eredetét, szemre, szóra fogta barátnéját. A tűkörlelkű lányka, nem tudott rejtőzni. Laura csakhamar bírta a titkot, s éles keserűség dúlongott szívében Gyula iránt, ki ellen már különben is ingerült vala. Most még az is nevelte bánatát, hogy a ház tisztelt barátját Bodnárt is, mint vélé, házi nyugalma ellen lázította. Ezen kajánságnak más okát Gyula részéről nem tudta lelni, mint Cili féltését a társaság némely ifjaitól, kik a házi kisasszonyt, mint illik, figyelmökkel tisztelék. Laura sértettnek érzé saját nemesb büszkeségét, s elbizakodott avatkozásnak vevé, és leczkézésnek a megintést; s annál epesztőbb vala fájdalma, minél hihetőbb lőn előtte, hogy a két férfiúnak alkalmasint igaza lehet, s belső ütközéssel érzé, mint kelle neki ezeknek szemei előtt sülyednie, azért, hogy másokra vala szüksége, kik őt fonákságaira eszméltessék, miket saját szívének kelle vala megsejtnie. Legmélyebben hat be a szívbe azon sértés, mely a mellett hogy sebet üt, sülyeszti is öneszméletünket.

Cili szólásának azonban annyiban sikere lőn, hogy Laura gondosabb lett viseletében, s foglalatosabb férje körül. A társaságok aprónként kimaradának, s Laura mintegy kipótolni törvén az elmulasztottat, unatlan lőn Uzay körüli kedvkereséseiben, kitől őt társaságai előbb napokon át elvonák vala. Uzayt nyájas elégülés folyá körül, annyi jeleire nője figyelmének s meg nem tudá fogni a szerencsés változás okát; de egy biztos óra, melyben Laura gyönge szemrehányással esdekle férjének, hogy óhajtásait, kivánságait ezentúl inkább egyenest neki, mint idegeneknek adja által, ezen szép bizalom inkább őt, mint ezeket illetvén, kinyitá Uzaynak szemét, s az álszemérem újra ostromlá gyönge lelkét. Látá: hogy nem önkénytesség, nem sajátos érzés dolgozik Laura megváltozásában, hanem baráti közbenjárás, látá, hogy így erőszakoltatva van fiatal nője s fölfedve saját gyöngesége, s ily drága áron átalla nyugalmat magának. Mentőzék Laura előtt, hogy az ő szájából ellene panasz ki nem jött soha, s így házi barátai beavatkozásának, sejtésnél egyéb alapja nem lehetett. Azt nem tagadja, hogy a csöndes házi kört, mely több időt enged neki tisztelt és szeretett Laurájával mulatni, inkább óhajtja, mint az elfoglaló társaságokat. De tudja, mivel tartozik jó neje korának, ártatlan kedvteléseinek, e győződésből apró áldozatok nem is áldozatok előtte. Ennélfogva kéré Lauráját: ne tenne ezentúl is magán erőszakot, mert azt kénytelen leendne bizalmatlanságnak, s öngyöngédsége bántalmának venni.

Félistenek fognánk mi emberek lenni, s boldog égi lak földünk, ha szívünk mindenkor ajkainkon lebegne! Ki bírna így gaz lenni, hogy önmaga hirdesse magát annak? ki kárhoztatni embertársának gyöngéjét, mikről minden emberi ajak, közte saját ajka is, vallomást tenni kénytelen? Mily bő forrása dugatnék így be az emberi nyomornak, úgymint a kétszín s az egymást nemértés, vagy félreértés kifogyhatlan forrása!

Uzay úgy adá ki magát mint neheztelő, Gyulának és Bodnárnak kéretlen beavatkozásiért, s gyönge vala, hogy erősnek lássék neje előtt. Azonban Laura ismeré már férje óhajtását, s gyöngéd vala ügyelettel lenni ez iránt. Sokáig egész várfoki társasága egyedül Halkóból álla, ki hangászati kedvtelésének elegendő táplálatot nyujthata, s Uzaytóli könnyű vidorságaért szívelteték. De Uzayt bolygatá álszemérme. Laura kedélyének vidorság vala ugyan fő színe, de olykori árnyéklatokkal, s ha őt Uzay merűlten, vagy csak komor arczczal is ülni látá, aggódék azonnal, hogy unatkozik magányában, s elégületlen korlátolt sorsával. Végre is arra kelle térnie Laurának, hogy Uzay határozzon és hivjon össze társaságot, miként kedve tartja; s Uzay álszemérmes hősködésből, nem ügyelve saját gyakori egészségbeli változásaira, oly gyakran hivogata vendégeket össze, hogy háza csakhamar régi zajába sodródék ismét vissza.

Laura szíve naponként élesedett Gyula ellen. Gyakori apró házi események vagy félreértettek általa, vagy félretolmácsoltattak előtte. Gyula levette Várfoknak valóban festői szépségű vidékét, meredező hegyeivel fent, keskeny folyójával alant, s vele faluját, kastélyát, s az ez után nyúló kertet. Egy fa alá, mely a tornácz előtt terepély árnynyal ágazott szét, magát festette két tanítványával együtt, mindhármokat biztosan egy könyv felibe hajolva. A három emberi alak talált arcz-rajzok valának, s az egész festmény egyike Gyula legszerencsésebb dolgozatainak. Cili elragadtatva állott előtte; Gyula nyájas emlékül kedves tanítványnéjának ajándékozta azt. Laura nem nézheté soha a képet belső boszúság nélkül. Egyikének tekinté azt Gyula finom kiszámítású csábításainak.

Náni a maga szivecskéjével nem lehete sokáig birtok-szünetben; adni, cserélgetni szereté azt, s most épen egy vadászszal a szomszéd városkából, álla ily csere-alkuban. A vadász estvénként gyakran megjelenék az udvarban; Náni ilyenkor cselédvacsorájokhoz erőlteté a vendéget, palaczk-bort szerze eleibe, s víg enyelgés közt szövetkezék vele. Az öreg Tamásnak nem vala a hetyke vadász inyére, mert azon felül, hogy ez mint egykori altiszt a sereg vadászainál és így jártas és tapasztalt a világban, most pedig mint egyes golyóval tallért, fecskét ellövő híres puskás, némi felsőbbséget követelt magának az egyűgyü agg szolga felett; még csak meg sem kinálta őt, mint illett volna, borából, Náni pedig a legjobb falatokat rakogatta eleibe. Eleinte egy párszor, vendéglátói illedékből, elnézé Tamás a gazdálkodást; de mindinkább tűretlenebb lőn, s utoljára morogni kezde bajusza alól, ha a vadászt jőni látá. Legkedvetlenebbek valának azonban előtte katonai dicsekvései és azoknak felhordásai, miket külországokon jártában látott, hallott; mert Tamásnak legfölebb is egy pár vármegye lévén egész ismeretes világa, bele nem tuda szólni amazokba, s tűrni vala kénytelen, hogy a vadász szájtátva hallgattatik, bámultatik és szabadon kötheti a cselédségre úgy meséit mint valóságait. Tamás mere ugyan egy párszor kétkedni, de pórul jára; mert a jártas eszes vadász, kaczajnak tevé ki őt, nem a legdíszesebb fényben tüntetvén tudományát elő. Fájt ez Tamásnak, ki urasága alatt első birói, tanácsosi, oktatói állást volt szokva követelni a cselédség és jobbágyság között magának és így saját elme-tehetségei iránt nem csekély előszeretettel viseltetett; innen a vadászt gyakorta pokolba kivánta, vagy legalább oda vissza, a honnan jött.

Egy ünnep estéjén megjelent ismét a vadász, s Náni által vacsorára marasztatott. Palaczkbor előtte, pajzán leány mellette, jó hangulatba hozták a vendéget, s szeri hossza nem volt a dicsekvésnek. Annál boszúsabb vala Tamás, minél vidorabb amaz, annál szótlanabb ő, minél hangosabb a vadász. Most épen Bolognába ére ez utazásaival, s az ottani görbe tornyot festegeté csodálkozó hallói előtt. Mondom, oly görbe uraim, mint íme itt ez az ugorka, így szóla, kiemelvén villán egy jóformán görbére hajlottat a tálból.

S még sem dől el? kiáltá a szakács, megtörve a csodálat csendét.

Néhány száz éve hogy áll, szakács uram, felele a vadász.

Tamás savanyuan mosolygva rázá fejét, mint a ki képtelenséget lát, s nem hiszi a hihetetlent. Vadász uram enyeleg a mint látom, ekként szólala fel, csak kisértget bennünket: ha elbirnánk-e hinni minden botorságot? Hát dragant-tésztából gondolja-e szakács uram a tornyot, melyet összetart a ragasztékja, ha görbén illeszték is össze? vagy görbe puczornak, melyet a tölteléke meresztget? Egészen más a kő és tégla; ha egyik sor kisiklik a másik alól, dőlni kell annak. Az ördög – isten bocsásd bűnöm! – csak nem tartja ám, kivált a tornyokat; az úr istennek pedig kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy görbe tornyot tartogasson.

Úgy ám! közbeszökék éles hangjával Náni, hát alsó szobáink görbe bolthajtásait mi tartja?

Más az! dörmöge Tamás; ha a leányasszony bár mi görbén is vadász uramra hajol, nem dől el, úgy-e? mert támasza van. Így van a dolog a bolthajtással is; de a sugár torony mire támaszkodjék?

Ezen hasonlítás kissé felszúrá Nánika orrocskáját. Vaskosnak nevezé az öreget, ki csekély járatlanságának a világban, bélyegét hordja, mind száján, mind simúlatlan viseletén.

Tamás ebben némi czélzást sejte a közte és vadász közti különbségre. – Nem mondhatnám, szép leányasszony, felele, hogy a költöző madarak, minden sok utazásaik mellett is, okosabbak volnának az otthoniaknál. De azt tudom, hogy a sokféle hazában mindenütt a nyarat szeretik leginkább. Vigyázzon szavamra, elköltöznek, mihelyt őszre fordúl az idő.

Ezt ismét a vadász vevé magára, s nem hagyhatá szó nélkül. A terczettes szóváltás mindinkább hangosabb lőn, melyben a Náni discántja, vadász ténorja, és Tamás gordonja csodás vegyülettel játszának a halló fülekbe. Vége az lőn, hogy a vadász nehezteléssel mene el, Náni pedig remegvén, hogy madara már ősz előtt eltalál költözni, élesen támadá meg Tamást, nem válogatá a szavakat ellene, s a többek közt hűséges szolgálatában, mire Tamás különösen büszke vala, gáncskodván, őt asztal-hulladékosnak nevezgeté. Tamás, a különben nagy phlegmáju, ki vala véve sodrából; karját és tenyerét kinyújtá, s az utóbbit oly szélesen mint teremtve vala, s oly nyomatékosan tapintá Nánika arczára, hogy ennek két érzéke az öt közől, úgymint látás és hallás darabig elveszének belé. Sikoltva ronta be lángoló arczával Nánika a maga asszonyához és ez férjéhez. Ömlének a panaszok az elbizakodott durva férfi-cseléd ellen, annyira, hogy Uzayt szorongás fogá el hallásokra. Az efféle tárgyú biráskodás nem vala dolga Uzaynak, s ha bár nyugalmas fontolgatásoktól nem irtózék is, zajos pörök kihallgatásai, csillapításai, büntetései, nem férhetének meg szokott kényleteivel. Itt annál kevésbé, hogy régi kedves cselédje és biztosa jöve kedves Laurájával ütközésbe. Gyulát kéré meg tehát, intézné el a bajt. Gyula kihallgatá a feleket, megvizsgálá az esetet, kárhoztatá mindkettejök önfeledkezését, s intés és korholás vala minden elégtétel, melyet Náninak adhata; de a mivel ez, mint gondolni lehet, nem vala megelégedve. Laura még kevésbé nyugvék meg azon, férje nyugalmaért azonban magába fojtá Gyula elleni új neheztelését, s új bizonyságaul vevé az eseményt, Gyula titkos cselszövésének maga és övéi ellen. Efféle gyanusítások számos óráit komoríták el Gyulának.

*

Valának azonban Gyulának szép éldeletei is Várfokon. Lelke új hódításokat tőn a szépnek világában. Neki bár nyájas gyönyört nyújtának is mindig az ének és hanga; de mindeddig homályos ismeretlen világ valának előtte azok. Laura a maga ércz zengzetével, művészi játszásával, olykori szenvedélyes nyilatkozásival az ének és hanga bájai felől, varázsilag ragadá meg Gyulának minden szépért lángoló lelkét.

Egy estvén, miután a hanga-társaság ritka hibátlansággal adá némely lelkes darabjait Glucknak, Haydnnek, s Laura eléneklé egy kedves adagióját Graunnak, a szó a hanga munkálataira fordult. Gróf Rákosy azt állítá, hogy azon gyönyör, melyet a muzsika nekünk okoz, nem egyéb, mint hangok általi kéjes rezegtetése inszálainknak. Egy másik ezen gyönyört, a lelkünkben szunnyadott s hangok által felköltött harmoniában keresé, melylyel az életben minden iránt bír lelkünk. Halkó ezen állítást azon tapasztalásával kiváná támogatni, hogy az, ki a muzsikát nem kedveli, nem is szokott emberbarát lenni; mert, úgymond, lelkében nem szunnyad az emberiség érzelmeinek harmoniája, melyet a hangok felkölthetnének; innen teljesen meg van győződve az iránt, hogy a muzsikával erkölcsi gyógyításokat lehetne tenni megrögzött gonosztévők körül; minthogy egyedűl a hanga az, mely látatlan, titkos utakon hat a test szövedékire, s általok szívhajlamra.

De Laura nem vala elégedett, valamint magában Gyula sem, a különbféle véleményekkel. Egyiknél sem találom kifejtve érzelmimet, úgymond Laura. Nekem az ének és hanga, mintegy hangokba-felolvadása, titkos homályos visszaemlékezésemnek a multból, vágyaimnak a jövő iránt, és varázs sejteményeimnek egy szebb, jobb, lelkeinket kielégítőbb élet felől. Nekem bár homályos, de egyik kedves kezességem eme felől az, hogy tökélyes hanga vagy ének, azon perczben, melyben mintegy felülemel az életen, úgy tesz bennünket elégületlenekké iránta, hogy ezen elégületlenség nem nyugtalanít, nem csüggeszt, hanem bájosan édes sejteményekkel biztatgat. Tán ezen biztató elégűletlenségünk, tán ezen egykori jobblétünk iránti homályos kezesség, szüli lelkünkben az ének és hanga gyönyörét is.

Laura véleménye leginkább összehangzott Gyuláéval is. Úgy vélem, mondá ez, hogy minden szép, sejtést és vágyat költ keblünkben a végetlen tökély felé; s minél nagyobb e sejtésnek és vágynak biztossága és kezessége, annál nagyobb gyönyörködésünk, annál szebbnek valljuk a tárgyat előttünk. Azonban tagadni nem merem, hogy a szépnek minden érzetében, kisebb vagy nagyobb mértékben része van külső érzékeinknek. Festményben szem, hangokban fül és inszövedék gyönyörködnek legelőbb is, s a költészetben ki tagadhatná el azon gyönyörködést, melyet ennek technikai része, s a hangzás és rythmus hatalma szül?

Gyulát ezen alkalom új nyomozásokra serkenté, felkutatá azon rokonságot, mely a hangok, szinek és szavak világában létezik, nevezetesen azon titkot töre ellesni, mely a költészet és hanga rythmusai közt sejthető, s nyomozá azon módokat: miként lehetne daljátékaink és ének-alkotásaink javára legbiztosabb egységre hozni ezeket?

Nyomozásai azon jóslatra vezeték őt, hogy magyar honfiai, úgy nyelvöknek metrumos hajlékonyságánál, mint könnyű lelkesedésre hajló saját érzelmeiknél fogva, korábbi és nagyobb haladást fognak tehetni egykor a hangászati és költészeti pályákon, s ez utóbbinak főkép lyrai osztályában, mint a festőin, mihez csak kitürő nyomozás és tartós tűz vezethet tökélyre. Minthogy egy idő óta magát apró költészeti dolgozatokban gyakorlá, kisérletet tőn Halkó némely daljaira szövegeket költeni, szorosan ügyelve a kölcsönös rythmusra; s nyájasan lepeték meg azon tapasztalásával, hogy a magyar opera egykor illően fog állhatni az olaszé mellett, majdnem legillőbben minden más európai nyelvek felett. A magyar költőre nézve nem leend oly súlyos feladat, mint németre, angolra, hollandra nézve, a halmozott és durvább hangzatú számos consonánsaik, francziára nézve metrum-tagadó nyelve miatt, rokonítni szövegeiben a szavak harmoniáját, a hangköltő hangjai harmoniájával.

Halkó azt hozá szóba: miként lehetne magyar accordokból, mindennemű nagyobb hangadarabokat, concerteket, synphóniákat, sonátákat alkotni? s ezen alkalom őt a magyar dal jellemére vezeté. Úgy vélem, hangszerző uraknak, így szóla, figyelőbbeknek kellene lenni a nemzeti dalok alkotásiban, azoknak fő jellemeikre. Ha jellem nem él a nemzeti dalban, csak üres fülcsiklándó leend az alkotás; de szívhez és érzelemhez, mik fő mezeje a hangának, szólni az nem fog. Úgy sejtem, a német és franczia nemzeti dalban éldelete a jelennek, olaszban ömlengése a szív nyájas sejteményének, magyaréban és lengyelében önérzet a fő vonat.

A magyar, eleitől fogva hadviselő nemzet volt, de mindig szabad; csupán olykori egyet nem értése, s egy két vesztett csatája, valának kesergni-valója; számtalan nyert diadalai pedig és kivívott hazája, szabadsága, emelheték büszke önérzetét. Innen a vitéz hadverő szabad nemzetnek, komoly kedély, büszke önbizalom s önérzet a fő jelleme, s ez él igaz nemzeti daljaiban is. Nem találta tehát azon hangalkotó a nemzeti zamatot, ki leverő kesergést, rabszolgát illető elcsüggedést vagy csupán puhító érzelmű lágy hangokat szőtt magyar daljaiba; valamint az sem, ki bohós szökdelő frisseséggel s lábrángató taktokkal alkotta azokat. A hajdani magyar nehezen fogott legcsapongóbb kedvében is, szöcske-ugrálásokra vetemedni, legfölebb szokott lassúit szaporáztatta a hangászokkal, s szaporázta utánok maga is. Szökdelő frisseink, nyilván újabbkori korcsosodásunk szüleményei.

Halkó egy dalt játszott, és követett hangjával, mely Laurának igen tetszett. Eltanúlta azt tőle, s kedvteléssel játszotta és dallotta. – Kitől lehet e gyönyörű szöveg? kérdezte később Laura Halkót, s ez Gyulára mutatott. Laurának erre elsötétült arcza, felszökött zongorája mellől, s nem játszotta, dallotta többé a darabot.

Sajnos példa vala most az Uzay-ház arra, miként kötik meg gyakran gyönge fonalak oldhatatlanul sorsunkat. Mily csekély erő kell vala itt elszakításához ezeknek! mi közel, sőt saját kebleikben nyugvék ezen erő! egy kis nyíltszívűség, szabad nyilatkozás, s bizalom-kicserélés, elegendő fogott volna lenni egymást értesítni, s e háznak békéjét megadni, mely most üdvtelenül álla egymás ellen lesben. Az emberi véges elmék gyakorta úgy játszanak egymás mellett állni, miként hegyek közel bérczei, melyeket sűrű köd borít; nem távolság, hanem csak homály választja el őket, de még is szintúgy nem láttatják magokat, mintha láthatáron kívül fekünnének egymástól.

Kornél ismét kirándula Várfokra Pestről, de nem egyedűl, hanem magával hozá az ifjú báró Regéczyt is. Csodálat fogá el a ház tagjait, midőn ez biztos, bár kissé zavart hevenynyel rohana ölelésére Gyulának, s szeretett barátjának szólítá a házi tanítót. Regéczy első felismerésében kiszalasztá a Bélteky-nevet. Hogy jut báró úr ahhoz a gyülöletes névhez? kérdé felindultan Uzay.

Ahhoz az utálthoz! ezt veté felgerjedten utána Laura. Regéczynek elálla szava csodáltában, Gyulának pedig kitörőben vala neheztelése, ily méltatlanúl hallván, mint vélé, oknélkül gyaláztatni nemzetségét. Hajlott vélni azt is, hogy el van árulva, de nem eszméle személye iránti legkisebb hűlésére is Uzaynak. Használá tehát az alkalmat félre vonni Regéczyt, s őt értesítni, hogy születését titokban kivánja a háznál tartani. Regéczy szívesen fogada titkot, s kötelező nyájas vala Gyula iránt; a háziak előtt pedig futólag említé, hogy a Bélteky-háznál kötött ismeretségök óta, még most is barátok a tanítóval; mely nyilatkozás, ezek előtt az első ismerkedésnél, kedvezőleg emelé mindkettőt. Az ifjú báró Regéczyben mindenki csalatkozott az Uzay-háznál, csalatkozott maga Kornél is. Ez tudniillik, mit sem remélve saját részére többé, barátjának, kihez sok kötelékei valának, miket reményes dolognak láta még szorosabban megkötni, kezére kiváná játszani a ház kisasszonyát. Regéczynek azonban más fúrta a fejét. Ő, ki a házasságtól, melyet nyűgnek és szabadságon vett drága vásárnak tekinte, iszonyodék, teljesen el vala határozva magában, nem ereszkedni ily drága vásárlásba soha. A mint azonban Kornél előtte leírá az Uzay-házat, ennek birtokát és körülményeit s több évi terméssel tölt pinczéjéről, ólas lovairól, méneséről emlékezék, azonnal meglepvén őt a kémlői nesz, föltevé magában, hogy használja a Kornél által nyújtott alkalmat, s mintegy leánynézői nyájas szín alatt széttekintsen az Uzay-háznál: miként ejthetné azt egyik hasznos alkus házává? Czéljában nem vala hírt támasztni útjáról, sőt a háznál is csak gyaníttatni óhajta; Kornél szíves suttogásai azonban egyszerre eláraszták ennél a vélt titkot. – Gyula borúsan látá a bárónak Cili körüli szorgalmát és figyelmeit, s győződésében, hogy a mély és tiszta érzelmű teremtés, a sikos gondolkozású világfival boldog nem lehet, óhajtotta volna ismét meginteni kedves növendékét; de a lányka úgy besodortaték Laura által a társalgás, mulatozás, és foglalkozások örvényébe, hogy Gyula vele szót nem válthata. Másnap Uzay néhány napi útra kéré meg tanítóját és sietteté őt, mert a szekér immár a folyosó előtt álla. Gyula sejté a dolgot, hogy itt láb alól igtattatik el, késék, hogy Cilivel csak egy pillanatig is akadhasson; de Cili mit sem sejtve az utazásról, elfoglaltatva üle Laura szobájában, s Gyula elutazék.

Mikorra megtért, nagy volt a háznál a változás. Regéczy nevezetes alkukat és cseréket tévén Uzayval borára és lovaira, visszautazott volt; nyájas emlékezetet hagyva a háziak közt maga után, mely szájról szájra lebegett. A cselédség magasztalásokkal halmozta őt, mert gazdagon megajándékoztatott tőle, szinte az utolsó hidóig; Uzay nemzetségével, Laura pedig míveltségével volt elégedett, s Cili több oldalú ismereteit, s főkép történettudományi jártasságát volt kénytelen dicsérni. – Kornél, ki Várfokon maradott, életben tartotta a bárót ottan, s kifogyhatlan volt körülményei és tulajdonai kedvező kiemeléseiben. Előhordá: mi pompásan lakik, mint csillognak szekerzetei, mi biztos lábon áll a két város nagyjaival, s mint hódol mívelt lelkének a nagy világ mindenfelé! Gyulának mindezekre hallgatnia kelle, mert mi szólója a dologba? s mit tudhata sikerest vetni ezeknek ellenébe? mi vala különböző saját győződése egyéb, mint egyéni vélemény, és homályos szívbeli eltolódás, melynek okát alig tudhatá? Nem lehete-e a hiba szintúgy az ő részén mint a báróén? s nevezetesen az Uzay-háznál, nem nyilván fogna-e ez inkább a kedvetlenűl gyanú alá vett tanító rovására iratni, mint az imádott báróéra? Azonban különös nyugtalanság foglalá el lelkét; mert látá, hogy a szelíd Cili szembetünőleg sápadozik, szemein nyilvánok a bánat könnyeinek nyomai, s ha Gyulára esének pillanati, epedve pihenének meg rajta kiskorig, majd sóhajtással fordúlának le róla. A leányka szenvedett, mert míg Gyula odajárt, minden ki közel álla szívéhez, ostromolta őt Regéczy számára, kit becsült ugyan, de többé nem saját szívével nem szerethetett.

Gyula másnap reggel a mint irományi közt keresgetett, azok közt egy idegen iratra talált. Az irat betűi Cilié valának, és szavai ezek:

«Nem kárhoztatlak én gyöngeségeidért jó Abelárd! Hatalmas védőd előttem a természet, mely szeretni szűlte remekét az embert, s szerelem által tenyészik önmaga. Vétked csak az, hogy forró szíved ellenében választád sorsodat; s ki ura úrnéja ennek mindenkor, szintúgy miként szíve érzelmeinek is? Lehetél-e vak és hideg Heloizék szelid bájai, lehetél-e méltatlan az érted epedő lyánka iránt, csak azért, mert szigorú életpályád vaknak, hidegnek, méltatlannak lenni parancsolt? Ó ti mindenkor józanok, ti hideg mesterei a meleg érzelmeknek, ti soha meg nem botlók az emberi gyöngeségekben, – ó mint tolódik el szívem tőletek!

«Elborúl érzelmem, ha az erdőben látom: miként éli a lombok szárnyas-népe korlátlanúl örömeit egymás között! Szabad birtok az élet neki, szabad az öröm, éldelet és szerelem boldogsága. De az ember elhagyja a természetet, hogy keresett uralás és bálványzás alatt gyötörjön és gyötrődjék. Mire való a forró kebel, ha nem kivánhat? mire a szív, ha nem érezhet? mire sejtése égi-kéjnek, ha boldogoknak lennünk nem szabad? A tépett szív gyermek-bábokon ámuljon-e, elvesztett mindeneért?

«Nem lehet érdemünk vagy kárhozásunk, hogy így vagy amúgy születtünk; s a sorsnak egyenetlenségét ki ne bírja-e simítni semmi rokonság lélekben és érzelemben? A természet örök jogánál, erősb lehetne-e a gyarló előitéleté, mit hiúság alkotott, mit hiúság ápolgat?

«Jó valál te és igazságos, szelid Heloize! hogy nemes keblű tanítód iránt győzni hagyád szívedben a hálát és szerelmet, világ és nagybátyád fondorkodási ellen, s boldog minden szenvedéseid között is, végetlenűl boldog, mert szerelmét birád a jelesnek, s egykor hamvait!»

*

Lepik el néha oly érzemények az emberi szívet, miként olykori időjárás láthatárunkat; a jótevő nap elbújt ugyan, estve nem mosolyganak barátságos csillagok, de a levegő nyájasan langyos és kellemes, mígnem a természet zajtalanúl küzd ki derűre vagy borúra. Gyulában ily érzelem habzott, a mint Cili iratát megolvasá. Megjártatá elméjét a lányka viseletén, pillantásain, szavain és tettein, s mindinkább nyilvánabb lőn előtte, hogy szerettetik tőle. Azon édes érzemény, hogy ily tiszta léleknek ideálja ő, ennek érette szenvedett küzdelmei, s már maga a nyilatkozás ezen nemének választása, mit csak hatalmas indulatnak a tartózkodó hajadoni szemérmen vett győzelme tehete, nyájasan simulának Gyula szivére, annál nyájasabban, minél kevesebb tárgy mosolyga az Uzay-háznál feléje. S e kedves lélek, a maga forrón szerető szívével, a maga ártatlan érzelmeivel, most azon ponton álla, hogy feláldoztassék, egy oly férfinak áldoztassék fel, kihez őt egyéb rokonság nem kötheti, mint illésnek és sorsnak rokonsága. Gyula erősen föltevé magában, hogy szólni fog, mert szólania kell.

Leste az alkalmat, hogy szót válthasson Cilivel; de miként szemérmes szeretőnél lenni szokott, ki elhatározó lépést tőn, s tán túlmenés szemrehányásival is tépelődik önmagában, nem tudva miként véteték nyilatkozása? – Cili kerűlte Gyulát, még pillantásaiban is, hanemha lopva tehette ezt. A leányka zavart volt az ő jelenében, s most inkábbára csak délben láthatá őt. A tanítási órák most teljesen kimaradtak, mert Cili dolgaival mentegette magát.

Cili keblében tompa zsibbadásban feküdtek minden érzemények, miként annál szoktak, ki nagy elhatározása előtt áll sorsának, s egyaránt fél és reményl. Azon idegen képzettel, hogy a báróé leend, nyájas ellenetben állt szívében azon remény, hogy Gyula viszonozza indulatát, s a szerelem meg fogja őt védeni.

Egy vacsora felett komor lőn Uzay, szemei hosszan csüggének leányán, aggódva kérdé ettől: ha nem beteg-e? Cili arczába visszaszökék a hajdani pír, s mosolyt erőltetve nemmel felele atyjának. Uzay nem nyugvék; asztal után ürügy alatt kiküldé Cilit, Gyulát pedig benmarasztá, s nője előtt így szóla ehhez: kedves tanító úr! sok okom van bizalommal lenni ön iránt, s e jelen esetben annál inkább, hogy a dolog kedves tanítványnéját érdekli, kit tudom boldognak óhajt. A báró úgy látszik szemmel tartja leányomat, én őt nem ismerem; azonban mint atyának készülve kell lennem azon esetre, ha nyilatkozni fog. Egyéb kezességem nincs felőle, mint önnek irántai barátsága; szóljon nyiltan, miként jellemétől várom: mit tart ezen ifjúról?

Tekintetes úr! felele Gyula, örvendve hogy felszólíttatik, s kötelességül esik az, mi ismét beavatkozás fogott volna lenni; az iskolai szűk kör, és ifjúi hév, gyakorta kötnek nemrokon lelkeket is egymáshoz. Az ily szövetkezésnek könnyű kötéke idővel vagy feloldik egészen, vagy csak illés és visszaemlékezés tartják fenn azt. Ily ismeretség vala az enyém a báróval; gondolkozásunk, lelkünk, kedélyünk mi rokonsággal sincsenek egymáshoz, s így ő róla itéletet tennem bajos, nehogy méltatlannak, vagy hiúnak látszassam. Természetünk, minthogy önszeretet játszodtat bennünket, magunk gondolkozását tartni legjobbnak, ezt fogni példányképül, s nem helyesleni azt, mi attól különbözik. Erről tehát hallgatok, csak azon győződésemet mondom ki, mely a dologra tartozik, s mi iránt felszólíttatom. Én azt tartom: báró Regéczy és Cili kisasszony, nem boldogságra fognának egybeköttetni.

Úgy-e? szól gyönge gúny-mosolylyal Laura, szabad tudnunk az okokat?

Azokat elő nem adhatom, miként imént is megjegyzém, mondá Gyula szelíden, de határozottan; ereszkedjem bár fejtegetésekbe, a tanubizonyság csak egyes leend, s a vélemény kivonása csak egyéni és gyanús. Azon megjegyzésemet azonban felhozhatom, hogy az önmagába vonúlni szerető, s inkább mély mint szállongó érzelmű szelíd leányka, nehezen fogja maga boldogságát a nagyvilág zajában, mely a bárónak eleme, feltalálhatni.

Engedje meg tanító úr azon viszon-megjegyzésemet, mondá Laura, hogy fiatal leányka csak akkor óhajt önmagába vonúlni, csak akkor teszi a magányt víg társalgásnak eleibe, ha szíve kötve van; mert azt csak nem fogja tagadhatni tanító úr, hogy kor és vér ezekhez vonandják őt inkább? vagy tán ilyesmit tud Cilink felől tanító úr?

E váratlan fordúlat s Laurának rászegzett tekintete, zavarba és pirulásba hozák Gyulát. Erre nem felelhetek nagysádnak, mondá, meghajtva magát. Mindenesetre fő dolognak vélem kikémlelni a lyánka szívét, kinek boldog jövendőjéről van szó. A szerelem hajlandósága csodákat tőn már különböző természetek közt is; de nélküle ezeket egybekötni nem egyéb kárhozatnál.

Azt sejtem, szóla élesen Laura, hogy nem a báró barátja szól önből; csak azt óhajnám tehát, hogy a Cilijé tisztán s minden mellékes tekintet nélkül tanácsolgatna. Ezzel fölálla, s bemene szobájába.

Engedjen ön a női hevenynek, mondá Gyulának Uzay; nők ha kedves czélt fogtak szivök eleibe, nem örömest eresztik ahhoz az ellenkező okokat. Tapasztalásom, hogy a szülék, gyermekeik nősüléseiben, rendesen több beavatkozást szoktak magoknak követelni, mint illő és igazságos; hideg kiszámitások után mérik a meleg érzelmeket, saját fogalmaik után a boldogságot, örömest mellék személynek veszik a fő szerepüt. Én ezt nem akarom; erőmet roskadóban érzem, nem kivánnék azon meggyőződéssel szállni síromba, hogy leányom boldogságát feláldoztam, vagy feláldozni segéltem. Ön jóakarója házamnak, kérem, kémlelje ki növendéke gondolkozását.

Laura majdnem kifakadásig ingerűlt lőn Gyula aljaskodása ellen. Még mindig kétkedő volt, s késedelmes, gonosz álkodást hinni felőle; arczában, büszke önérzelmű viseletében, szavában, s el nem fogúlt nyílt tekinteteiben, feküdt valami, mi őt szíve előtt mentegeté. Van úgymond, minden bűnnek titkos vonása, dúlási nyoma az emberi arczon, mely a tisztát attól eltolja, s homályos sejteményekben inti, hogy ovakodjék a bűn fiától. De Gyulánál a szép nyílt homlok, az oly tisztán ragyogó szem, miként nap a felhőtlen égen, férfias arczain a derűlt komolyság, kedvesen hasadt ajkain a nyájas mosoly, benne a férfias erővel és leányi lágysággal vegyült nemes biztos érzelem, mik több alkalommal kitüntek nála, nem hagyák Laura szívében soha keserű hitté válni az ellenei gyanakodást. Ím most – nem vala-e tanúja maga, az ő kigyói tekergőzéseinek, bűnös pirúlatainak? Boszús vala Laurának Gyula elleni indúlata, látva, hogy önmaga a természet mintegy tévedni látszik benne.

Az Uzay-ház egy estve lesétála az udvar kertjébe, megtekintni azon új mulató-háznak munkáját, mely Laura ötletéből a kert hátulsó kerítésénél, a belőle esendő dicső kilátás végett, most épen épülőben vala. Az egész társaság elragadtatva volt a vidék bájaitól. Bálvány hegyek tornyosodtak előtte jámbor falvak felibe, s amazok közt egy kies bércznek csúcsán, bájos estveli lángban andalítva lebegett, egy régi vár tisztes romja, melyről Uza-falva a vidékben rendesen Várfoknak neveztetett. A Náni vadásza, ki épen ismét látogatóban vala Várfokon, annyit szépet, vonzót és csodást regéle erről, hogy Kornél nem szünhete addig, míg másnapra ki nem igérkezék az egész társaság fel a várba. Egy híres, a városból kiérkezett flótás, az ottani magasztalt viszhangnak örűlt. A viszhang nekem úgymond, mindenkor kedves ámulatom volt; úgy tetszik, mintha a természet értene, s érzelmeimre rokonúl felelgetne. Cili az előkorba szívesen ábrándozott vissza, s rom láttára, kereste képzetében a vár hajdani lakóit, s az előidőt. Laurának, egykori öreg kántora jutott eszébe: miként dallá romjai közt a maga énekét. Mindenkinek más más vonzalma volt a rom felé. Ellenetek gyakran csak azért is tetszenek nekünk, hogy változtatásaikkal táplálják és ébresztik lelkünket, s vagy új örömet hoznak ennek, vagy a régit teszik becsesbbé előtte. Ezért Kornélnak, a városi uracsnak, különösen kecsű vala ezen leventai kirándulás a vadon rengetegbe, és régi vár düledékeihez. Uzay nem álla a határozatnak ellent, de magát gyöngélkedése miatt az együtt-menés alól feloldatni kéré; mit családja, mint illett, neki el is engedett.

Derűlten kelt a reggeli nap, a mint regényes társaságunk a hegyekbe kiindúlt. Társzekér ment utána, megrakva eleséggel. A hegy alatt leszállott mindenki, s gyalog indúlt fel a csavargó ösvényen. Az eleséget cselédek vitték, az urak pedig, minthogy a vidékben rablásokról is szárnyalt a hír, fegyvert vetettek vállaikra. Víg enyelgés és robaj közt haladt a csoport, feledve multat és jövőt; csak a nyájas jelennek élt mindenki és kiszakadva az otthoni szoros gondok közül, a szabad természet enyhűleteinek nyílt meg minden kebel. Kies reggel, nyájas vidék szabadjában, tiszta örömre, tiszta nemes érzelemre nyitogatja keblünket. Az éj nyugalmában kipihent test, frissülve az új nap balzsamától, kedves elfogadásokra költi a lelket. Remények csillognak szíveinkben, miként körültünk játszadozó színekben, millió harmatcseppek a fűszálon; éldeletre nyílunk, mert mindenfelől nyájas élet mosolyg felénk, és nemesülnek érzelmeink, mert a felfrissült tájakon mutatkozó véghetlen tökélyek, dicsőült vágyakat költnek bennünk, s felóhajtozást nagy urához a természetnek! – Laura és Cili, szökdelve amaz, szelid vidorságban ez, szaggatának virágot és zöld galyat az útfélen; Kornél operai dalocskákat zengedeze, Halkó guitarrját pengeté, Gyula pedig és Károly sárguló vaczkort szedének. A cselédség hangosabban zajgott szabad kedvében, mint az uraság, kaczaj és vaskos tréfák csengtek fel tőle; Nánikának, ki a szabadban dévajabb kedvvel lépezgette a férfisereget, kitetszőleg válván ki éles hangocskája a többi közül.

Azon bércz aljában, melyen a vár romja állott, előtalálák a szomszéd üveghuta öreg ügyelőjét, ki lőcsővel vállán, kerese szét a hegyekben alkalmas agyagot, olvasztó tégelyeknek hutájához. Az uraság láttára tisztelve kapá le ez süvegét s megértvén a cselédtől hová szándékozik amaz, vezetőnek ajánlkozék. – Én nagyságos uraim! így szóla, mióta a katonaságból haza kerültem, minek már 16 éve, állandóul e hegyeken lakom, s tudom minden szegelyukát, tudom: miként áll a vár, miként állott régen, kik lakták azt? a szerint tudniillik, miként az öregek beszélik, hogy nagyapáiktól hallották; mert hiszen a dolog nem tegnapi. Ha parancsolják nagyságtok, megmutogatok mindent.

Ajánlkozása szívesen elfogadtatott. Erre csapjunk nagyságos uraim, asszonyaim! erre nem oly meredek a mesgye, mondá az ügyelő s előre megindúla. Lassan halad most a társaság, mert az öreg ügyelő nehezen tipege roskadt erejével, mutogatások örve alatt, meg-megálla kifújni magát.

Mi lelte arczát ügyelő úr? kérdé Kornél, minthogy azt egy felől jó darab fekete selyem-folt borítá.

Zászlótartó koromban, az átkozott burkus huszárság kissé megkapkodott, nagysás uram; de mi sem maradtunk ám adósok. Még akkor más világ volt ám; akkoriban még magam is átugrottam a száz tű hosszát.

Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradásukat. Kies sőt fenséges volt a kilátás mindenfelé. Előttök zsugorodott csekélységben álltak elszórva alant a gyarló emberek mívei, a falvak, csarnokok, templomok, tornyok – mind nyomorú törpeségek! megettök lélek-emelő nagyságban a halhatatlannak munkái, az óriási hegyek, felhőt hasgató bérczeikkel, borzasztólag függő szírtjeikkel, mikről a vadkecske is leszédül. Kornél és Laura lenéztek előre a völgyekbe, Cilinek pedig hátra a hegyekre meredtek tekintetei. Mily kies a világ a lakott völgyben! kiálta Laura; s mily szabad a hegyekben! sóhajta Cili. Sokáig nem tudának betelni a legelő szemek, s a vágyó és sejtő szívek. Minden kebelben pihene kiskorig a jelennek eszmélete, csak múltban bolyongó emlékezés, csak jövőben merengő vágyakozás bírák azt.